Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

Török tulipán, magyar tulipán

Büszkén mutogatom mindenkinek matyó szobámat, s benne az 1870-es évszámot viselő matyó ládámat, amely Nagyrédéről került elő, egy ház padlásáról. Évente egyszer átkenem szibériai fenyőgyantából készült csodaszerrel, ezzel aztán előhívom régi színeit, a ragyogó, tündöklő, varázslatosan szép pirosait, kékjeit, sárgáit, s ilyenkor ékeskednek igazán a régi évszámok is.

Matyó láda, van-e ennél jellegzetesebben magyar forma- és színvilág? Felragyog rajta a tulipán, lobog rajta a rózsa, s isten tudja még, hányféle stilizált virág, büszke volt, aki megteremtette, boldog, aki magáénak mondhatja, ma is, több mint egy évszázada a teremtés után. Hanem, amikor elmondtam Mezőkövesden, Kovács András uramnak, bizonyos-e abban, hogy a matyók találták ki a matyó ládát, hát nagyon csúnyán nézett rám. Szúrt a szeme, vasvillák meredtek rám, jaj, vissza kellett volna vonnom ez istenkísértő kijelentésemet, de nem tehettem: ekkor már megjártam Algírt! El is mondtam azon melegében a matyó ládáit egyetlen mai, igaz mesterének algériai élményeimet, közöttük is azt, ami szíven ütötte,, földhözverte, megingatta hitében és lelkesedésében.

Hadd mondom el most ezt az élményemet az olvasóknak is. Mert valóban nem akármilyen pillanat volt, amikor hosszas keresés után megtaláltuk Algírban a Nemzeti Múzeumot. Űtikönyviink nem sokat írt róla, így hát a látványra hagyatkoztunk, az előbukkanó csodákra: az ókor itthagyott emlékeire, a római romvárosok ékességeire, mozaikokra, szobrokra, márvány faragványok- ra. S azután a mohamedán művészet gazdagságán ámuldoztunk, szőnyegeket simogattunk a szemünkkel, négy- öt-hatszáz esztendős csempéket vizi- táltunk, s amikor már azt hittük, nem érhet semmi meglepetés, következett az ámulásra késztető csoda: a bútorok terme!

Azt hittem, hazaértem. Igen, azt hittem egy pillanatra, hogy nem is Algírban vagyok, hanem odahaza, Magyarországon, mert a terembe belépve mindenütt tulipános, matyó ládák sorakoztak. Jó, engedjünk egy kicsit: nem mind matyó láda volt, volt közöttük sárközi is, békési is, baranyai is, de mind virágos láda, csak éppen a méret mutatkozott nagyobbnak, olyan másfél-kétszerese volt az otthoniaknak a ládák többsége.

Nem tévedek? Nemcsak az otthoni ládák díszítését akarom az ittenieken látni? Nem, nem tévedtem. S lelkesen magyaráztam velem együtt ámuló társaimnak: Hedvig Ferenc gépüzemvezetőnek, és a kedves Fa- rádi Attilánénak, aki úgy került ki a nagy vízre, erre a bámulatosan szép hosszú tengeri utazásra, hogy tengerészfeleségként joga van évente hajóra szállni. Magyarázatul az olvasónak ehhez, hogy akkoriban a Hungária fedélzetén hajóztam, igen, kör- behajóztam fél Európát, s közben Algírban időztünk 24 napig. Már vettem is elő a fényképezőgépemet, de jött a szigorú teremőr, s mondta a maga zengzetes arabságával, hogy itt bizony tilos fényképezni. Ehhez minisztériumi engedély szükségeltetik. S mivel azt fel nem mutathattam, hát csak a szem fényképezett, s örökítette meg a ládák sokaságát, a látvány szépségét. Közelről vettük szemügyre valamennyit Melyiket vihetnénk haza, Matyóországba, hogy otthon vessük össze: ki tanulta el a másiktól művészetét, színvilágát, formakincsét. De ehhez nem volt szükség cipekedésre, csupán a történelem évszázadait kellett tanúságul hívni. És bármennyire is hihetetlen, de a török épp azalatt a 150 év alatt uralkodott Algériában is, mint magyar földön. Nyilvánvaló hát a közvetítés: a török atyafiaktól, a török bútorosoktól tanultuk el a matyó láda, a tulipános, a rózsás láda készítésének titMenyhárt László rajza

kát. S hogy jó tanítók voltak, arra bizonyság ez a terem is, itt Algírban. Hiszen másképpen nem lehetett, másképpen, hogyan emlékeztetnének az algíri ládák a magyar ládákra é6 fordítva?

Míg ezen álmélkodtunk elmeséltem ott azon nyomban egy másik élményemet is. Ez görög földön esett, 1971-ben, amikor útbaejtettük Szalo- nikit is. Thesszalonikit, ahová nagyon vágyódtam, mert tisztelegni szerettem volna Kemál Atatürk emléke előtt. Hiszen a görög utazásunk vége felé jártunk és Törökország következett. De beléphetünk-e úgy török földre, hogy ne kopogtatnánk be Szalonikiben Kemál Atatürk szülőházába? Még az sem zavart túlságosan, hogy akkor, útikönyvünk nem lévén, csak a bizonytalanságra hagyatkozva kerestük az óvárosi negyedben levő házat. És persze kérdezősködtünk, boldog-boldogtalant megszólítva, hogy merre is találnánk a keresett házat.

Ma már alig élnek törökök Szalonikiben, amely pedig nyolcvan-száz esztendeje még zömében török város volt. Girbe-gurba utcákon mentünk, minduntalan elálmélkodva a kiugró erkélyes, jellegzetes török házak előtt, s az sem bántott, hogy a görög gyerkőcök nem éppen barátságosan mutogattak ránk, s kiáltozták, hogy törökök vagyunk. Rossz szomszédság — török átok — mondja a közmondás, s ezt most itt élhetik át a törökök. De minket nem zavart, vállaltuk arra a negyedórára a kényszerű törökséget, amelyet le sem tagadhattunk volna hiszen néztek bennünket már a világ néhány részében töröknek, szerbnek, s ki tudja még milyen nációnak, példázva ezzel, hogy a külső oly keveset mond, de annál többet takar.

Hogy mit takart az az emeletes lakóház, amelyhez végül is eltaláltunk? A múltat. Mert, bár Kemál Atatürk emlékét kerestük, mást is találtunk. De előbb még a bejáratot kellett megkeresnünk, a szomszédos épületben. A török konzulátus ajtaja nyílott is szívesen, hát még amikor az első német mondatok után törökre váltva elmondtuk: biz madzsarim, vagyis magyarok vagyunk. Egyszeriben ránkmosolyogtak — a török földön annyira élő —, évszázados barátság kötelező szívességét, örömét a minket befogadó, s a szülőházat megmutató férfiú. És megnéztük a nagy államférfi, a Török Köztársaságot megalapító Atatürk szülőházát, otthon voltunk bútorai között, otthon az épületben, de amikor a konyháha is bevezettek, majdnem felkiáltottam.

A konyhában mezőtúri kancsók, tányérok, tálak sorakoztak: színben, formában, mintában annyira hasonlóak, hogy első pillanatban akár Hadár Balázs, vagy Csibi Sándor munkái is lehettek volna. De ezt csak az első öröm mondatta. Kimondták már énelőttem, a kerámia lelkes és értő kutatói, hogy bizony a törököktől sok mindent eltanultunk azalatt a bizonyos 150 év alatt.

De mivel tanulni nem szégyen, s mi értő és lelkes mesterektől tanultuk el a szépet és a jót, így hát boldogan nézelődtünk abban az emeletes lakóházban, amely a nagy államférfi gyerekkori otthona volt, s amely szívesen fogadott minket, alkalmi betérőket.

Ide illik, ha már a törökökről mesélek, az a másnap esett szívderítő történet is, amely olyan volt, mint ajándékba kapott virág. Pedig nem virágot kaptunk, hanem... \

De ezt akarom elmondani.

Már magúnk mögött hagytuk Kavalát, ezt az ókori aqua- dukttal ékeskedő, dombokra ült várost, a tenger partján, már közeledtünk a török határhoz, de még mindig vagy 80 kilométeres út volt előttünk. VJ. wi c, Ebédelni szerettünk volna, jól és gyorsan, ehhez árnyas hely kellett, találtunk is egy erdőszélet, utast vonzó hideg kút- tal, letelepedtünk, nyitogattuk a kempingszékeket, az -asztalt, amikor valahonnan előkerült három surban- kó legényke. Lehettek talán 12—13 évesek. Mind közelebb sündörögtek, mi meg éppen terülj asztalkámat varázsoltunk sokféle hazai finomsággal, s mikor az első falatot lenyeltük, már három lépésről nézték az ebéd szertartását. Hát bizony nem szeretem, ha a számba néznek feléjük is böktem égy kik vagytok felkiáltást, s mintha értették volna, egyikük magára mutatott és azt mondta nagy- nagy önérzettel: türk! Ohó, össze ne tévesszük, dehogyis görögök, törökök ők, ez volt abban a kijelentésben, s mi egymásra néztünk. S már mondtam is a varázsigét, az otthon tanult bűvös mondást: biz madzsarim. De már erre megfutamodtak a mi emberkéink. Összenéztünk. Nem értettek volna meg minket? Vagy nem tudják, kik a magyarok? De nem is találgathattuk sokáig eltűnésük okát, mert hamarosan jöttek ám, mind a hárman. De nem ajándék nélkül! Kezükben egy-égy hataliftaá dinnye'. Hogy nem a saját földjükről szedték, abban bizonyosak voltunk. Fogadtuk őket örömmel, s ők elmondták a török földön ismert és szívélyes mondást: Türk ve madzsar kardestir, ami annyit jelent: a török és a magyar testvér.

És ettől nekünk melegünk lett. Hogy ezek a görögföldi surbankó legénykék tudnak a magyar—török rokonságról, az több mint amit feltételezhettünk. Hiszen itthon is alig- alig tud róla valaki, bár a törökhon- ban járó turisták ezzel az édességgel jönnek haza iszákjukban.

Messzire kalandoztam az algíri múzeumtól, de hát kell ez a kitérő, ez a kacskaringó, hogy jobban ismerjük jelenünket, s még jobban múltunkat. Jó tudni, hogyan fonódik össze a magyar és a török népművészet, mert bizonyosak vagyunk abban is, hogy nemcsak mi tanultunk tőlük, tanultak tőlünk ők is egyet, s mást.

Ez jutott eszembe ott, az algíri Nemzeti Múzeumban, a tulipános ládák termében, ahol persze nem csak ládák sorakoztak, hanem bútorok is, akármelyik elmenne itthon, parasztbútorként.

Elcsodálkozott e történeten Kovács András uram. Mezőkövesd városában, méghogy köze lenne a matyó művészetnek a török népművészethez? Bizony, furcsa a világ. És elvan mint a szép szőttes, sokféle szálat szőnek bele az értőkezű asszonyok, hadd színesedjen, hadd virítson, hadd mutasson. Mert aki tudja a művészet titkát, az azt is tudja, hogy minél összetettebb, annál gazdagabb. S nincs abban semmi kivetnivaló, ha tanul az ember. Akkor is, ha őseitől örökölte tudományát, s egyszer csak kiderül: lám. lám, az ősök is megnézték az itt élő törökök virágait: a fára festett rózsát és tulipánt, s ráálmodták még szebben, még színesebben, még csodálnivalóbban a matyó ládákra!

TAKACS TIBOR

Gondolatok fában

El sem tud tévedni az ember, ha neve napján köszönti Foton Németh. Kálmán, fafaragó szobrászművészt. Hat kutyája közül — valamennyi a menheiyről — Cudar, már az utca végéről tereli be a kapun a vendégeket, és napnyugta előtt ki sem engedi a házból. Százhúsz-százhuszonöt vendég köszönti ilyenkor a mestert, így Cudar elemében érzi magát.

— Az én kutyáim sosem voltak megkötve, de nem is bántottak még soha senkit — mondja Kálmán bácsi, miközben végigvezet a házban. A konyhában és a kamrában öt fecskecsalád lakik, a tornácon pedig számtalan verébfészek van.

— Régebben a feleségem mindig elhagyta valahol a műhelykulcsot, ezért faragtam egy nagy fakulcsot, arra kötöttük a másikat.

A fakulcs mindkét oldalára egy szót vésett: PAX. Béke. így nevezik az utcát is, ő adta ezt a nevet Németh Kálmán mint restaurátor ment nyugdíjba, de hosszú éveken ét tanította az utána következőket a fafaragás művészetére. Még ma is, nap mint nap felkeresik a fiatalok.

— Menj, és taníts! Igazmondásra igazmondással lehet nevelni. Mint pedagógusnak ez a jelszavam. Itt van a faragóiskolám abc-je. A legegyszerűbbtől, tehát a hasítástól kezdve egészen a legkomplikáltabb formavilágig. Először megtanul a gyerek gyalulni, faragni, adok szerszámokat, hogy tudja milyen az élesítés, köszörülés, vágás, hasítás, közben lássa, nézze, ismerje meg a világot és önmagát. En, amit tudok kifejezni formában, rajzban, megpróbálom szöveggel kiegészíteni.

„Nem lehet úgy élni, mindig félni, nem remélni.” „Az ember, ember ellen embertelen.” Nem tudom minek nevezzem azt, amit közrefogott ez a két mondat. Beszélünk dokumentumjátékról, dokumentum- művósafilmrőd, dokumentum műalkotásról nem. A falon egy fa lap, azon kiszáradt bakancs, melynek talpa, több mint harminc éve készül leválni. A cipők mellett egy rossz kulacs, és egy bádog edény.

j— A kulacs, amiből ittunk, a főzőedény, és ebben a cipőben gyalogoltam haza 1944_ben. Előfordult bizony, hogy én is kivettem meghalt bajtársam tarisznyájából a kenyere t.

Maga faragott ajtót nyit előttünk, ami a borospincébe vezet. Az ajtón szőlőtőke, a karó tetején kismadár köszönti a napkeltét. Mellette „Az álom”, Tinódi, A vén betyár” című művei. A pince bejáratán ismét egy jelmondat fogad: „Minden barátság annyit ér, mint amekkora a megosztott kenyér.”, és a pincében ismét a faragott asztal, lóca, a kármentőben köcsögök, poharak.

— A szőlő minden tőkéjét magam telepítettem, gondozom, szüretelem. Ilyenkor eljönnek a barátaim, tanítványaim is. Nagyon sok költő, író, művész jár ki hozzám. Nézze, itt van Berda Jóska padja Kónya Lajos, költő, írta rá a verset. Én, Felvidékről származom, ott a szőlő ismeretlen. Talán azért becsülöm annyira. Sokan járnak ide, beszélgetünk, jól érezzük magunkat, de itt még részeg ember nem volt. Az ember csak annyit igyék, hogy megmaradjon embernek.

A műterem ablaka az óvodára néz; Integetve, mosolyogva köszöntik a kicsik Kálmán bácsit.

— Szőlőérés idején mindig készítek nekik egy kád csemegeszőlőt és mustot. Ezt én talán jobban élvezem, mint ők.

Belépve a szobába elakad a szavam, és elfelejtett népdalok, ősmagyar népballadák jutnak eszembe. A szoba közepén hosszú, sötéten méltóságteljes, vastaglapú tömör fa- asztal, és körülötte tizenkét faragott szék. Itt a helye az Utolsó vacsora című alkotásának is, ami most a Nemzeti Galériában van. Itt már figurális munkákat és portrékat láthatok.

— Ez az én formavilágom. Amennyire lehet, mindig egy tömegbe, nagy síkokkal, nagy felülettel dolgozni, éles vésővel, nem fölaprózni. Látja ezt a kályhát? öt helyről gyűjtöttem össze a cserepeit, így különbözőek a motívumok. Eléje, köréje kis padkát csináltam, amire ülni lehet, téli szombat-vasárnapokon, amikor zsúfolt a ház barátokkal, vendégekkel.

„Szeretett mesterünk élj sokáig közöttünk, és taníts bennünket emberségre művészeteddel". Főt—kis- alagi iskolások aláírásait olvashatom, majd a gyerekvárosból a Németh Kálmán raj tagjai következnek. Sokukkal szerettette meg a fát, és a művészetet,

„Nézem a fát, történelem szól belőle, buzdít, előre” — írja egyik rajongója.

Volt egy kiállítás az Iparművészeti Múzeumban, Németh Kálmán műveiből. Három hétre tervezték, és három hónapra meghosszabbították. Ekkor fogalmazták meg róla: „Szellemed és vésőd nyomára gondolat szorul a fába. A fáról alig hantod le a réteget, és mégis a fára rétegezed a szellemet.”

Megcsodáltam még a kertet. Élet- története van minden fának, bokornak. A szalonnasütőhelynél negyvenkét kertiszéket számoltam össze. Körülöttünk ugrándoztak a kutyák.

Már búcsúzni készülök. amikor megakad a szemem a bejárati ajtóra vésett szövegen:

Ember, hittem neked, becsaptál, adtam neked, megloptál, vermet ástál, beleestem, megbocsátom, elfelejtem.

— Kálmán bácsi vallásos?

— Nem én! Édesapám református volt, édesanyám katolikus, én az emberben hiszek.

ERDŐS AGNES

4

I

i

A