Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
Mola György: Ipiapacs I Onelio Jorge Cardoso: Ösvény a hegyoldalban esszusom, mi történt? — kapta össze száraz kezét özvegy Baj- na Mártonná és fedezéket keresett a lábbal hajtható, öreg Singer varrógép mögött. Az ajtóban fia, ifjabb Bajna Márton tűnt fel, fejéről hiányzott a hosz- szú, nehéz, rőt haj. Az az arc, amely hegyesen meredező tüskékkel vigyorgott felé az ajtóból, mintha újra a csecsemő gyűrött képe lenne. — Megvan! — üvöltött fel ifjabb Bajna Márton, magasba dobva a lapos kulcsokat. Özvegy Bajna Mártonná sok mindent megélt már, azon is sikerült túltennie magát, hogy fia loboncosan, farmerban, mezítláb nősült meg, az akkori divat szerint, most mégis összekulcsolta a kezét. — Jól van, na, nem kell azért pityeregnünk mama — húzta végig, mintha véletlen lenne, hatalmasra szélesedett ujjait ifjabb Bajna Márton az idős asszony őszes, pókfonatú haján, majd a tükör elé lépett — Nos, hogy tetszik? Azt mondtam a csajnak, mindegy milyenre, csak nehogy olyan legyen, mint a vasaltfejűeké az ajtón. Mit gondolsz, rám ismer Mari? — kérdezte grimaszt vágva tükörképének ifjabb Bajna Márton és eszébe jutott a neonfényes fodrászüzlet, ahoi a feketére festett fodrászlány imbolygó melle előtt földrekacsázó göndör hajtincseket bámulta a tükörben. Dúdolva felkattintotta a villanyt a mészszagú vécében, de meggondolta magát, belökte az ajtót, amit még akkor mázoltak pirosra, mikor összeházasodtak Marival, és hátrament a kertbe. Szerette volna elüvölteni az újságot a görnyedt rózsalugas alól, mint ahogy a rabló-pandúrban ipia. pacsot ordít a nyertes, de nem tudta eldönteni, hogy kit, vagy mit sikerült legyőznie, ezért csak fütyü- részriá kezdett Mélyeket szívott a levegőből. — Egy fenét jó itt az ájer — szokta dünnyögni mérgesen Karcsi bácsi a szomszédban, akivel hetente kétszer sakkozott ifjabb Bajna Márton, húszforintos óradíjért. A pénzt persze a lánya fizette, aki ugyan kiköltöztette a külvárosba a hadirokkant, szabadszájú öreget, de azt sosem vitatta, hogy az időseknek is kell szórakozniuk. Ha Karcsi bácsi a levegőt szidta, ifjabb Bajna Márton megrántotta a vállát, ő igazán nem tudja eldönteni, hogy tényleg ideso- dorja-e a Duna felől a szél az élesztőszagot, meg a disznógyár szagát. Lehet, de ezt ő soha nem érezte, talán mert születése óta orrában fészkeltek, mindenesetre ilyenkor öt lépésből mattot szokott adni Karcsi bácsinak, aki dühösen a földre söpri a bábukat, a csontszáraz cseresznyemagok mellé. Ifjabb Bajna Márton a hatalmas cseresznyefa mellé állt, ennek a tövéről vakargatta le rövidnadrágos korában a sárgás macskamézet. Most győztes hadvezérként pislantott a zöldre vakolt, másfél szobás kony- hás házra. Olyan megpúposodott, szánalmas életű lény volt a toronyházak ideáradó fényében, amilyennek édesanyja szokott tűnni, ha a barnított, cikcakk szélű esküvői fotográfia előtt matat a varródobozban. „Végre a francban tudhatom a dohos szagú, csokoládébarnára politúrozott idétlen bútorokat, a nye- kergő faliórát, melynek rézgombjai már zöldek az oxidtól, és amit Mari még máig sem tudott megszokni, Néha felriad a kongására, hozzám bújik és olyan szorosan ölel, hogy felébredek. — Csitt! Felébred a mama — próbál menekülni az ölelésemből, de késő. engem akkor már nem érdekel semmi. Egész más lesz minden, majd szánakozva bámulunk felülről az ilyen apró házak vízmosásos udvaraira, sajnálkozva figyeljük az ócska ka- rosszéket megmászó, fürdőköntösben sütkérező faterokat”, gondolta ifjabb Bajna Márton és felhúzta nadrágján a cipzárt. A z új panelépületek sötéten meredtek az Állami Építőipari Vállalat hordozható fabudija és bordázott falú, kék fémkonténerei fölé. A nedves agyagba üresre pörgetett kábeldobok merültek a cementzsákok elkerített tárolóhelye mellett. A kilencemeletes házakban még alig néhány helyen égett a villany, csak a lépcsőház üvegcsempe burkolatáról verődött vissza a távoli épület tetején felvillanó ívfény. Bajna Márton káromkodva botladozott feleségével és hordozható tévéjükkel a sárból kiálló betontörmelékeken. Végre elérték a lépcsőházat, Bajna Márton kirázta zsebeiből az összes igazolványát és apróját, mire sikerült előkotornia a kulcsokat. Felesége bosszankodva figyelte és betuszkolta az ajtón. Beszálltak a piros liftbe, Bajna Márton megtapogatta a lila műanyaglapot, mely alatt az emeletek számjegyei gyulladtak ki, utána átölelte a nőt. A lift lágyan zökkent, de Bajna Márton nem mozdult. — Na ne csacsis- kodj — nevetett a nő és megcsókolta. Megkeresték a 75-ös lakást, mikor kinyitották az ajtót a frissen felragasztott padlószőnyeg illatát érezték. — Micsoda hülye vagyok! — Nem hoztunk körtét — csapott homlokára Bajna Márton, mikor nem tudott villanyt gyújtani, Óvatosan betapogatózott az egyik szobába, megérintett egy konnektort, letette a kis tévét, a folyosón benyomta a villanyórát '' p • Bekapcsolta a tévét, a fényerőt maximumra állította, a kép szinte kivehetetlenül világossá vált, a tankolt kontúrjai elvesztek. Mintha a színpadi sztroboszkóp acélkék reflektorával világították volna be az üres falak csíkos tapétáját — Kár, hogy nem szól valami zene — nyújtózott el a nő a földön. Bajna Márton melléfeküdt. — Szerinted milyen a padilószőnyeg? A nő vállat vont, Bajna Mártonhoz simult. Szeretkezni kezdtek a tévé előtt, lihegésük még mindig elfojtottan visszhangzott az üres szobában. Később a nő kiment a fürdőszobába, pattogva zuhogott a víz a kádba. Bajna Márton az ablak elé állt, mintha meztelenül lebegett volna a város hunyorgó ostorlámpái fölött. — Utálom a lavórt és a hideg vécédeszkát — nevetett a kádból. — Alaposan megdolgoztunk a harminc rongyért — dörmögött Bajna Márton s ásítva nyújtózkodott. — Ne beszélj így! — lépett ki a nő a kádból. Mikor visszajött a szobába kenyeret ettek parízerrel és ecetes uborkával, a tenyerükből ittak vizet a csapnál, lefeküdtek, szorosan átölelve egymást. R eggel a lépcsőházban összefutottak a fiatal, tömött, rőt hajú postással. — Itt fogunk lakni — nyújtott kezet Bajna Márton, azután fél évre előfizette a Népszabadságot, meg a Rádió és Televízió Újságot. Zsebébe szórta a visszajáró pénzt, hatalmas ugrással a kaputelefonnál termett és beleordított: — Ipiapacs! Felesége beléka- rolt, és nevetve lerohantak a lépcsőn. — Ezek mind ilyen ütődöttek lesznek — dörmögte a postás és gondosan becsúsztatta a pénzt a táskájába. Ahogy közeledik a havannai VIT kezdetének Időpontja, egyre növekszik a közvélemény, a fiatalok érdeklődése a találkozó rendező országa, Kuba iránt. A „Köszöntünk VIT, Köszöntünk Havanna” című vetélkedősorozat sikeres megrendezése után ugyancsak a szigetország múltjának és jelenének jobb megismerését szolgálja a közelmúltban a KISZ Pest megyei Bizottsága gondozásában megjelent kiadvány, az ösvény a hegyekben című kubai antológia. A kötetből most közölt elbeszélés, iUetve vers szerzői a világirodalom élő klasszikusai. Az öreg Matias az ajtóban álldogált, mikor odalent, a mezsgye szélén megpillantotta a férfit. — Magenicio lesz az — mondta. Az öregasszony ott állt mögötte, az ura karja és dereka között pislogott kifelé, aztán megszólalt: — Magenicio sántít, ez meg nem. — Arca töpörödött volt, fénytelen szeme egyre csak az ösvény felé leskel tAz öregasszony ott állt mögötte, jót lehetett leolvasni. Ráncos és szikkadt volt a bőre, fogatlan szájára kampós orr hajolt, s felette hidegtekintetű, apró szemek villogtak. Odalent a férfi most bújt át a szögesdrót között, s azzal átjutott a kerítésen. Aztán fejét forgatva kereste az ösvényt a magas fűben, s elindult a ház irányába. — Valami vándorféle lehet — vélte az öregaszony. — Aha! — mondta Matias. Mikor a férfi a közelükbe ért, felnézett nyugodt, fekete szemével és megkérdezte: , — Magát Vicente Matiasnak hívják, ugye? Az öreg elégedetten bólintott, mikor a nevét meghallotta. — Már vagy ötvennégy esztendeje, — mondta, s nevetve kereste az asszony tekintetét. De a férfi megőrizte komolyságát, s ügyet sem vetett a tréfára. Az öregember akkor tekintetével körültapogatta a derekát, aztán a kezét is megnézte. — Hát az úrnak mivel szolgálhatok? — kérdezte. — Keresek valakit, akit egy savességre kérhetnék. — Lehet, hogy én volnék az a valaki, ugye? — Lehet, hogy igen, lehet. hogy nem — felelte az ismeretlen, de a szeme, nyugalma, cseppet sem változott. — Ha a környékről akar megtudni valamit, hát én már azóta itt tanyázok, hogy ez a fa megnőtt, s már az árnyékát élvezhetem — mutatta az öregember. — No, akármilyen régen él is a vidéken, lehet, hogy rajtam mégsem segíthet. Ez már csak így van! — No, csak mondja, mondja —adta meg magát az öreg. A másik kényelmesen fellépkedett a házhoz, s leült a kisszékre. — A megboldogult Naranjo bátyja vagyok. Az öregember kissé hátrahőkölt, s nekiütközött az öregasszony arcának. Az ismeretlen még azt is hozzátette: — Szégyen ilyet mondani, ugye? — Attól függ, barátom — bökte ki Matias. — A dolgokat nevükön kell nevezni. Akármilyen j óravaló aszony is szülhet gazembert! — Az ember csak mondja ki, ha- már úgy esett. Van, aki gazembernek születik és még magának az ördögnek is engednie kell... Nézze, nekem magamnak is volt egy bácsikám, olyan rosszféle ember, s még örültünk is, mikor megtudtuk, hogy felkötötték. Mert azt mondom én magának, ha valaki megindul, és elhagyja a becsületét... Az ismeretlen azonban a szavába vágott: — Ügy mondják, az öcsémet itt ölték meg a környéken. Matias tagadóan ingatta a fejét, s a cipőjét bámulta. — Meglehet, hogy a bolondját járatták magával. — Beszéltem Magencióval, a maga komájával. Az öregasszony felkapta a fejét, s az ura meg a fal közötti résen odaszólt az idegennek: — Látta-e már máma Magenciót? — Máma nem ... De tegnap ... Vele ebédeltem. — Tud valamit Teresáról? — Jól van. — Akkor... Túl van rajta? — Túl. Még szombaton ... Fiú lett. Az öregasszony vidáman pislogott Matiasra. — Jól van, no, ha maga nekem Magencióról beszél, hát elmondhatom, hogy az öccsét itt ölték meg a közelben. — Maga az egyetlen, aki ezt tudhatja. — Az ám, senki más. — Maga, meg a csendőrség. Miklosovits László grafikája Vicente Matias szeretett volna tekintetével az ismeretlen szeme mögé hatolni, de ott semmit se látott. — Az öcsémről nem akarok tudni. Végtére is, gazembernek kijár az a néhány golyó. — Akkor meg minek jött? — kérdezte az öregember. — Mert az öcsémnél volt anyánk utolsó fényképe, s azt nem kaptam vissza. — Talán elvesztette. — Ki tudja? Lehet, hogy a küzdelemben. Az öregember felemelte a fejét, a távolban egy cédrusfát bámult, a tövében két kis kakast nézett, me-, lyek a csőrüket méregették pssze. Aztán bizonygatni kezdte: — A küzdelemben biztosan nem. — Jobb is, Jobb is, ha így történt. A ház mögött vagy száz lépésnyire kezdődött a hegy lába, az út túlfelén. Matias előbb odanézett, aztán felemelte tekintetét, egészen odáig, ahol néhány keselyű körözött. — Látja amott azt a sötét foltot? — Látom világosan. — No, hát ott eset a dolog. A látogató talpra állt, miközben elővonta tárcáját, azt mondta: — Ne vesztegessük a szót. Maga az az ember, aki megteheti azt a szívességet. — Hirtelen mozdulattal odahajította a tárcáját, mely bankjegyesőt hullajtva az öregasszony lábához esett. — Fogja ezt. biztosítékul Vicente Matias kellemes borzongást érzett, s a szeme elnedvesedett. — Luciana — mondta —, tedd a Nicolás Guilléix Rumba A rumba, mint a bot, a muzsika mély sűrűjébe kavar. Súlyos illatok: szegfűszeg, fahaj. Jajj, nagy a baj! Nagy, mert ide jön a Fela most, ropni a néger stricijével, hajajaj! Hej, csupa bors ez a csípő, teste nyúlánk, arany ömlik a hosszán... Hej, csuda jó nő, Haj, csuda rossz lány! Rajt, ami van, kicsi köre, ruhafoszlány, kln-ladikomnak a tenger, igéző: hej, csuda jó nő, haj, csuda rossz lány! Mély ez az ár, rám buja öle vár; hűvös a habja, s ölelni ma úgy hí, hogy belefúlni kellene már! Hurkot sző a zenével a lábad, s engem is, ó, beleszősz e hurokba! Hószínű tajtékként kanavászod rácsap fekete húsodra. Téboly szekere, a te hasad a kereke; száraz lehelete perzsel a szádnak; pénzt a többihez, én elkísérem az urat. — Indult, hogy a derekára kösse a nádkést. — Jöjjön velem — szólalt meg aztán, s megindult előtte. Az öregasszony még elbámészkodott egy darabig, aztán becsukta az ajtót Szederbokrok között kapaszkodtak felfelé, s minden biztosnak látszó támasztékot kihasználtak. Végül csak elérték a barlang száját. Az öregember letörölte homlokáról a verítéket. A másik lenézett a völgybe, és látta Matias távolbavesző, kicsiny házát meg a fát, melyről azt mondta, ö maga ültette, s amely most szürke foltnak látszott a háttér zöldjében. — Egy ilyen repedésben könnyen elveszhet egy kép. nem igaz? — Az ám — sóhajtott Matias, és lesütött szemmel kutatott a barlang földjén. A férfi a nyomában lépkedett, de' nem hajolt le, csak az öregember hajlott hátát és fedetlen fejét nézte. — Egy ilyen hasadékba könnyen beleveszhet egy ember is, nem igaz? — No hát azt éppen nem mondanám, hogy egy ember is — felelt az öreg, s olyan mélyen hajolt a földre, hogy az arcán megérezte a lentről feltörő hideg levegőt. _— Ha egy ember nem is. de a jó híre csak belefér, nem igaz? Az öregember megtorpant. de egyre csak bámult maga elé, a kősziklák szürke erezetére. — Miért mondja ezt? — kérdezte. — Mert talán a maga bácsikája sem volt igazán gazember! Matias mintha megkönnyebbült volna. Súlyos gondolatot forgatott az eszében, nem tarthatta volna sokáig magában, de most újra lehajolt, s kezével hajtogatta szét a füvet. — Az öcsém se. az biztos. Az öregember hirtelen felegyenesedett, de megfordulni nem mert. Makacsul bámulta a sziklafal szürke repedéseit, s érezte, hogy fagyos lehelet suhan fel a mellére. — Az öcsémet a forradalom ügye hozta ide.- Az öregember szabadulni igyekezett a szívét szorongató gondolattól, de csak annyit tudott kinyögni: — Megtörtént már sok mindenkivel. Az ismeretlen hangja azonban most vészterhesebben csengett: — Igen, mert akad még. aki elárulja az embert, s álmában csendőrkézre adja! Matias nem bírta tovább. Hirtelen megfordult, s akkor a fénnyel szemben megpillantotta az ismeretlen férfi kezét, mely egyenesen a fejére célzott. Még hallotta utolsó szavait. — Ezt a fizetséget is tedd a többihez, Vicente Matias! Aztán felmorajlott a barlang mélye, és egy csapat denevér rajzott fel ijedten. HARGITAI GYÖRGY FORDÍTÁSA kantárszárnak a farodon a kendő, szilajon a rum teveled tovavágtat. Elkapom egyszer, elernyed a tested, lekötözi azt a merénylő. szöknél, ám soha el nem eresztlek, hadd simogassalak, errefelé, jöjj, hej, csuda jó, csuda szép nő; ujjam alá gyere, ide kucorogjál, haj, csuda rossz lány! Ropjad még, kis idő, s íme késő, hej, csuda jó nő; nem telik életed így mulatozván, haj, csuda rossz lány!... még egy kis idő, s belefájdul a csípő, hej, csuda jó nő; s már veríték, ami lepereg a hosszán, haj, csuda rossz lány!... ... Még egy korty. Nem is kell ma más. Éppen elég volt, talpra, gyerünk, gyerekek, pucolás! TÍMÁR GYÖRGY FORDÍTÁSA y l
