Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-02 / 154. szám

1978. JÚLIUS 2., VASÁRNAP A képviselő interpellációja nyomán Hegyes-hegyen tv-teressy Ipoly mentén, Börzsöny aljún Összefogott a lakosság A Börzsöny határszéli kis falvait járva manapság alig találni olyan házat, amelynek tetején nem magasodik tv-an- tenna. Így van ez rendjén, gondolja magában az arra utazó, s bizony mit sem sejt az itt élők bosszúságából, nemigen tud az idegen arról, hogy a legmagasabb, legerő­sebb antenna is majdcsaknem disz csupán a házakon. Ezen a környéken ugyanis alig-alig lehet fogni a budapesti mű­sort: a szemnek oly kedves hegyek alaposan leárnyékolják az Ipoly-parti kis községeket. Polák Viktor, a váci járási pártbizottság propaganda- és művelődésügyi osztályának ve­zetője így összegezte 16 község lakóinak panaszát: — Legalább tíz év óta, vagy talán már tizenöt is, hogy nem volt egyetlen tanácstagi beszá­moló vagy képviselői fogadó­óra a környéken, ahol ezt szó­vá ne tették volna. Az itt élők­nek a televízió jelenti a szóra­kozást, a művelődést, azaz in­kább jelentené, ha fogni lehet­ne az adást. Hozzám is sokan jöttek panasszal az emberek, de segíteni nemigen tudtam. Akárhová fordultunk, min­denütt csak elutasítás volt a válasz. A posta csak a VI. öt­éves,1 'tervre vállalta az átját­szótorony építését. Végül is a tizenöt évi huza­vona után tavaly, az ország- gyűlés tavaszi ülésszakán a körzet képviselője, Barat End­re interpellációt nyújtott be, amelyben már Pullai Árpádtól, a közlekedés- és postaügyi mi­nisztertől kért segítséget egy átjátszó és erősítő állomás épí­téséhez. „Ha kell — mondotta felszólalásában a képviselő —, a községek lakossága társadal­mi munkával is hozzájárul az állomás kivitelezéséhez. A szükséges területet, valamint az építőipari kapacitást soron kívül biztosítani tudnák...” Amit a posta ad Tóth János, három község — Vclmosmikola, Perőcsény és Tésa — közös tanácsának el­nöke úgy ismeri az elmúlt 15 hónap eseményeit, hogy talán napra-órára is fel tudna idéz­ni mindent pontosan. — Futótűzként terjedt a jó hír. Alig néhány nap alatt már mindenki tudta, hogy a VI. ötéves terv helyett, ha minden jól megy, már 1978- ban működni fog az átjátszó állomás — idézi az interpellá­ció utáni első heteket. — Ta­valy, nyár elején, amikor hoz­záfogtunk a munka szervezé­séhez, tisztában voltunk azzal, hogy nagy fába vágtuk a fej­szénket. Mert szó, ami szó, sok mindent építettünk mi már, de tv-tornyot még soha. Az első hetekben csak annyit tudtunk, hogy a községünkkel szemközti Hegyes-hegyen jelölték ki a posta szakemberei a torony he­lyét, és hogy csupán az adó­tornyot, valamint a hozzá tar­tozó kezelőépület elektromos hálózatát kapjuk készen. Az összes többi megvalósítása ránk vár. A környék tanácstagjai min­den tv-tulajdonoshoz bekopog­tattak és néhány nap alatt ösz- szeírták, ki mennyit vállal az építésből. Az idősebbek, akik már nehezen vállalkoztak a hegymászásra, a csákányozás­ra, 300—300 forintot fizettek. — A szervezésnél arra is ügyelniük kellett, hogy az itt . i élők mezőgazdasági munkások, és csak a betakarítási munkák után, a nagy tavaszi hajrá előtt tudnak bekapcsolódni a2 építkezésbe. Ezért úgy üte­meztük, hogy az építkezés java részére késő ősztől kora tava­szig kerüljön sor — mondja Tóth Lajos. íróasztalán egy több oldalas névsor fekszik, a nevek mellett kis karika jel­zi, ki hányszor volt már a hegyes-hegyi munkán. Alig akad valaki, akinek neve mel­lett legalább két jelzés ne len­ne. És egyre többen vannak azok, akik három, sőt — mint Varga Géza is — már négy na­pot dolgoztak végig. Tavaly tavasszal, egy hosz- szúra nyúlt tanácskozás után, szocialista szerződést írt alá a váci járási pártbizottság, a já­rási hivatal, az érintett közsé­gek vezetői és a munkában részt vevő vállalatok, szövet­kezetek vezetője. „Az anyagi eszközök gazdaságos kihaszná­lása érdekében támaszkodni kívánunk arra a széles körű társadalmi összefogásra, amely a lakosság részéröl megmutat kozik” — áll többek között a díszes szerződésben. Fele-fele alapon Az adótorony és a hozzá tar­tozó kezelőépület elektromos hálózatának kiépítése mintegy két és fél millió forint. Ennyit kaptak soron kívül a börzsö­nyiek. A szerződést aláíró vál­lalatok és a lakosság pedig csaknem ugyanennyit érő tár­sadalmi munkával segít, hogy mielőbb megvalósulhasson és november 7-én már sugároz­zon is a vámosmikolai tv-át- játszótorony. Szinte minden hét végén nekivág egy 20—30 tagú ön­kéntes brigád a Vámosmikola melletti Hegyes-hegy csúcsá­nak, hogy utat építsen, gödröt ásson, fát döntsön, mikor mit kell éppen. A perőcsényi Gecse József tanácstag. Sok tévétulajdonost végigjárt egy éve, gyűjtötte a felajánlásokat, de ő maga is részt vett már a munkálatok­ban. — Tizenhat éve van televí­zióm, de bizony alig egy-két órát volt benne örömöm. Este hét után már képtelenség néz­ni. Hiába állítottam Budapest felé az antennát, alig látni a képet, a szlovák adóról meg mindig beleszűrődik a hang. Hiába van az embernek a leg­drágább készüléke, a legerő­sebb tetőantennája, akkor sem tudja élvezni a műsort. — Hányszor volt már az építkezésen? — Eddig kétszer. Valamikor tavasszal voltam először, akkor a torony gödrét ástuk, takarí­tottuk. A múlt vasárnap pedig a robbantás utáni törmeléket hordtuk el és a földkábelnek ástunk árkot a kemenceiekkel. — Hányán voltak legutóbb? — Huszonheten. Volt köz­tünk két idősebb tévétulajdo- fios is, Lantos György és Mol­nár Lajos Kemencéről. Sze­rintem mindketten elmúltak már hetvenévesek, de bizony a fiatalokat megszégyenítő tempóban dolgoztak. Sőt, már odafelé is túltettek rajtunk. Elég nehéz feljutni az építke­zéshez. Kövesút csak a hegy Magyar—román tárgyalások A kettős állampolgárságról Június 26. és július 1. között tárgyalások folytak Budapes­ten a magyar—román kettős állampolgárság eseteinek meg­oldásáról, és a kettős állam- polgárság keletkezésének meg­előzéséről. A tárgyalások ered­ményeként Gresznáry Pál, a külügyminisztérium konzuli főosztályának vezetője és Gheorghe Badescu, a román külügyminisztérium konzuli igazgatóságának vezetője pa­rafába az erről kötendő egyezi mény szövegét. lábáig vezet, onnan aztán gya­log mehettünk tovább, mert a több napos eső alaposan feláz­tatta az agyagos erdei utat. A két öreg azonban mindig a kis menet élén járt. Oszlop, műszer már a csúcson Nehéz feljutni a Hegyes- hegyre. Erről magam is meg­győződtem. A hét eleji kiadós esőzés úgy feláztatta az erdei utat, hogy csak egy kölcsön kapott gumicsizmában vághat­tam neki, s a meredek hegy­oldalban a csúszós, ragadós agyagot taposva nem mertem bevallani, hogy bizony már a félútra alaposan elfáradtam. — Ki tudná összeszámolni, hogy az utóbbi hónapokban hányszor tettem meg ezt az utat föl a csúcsra — szólal meg Tóth Lajos tanácselnök, amíg néhány percre (a kedve­mért) megpihenünk. — így gyalogosan .azért mégis csak könnyebb — hunyorít rám szemmel —, de gondolja csak el, mit kínlódtunk, amíg a gé­peket, a villanyoszlopokat, a torony elemeit, meg műszerhá­zat felvittük a csúcsra. — Mindenekelőtt ezt az utat kellett megépítenünk. Buldó­zer vágta-marta a hegy olda­lát, ameddig lehetett. De az utolsó másfél kilométeres sza­kaszt már a környékbeli la­kosság vágta-ásta-csákányozta az agyagos-sziklás helyoldalba. Fent a Hegyes-hegy tetején egy kis tisztáson már messziről látszanak a torony piros-fehér­re mázolt elemei. A fák között pedig, gallyakkal letakarva egy erőgép árválkodik. Az Ipoly- vidéki Erdő- és Fagazdaság adta kölcsön, mert ezzel mégis könnyebb a villanyoszlopok helyét kifúrni. Az áramot ugyanis a hegy túlsó .oldaláról, Nagybörzsönyből vezetik ide. A fák sűrűiében egy kes­keny irtás jelzi a leendő ve­zeték útját. — Ott lent dolgoznak az ÉDÁSZ villanyszerelői — int a völgy felé a tanácselnök. — Lemenjünk hozzájuk is? r Es az áldomás? Válasz helyett csak térdig sáros gumicsizmámat mérege­tem. Tóth Lajos elneveti ma­gát. — Hát jó, ha nem, nem... — és egy 10—15 méter átmé­rőjű, 70 centi mély gödörhöz kísér. — Sajnos itt most meg­akadtunk. Kézi erővel már nem juthatunk tovább. A szo­bi kőbánya dolgozói megígér­ték, hogy holnap feljönnek, és berobbantják a gödröt, mert legalább 170 centi mélység kell a toronynak. Csak fel tudjanak jönni a robbanószerrel ezen a felázott úton! A hegy csúcsáról gyönyörű a kilátás. Lent a völgyben és a távolabbi hegyeken' a zöld rét és az erdők találkozásánál kis pirostetős házak bújnak össze. 15—20 ezer ember él ezen a vidéken. Most vala­mennyien reménykedve vár­ják, hogy a magasba emelked­jen végre ez a piros-fehér to­rony. — Az ott már Csehszlovákia — mutat egy nem is távoli kis házcsoport felé a vámosmiko­lai tanácselnök. — Sok ma­gyar lakik arráfelé is. Az áldo­mást majd ők fizetik, hiszen ingyen jutnak majd jó vétel­hez. Nem igaz? Wanatka Gabriella Pest megyéből hárman Elismerés egészségügyieknek Semmelweis Ignác, a nagy tudós születésnapja alkalmá­ból orvosokat, gyógyszerészeket és egészségügyi szakdolgozókat tüntettek ki szombaton az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szak- szervezetének Semmelweis-termében. Az ünnepségen — amelyen megjelent Óvári Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára — Schultheisz Emil egészségügyi miniszter köszöntötte a kitüntetetteket, méltatva áldozatos munkásságukat, a szocia­lista egészségügyi megvalósításáért kifejtett tevékenységüket. Ezt követően a miniszter átadta a kitüntetéseket, többi között három Pest megyei egészségügyi dolgozónak is. Dr. Kárpáti Ervin, a nagykátai járási szakorvosi rendelőintézet igazgató főorvosa Kiváló orvos, Szalay Árpádné, az albert- irsai csecsemőotthon vezetője és Gál Lászlóné, a Pest megyei Gyógyszertári Központ szakszervezeti bizottságának titkára Kiváló munkáért kitüntetést kapott. — Ha befejezem az egyete­met, szeretnék tovább tanulni. Szakmailag képezném maga­mat. Úgy érzem: mostani hi­vatásom teljes embert köve­tel, s ebben a képzettség, az ismeretek saint je nem mellé­kes. Rózsát hozott..'. Évek a gyerekekért Szélesedő választékcsere Szombaton befejeződött Moszkvában a magyar—szov­jet belkereskedelmi munkacso­port elnökhelyetteseinek talál­kozója, amelyet június 26, jú­lius I között tartottak. A tár­gyalásokon magyar részről Lauthán Ferenc belkereskedel­mi miniszterhelyettes vett részt. A munkacsoport tagjai áttekintették az idei választék­csere alakulásával kapcsola­tos kérdéseket, és megállapí­tották, hogy az import és ex­port üzletkötések a terveknek megfelelően alakulnak, az idei évre előirányzott 14 millió ru­bel értékű áruszállítások mint­egy 80 százalékára szerződést kötöttek az érdekelt vállalatok. A megbeszéléseken foglalkoz­tak a magyar—szovjet áruházi nemzeti hetek megrendezésé­vel, valamint a belkereske­delmi műszaki-tudományos együttműködés időszerű kérdé­seivel is. Bevallom, eddig még soha­sem gondolkodtam el azon: akad-e valóban kapcsolat a gyógyszerész szakmája és a művész hivatása között? Gál Lászlóné, a Pest megyei Gyógyszertári Központ szak- szervezeti bizottságának titká­ra állítja, hogy van. Igazolá­sul saját példáját említi.. Kö­zépiskolásként keramikusnak készült. Máshogy hozta azon­ban a véletlen, s Budakeszire, a gyógyszertárba került asz- szisztensnek. Azt mondja: a gyógyszerek elkészítésében ugyanúgy megtalálta az alko­tás örömét, mint egy-egy tet­szetős váza formálásában. Sőt hivatása még egyéb dologgal párosult: érezte, hogy kisebb- nagyobb részben segíthet eny­híteni a betegségekkel küszkö­dő emberek gondjain. Tizen­két évet dolgozott a gyógy­szertári központban, ám 1975- ben felelős megbízatást kapott a most 30 éves fiatalaszony: megválasztották a szakszerve­zeti bizottság titkárává. — Meglepett, hogy éppen rám esett a választás — mondja most. — Központunk­hoz 120 gyógyszertár tartozik, összesen 1500 ember szakszer­vezeti életét irányítjuk. Igaz, korábban is tevékenykedtem a szakszervezetben. Az Orvos és Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete központi veze­tősége elnökségének és Pest megyei bizottságának tagja­ként tevékenykedtem. — A legfőbb munkánkat a dolgozók érdekvédelmi ügyei teszik ki. Ügy érzem, sikerült jó személyes kapcsolatot ki­alakítanom mindenkivel. Kez­detben nehezebb volt a hely­zetem, szerencsére ez az idő­szak hamarosan elmúlt. Gál Lászlóné azok közé tar­tozik, akik állandóan képzik magukat. Éppen a napokban vizsgázott a marxista—leni­nista esti egyetem szakosító­ján, de máris a jövőben jár­nak a gondolatai: A nagykátai járási szakor­vosi rendelőintézet falai a kórházi helyett, fe^tékszagot árasztanak. Éppen, a minap végeztek a festéssel a munká­sok. Nem volt könnyű dolguk, hiszen a munka miatt egy napot sem szünetelt a rende­lés. — Nagyot változott az éle­tünk, amikor nyolc évvel ez­előtt átvettük az új rendelőt — mondja dr. Kárpáti Ervin igazgató főorvos. — Ismerem a nagykátai járást. Az egyete­mi tanulmányaimat 1960-ban fejeztem be, azután egy évig Dunaújvárosban voltam gya­korló orvos. Pándra 1961-ben kerültem, ahol 19é7-ig körzeti orvosként doigoztam. Hozzám tartozott Káva is. Meglehető­sen nehéz körülmények között dolgoztunk, mégis szép ered­ményeket értünk el. Megszer­veztük a Vöröskeresztet. Pán- don 70 liter vért adtak akko­riban egy év alatt az embe­rek. Dr. Kárpáti Ervin ízig- vérig közéleti ember. Megyei 'tanácstag, Nagykátán párt- alapszervezeti titkár, koráb­ban a helybeli sportkört ve­zette. Hivatása úgyszólván egész életét betölti. — Manapság könnyebb a helyzetünk — mondja. — A nagykátai járás 15 községének 68 ezer lakosát látjuk el. Hu­szonhat körzeti orvossal dol­gozunk, aikik szakorvosi ren­delésre hozzánk utalják be a betegeket. Amikor 1968-ban megbíztak a rendelő vezetésé­vel, a MÁV barakképületében dolgoztunk. Ma már azzal a gondolattal foglalkozunk, ho­gyan foővíthetnén'k tovább az intézetünket. Miközben beszélgetünk, rendre benyit hozzánk égy- egy fehér köpenyes ember, vagy a járás egyik-másik községéből érkezik beteg. So­kán kopogás nélkül jönnek be, különböző, gyakran a be­tegségektől távol eső ügyek miatt. — Ismerőseim tudják, hogy­ha a zárban kívülről benne van a kulcsom, bármikor be­jöhetnek hozzám — magya­rázza az igazgató főorvos. — Különféle ügyekben számíta­nak segítségemre. Bölcsődei felvételben, a házuk táját ért problémák elintézésében. Sokszor családi gondjaik meg­oldásához kérik tanácsomat. Megbecsült embernek érzi magát az igazgató főorvos. Végigjárta a ranglétrát, ame­lyet a hivatásabeliek megtesz­nek. Ma is szívesen emléke­zik körzeti orvosi gyakorlatá­ra: — Pándon született a lá­nyom. Zimankós tél volt ak­kortájt, elromlottak a tele­fonvonalak. Nem tudtam mentőt hívni, s így a felesé­gem otthon szülte meg a gye­reket. Akkor még gyakran előfordult ilyen eset. Jólesett a napokban, amikor egyik hajdani pándi betegem kere­sett fel, és egy csokor rózsát hozott, őszintén szólva már arra sem emlékszem, miben segítettem neki. Virág Ferenc Termelőszövetkezettől ingyen kapjuk a tejet. A szocialista brigádok dolgozói játékokat készítenek, segítenek rendben tartani az udvarunkat. A gyermekneveléssel eltöl­tött két évtized emlékezetes epizódjairól kérdezem. Rövid gondolkozás után válaszol: — A közelmúltban keresett meg bennünket egy volt gye­rekünk, húszévesen jött vissza, hogy végigjárja az épületet. Büszkén újságolta, hogy a ne­velőszüleinek házat épít, mi­velhogy a kőműves szakmát tanulta ki. ,A gyerekek hirtelen körbe­fognak minket. Az egyikőjük szétnyitja a kezét, mutatja a kincseit: fényes, fehér kavi­csokat. Másikójuk virágot ho­zott. Ügy csivitelnek, akár a fákon repdeső madarak. Nin­csen bennük semmi félsz, nyíltan vizsgálják arcunkat. Felelős poszton A kastélyépület kertjében apró gyerekek zsiva jognak, kipirulva kergetik a labdát. Mások körülülik a sátrak alatti asztalokat körülvevő padokon, vagy a bokrok kö­zött kajtatnak, bogarakat ül­döznek a fűben. — Az az elvem, hogy a gye­rekek a játékidőben belátásuk szerint tegyenek, amit akar­nak — szólal meg Szalay Ár- pádné, az albertirsai csecse­mőotthon vezetője. — Mosto­ha körülmények közül kerül­nek hozzánk, olyan szülők­től, akiknek a családi élete megsérült. A kívülállók úgy­szólván el sem tudják kép­zelni, mennyit fejlődnek ná­lunk ezek a lurkók. Egyéves korukban jönnek hozzánk, s háromévesen mennek tovább Pótra a gyermekvárosba. Né­ha fájó a búcsú. A barna hájú, csendes be­szédű asszony húsz éve vezeti az albertirsai csecsemőotthont. Életét ma is betölti hivatása, miként a kezdetben, csupán a tapasztalatai sokasodtak az évek múlásával. Megannyi rosszul indult gyermeksorsot látott, ám az apróságok el- esettsége, kofái magárautalt- sága csak növelte szeretetét. Pedig 40—50 gyerek édesany­jának lenni, nem kis gond és felelősség. — Mindent megtehetünk munkatársainkkal együtt, ám az édesanyát nem pótolhatjuk — szögezi le tárgyilagosan. — A gyerekék szeretnek bennün­ket, ragaszkodásukat nemcsak a búcsú pillanatában, hanem naponta érezzük. Virágot szednek nekünk a kertben, önmagukat felülmúlva igyek­szenek felvidítani bennünket, ha gondunkat látják. A cse­csemőotthonban 50 gyerek számára van hely, többségük állami gondozott. — A húsz esztendő alatt jó kapcsolatot építettem ki a környező üzemekkel — fűzi tovább a szavakat. — Mit is említsek először? Legutóbb homokra volt szükségünk. Fel­hívtam a Szabadság Tsz-t, ahonnan ide is szállítottak egy teherautónyit. A Dimitrov

Next

/
Oldalképek
Tartalom