Pest Megyi Hírlap, 1978. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
A túrái hímzés hódító útja NAPJAINK MŰVÉSZETE PEST MEGYÉBEN Sokan és sokáig kongatták a vészharangokat, hogy elérkezett — úgymond — a hagyományos népművészet 12. vagy éppen 24. órája, mert a gyári tömegtermelés, továbbá a hivatásos művészetek, főként az iparművészet mindenféle igényt nagy tömegben ki tudnak elégíteni és a mo- ,dern életben nincs is már szükség hátgörnyesztő, szemrontó otthoni kézimunkára! A valóság gyakran rácáfol az ilyes jóslatokra, íróasztal mellett született szellemi búsongásokra. A túrái hímzés esetében is az történt, szerencsénkre! Az okok bonyodalmasak, de mégis kideríthetők, mindenesetre sokkal könnyebb volt megérteni a szerencsés fordulatot, mint megálljt inteni a népművészet pusztulásának! Túra itt van a Galga mentén, szinte karnyújtásnyira Pesttől, a tatár, török pusztításokat, a grófokat, sőt hercegeket átvészelt hangyaszorgalmú, rendkívül mozgékony lakosságával. Ez az egy falu önmagában tartogat annyi kellemes meglepetést és sajátosságot, hogy a szakemberek már nemzedékek óta gondosan figyelik népének életét, a falu sorsának és főként művészetének alakulását. ^ Ünnepre utaló viselet Itt van mindjárt a csak kevéssé ismert túrái férfiviselet: az országban, sőt talán a világon is egyedül itt vált népviseletté a vasutas egyenruha. Az történt ugyanis, hogy a környező nagybirtokok fojtogató szorítása miatt a múltban olyan sok férfi helyezkedett el a vasútnál, hogy számuk a végén elérte a kétezret! Ezek után még' azok is ilyen egyenruhái csináltattak, akik különben otthon maradtak. A női viselet útja persze más, dj nemcsak Túrán van ez így; az egyenruhának pontosan az ellentéte: A nyomodűcos tervező: Tóth G. Mihályné Zsiga Ilona kor és családi állapot sőt az egymást követő nagyobb ünnepek szerint is különböző volt. Aki egyik vasárnap érkezett a faluba és ismerte a viselet szigorú, megszabott rendjét, meg tudta állapítani, milyen ünnep is van, kik a lányok, kik a menyecskék, és ez utóbbiak közül kinek van már gyereke, és természetesen a2 idősebb asszonyok kilétét, sőt az öz. vegyi állapotot is. Ez a viseleti rend és szokás nemcsak a ruha egészére, hanem minden darabjára iá kiterjedt, egyeseknek pL 16-féle ünnepi szoknyájuk volt, de különösen szépen mutatkozik ez a rendkívüli, alkalmi darabokon. Itt van mindjárt a máig divatozó lakodalmi hímzett keszkenő (zsebkendő, itteni nevén kézbevaló kendő); a menyasszonyjelölt már előre kihí- mezte a 30—40 darab kendőcskét, sói kialakította a szépségsorrendet is: a legszebb volt a vőlegényé, azután következett maga a menyasszony, majd a fő szeréplő: a komoly násznagy, őt követte a vőlegény testvére: a leendő sógor és így sorban a többiek. E több tucat kendő között nem volt tehát két egyforma, bár ugyanabból ai anyagból készültek és a díszítőelemek is alpvetően hasonlók voltak Épp ez a változtatgatás a népművészet legfőbb ereje, már amedűig —. itt kétszeresen jó ez a kifejezés! - virágjában van! De hát hogyan is került le pl. egy ilyen kis faluba ez a sok szépség, mi éltette a szegénységben is és miért Vált időközben mind színesebbé és tarkábbá? Mert a matyó, a kalocsai és a sárközi hímzés mellett a túráinak is jellemzője a kiszínesedés. Csakhogy míg amazok a nagy, színes virágfoltokat kedvelik és szinte a szivárvány minden színében játszanak, elborítva az egész ruha (vagy akár fal) felületét, a túrái ezzel szemben megmaradt finom, szegélyszerű, a viseletét és egyben a szerkezetet is hangsúlyozó, kevésbé színes hímzésnek. De éppen ezzel a finomsággal és tartózkodással maradt talán közelebb eredendő céljához. Színesedő fonalak Régen a nőket fehércselédnek. vagy vászoncselédnek is nevezték, mert így is jártak! Csak százados késésekkel és nem egy időben érkezett el a falvakba a színesebb viseleti darabok iránti igény, ha ugyan ezt is hagyták az urak és a szigorú, erkölcscsősz papok kielégíteni. Az első hímzések még Túrán is csupán abból álltak, hogy fehérítetlen vásznat fehérített fonallal díszítették vagy éppen fordítva. Csak későn, szinte szemünk láttára színesednek meg a fonalak, lesz mind matyósabbá a túrái hímzés is, de azért máig kedvelik a fehér hímzéseket. Korábban minden leány tudott szőni-fonni,, varrni, esetleg hímezni Örömnél helytállni Pataki Annamária jókedvű. Ma kialhatta magát: fél hatkor kelt. — Máskor? — Négyre járok dolgozni. A HÉV gödöllői szakaszfőnöke, harmincévesen övé a ciokotai állomás minden gondja; keze alatt vasutasok, ellenőrök, kalauzok, takarítónők, segédmunkások dolgoznak. Napközben a pályát járja, ha úgy hozza a szükség — s mert híján van az embereknek a HÉV, hát mindig úgy hozza ,— álló nap utazik az Örs vezér tér és Gödöllő között: ilyenkor ő a kocsiparancsnok, jegykezelő. — Miért vállalta? — kérdezem. Nem gondolkodik a válaszon, megrághatta már százszor. — Ügy van az már — ezt el kellett fogadnom —, -hogy nekem mindenből a neheze jut. Én sohasem engedhettem meg magamnak, hogy bármit is félvállról csináljak. Hogy ez a vasút-e vagy más. talán mindegy. Én a vasutat vállaltam; itt kell helyt- állnom tisztességgel, örömmel. A kcvcrőöult élőit Kezdetben a BKV Akácfa utcai diszpécserirodáján dolgozott. Előtte, az üvegfalon, a főváros közlekedésének rajza; kezeügyében keverőpult: a HÉV-állomások telefon- vonalai. Törtem sokszor a fejem, hogy igazodik ki a kapcsolók között: csodáltam csöndben, hogy mindig tudja, melyik gombhoz kell nyúlnia; s ha kigyullad a jelzőkörte, hol vették föl a telefont. Néha egy hogy vagy erejéig pillanatra megszakította a szolgálatot, de beszélgetésre sose jutott idő. Csörgött a telefon, a kollégák pironkodva szóltak: Marcsikám, csak veled akarnak beszélni. Hangjukban parányi hökkenet bujkált, de nem titkolt elismerés is. Ott, a diszpécserszoba sarkában kuporogva, szemmel-füllel kísérve szerelvények, állomások, sínek életét, terveztem meg beszélgetésünket. — Mi vitte a vasúthoz? — Inkább ki: az édesanyám. Ügy gondolta, ez biztos kereset lesz. Előrelátóan az öcsém kezébe is szakmát adott; nekem, lány létemre, s merthogy családi ókból nem tanulhattam tovább, itt látta a jövőt. — S jól látta? — Igen, édesanyám jó irányítója volt az életemnek. Nekem mindig is ő volt a példa, hozzá akartam hasonlítani. Ezért nem hagytam — nem hagyhattam — el soha, még a legnehezebb helyzetben sem magam. Egyre úgy érzem, édesanyámnak köszönhetem, hogy ide jutottam. — Hová ...? — Hát, hogy tanultam. Igaz, nem jogot, ahogy azt édesanyám kezdetben képzelte. De talán nem is lett volna jó jogász belőlem: nem tudok büntetni. Mindig is az érdekelt, hogy mi vitte,, cselekedetükre az embereket és mindig találtam fölmentésre okot. De nem bánom, hogy nem lettem jogász, emberekkel foglalkozom itt is. Kemény fiúk is vannak a kezem alatt, olyanok, akiket nem engednek be Pestre; sokan járnak a megyéből is, van gond elég. Ki vállalja? Találkozásunk idején friss még a seb, a Boráros téri baleset bennünk él. Én nem mondanám, Pataki Annamária említi a dolgot. Nehéz ilyenkor egymás szemébe nézni. Erről aztán többet nem beszélünk, ő zárja le a régi mondással: A vasútnak menni kell. Inkább a mozdony füstjéről kérdezem — tisztelettel és szeretettel említi Moldovát. — A vasutasok tudják csak, milyen nagy könyvet is írt —, tehát arról faggatom, hogy annak a jelképes füstnek van-e itr ereje? — Az idősebbek között talán még van valami összetartó, közösséget formáló erő, de a fiataloknál, ha vannak egyáltalán fiatalok, már kevéssé. Ezt mondják az Akácfa utcai diszpécserirodán. is. — Valamikor nagy becsülete volt a vasútnak: jó fizetést, egzisztenciát adott. Ma? Ezzel már ■nem áll egyedül a vasút, s ki vállalja a hajnali ébredéseket, éjszakai munkát, az átdolgozott hétvégeket, ünnepnapokat. Még nagy pénzért sem — mondja Sclyamossi János főtechnikus, — Ki vállalja hát? Varga István fődiszpécser: — Azok, akik nem csupán jó — átmeneti — keresti forrásnak, hanem élethivatásnak tekintik a vasutat. Marcsi fiatalon került közénk, de érdeklődése, tanulni és tudni akarása, később szakértelme, még néhány idősebb kolléga fölé is emelte. Egyszerű a titka: érdekelte, amit csinált és azért hajlandó volt minden tőle telhetőt megtenni. Finálé a megállóban Pataki Annamáriával a HÉV-meg- állóban fejezzük be a beszélgetést. — A legfurcsább az, hogy néhá- nyan, akik annakidején engem tanít- gattak, most a kezem alatt dolgoznak. Annak idején, a központban, az volt a rend, hogy aki fölveszi a szolgálatot, nálunk a diszpécsereknél jelentkezik és szabályosan jelent. No az egyik állomáson éppen egy olyan ember dolgozott, akitől én a legtöbbet kaptam, s most neki kellett volna jelentenie — nekem. Hát, én már, amikor a telefon megszólalt, tudtam, hogy ő az, és szabályzat ide vagy oda, nagy kezitcsókolommal — mindig én köszöntem előre az öregnek. Szerelvény érkezik. Furcsa dolog, ahogy a kis herceg rókájának sokái? a búzatábláról, úgy eleddig nekem i HÉV-ről nem jutott eszembe semnv Pataki Annamária mást lát ebben a vonatban, mint én. Ügy mondja a négy számjegyet, mintha becenevet 'ejtene ki; tudja, hogy ki viszi éppen a vonatot. A vezető éles sípszóval köszönt jó reggelt, ő visszaint. — Ez lesz ma az én szerelvényem — mondja, s kezét végighúzza a kocsi oldalán, MAJOR ARVÄCSKA A túrái műhelyben szegélyt mintáznak a nyomódúcokkal. is, de igazán szépen és művészien már csak kevesen. E kevesek között, van Tóth G. Mihályné Zsiga Ilon néni, aki ma már nemcsak falujában, hanem szélesebb körben is ismert. A népművészet 81 éves mesterének és legszorgalmasabb, legtehetségesebb tanítványainak: Kuti Mihály nénak, Tóth Józsefnének és Lukács Gábor- nénak nemrégen nyílt kiállítása Nagykőrösön. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy megnyithattam. Előtte hosszasan elbeszélgettünk, főként az a kérdés izgatott: hogyan lesz valaki népművésszé vagy egyszerűen „csak” annak születik? Korábban ugyanis azt tartottuk, hogy a népművészet „névtelen”, „ismeretlen” emberek ijözös alkotása, akik ki sem lépnek falujukból, nem tudnak a külvilágról és így mindenről, tehát szépérzékük kielégítéséről, továbbá szórakozásukról is maguknak kell gondoskodniuk. A nyomódúcos tervező Ám ez a tétel hamis! Mindenütt, ahol az igény megvan rá és a feltételek is adva vannak, megteremnek a kis,‘falusi Leonardo da Vincik, Petőfik, vagy éppen Kovács Margi- tok és ‘ Gorka Líviák, Szerencsés esetben egyszerre élnek a reneszánsz, a barokk és még modernebb irányzatok a helyi, falusi nemű vészeiben és jelentkeznek a sokoldalú tehetségek is, akik épp abban tehetségesek, ami a kor parancsa. A népi tehetségek egyik ilyen típusa Ilon néni1: nagyszerű gazdasz- szony, aki az első világháborúban megsebesült férje helyett is helytállt: éjjel varrtam,'mert nappal dolgoztam a határban, mondja tömören. De ő volt a falusi lakodalmak fő szakácsa is, gazdasszonya, ahogy Túrán mondják, főztjét a hozáértők éppúgy emlegetik, mint szépséges híméit. A túrái menyasszonyoknak 90 százalékát én öltöztettem — büszkélkedik teljes joggal, és voltaképpen ez volt az igazi területe: divattervező, iparművész ő a szó népi, hétköznapi értelmében. A szépség iránti szerelme igen korai. Varga Mariannák, aki a túrái hímzésről írta egyetemi doktori értekezését, ezt vallotta: ötesztendős lehettem, még nem jártam iskolába sem, már akkor bennem volt az a vonzalom, hogy nagyon szerettem a kézimunkát, és azóta mindig jobban ... Nem is csoda, hiszen időközben egyénisége kibontakozott, művésszé vált; tehetsége és szorgalma kiemelte őt a mindennapokból, bár nem éppen kis áldozatok árán. Amikor egyre többet „művészkedett”, előbb férje rosszallását „vívta ki”, de minden egyes újítása saját otthoni munkáját is nehezítette. Igazi művészsors! Ám a sikerélmény és a nem kis megbecsülés egyre több kedvet oltott belé. Ilon néni újítóvá is vált: előrajzolás helyett elleste és egyénileg tovább is fejlesztette a nyomódúcok alkalmazását, melyekkel a minták az alapra vihetők. Életében vagy 600 ilyen vasat (ahogy ő mondja) készített: maga vágta hozzá a fát, hajlította a rezet és ütögette bele kis kalapácsával a fába. Micsoda türelem kellett mindehhez. Egyetlen őszirózsás 'kendő szegélymintájához legkevesebb 9 nyomódúc szükséges! És e 600 között nincs két teljesen egyforma! Hagyományt ápoló nemzedék Ilon nénit senki nem tanította, neki viszont valóságos iskolája van: nemcsak odahaza vannak már tanítványai, akiket imént említettem, hanem az egész országban. Ezek között is a legszorgosabb és leglelkesebb Molnár Elekné, nagykőrösi tanárnő, aki előbb maga is' eljárt Túrára és mindent megtanult, aztán elvitte és megtanította óvónőjelöltjeit. Azóta Ilon néni művészetének ők a leghívebb követői. Molnár Elekné rendezte — nem először! — azt a kiállítást is, melyről a -nagykőrösi asszonyok még a piacon is nagy elismeréssel beszélgettek. Ilon néninek kiterjedt levelezése ' van, sőt naplózza a hozzá látogatókat, gondosan elteszi a róla szóló tudósításokat is. A helyi Népművészeti Ház oszlopos tagja, ahogy szokták mondani, sőt alapítója a Háziipari Szövetkezetnek, melynek segítségével most már nemcsak hazánkban, hanem egyre szélesebb körben: külföldön is kezdik ismerni. Az újfajta igényekhez ez az új népművészet jól tud alkalmazkodni: most már a modern lakáshoz és viselethez szükséges darabokat is hímezik, a színskála még változatosabbá vált, a fehér egyeduralma megtört, de azért még ma is abban a legerősebbek! Ilon néniék legutóbbi kiállításán a rendező nagykőrösi Arany János gimnázium és óvónőképző igazgatójával, Rózsás Lászlóval beszélgettünk: ámulva néztük a művészetnek ezt a finomságát és áradó bőségét, . a nők hallatlan ügyességét és szorgalmát. Meg is állapítottuk: a két nem között nincs tehetségkülönbség, csak a munkamegosztásból adódó eltérés. Milyen jó, hogy ez így van: egyikünk sem tudná ezeket a gyönyörűségeket utánuk csinálni! ök szépítik meg mindnyájunk életét. Ilon néni és tanítványai nem állnak meg: minden pályázaton részt vesznek, többnyire sikerrel, kiállítás szinte kiállítást követ, a minták is szépülnek, színesednek és gazdagodnak. Élni tudtak a kedvező lehetőségekkel. Az egész ország és nép igényére figyelnek, az pedig rájuk. A népművészet hivatásos, népi iparművészetté vált, névtelen fenntartói ismert alkotókká lettek. KATONA IMRE docens Ilon néni (középen ül) és legbuzgóbb tanítványai, a nagykőrösi kiállításon. Kiss Zsolt felvételei i
