Pest Megyi Hírlap, 1978. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
Herceg Árpád: Márton legendája Június Hajam havára nap süt. Júniusi. A nyári hónap, — nem olvasztja meg. Fehér koronám az enyém. Szerzett birodalmam jelképe lett. Izzó sugártól fényt kölcsönöz. Csillogtatja a negyvenhat telet. Borbély Tibor: Hét vers Almos líra Álomhatár Valóságban valóságból valóságos küszöbérték. Ha ezt érted, annyit ér csak, mintha érte a küszöböt át se lépnéd! Karate „Nagyot sikíts, — majd üss, ha védtelennek hisznek s bántanak!” A karate önvédelmi sport. Légy sportszerű! Aranyszabályát tudd, meg azt, hogy néked, versben alkalmaznod is szabad! Álmomban körbejártam egy furcsa boltot. Árutól roskadoztak a polcok, de amikor a cukros zacskót kinyitva, tartalmát megkóstoltam, grimaszra rándult az ajkam. Abban a furcsa boltban, a cukros zacskóban: só van! • ■»vv Szerelem Kutatom haladó magamat. A szavak egyhelyben állanak. Keserű, mire hű szerelem nem visz át a csodát hitető hidakon. Csak szorít, nem ereszt soha el, csak kérdez. Nem felel sohasem ez a hű, keserű, mire jó szerelem. Áhítat Sóvárgó Váci vers az esti imádság, a hajnal mégis giccset fest az égre. Nem várom. Látom. Nem röppen. Sóhaj csörömpöl a földön, de hangzik a végre! Túl az utolsó előtti halálon, a riasztó, első, hajnali felriadáson, csodálkozáson, hogy egyetlen jó szót százzal lehet, ha nem kell, megköszönni, az egyszeregyet ezzel felfedezni: mindenen túl. Csak így lehet mindenben benne lenni! Akkor még úgy utaztunk autóstoppal, mint az Afrika-kutatók: ráböktünk a térkép egy darabjára és elindultunk, nem is éppen a legrövidebb és legforgalmasabb úton. 1 Mert nem az volt a fontos, hogy ' oda érünk-e és mikor? — hanem ami útközben történik. Egyszer Bakonysárkánynál ért ben- nünKet az este, félúton Székesfehér - , vár és Győr között Az út itt csak előhúz a falu mellett —, a távolban sejthető kocsmához letérni értelmetlen volt. Elindultunk hát gyalog Győr felé, ezzel aztán végképp elvágva magunkat mindenfajta melegedési ■lehetőségtől; és fagyos, novemberi éjszaka állt előttünk. Hosszan erdőben vitt az út, stoppolni itt reménytelen, integetnünk is fölösleges volt. Az autók fényszórói magabiztosan és nagyképűen suhítottak le ránk, szánalmas kis emberkékre, erdei manókra, sofőrök rossz szellemeire ... — Le kéne ülni — mondtam, és megálltam. — Nem kell! — mondta Márton, és átfogta vállamat. — Csák lépj egyet a bal lábaddal, azután tedd utána a jobbot... és újra a balt. Egyszerű ez. Mindig csak egyetlen lépést kell megtenni —, de azt meg kell tenni. Mondom, megy ez neked ... Balról, egy domboldalon elszórt fények tűntek föl, meleg-sárga utcai lámpák. Távolabb szabályos négyszögben higanygőzlámpák ..., talán egy gazdaság van ott... Talán márnincs messze Kisbér; ha ott vonatra ülnénk, és a vonatban jó meleg lenne... — Ez még nem Kisbér — mondta Márton. — Hát mi? — kérdeztem összetörtén és megálltam. — Ez Nagybér — mondta Márton. Ez megnyugtatott, és elindultam. Kis idő múlva megkérdeztem: — Nagybértől még messze van Kisbér? — Messze is, meg közel is ... Ezt még el kellene döntenünk. — Északra van, vagy délre? — kérdeztem, mintha lenne ennek valami jelentősége. — Valószínűleg északabbra van ... vagy délebbre ... Még ezt is el kellene döntenünk. Nagybér ugyanis nincs a térképen. — Olyan kicsi? — Olyan nagy... Nagybér ugyanis egy elvarázsolt falu. Csak éjszaka látni, és csak a fényeit. Nappal nincs. — Nappal hol van? — El van varázsolva. — Aha ... Értem. — Bólogattam. — Szerintem nappal napraforgótábla. — Vagy őszirózsatábla... Inkább őszirózsatábla, jó? — mondta Márton. És hozzátette: — Persze, ha te is beleegyezel... Hallgatott egy keveset, azután folytatta: — Mert a kisbériek minden délután kivonulnak az őszirózsakombájnokkal, és learatják az egészet. Az őszirózsatarlón aztán minden éjjel kinyílik Nagy bér. S ahogy pir- kadni kezd, az egész falu emberes- tül-házastul egyszeriben őszirózsává válik... A kisbériek korábban dühösek voltak és értetlenek, hogy miért kell őnekik nap mint nap, té- len-nyáron teljes apparátussal aratni... — Óriási! Itt minden áldott nap megrendezhetnék az „Ifjú Kombáj- nosok Versenyét”! — Amikor még dühösek voltak, ez eszükbe sem jutott... — Mert csak az volt a,fontos nekik, hogy naprakészen kiirtsák az őszirózsákat! — Ám amikor gondolkodni kezdtek, ráálltak a versenyezésre ... Csakhogy egy idő múltán ez is unalmassá vált, mert mindig ugyanazok lettek az elsők. Ezért aztán megegyeztek, és előre megbeszélték, ki legyen a nyertes. Ki vigye el a babér ... vagyis az őszirózsa-koszorút ... — És telt, múlt az idő. mindenki többízben volt már kiválasztott és soros KLK... — Mi az, hogy Káel'ká? — Kisbér Legjobb Kombájnosa ... Mondom, már nagyon unták, ezért abbahagyták a vetélkedést... — Meg azért is, mert már kezdtek megbarátkozni a nagybériekkel! — Igazán, mi is bemehetnénk hozzájuk. .. Mit gondolsz, mi lenne? — Semmi. Szeretettel fogadnának. Enni, inni adnának. Szeretni, táncolni, dalolni tanítanának. — És hazaröpítenének bennünket. Mesebeli gyorsasággal múlott így az idő. Még Nagybéren jártunk, amikor megérkeztünk Kisbérre. — Itt ts vannak ám nagybériek! — mondta Márton. — Hol vannak? — El vannak varázsolva... Az utolsó vonat, mint ahogy az lenni szokott, az orrunk előtt húzott el. A kisbéri vasútállomáson fűtetlen váróteremben vacogva vártuk a hajnali járatot. Éjféltájban dermedt, kínlódó álmunkból fölkeltett bennünket egy vasutas. — Jöjjenek át hozzám a bakterház- ba —: mondta. — Ott jó meleg van. — Maga nagybéri ember — mondta Márton, már a bakterházban, miközben kezét vaiószínűtlenül közel tartotta az áttüzesedett kokszkályhához. — Kisbéri vagyok — mondta az ember, és mosolygott Márton nyelv- botlásán. — Itt is születtem. Ez az ember nem volt elvarázsolva. E gészséges emberek társaságára vágyom, gondolta Kerekes, ha egyáltalán vannak ilyenek. — Nincsenek — dünnyögte Széky, a másik betegszállító, azelőtt gróf, most részeges eltartott, hiszen az ezerforintos kórházi fizetés semmire nem volt elegendő, főképp nem a napi tíz pálinkára, amelyet Széky magába döntött. — Nos? — kérdezte Széky. — Semmi — mondta Kerekes. A reumaosztály előterében ültek, fél négy volt, már elvégezték a napi teendőket, várták a „fájron- tot”. Bátya Véter: /■ i Ásatás És lám, a főnővér dugta ki a fejét a főnővéri ajtón. .— Ferenc, Lacika! — süvöltötte. — Jelen — mondta Széky. — Itt — jelentkezett Kerekes. A platánok halk susogásba k‘"’eltek, s hamarosan a szél is r;, érkezett a kórházudvarra. — Nos? — mondta Széky. — Semmi. Kerekes belerúgott a földkupacba. ‘— Odanézz — lökte meg Székyt, Egy barnásszínű bordacsont fordult ki a földből, — Lócsont — mondta Széky. — Itt állomásozott valamelyik tüzérA telepfelügyelő- kát. , , . osztag, talán, éppen Vak Béla száhívatja magú- zadosé. — Embercsont — vélte Kerekes. Hunyadi István: A fogadalom------------------------- láttál Benővel, a | Bizonyosan | mostani férjem------------------------- mel. Cimbi, talán azt is tudod, hogy csúcsfőkönyvelő az „Ököruszály és Sertésdagadó” egyesülésnél. Nagyeszű ember ez a Bánatossy Benő, sokkal okosabb eddigi férjeimnél. Zsenik vogy ostoj bák a férfiak, ezt te is tudod. Benő szuperzseni. Egyetlen kis hibája, ho gy fél órát krahácsol ébredésénél. Persze, a napi ötven cigaretta. Muszáj volt, édesem, idegromboló munkát végez, percnyi lazítás nélkül. Születésnapjára megkapta a gyógy - szipkát, fehéren-feketén, három garnitúrát egyszáznyolcvanért. Gavallé- ros ajándék volt. Tudod, mit csinált a minap az én osztályon felüli párocskám? Azzal lepett meg, hogy szakít a dohányzással. Azt hittem, megzabálom örömömben. Ismered, marhanagy ember, mellbősége kilélegezve százhuszonhárom centi. Kivágta az ablakon az utolsó doboz Fecskét, a gyógyszipkákkal együtt. Vett anti- dohányos pasztillát kettő dobozzal egyszerre. Azóta nem szí egy felet se, megesküdött rá, nála az eskü komoly és szent dolog. A vendégek csikkéit a földszinti kukába önti, leszalad a hatodikról, ha befuccsol a lift. Azóta nem fuldnklik reggelen- klnt, bár naokö’ben diszkréten, halkan köhécsel. Kicserélték Benőt — meg persze engem is — úiabb mézesheteink következtek. Fehér holló ő a férfinemben — mondottam — megmintáztatom a fejét egy neves szobrásszal. Kitétetem a kapubejárattól jobbra, ezzel a fölirattal: Ö az a csodálatos Benő, aki negyvenévi dohányzás után sutba vágta a bagót. Csakis őt kövessétek, pipogya férjek !” De mi történt ekkor, drága barátnőm, Cimbi?------------------ az erkélyre egvik I K iálltam I reggel, hogy utána-------------------nézzek, rágjá-e a gy ógycukorkát Benő. Majd hanyatt estem a rémülettől. Bement a trafikba, eléggé sokáig időzött ott, és kegyetlenül fújta a füstöt kifelé jövet. Majd kicsattant a képe a gyönyörűségtől. Azt hittem, menten elájulok. Becsapott engem ez a bitang, ott szív, ahova nem láthatok, vagyis a hivatalban. Pedig ismerhetsz, gyanakvó természetű vagyok. Naponta forgattam ki a zsebeit s egy szikra dohányporra se akadtam. Szagolgattam a zakóját és enyhe pacsuliszagot éreztem. Bár ez a fodrásztól is származhatott. Várj csak, vén lator — gondoltam —, próbára teszlek este. Két doboz Fecskét tettem a zöldséges-kocsonyás tányérja mellé a vacsoránál. A hatás drámai volt. — Ezt kinek szántad, Mucus? — kérdezte ártatlanul —, tudod, hogy nem dohányzom! — Nem bai, szívem — feleltem enyhén mosolyogva —, ez reprezentációs cigaretta, azoknak a gyönge jellemű kollégáidnak, akik otthon beadják gyanútlan nejeiknek, hogy út- szélre dobott csikket se szívnak. Vígan pöfékelnek a hivatalban.----------------------------- meresztett | N agy szemet | rám Benő, de----------------------------- megőrizte cs úcsfőkönyvelői nyugalmát. — Remek asszony vagy, Mucuska, ha ezekre az ingatag karakterekre is gondolsz. Nem állhatom a szagukat se. Mint a héja csapott le, zsebébe süllyesztette a Fecskéket. Tagadott még most is az elvetemült. Mélyen a szeme közé néztem. — És a trafik, ahova reggelenként beiársz? Sózott mogyorót’ vásárolsz? Többféle színt váltott pillanatok alatt. — Nem. Mucika. Cigarettát veszek, pusztán c'ak könyökű!étből. Az asz- szonyka férjének tőből levágták a lábát. Erős dohányos volt. — Na és... — Hagyhatom éhen veszni nyomorék férjével együtt, amikor any- nyian leszoktak a dohányzásról? Ekkorát hazudni! Tudod, Cimbi, mintha kést vágtak volna belém. Olyan volt ez az egész meskete. — És jókéoű az a te trafikosnőd? — szegeztem a mellének. — Pocsék, mint á világháború! — vágta rá habozás nö’Mil. — Fog- Mi as, mint egy lebombázott vá-os! Ismered az én rmM szívemet. Nem élhetne rágógumiból. megnéztem maA telepfelügyelő: Vak Béla. Széky nevezte el így, fél szeme miatt. (A másikat a fronton hagyta, katonatiszt korában.) — Uraim — mondta Kerekeseknek —, holnap negyven mázsa mész érkezik a konyha tatarozásához. A gödröt önök fogják megásni az udvar szabad sarkában. Végeztem. Elfordult. — Nos? — kérdezte Széky. — Semmi — mondta Kerekes. A | Másnap I gomnak azt a tra- ■ 1 ■ — fikos angvz’t Kén7.eli. Cimbi, egv csuoabögv t'ó!tÖtt<ja_ lambot. fab’sí táncegyüttesbe’. Mki- proVnvás lőbM emq*7+í1ta a függöny mögé rejtett állótükörben. sót, lapátot fogták, kivonultak az udvarra. — Mikor is kezdődik a hivatalos 'tél? — kérdezte Széky. (Ősz volt, barna, szagos idő. Kerekes a következő őszt várta, ami- ! kor elpályázik a Fürdőkórházból, egyetemi polgár lesz. — „Én is jártam egyetemre — mondta egyszer Széky —, de abbahagytam a vadászatok miatt.”) — Idefigyelj, Kerék — mondta a gróf. és ásóját a földbe vágta. — Mekkora gödör kell negyven mázsa másznék? — Nagy — mondta Kerekes. — Ez igaz — mondta Széky elgondolkozva. — Ha nagyobb gödröt ásunk, abból nem lehet baj. Ástak. Keményen, izzadva. Még szerencse, hogy néha keresztüllibegett egy-egy nővér az udvaron, fi- tyulával vagy anélkül, lobogó, őszi hajjal, földig érő malaclopóban... — Elég — nyögte Széky, leült a gödör szélére. — Méltatlan munka ez a kubikolás. L emászott a gödörbe, ásni kezdett. Csont, csont, csont, végül előkerült a koponya is. — Ember — mondta Széky. — Volt — mondta Kerekes. — Összerakjuk? — Nincs meg mind. Ültek a gödör szélén. — Ki lehetett? — mondta Kerekes. — Katona. — A. Meztelen volt, semmi ruha körülötte. — Régi katona. Végvári vitéz, a ruháját ellopták a törökök. — Szerintem áldozat. — Hm — dünnyögte Széky. — Minden halott áldozat, végül is. — Megölték, elásták. — Rémeket látsz. Illetve csontokat látsz, és mivel fiatal vagy, be vagy szarva. — Most mit csinálunk? — Semmit. Elássuk a gödör alján. — Azt nem lehet. Szólni kell valakinek. — Minek? — Hátha.. 1 — Idefigyelj, Kerék, bárhol ásni kezdesz, előbb-utóbb lalálsz néhány csontot. Nem olyan nagy ez a földgolyó, és mindig sok ember élt rajta Visszaássuk. Visszaásták, másnap föléje került a negyven mázsa mész. N emsokára eltűnt Kerekes a Fürdőkórházból, de még sokáig érezte, hogy csontokon jár. Székyve] nem találkozott többé, mert a gróf meghalt, mielőtt a tél beállt volna. A a
