Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
L A történelem játékai Csodálatos játékai vannak a múltnak, véletlenszülte, majdnem hihetetlen történetei. Amit most elmesélek, az éppen másfél évtizede esett meg fent Árvában, Szlovákia legszebb vidékén. Akkoriban Thököly Imre, valaha élt fejedelem nyomában jártunk a Felvidéken, kezdtük az ismerkedést Eperjessel, ahol iskolába járt, folytattuk Késmárkkal, ahol született, álmélkodtunk a párta- díszes falak között, s azután Árvába is el kellett mennünk, merthogy Árvában volt főispán Thököly István, s ott volt nyaranta gyermek 13 esztendős koráig Imre gróf. Innen szökött meg apjaura halálát követően, romantikus, Izgalmas körülmények között, miközben a várat beke- rítették Heister generális csapatai, igen, innen szökött ki pajtásával. Pavol Csaploviccsal, meg Tarái István hadnaggyal, de jaj, most látom csak, hogy máris Thököly-regényem témáját mesélem, amit pedig nem kívánok újraelmondani. Mindegy, ez eddig történelem, átszöktek Likavka várába, s onnan Husztra, tovább, hogy úgy legyen megírva a sors könyvébe, hogy ha valaki egyszer az elnyomottak, a szenvedők élére áll, az senki más ne legyen, csakis az ifjú Thököly Imre. Cscregyerekek Hát ezért mentünk mi Árvába, ezért kopogtattunk a nehéz várkapun, hogy az kinyíljon s beeresszen, megfogjon egy egész életre. Mert megfogott az árvái vár, nem, nemcsak azért, mert nincs hozzá hasonló az egész Felvidéken, hanem, mert ilyen fantasztikus formájú, hegyre ülő várat még sohasem láttam. Álltunk a szikla alatt, a folyó partján, s néztük a 111 méter magasban trónoló fellegvárat, a nagy lakótorony reneszánsz íveit, s az alsóvár kései bástyáit, s nem is hittük volna, hogy este már mi is a várban hajtjuk le fejünket puha tallpárnára. Olyan volt minden, mint a mesében, mert turistaként kopogtattunk és barátként feküdtünk le este tíz után, amikor is immár személyes vendégei- lettünk a kései várúmak, Pavol Csaplovics múzeumigazgatónak, akivel könnyen ment a barátkozás, s ki maga fent lakott az oroszlánlépcsős feljáratnál, a hajdani papi lakásban. Mi pedig a szakállszárítóban szállásoztunik, bizony, a szakállszárítóban, ahol a restaurálás során csodás lakosztályt rendeztek be a várépítők, fent laktunk az első kapu fölötti lakásban, ahol hajdan halál- rafagyott alabárdosok, havas-jeges- zúzos szakállú katonák szárították jszakállukat. Mi csak a fordulatokon álmélkodtunk, a váratlan meghíváson, s azután a háromnapos várbeli vígasságon, mert mienk lett egyszeriben a vár a pincétől a padlásig, ha már éppen Thököly Imre sorsáról kerekedett kedvem regényt írni. S megjártuk a fellegvárat is, onnan integettünk a Kárpátoknak, a Beszki- deknek, s alant a bukdácsoló alacsony vizű Árva folyónak, a múltnak, amely minduntalan elénk állt a vártemplomban, a lovagteremben, a mélyvízű kútnál és az oroszlános lépcsőn. így lettünk mi vendégei az árvái várnak, így szőttük-fontuk a barátság szálait erős fonalból, ahogyan eleink is, hajdan, mondjuk éppen Thököly idejében. Mert jól tudtam akkor már a krónikákból, hogy Thököly Imre kuruc seregébe először is az árvái szegények seregeitek, s azután a más vidékek szegényei, akik egyrészt nem felejtették el Thököly István jóságát, másrészt épp eleget szenvedtek már a zsoldosok kegyetlenségétől. Hanem a történelem játéka még csak ezután következett. Tibor-And- rás fiam, aki akkoriban még csak első nevére hallgatott, kilences^ten- dős lévén, itthon maradt e nagy útról, s nem is sejtette, hogy mit szőnek háta mögött a szülők. Az indu" lásunk, mármint a hazaindulásunk előtti utolsó estén, miközben po- zsonyszentgyörgyi rizlinget kevertünk magunkkal hozott egri bikavérrel, arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha a mi frissen kötött barátságunkat nemcsak borral pecsételnénk meg, hanem fiainkkal. Mi adnánk szlovák szóra, barátságra, vár- látásra a mi fiúnkat, s jönne helyette cserébe világváros-látásra, Vidám Park és cirkusz megtekintésére Csaplovicsék nyolcesztendős Palája. Ezt bizony jól kitaláltuk, annyira jól, hogy az ötletet borral pecsételtük, majd útleveleket váltottunk, s hogy a két gyerek ne érezze magát egyedül, úgy szólt a csereszerződés, hogy előbb menjen a mi fiunk, s azután jönnek majd mindketten Pestre. Lovaggá avatás Es itt kezdett játszani fiammal a történelem. Mertbizony forgott a szobában, amikor megtudta a jó hírt, csöppet sem félt a távolléttől, a nagy úttól, a nyelvtudás hiányától, semmitől sem félt, hacsak attól nem, hogy egyetlen feltételt szabott az én apai szigorom: naplóírási kötelezettséget. De azt már okosan reá bízva, hogy mikor hány sor kerül abba a naplóba, mindig annyi, állapodtunk meg itthon, amennyi élmény megírásra vár. Most bizony egyszerű lenne elővenni a naplót, amely persze, hogy elkészült a szülőknek és az utókornak és amelyet fiam nagyvonalúan nekünk hagyott, amikor szeretett Yvette-jéhez költözött az ifjú férj jogán, nem is olyan régen, de majd kéri még egyszer, ha máskor nem, akkor bizonyosan, amikor ő kíván naplót elsőszülött gyermekétől. De hol vagyunk még ettől, egyelőre fiam az árvái várban, de egyáltalában nem árván, hiszen mellette van Palika, azután ott van Csaplovicsék meleg, baráti, családias otthona, meg az első napon kapott fehér angóra nyúl, s a magával hozott játékok, meg az a nagy kíváncsiság, amit itthonról vitt magával, s ami apai örökség. És az én kilencesztendős fiam egy hónapra biztokába vette a várat a pincétől a padlásig Egyébként, ha nem akarta volna, akkor is kellett volna, mert Palika jogos büszkeséggel mutatta meg már első nap a várat, felvitte a meredek és nyaktörő fellegvári ideiglenes lépcsőn is, amelyet csak a kőmívesek és a pallérok használtak. Ügy mutatta meg Árva várát a kis szlovák fiú, mint legszebb kincsét, s úgy ismerkedett meg Tibor fiam a magyar múlt ékPihen a monstrum, mintha megállít volna a levegő a kora tavaszi hűvösben. Az ember szájpadlására nem tapad rá tíz lépés után a cementpor, nem dolgoznak a magasban az égetőkemencék. Hidegállás. Azok értik ezt a szót a Cement, és Mészművek váci gyárába érkezvén, akik ismerik a tűzben izzó robusztus masinákat. A hidegállás a karbantartás ideje, amikor a szakemberek évente egyszer alkatrészeikre szedik a gépeket, milliós berendezéseket cserélnek és javítanak ki. Kívülről nyu- godtnak tűnik a kép, belül azonban érezni az erőfeszítést. Két nap nem nagy idő a bonyolult szerkezetek átvizsgálásához. Kubikosként kezdte Bállá László malomtöltő csoportve. zető jól ismeri az üzemet, 1962-ben kezdte a munkát a gyárban, s azóta már számtalan nagyjavítást átélt. Úgy érzi, mondja, mintha maga is e gépekhez tartozna, melyek egy részét az ő útmutatása szerint irányítják a dolgozók. Nem volt már az életet próbálgató fiatalember, amikor a gyárba jött. Meglettként kezdte itt a munkát, s végignézte azt is, mint indult meg a termelés e Duna mentén született nagyüzemben. Dolgos évtizedek tapasztalatát hozta magával, adta, s adja át társainak. — Nem gondoltam, hogy itt a Dunakanyar egyik legnagyobb gyárában töltöm utolsó munkáséveimet — szó. lal meg. — Szolnokon születtem, 50 kilométerrel távolabb Öcsödön éltem gyerekkoromban. Akkor más idők jártak. Tízéves koromban libákat őriztem, kanászkodtam, később az uradalomban voltam cseléd. Aztán 1941—48 között kubikosként jártam az országot. E néhány év minden bizonnyal meghatározó volt Bállá László életében. Belekóstolt a kubikosok zárt szerével, mint váratlan ajándékkal. És játszottak egymással bújócskát, fogócskát, ehhez persze társakat is kerestek, és játszottak a történelemmel is, lévén egy múzeumigazgató fiának mindenhová szabad bejárása, s talán még a vérteket is magukra öltötték, ha éppen Palika ezt akarta. Erről nincs tudomásom, de arról igen, hogy a második héten — a napló tanúsága szerint — ünnepre készültek az árvái várban. Az előkészületekről nemigen irt a fiam semmit, különben is azt tartotta, hogy minden írásban a lényegre kell törni, hát ő aztán nem fecsérelte se idejét, se a tintát, csak a tényeket rögzítette, miszerint: Csaplovics bácsi a lovagteremben engem lovaggá avatott... Eltéphetctien szál Igen, így játszott a történelem az én Tibiké fiammal, kilencesztendős korában, s mint azt utóbb elmesélte, féltérdre ereszkedett a vári nép szeme láttára, s gondolom, ámulatára, s aztán Pavol Csaplovics direktor lovagi kardjával vállára ütött, latin szavakat is mormolva az aktus emelésére, igen, így lett lovag az én árvái kenyérre adott fiamból, s hozta magával haza e délután édességét. Mondom, e délután rendkívül részletességgel került a naplóba, élveztük is itthon, amikor olvasói lettünk. Amit átmenthettem a jelenből a múltba, azt beleírtam két Thököly- regényemből az egyikbe, bele bizony a kedves Csaplovics családot, apát is, fiát is, ha már segítettek a fiamnak visszaszállni abba a rég letűnt, hajdani, legendás, históriás korba. S ettől a naptól kezdve egy ifjú lovag vezette a várba tévedő magyar turistákat, lévén még másfél évtizede gyér az idegenforgalom, s a kedvesebbeknek még a fellegvárba vezető titkos utat is megmutatta. S ráadásul a zajacot, vagyis a fehér angóra nyulat, amely örök bánatára ott maradt Árvában, mert azt nem hozhatta haza, de helyette fényképeken hozta el azt a tündérien ragyogó egy hónapot, emlékeit: a fürdés a folyóban, csónakázást az Árva gyors vizén, persze mondani sem kell, hogy teknő volt az alkalmi ladik, még horgásztak is, bejárták a környéket, a hegyeket, s amikor hazajött az én szerelmetes fiacskám, egyik szava szlovákul ragyogott, a másik magyarul tündöklött, azt kellett volna hallani azoknak, akik mit sem tudnak a népek közötti barátságról. Mert barátság köttetett, egy életre szóló barátság Árva és Budapest között, vékony, de eltéphetetlen szál, amelyet csak fonni lehet, sodorni, de sosem elszakítani. A Galga üzenete És bezzeg Palika is tanult magyarul a budai lakásban, elsőnek azt, hogy kezet mosni, azután azt, hogy jó étvágyat, s utána még mennyi mindent, hiszen bogáncs se tapad jobban, mint a kenyérrel kapott szó, s különben is egymás között a két fiú már amúgyis beszélte a maguk keveréknyelvén örömeiket, bánatukat. Persze inkább csak örömök akadtak, bánat nagyon ritkán, mi fáradhatatlanok voltunk, a gyerekekről mozifilm is készült, amit Palika hazavihetett bizonyságul, hogy merre járt, mit látott, minek örült. Cseregyerekek voltak sokak ámulatára, mert megcsodálták az én Tibor fiamat az árvaváraljai szlovákok, de megcsodálták Palikát ismerőseink, barátaink, rokonaink, s alkalmi tolmácsot is szereztühk, ha nem volt elég a kézzel-lábbal való mutogatás, egy jó ismerős személyében, aki losonci lévén, otthonról hozta magával a szlovák nyelv tudását. Hanem egyszer, éppen a Margitszigeten járva, azt próbáltuk megmagyarázni a parkot, kertet sosem látott Palikának, hogy itt tilos fára mászni, virágot tépni, füvön futkosni, nem értette szegényke, már miért is értette volna, amikor ő a szabad természet fiaként nőtt fel a messzi Árvában. Nem érthette meg, hogy különbség van fa és fa között, mint ahogy azt is nehezen értette, hogy itt senki sem beszéli hazája nyelvét. Amíg egyszer csak abbahagyta a fűre szaladgálást, nem rohant a lepkék után, hanem egy csoport kiránTalicska szarvától a cementmalmokig MUNKÁK ES MINDENNAPOK munkásvilágába, s e munka talán nagyobb létbiztonságot, ám számos tapasztalatot is adott neki. Társaival télen, nyáron, hóban és hőségben jár. ták az országot, verejtékes munkával keresték kenyerüket. Közben megismerte az erdélyiek, az Alföldön élők, a dunántúliak életét. — Nehéz időszak volt ez a néhány év, mégis úgy gondolom: nehezebben viseltem volna el a későbbi kudarcokat, kevésbé örültem volna talán eredményeinek e tapasztalatok híján — mondja. Töprengő ember Megfontolt ember Bállá László, so. hasem dobálózik a szavakkal — vallom róla —, s ezért társai adnak a véleményére. Közéleti is, aki nyugtalan lenne, nem találná a helyét, ha gondolatait magába kellene folytania. Most is, amikor az embemyi magasságú fogaskerekek és az acélgolyók többezres szürke halmai között álldogálunk, tanácsokkal segíti arra jövő munkatársait. Töprengő, örökkön valamin elmélkedő ember a malomtöltők csoportvezetője, mondták róla a gyár vezetői. Ismeretei számos olyan újításra sarkallották, amelyeknek megvalósítása a dolgozók fárasztó munkáját enyhítette. — Nem is gondolná — mondja új. ra —, milyen egyszerű változtatásokkal könnyíthetjük a munkánkat. Nézze meg ezeket a hatalmas cementőrlő malmokat. Több kilós vasgolyók görögnek belsejükben, amelyek bársony puhává zúzzák a cementet. Ha a vasgolyók elkopnak, ki kell cserélnünk azokat. Egy-egy malomba alkalmanként — kézi erővel — 90— 95 tonnányi őrlőgolyót lapátolunk. Ez a legnehezebb munka ebben az üzemrészben. Kiötlöttem, hogy az elkopott golyókat a malomból közvetlenül egy kocsiba öntjük (ugyancsak hasonló módon töltjük be is), amelyeket síneken mozgatunk az egyik helyről a másikra. Hosszú évek alatt megfigyeltem, mikor használódnak el az őrlőgolyók. Ha időben cseréljük, a munkafolyamat más szakaszában még hasznosíthatjuk azokat. Milliókat takaríthatunk meg így. Azt mondják Bállá Lászlóról a munkatársai, hogy nem tud elmenni közömbösen mások ügyes-bajos dolgai mellett. Mindig számítani lehet rá, akkor is, ha pluszmunka van, ha túlórázni k$ll az üzemben. Említették a kollégák, s ezt a tulajdonságát maga is ismeri, hogy időnként indulatos, szenvedélyes, az igazat akárkinek a szemébe vágja. — Tisztelem a nyílt embereket — fűzi tovább a szavakat. — A mozgalmi munkában megtanultam, hogy az őszinte szó többet ér a köntörfalazás, nál. A felszabadulás után egy hónappal, május elsején már a zsebem, ben tudhattam a párttagkönyvemet. — Talán nagyképűen hangzik, de azt hiszem mindmáig hű maradtam akkori elveimhez. A faluban tevékenykedtem a felszabadulás után, ahol felléptünk a feketézők ellen. A későbbi időszakban is akadt elegendő tennivalónk. Várják a falujában Megelégedett embernek érzi magát. Életútja egy-egy állomását, sikereit a munkában, eredményeit a mozgalomban kitüntetések sora jelzi. Megkapta 1957-ben a Munkás-paraszt Hatalomért Emlékérmet, kétszer volt az üzem, egyszer az építőipar kiváló dolgozója. Sorolhatnánk egyéb kitüntetéseit is, de mint maga is mond. ja: talán ennél is többet jelent az emberek, a munkatársak szeretete, akik felkeresik gondjaikkal, bajaikkal, tanácsot kémek tőle. Az üzemi párt- szervezet is számít tapasztalatára, ahol 1969 óta alapszervezeti titkár. Később, 1970-ben beválasztották a gyári párt-végrehajtóbizottság tagisi közé, ahol a tömegszervezetek mun. dulóra figyelt. A nyelv dallama volt ismerős, nem lehet tudni, hiszen mi meg sem tudtuk állapítani, hogy kicsodák, mifélék, egyszer csak a mi Palikánk már futott is, ez a csöndes, sízótlan gyerek már ott is hagyott bennünket, kiáltozott, amit nem ér-: tettünk, s már ott is volt a sokszoknyás asseonyok, feketébe öltözött férfiak között Mire mi is utánaeredtünk, nem is hederített ránk az árvái kisfiú, aki dehpgyis volt már árva, hogy is lett volna, hiszen a Gal- pa vidékéről érkezettekben felfedezte az anyanyelv édességét, azt, amire azóta vágyott, hogy elhozta hozzánk a vonat, s amelynek hiányától esténként szomorú lett a szeme. 0 nem írt naplót, gyorsan bekapta a vacsorát, éppen csak megnézte az esti mesét, hallgatta a maci brum- mogását s már feküdt is, húzta magára a takarót. A mindig jókedvű szlovák gyerekünk esténként Árva egével takarózott, fenyők suttogását hallgatta és Zdenka mama csókjáról-öleléséről álmodott. Itt, a szoros embergyűrűben, nem ismertünk a mi Palikánkra. Vidám volt, nevetgélt, fürdött a szlovák szavak frisseségében, csobogott is szájáról, mesélte, miképpen lett átmenetileg budai gyerek, s mesélt Árváról, mert kihallottuk szavából Orava emlegetését. Egyek voltak Ez Is a történelem játéka volt, csak éppen másmilyen játék. S ezen az estén, lefekvés előtt már úgy játszottak hármasban Attilával, kisebbik fiammal rabló—pandúrt, mintha Thököly seregében szolgálnának, mint egykor, ama rég eltűnt világban, amikor egyek voltak magyarok és szlovákok a fegyver forgatásában. Ezen az estén jobb ízű volt a kenyér, édesebb a tej, mert az anyanyelv íze, a délelőtt hallott szlovák szavak megédesítették Pavol Csaplovics esti játékát. Csak ezt akartam elmesélni, hogy kezembe került most Tibor fiam régi naplója, amelyben ott lobog és tündököl-.két- gyerek sosem múló ba. rútsága. TAKÁCS TIBOR káját irányítja. Egészen 1978-lg, a Hazafias Népfront váci elnökségi tag. ja volt, amíg a betegség le nem vette a lábáról. Megkoptak csontjai, mondja erről, ötvenötödik évében jár, de már kénytelen arra gondolni, hogy befejezi a munkát. Ám a gyár, a közösség ereje itt tartja. — Azért még vannak terveim — teszi hozzá. — A gyári munkát abba lehet hagyni, a mozgalmit azonban soha. Szeretnék gyerekkori falumban, Öcsödön megpihenni. Az ottani tanácsi és pártvezetők már mondták, hogy számítanak a munkámra ... A kapu felé indulva Fordán Tibor, a gyári pártbizottság titkára még elmondta: — Kiváló kolléga, tevékeny kom. munista Bállá László. Jól ismerem, hiszen korábban egymás mellett dolgoztunk az üzemben. Olyan ember, akitől nehéz valamit kémünk, amit ne teljesítene. Szeretik és tisztelik a munkatársai. A hidegállás idején kihaltnak tűnik a gyárudvar, csendes a robusztus traverzeken nyugvó szerkezet. Csupán a silók — a cementtárolók —* mentén mozgalmas kívülről az élet, ahol egymás után töltik a sorban aí odagördülő teherautókba az építőanyagot. VIRÁG FERENC é
