Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

Bolya Péter:

Különös történet

Vörös Ferenc tusrajza

A minap a következő történetet diktáltam le Gazsinak, házi íródeákomnak :

Ismét D.-be indultam, hogy falusi levegőt szippantsak. Elegem volt a városból. Meg lakóiból is, a felszántott utcákból, az ideges autókból, a még idegesebb vendégekből, akik úgy csengettek be hozzám, mintha hazajönnének. Saját maguk elől menekültek hozzám.

— Nem igaz — dörmögte Gazsi, a törpe, de tovább írta a történetet.

Tehát: irány D., az öreg parasztház, amely üres és hideg; viszont gyorsan kifűthető, és ha belépek a dohos szobába, azonnal tele lesz a ház, velem.

— Hihi — röhögött fel Gazsi. —

Én leírom, dehát

— Talán nem?

— meredtem a törpére.

— Hülye vagy te — nevetett Gazsi. — Miből gondolod, hogy tele lesz veled > az a helyiség, ahova beteszed a lábad?

Kiosontam a pályaudvarra és megkerestem a D. felé induló vonatot. Felmásztam az egyik megbízhatónak tűnő vagonba.

Az ajtó mellett szőke, kék szemű, hegyes orrú nő ült Feketekockás szoknyát viselt, a lába keresztbe vetve, csontos térd a barna csizma felett. Nagy mellek a kék garbó alatt. Konty. Olyan konty, amely lebontás után földig ér. Szép nő volt. És olvasott.

— A nők mindig olvasnak a vonaton — dünnyögte az íródeák.

Letelepedtem vele szemben, majd megkérdeztem: „Szabad?” .Tessék”, pislantott fel, olyan lapos, tekintet;-, tel, amely az aszfaltbetyároknak jár ki. Beláttam, hogy ebből nem lesz beszélgetés, pedig jó két óra az út D.-ig. De lóm, emancipáció van, vagy mi a túró, és a nő kezdeményezte a beszélgetést.

— Csak nehogy azt hidd, hogy szép fiú vagy — mondta Gazsi az árkus papír fölé hajolva.

— írod rendesen, amit diktálok?

— ordítottam.

— Az a dolgom — sóhajtott a

törpe.

— Meddig utazik? — kérdezte a nő, és most a bal lábát vetette a jobb fölé ...

— Na és? — nézett fel Gazsi.

— Mert idáig a jobb térdét láttam.

— Nem mindegy?

— Nem értesz te ehhez. Nemtelen és álnok íródeák vagy. Kuss.

Beszélgetni kezdtünk. Férfibizsergést éreztem. Lehet, hogy ez a szőke nő, aki olyan szép, mint egy bérmá- lási kéD, hamarosan felszólít, hogy menjünk ki a peronra, csókolózni, sőt. talán még a vécéfülkébe is beszédülünk, hiszen már volt erre példa, valamikor ifjú koromban, Kecskemét és Kiskunfélegyháza között, igaz, nem futó ismeretség volt Róza,

hanem örök szerelmem. Azóta férjhez ment Ugandába...

— Elkalandoztál — sivított Gazsi.

— Nem érdekelnek a régi ügyeid. Szemétben nem turkálunk.

— De ha gyémánt is akad benne!

— süvöltöttem.

— Folytasd, írni akarok.

A nő kérdezgetett, olyasmiket, amiket én kérdeztem volna tőle, ha meg akartam volna ismerkedni vele. Mit akarhat? — gondoltam. Felállt, lehúzta az ablakot, szőke hajtincseit fürgén mozgatta a szél.

— Ideállna? — nézett rám.

Felálltam, én is

az ablakra könyököltem. A táj kopaszon futott visz- szafelé.

— Mi a neve?^ — kérdezte a nő.

— László — mondtam.

— Mindjárt Kis- kunlacházán leszünk. Ott elbúPihenö asszony

csuzom.

— Sajnálom. Álmos?

Le-lecsukódtak a szemei, egyre sá- padtabbnak látszott.

— Lacházán lakik? — kérdeztem.

— Maga helyes fiú — mondta. — Kár, hogy nem találkoztunk előbb.

Halkan, fáradtan nevetett.

— Adja ide az újságját — mondta. — És aztán forduljon el.

— Mi az isten lesz ez? — dühöngött Gazsi.

Visszafordultam, kis csomagot nyomott a kezembe. Kemény tárgyakat éreztem az újságpapírban.

— Rosszul van? — kérdeztem. Fehér, beesett volt az arca. Pedig néhány perccel azelőtt...

— Mindjárt leszállók — suttogta. — Utána kibonthatja a csomagot.

Lassított a vonat, a kiskunlacházi állomás tűnt fel. A nő felvette a kabátját, lassú, álmos mozdulatokkal.

— Integessen nekem, jó? — mondta.

Megcsókolta az arcomat

Leszállt A vonat elindult. A szőke arc a szerelvény felé fordult. Felemeltem a kezem, intettem. Ö is intett, aztán csak állt az állomás- épület előtt, nézte a gyorsuló vonatot és benne engem.

Feltéptem a csomagot. Kivert a verejték. Két üres Tardylos üvegcsét tartottam a kezemben.

A vonat már száguldott. Az állomás eltűnt a távolban. Éreztem, hogy kicsi vagyok és tehetetlen, mint a koromszemcsék az arcomon.

— Vége? — suttogta Gazsi, kezében a tollal.

László Lilla rajza

A költészet napját ünnepeljük április 11-én, a szocialista magyar líra kiemelkedő alakjának, József Attilának születésnapján. Azzal, hogy e napot piros betűssé avattuk, az évforduló tartalma is tágranyílt: köszöntjük a versben fogant gondolatok kifejezőit, a klasszikusokat és a ma alkotóit egyaránt.

Hagyományainkhoz híven az idén is a Pest megyében élő, vagy e tájegységhez kötődő alkotók verseiből nyújtunk át egy csokorravalót tisztelgésül.

Borbély Tibor:

Vasárnap

A plébánia ablakából léptette végig tekintetét a ma is épülő, új házsor előtt.

A nagymisére gondolt, s szinte látta a délelőtt, gyéren szállingózó híveket.

Sóhaj szakadt ki belőle.

Hű szolgából szállt ég fele a jámbor üzenet:

„Uram! Bocsáss meg nekik!

Végre tudják, —

hogy mit cselekszenek!”

Saint Sándor:

Almod, álmom

Kapaszkodj bele nincs-sugaram ba; érzed? Szállunk — le ne ess róla.

Soha-nem látott táj a mi tájunk, bőröd ágyásán nő a virágunk.

Nincs sugaram.

S nem vagyok énse; 100-szor lemetszett az idő kése.

S nem tudom már; élek-e? Éltem? Szunnyad-e csillag értem az égen?

Viszem magammal te-sem-vagyságod — álmodja álmom, álmodd az álmot.

Törő István:

Mi vagyunk

Csak befogdossuk az

éneket,

mint csikókat a vasiga,

utunk végtelenségből

görbült,

mint egy kétágú parabola,

arcunk néha eltakarja

szemfényvesztő nagy bogárhad

mi vagyunk aki eltalálunk

és mi vagyunk, kiket eltalálnak.

Ihász-Kovács Éva:

ők

Testvéreim Ok, a hajnali munkábamenők; vállukra szíjra-erősített táska zsíroskenyér-harapása is enyém.

A bőrükre tapadt kockás ingek

áhítata,

izmaikban a tűzifavágás.

Világom egyik darabja, ahogy a mohó szájak a csapolt sör ízére tapadva kiisszák mindennapjaikat, piros alkonyaiban, sárga reményük.

Velük utazom,

a vacogo-térdű hajnalozókkal; ez a kis dal pohár sörük, reményük az esti öleléshez.

Ok a századokra-írt jogfolytonosság, ők védik dacból-vert, körömre-égett diplomámat; reménység-ruhámat ők szövik, a csillagokig elfuseráltat; s ha káromkodnak vagy kiabálnak, gyűjtsétek össze, fűzzétek fel fejemre viharvert glóriának.

A KÖLTÉSZET NAPJA

József Attila:

Május

A rengő lomb virágban ég, és készül a gyümölcsre, a nyílt utcára lép a nép, hogy végzetét betöltse.

Iramlanak a bogarak, friss jelszavak röpülnek,

S aranyba vont ég alatt,

— mert beköszönt az ünnep, - ■ a szabadság sétára megy.

Hős népe ágat lenget, s ő kézenfogva vezeti dési huber istvan

szép gyermekét, a rendet! szénrajza

Bene Mihály:

Vigasz

Elmegyek innen, s elfelejtenek. Mindegy mit szóltam,

miért dühöngtem, S hogy egyáltalán tettem valamit. Házak sora süllyed el mögöttem.

Elmaradnak mind a jóbarátok, Ismerősök, de itt ül arcomon Eme évnek a fénye. Nyomomba Port kavaró, goromba szél oson.

Tanár voltam. Ajkamról Ízlelték Először Vörösmartyt, Radnótit,

Vert forradalmakat, a népét, mely Tetteitől bearanyozódik.

Elfelejtenek, de amit nékik Az a hajdani suhanc oktatott, Értelmükből már kitéphetetlen,

S folyton-folyvást csak

gazdagodni fog.

Besze Imre:

Felhő vagyok, apró

Szél-paripám hova vágtat? Nap-ostorom merre terel?

Eső leszek? Áldás? Átok?

Mennyi kérdés! Ki felel?

Száraz arcok lenn, a földön árnyékomban fürdenek —

S tovább! Tovább! Azt öröklőm s adom tovább: víz leszek.

Messze tőled fönn, az égen nyargal velem a határ —

Zöld tengerben fénylik arcod, s fölnézel. Látsz is talán?

Megáll a szél, nem űz a Nap, Langyos esőként szemed, arcod, nyakad, kezed, melled fogadja szerelmemet.

Mózes Lajos:

Vasárnap kirándulunk

S

ej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk! — valahogy úgy, ahogy apáink is annak idején. Meglásd Rozi, mi ott nem unatkozunk, ahogy ők sem unatkoztak annak idején.

Sej, haj, Rozi, valahol találkozunk az utcán, egy sarkon randevúzunk, mindkettőnknél csomag lesz, te több kaját hozol, én pedig labdát és takarót, lehet, hogy könyvet is de az nem biztos, de labdát és takarót mindenképpen, hogy legyen min he- verésznünk, a bokrok hűvösében, hiszen látható, ma meleg lesz mindkettőnknek nagyon. (Magyarország felett az ég felhőtlen, ahogy ez szokása is) mondta a bemondó reggel, hogy ideális a kiránduló idő, és mindkettőnknek jó szórakozást kívánt, mert rendes, és gondol mindenkire, tehát valahol az utcán találkozunk, egyikünk sem késik egy percet sem, hiszen vasárnap van. és kirándulunk, sárga villamoson a Hűvösvölgybe kirándulunk.

Sej, haj, Rozi, olyan jó a kedvem, utazunk a sárga villamoson, vasárnap van, ilyenkor ellenőrök is ritkán járnak, látszik minden ember ar- | cán, hogy vasárnap van, mind ki- ' rándulunk, talán a vezető is, hiszen 1 jópofákat mond minden megállónál,

néha kinézünk az ablakon, és jót mulatunk a dugóba került autósokon, akik igyekeznek a Dunakanyarba, és hasonló helyek felé, hiába, más csillagállás, de azért nem irigyeljük őket, és nem haragszunk rájuk, még akkor sem, ha sárga villamosunk nem tud tőlük továbbmenni, mert elállják az utat, és sűrű a benzingőztől a levegő, hisz ez mind hozzátartozik az élethez, és bizonyara más ként nem is lehetne, de nem is baj az egész,, hiszen innen már látni a természetet,, ahol véget érnek a kerítések, ott.

S

ej, haj, Rozi, a hegy tetején levő betonbunkeren túl már nincsenek kerítések, ott már a természet van maga, de mi nem ott fogunk heverészni, hanem az út másik oldalán, amit most nem láthatsz, mert eltakarja a kiscserkész arcú pasas, a hátizsákjával, képzeld, milyen csodálatos lehet, ott jön be a távvezeték a városba, arra megyünk, a távvezetékek olyan csodálatosak, némelyik fej nélküli óriásra, más pedig szomorú bohócra emlékeztet.

Sej, haj, Rozi, kapsz majd a végállomáson törökmézet, ha még árulja a bácsika, látod, vasárnap van, és kirándulunk, mint apáink is annak idején, hiszen olyan kevés új dolog

történik a nap alatt, mert az emberi természet örök, talán te is egy ilyen kopott kirándulópléden fogantál annak idején, a természet lágy ölén, vasárnap van, és kirándulunk, olyan zöld a világ, mint egy hatalmas salátástál, csak az a baj, hogy behálózzák a távvezetékek, hiába próbálnánk arrébb menni, ott pedig biztosan katonai területet találnánk, vagy valami nehezen kikerülhető csalafintaságot.

Sej, haj, Rozi, vasárnap van és kirándulunk, zötyög velünk a sárga villamos, végállomásra érünk, és leszállunk, a sárga villamos pedig visszazötyög újabb kirándulókért.

S

ej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk, és az a vasárnap most van, átkelünk, át a réten, át, a hegyek felé, a távvezetéken túl, mindenen túl, egészen addig, míg érezzük, ne tovább, ahol nem jönnek már utánunk a halkléptű kuk- koló bácsik, a bokor mögül leskelő- dők, ahol csak néha látni eldobott konzervdobozt, nájlonzacskót, kotont és fába vésett parádés szíveket, emlékét utolérhetetlen vonzalmaknak és kajálásoknak.

Sej, haj, Rozi, meglásd, van még hely a számunkra a földön, ahol nyugodtan lehetünk együtt, és csak egymással, meglásd, a távvezetékeken túl már minden jó és csendes, és természetes, minden, még mi is, bokorsátorban, pléden heverészve bámuljuk a rohangáló hangyákat az orrunk előtt, és a kék égen köröző ragadozómadarakat vagy katonai

járőrt, és hallgatjuk az ágak tomp« neszét — egymás szívedobbanásán túl. Sej, haj, Rozi, ez a világ még a miénk is valamennyire, a kölkünk már nem jut el a sárga villamoson sehova.

Sej, haj, Rozi, mert a kerítések egyre feljebb kúsznak a hegyoldalon, és le a völgybe, autóval minden megközelíthető, és amit nem kerít be a maszek szenvedély, azt majd a katonák, vagy a gyárak, és húsz év múlva vonattal megyünk vasárnap kirándulni. Sej, haj, Rozi, addig is a miénk az utolsó lakható világ ezen ragadjuk meg az alkalmat, talán már a világon.

S

ej, haj, Rozi, mert láthatod, a te papád, sem hitte volna, amikor az én papámmal együtt épí. tette társadalmiban a stadiont, hogy úgy elbundázzák az egészet, hogy csak kabarét nézni megy ki majd nagyritkán, hiszen mást úgysem érdemes, és rááll a szája, hogy azt mondja nekem: nem nekem szánt téged, valamint akkora pocakja les2 a sörtől, mint a régi képeken a ku- lákoknak, de hát ez így alakult, és most tudja, hogy kirándulunk. és es2i a fene, ha elképzeli, mit művelünk mi itt, hiszen ő is kirándult a mamáddal annak idején, látod, eljött az idő. Sej, haj, Rozi, vasárnap van, és kirándulunk, még pár évig minden napfényes vasárnap kirándulunk, mint a jó úttörők, Sej, haj, Rozi, mint a mókus fenn a fán, olyan vidám az egész! — hiszen vasárnap van, és kirándulunk...