Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
agazin! M Mi 1978. Április 3., hétfő »»fis---------Becs Er nő: Képeslapok - 1945. MÜNCHEN Fátyolfelhőkben úsztak a fémtestű cápák, szájuk benzines, dörgő üreg. A vonagló várost négyfelé vágták, roncsolt mellel hörgött minden kerület. AKI GÓTBETÜS PAROLIT HORDOTT... Emberbőr-bocskorban osont az úton s rimánkodott a tájnak, hogy rejtse el őt. Fegyverét fogta az útszéli Krisztusra, s behunyták szemüket az osztrák temetők. LINZ, MÄJUS 6. A hídfőből mankón jött a hajnal s a mindent-látó tiszta Nap megolvasztja ágyúk csövében a fémet, és földbe döfi a szuronyokat (POSTSCRIPTEM:) Véres kötényű hentesek gyilkolták az embert, ki édes fia az őszülő szakállú Földnek. Készüljetek! Térdelnek az ágaskodó kapuk s hétrét hajolnak a hideg vasú karabélyok. A kőarcú katonák mellében reccsen a szív, szemük penészes, mint a kiásott tallér. Emlékezzünk Pásztor Gábor litográfiája Jevgenyij Vinokurov. Ladányi Mihály: Este kivetem a csapdákat Este kivetem a csapdákat, azután gyertyafénynél 1 történeteket olvasok a humanizmusról, hogy ..az ember a legcsodálatosabb”, meg ilyesmi. Emlékszem, pár éve még szerelmes voltam és egy piszkos folyón néztem a lebegő csillagokat órákon át, és nem kavarta gyomrom a csatornaszag. Szerelmesnek vagy részegesnek kell lenni, hogy elámuljunk időnként önmagunkon, és nyúl-sírás, ember-mocsok ne ríkasson. Nefelejcsek Elnyűtt, rongyos katonaköpenyben, Lábbeli nélkül Én emlékszem a mezőn a hullára. Meghajolt az arca körül A véres nefelejcsek sokasága. A halott feküdt mozdulatlanul, Meredve, Hogyan tétovázik a távolban a kánya... S vértelen karjára rejtve Egy név volt tetoválva: „NAGYA” Krémer József fordítása koníekciós öltöny feszült rajta, egy számmal kisebb volt. A nyakkendő csomója kicsúszott az ing divatos gallérja alól. de ügyet sem vetett rá. Hatalmas, vörös öklei egymás mellett pihentek az asztalon, és csak találgatni lehetett: hogyan férhettek át a kabát ujján? Belekortyolt a vörösborba, és komolyan, átható tekintettel nézett rám. — Tegyen értem valamit! — mondta. — Mit tehetnék? — lepődtem meg. — Nem tudja elképezlni, hogy mit éreztem, amikor megláttam magát a műhelyben. Annyi év után! Még most is él bennem, amikor eljött az iskolánkba. Mintha tegnap lett volna. Minden szavára emlékszem. amit mondott. A cikkét kivágtam az újságból és eltettem ... Megzavarodtam a nézésétől. — Valami baj van? — kérdeztem. — Azért akartam találkozni magával, mert azóta is gyakran vagyok úgy azokkal a kardokkal. Más dolgokkal is. Az a pisztolyos ember is, például. Felhajtotta a vörösbort. A mozdulattal úgy tűnt: lezárt valamit. Feszes lett s már elállt attól, hogy a legfontosabbat is közölje velem. A tányérról elvett egy pogácsát, rágcsálni kezdte. A múlt sok mozzanata közül az.egyik hirtelen felbukkant eőtte, oly erővel, és az életét bevilagtó fényességgel, mintha alkalmas l«tt volna az egyetlen, mindent tisztázó magyarázatra. — Majdn;m elmondtam most egy történetet — szólalt meg. — Mondja csak! — biztattam. — Mégis j<bb, ha nem mondom el. Félreértené. Most már jó helyem van, az a fonos. Lemezlakatosnak indultam, de . vaslemezek megrongálták az idegimet. De aztán kitanultam a villanyszerelést és megtaláltam a helyemet. Negyvenéves formájú férfi lépett a vendéglőbe. Esőkabátjáról lerázta a vizet Odament a kutyához, a lábával barátságosan meglökte, majd leült a kandalló közelében. Üjságot, szemüveget vett elő, olvasni kezdett Sáli Jóska lehalkította a hangját. — Az öltözőben valaki egyszer a szekrényemre ragasztott egy cédulát Engem ez nem zavar. Nem tudom, hogy mit beszélnek rólam a hátam mögött, de a szememben nem csúfo- lódnak. Sőt azt látom, hogy szívesen meghallgatnak. Még egy üveg bort kértem a fehérkabátos pincértől. Sáli Jóska átnyúlt az asztal fölött, megfogta a karomat. — Inkább menjünk el énhozzám az albérletbe. Otthon is van bor.---------------------a külvárosban volt, I Az albérlet I Közel a gyárhoz, ---------------------ahol Sáli Jóska dolgozott! A kapu fölött megzörrent a kis jelzőharang. A sírköves udvarán a kidolgozatlan kőtömbök közül hatalmas kutya rontott elő, nekiugrott a drótkerítésnek. A hónapos szoba barátságtalan volt, ablaka a sírköves kertjére nézett. Sáli Jóska bekapcsolta a villanymelegítőt, a készülék tányérját felém fordította. Száraz, fémillatú meleg keletkezett. A lavórban kezet mosott, az éjjeliszekrényből poharakat és egy csatos üveget készített > 3 kerek asztalra. Töltött, koccintott, majd anélkül, hogy ivott volna, a szekrény tetejéről leemelt egy öreg koffert. A székre tette, kinyitotta. A tiszta fehérnemű, alól kivette a régi újságot, szétterítette az asztalon. — Emlékszik erre? Intettem, hogy igen. Felkapta az újságot, a régi papír zörgött az ujjai között. Ráhajolt a betűkre, mint a rövidlátók, és fennhangon olvasni kezdett: — Kolumbusz mindenki nem lehet, de a világ mindig tele volt olyan emberekkel, akik Kolumbuszok akartak lenni. Newtonok. Pavlovok. Blériot-k. Nur- mik. Megszállották voltak, az utolsó pillanatig nem mondtak le az elhatározásukról. És nélkülük hol volna még a világ? Sáli Jóska lecsapta az újságot. — Hát, ez az ... — nyögte. — Maga kiállt mellettem akkor. Magának el merem mondani, hogy sokszor úgy szeretnék már megszabadulni ezektől a dolgoktól... Azt gondoltam: ebből nem lehet kigyógyulni. Sáli Jóska levette a fal egyetlen díszét: egy kiterjesztett szárnyú fémsasról készült keretes fényképet. A villanyfény alá tartotta, hogy én is láthassam. — Itt van ez a kép — mondta — Tudomásom van arról, hogy a nagyapám testvére világjáró kovácsmester volt: Sáli Péter. Ezt a sast ő kovácsolta egy dél-amerikai fürdőhely kapujára. A két szárny közötti távolság kétszázöt centi. Egy Matta nevű francia cég megbízásából ő csinálta az argentin parlament főbb kovácsmunkáit. Azt is tudom róla, hogy amikor Párizsban élt, baráti viszonyban volt Zola Emil íróval. Az író arcképe az ágya fölött lógott. Kovácsolt vasból megcsinálta Lenint és Beethovent. Spanyolul könyvet írt Dózsa Györgyről. Sáli Jóska arcáról hirtelen eltűnt a fény. A képet visszaakasztotta a falra. Ügy állt előtte, mint aki nem képes elszakadni egy látványtól. — Ha nem tudok rendesen aludni, ezt a képet nézegetem. Mindent magam elé képzelek, ami az öreggel megtörtént. A fürdőhelyeket, ArMezei András: Kelj fel és járj Legenda a felszabadulásról I. Kelj fel és járj — ismétlődött a bibliai. Futólépés! — Csontjaid kosarát mintha te vinnéd. — Kedt és járt. — Hosszú karokkal öleld át magadat, te, a szerencsés: kenyered, palástod, igéd. — Te vagy a megújulás, a halottak közül való — szólott a hang —, minden az arcod iránt él. 2 Mert nyugodtan. fekszel és fölébredsz rettegés nélkül, és az álmod is akár a simogaitás, lábujjhegyen a romváros fölött. — Nem riadsz don- getésre, a vijjogások is visszakúsztak és torkuk, a repedések, is bénulttá merevedtek, és minden ablakok helyén mégis keretben kigyulladnak a gyertyák. 3. Te vagy az újrakezdő, romok és puszták tulajdonosa, egyenesedj, hisz termeted is már a magasság, látnivaló jel, föltámadás a temetők fölött. Üjjongás a te két karod, indulj, soványan, mint a fák, hunyt szemmel csupasz ágak a bpldog ágaskodásban, mozdulat, tavasz növekedj, s dicsértessék! 4. Tiszta lap a te jövőd, tenyered mása, szolgája szándékainak, arcod az arcod, hangja a te hangod hangja, zenéje benned kiáltó: tántorogva is hatalmad teljén, harmadnapon a rejtett keresztek, megszülettél! 5. a Mindenki Országa jött el — így szóltál — szólhattál tántorogva is hatalmad teljén és leomlottak a kivégzőfalak. 6. Ki vagy te álmodozások-pásztora élén a nyájnak? Fölként dadogó? Kié a száj, szavaidat mily sírgödör ontja? 7. Mit látsz te, akit láttatsz, micsoda vak szemrés éle hasít ki? KI kölcsönözte arcod világosságát? Ki bátorított téglát téglára emelni újra? Réseik között a vér. Nem szivárog a hiábavalóság? 8* Mért lennél különb az utak padkáin ülőknél, akik lábukat elfelejtették. Emlékeznek és várnak, derékig földben. Akik azt mondják: nem érdemes. Olyan az életbenmaradott: letört ág, virágot hozó, azt hiszi, túlélte fáját és szánalmas az ő kegyelet vázáiban. 9. Elsüllyed legénység tengerek alól, nem félsz, hogy fölemelkedik újra? Arcok horpadásai, kagylók, nem szív be az üresség? 10. Ki adott megbízatást, hogy visszahanyatlók, haldoklók tekintetéből is betakarítsad és erővé kovácsoljad a hiszékenységet? II. S bírája te a hívő-gonosznak is, van merszed hitet plántálni, amikor hulláktól mérgezettek a földek, a hómezők alatt hányát feküsznek hadoszlopaik, szét sem oszoltak, .páncélosokat hordoznak homlokukon, puszták köveit, utak: a rászedettek?! 12. Ki vagy te kiszabadított? Mit kérsz háttal a megbillent égnek, mely lehasadt? Repülők levált szárnyain zuhant. Ki kedvel, milyen szabadság téged, hogy elállhattad a rést, s kiürültek a pincék, az arcukat kezükbe temetők nem zúdultak föl ellened kövekkel és kimondhattad, hogy Érdemes, sértetlenül jelölhetted a jövendőt, kinyújtott karral, egyetlen menedékül ? Zelei Miklós: Hűvös, sötét helyen Mostanában csak úgy otthon töltögeti el az estéket. Nemcsak azért, mert egykori törzshelyüket, a Borostyánt lebontották és egy talán túlságosan is tágas, Bukarest nevű étterem épült a helyén. Ha állna is a régi Borostyán, akkor sem ülne már a barna asztalokhoz. Lajos, a mindentudó kopasz levélhordó, az öreg Birtalan, a kéményseprő, Lovinus úr, a boncnok, s a többiek is mind elfoglalták pár köbcentiméternyi helyüket az Átlós út melletti kolumbáriumban. Ja, az utat sem így hívják ma már. Ezen morfondírozott Gáspár, valahai lámpagyújtogató, a városháza gentínát, mindent. Azt, hogy kalapálta a sasokat. Meg ahogy a könyvet írta Dózsáról, amibe lehet, hogy Zola Emil is belesegített. Elhallgatott. Csönd volt, hallottam a lélegzetét. — Nevetséges, de én ezekből mindig tudok erőt meríteni magamnak — szólalt meg restelkedve. — Egyszer iparitanulós koromban a haverommal beneveztünk a kollégiumi kultúrversenyre. Ketten előadtuk a Bánk bánt Én voltam a Tiborc. Azóta én bármikor képes yagyok arra, hogy Tiborc legyek. Csak egy pillanat kell hozzá. Széket húzott mellém. Szorosan ültünk egymás mellett, mint egy mozi nézőterén. Szemben a bekeretezett fémsassal. — Maga kiállt mellettem akkor. Maga biztosan tudja, hogyan van az, hogy én mindenből tudok erőt meríteni?------------------------------se tartott: akkor i T alán egy percig I minden olyan '----------------------------- volt, mint rége n. A szekrényem tetején birsalmák illatoztak, az ajándékba kapott szalonnát éjszakára kitettem az ablakba, a hamutartó az éjjeliszekrényen állt, abban gyűjtöttem össze a hét közben leszakadt gombokat. Ha titokban volt nálam valaki, az ajtó mögött hallgattam a főbérlő csoszogását. A szobám falán, mint egy mozi vásznán, különös emberek és olyan történetek keltek életre, amilyenhez éppen kedvet éreztem. Az a szobafal nem ismert lehetetlent, maga volt a végtelen, s így lehetett, hogy minden este csodálatos kalandokra, s álmokra készülődtem, napközben pedig vidáman, s gyanútlanul éltem. Sáli Jóska megérintette a karomat. — Maga érti, hogyan van ez? — nézett rám ártatlan, kék távolságból. nyugdíjas hivatalsegédje. Hozzá lehetett igazítani az órákat, illetve hát, nem volt akkor még fűnek-fának órája, amit hozzá igazíthatott volna, de legalább napjában egyszer, amikor Gáspár horgas botjával megjelent az utcában, mindenki biztosan tudhatta a pontos időt, ha ugyan szüksége volt rá. Ült a nyikorgó dívány szélén, nézett ki a nappali fényű estébe, s ekkor ma este fedezte fel, hogy hosszú évek óta mi hiányzik neki ilyenkor: nem látja az eget. Sem a sötétséget, sem a csillagokat, de nem látja a holdat sem. Nem látja az éjszakát. Az autók, a buszok és a villamosok, a lámpák meg a reklámok úgy pazarolják fényüket, hogy az éjszakából semmi sem marad. — Hm — mondta Gáspár és tekintetével a holdat kutatta, de nem látta meg. Nézelődött egy darabig, azután bement a kamrába, leakasztotta a szegről a kiszolgált horgas botot, aztán a szekrény aljából előkereste a régi doboz sipkát, lekefélte, fejébe csapta, és elindult. A villamoson rászólt a vezető: — Két méternél hosszabb sportszerekkel nem szabad felszállni! — Ez munkaeszköz, kérem — mondta Gáspár, koppintott a padlón a bottal és rendíthetetlenül állt a peronon. — A trolitól, ugye? — mosolyodott el a villamosvezető és bólintott is, helybenhagyólag. Gáspár, hallgatott, tehát több baj nem is érte. A végállomáson leszállt, elindult az Átlós út felé, keresni az éjszakát, megtalálni a holdat. Távol, az utolsó lámpák irányában már sötétedett, csillagok fénylettek a sötétben és köztük ott sárgállott a hold. Gáspár szuszogva közeledett, alá- állott, horgas botjával felnyúlt és leakasztotta a holdat. Alig fért a zsebébe, pedig aznap éjjel szerencsére még nem is volt telihold. A horgas botot leszúrta az árokpartra, hátha megered a tavaszon. Neki meg úgy sem kell többet, mindent elvégzett már vele. Hazaérve elővette legnagyobb uborkásüvegét, akkorát, ami holdtöltekor sem fog belülről szétreped- ni, óvatosan belétette a holdat, az üveg száját lekötötte celofánnal, az oldalára ragasztotta a cédulát: hűvös, sötét helyen tartandó. A stelázsi legalsó polcára tette és lefeküdt aludni.
