Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

agazínIIí

A Minisztertanács Keresztúry Dezsőnek Állami Díjat, a kulturális miniszter Tandori Dezsőnek és Apáti Miklósnak József Attila- díjat adományozott.

Keresztúry Dezső:

Levendula

Levendula, levendula, fanyarédes animula, lettél lila lángfurulya, mert perzsel vad kánikula.

Kék a lába, zöld a szárnya, a madár beh gyöngyön járja; vele hívó szép dalára vén szívem is lépne párba.

Fenn az égen sűrű csillag, lenn fekete falu falvak; éj ködében tarló, parlag, jobb ki békén hazaballag.

Levendulaillat Illan, az a madár meg se cikkan, de ami volt mégis itt van híven őrzött álmaimban.

Talán csak egy pillantásra megéled az éj varázsa: virággal telik a váz, ha szívós élet lobban lángra.

Viliik táncra hív már útra, s valami megárad újra: telt szívem veled virulna levendula, levendula.

Tandori Dezső:

Önarckép

verébbel

Nérnó emlékének

Egy rászoruló vadmadár, egy harsogó verébfióka, napverte zúzalékon áll, mióta;

s úgy kéül érte megküzdeni, bokor alján éhen ne vesszen, mintha nem adnák ősei neked sem;

mintha tudnák, az indulás: emberileg mindig hasonlat, mindig egyszerre két-dudás gyakorlat;

vaktában kezded el, ahogy ez a vadmadár nekivágott, s csak úgy hogy „helyrehozhatod világod”;

időnek kell eltelnie, míg egymásnak kirajzolódtok, míg látszik majd: „mily semmi-se a jó ok”;

míg talán össze-szelidül épp a kétféleképp személyes; míg az ember egyszer kiül egy bokor alá temetett verébhez.

Apáti Miklós:

Együtt

Külön a fák, és külön az erdő. Külön a hullámzás, a moraj.

• * hiányzó évek és a múltak. Éned külön, és külön az enyém.

Az létezik, ki azonos, de más. Miért öleljem azt, aki szeret? Aki ölel, annak szemében ragyog a szem, a szemem.

Fájdalom süt egy arcból felém. Külön a fák, és külön az erdő. Madár repül csak együtt az éggel. Bennszorult a Hold, nekem világít.

Emlékidéző képtár

Ha jól emlékszem, a kalendáriumok 1938-at írtak, amikor anyámmal felmentünk a városházára megnézni a kiállítást. Tél volt, havasan kucs- más volt a zegzugos városka. A pá- rásbesaédű, csillogó hidegben közelebb kerültek egymáshoz a tornyok is. Szávits néni festékesboltjának színekből csillogó csillagszivárványa, a címtábla a fehér fényű, havas Főtéren is színesebb lett. Ma is emlékszem rá.

A csend szimfóniája

A városház nagy tölgyfa kapuján egy papírlapról olvasta anyám, Kérjük a T. érdeklődőt, szíveskedjen a szembeni tűzoltóságon a kulcsot elkérni, vagy kinyittatni a kiállítást. A balkonos, oszlopos városházával szemben találtuk a Flórián-szobros tűzoltó-őrszobát. Kukula bácsi, a nagy bajuszú, csizmás, vékony cson- tú kisbíró kalauzolt fel bennünket a tárlatra. A télen-nyáron városkánkban élő két festőművész karácsonyi képvására volt a kiállítás. A meszelt falú nagyteremben olajfes- tékszag és dermesztő hideg fogadott. — Ha megtetszettek nézni, tessék beszólni, majd bezárom, úgy szoktam — mutatott az ajtóra, és nagy csizmáiban elcsoszogott Körbe jártunk. A majdnem földig érő ablakokon ki-kilestem a városra. Karnyújtásnyira voltak a havas tetők, a szomszbédos házak ablakai, még a tornyok is. Nagyon tetszettek a képek. Az egyik művész alkotásai pontosan rajzolt csendéletek és furcsamódi bibliai képek voltak, a másik egy-két színfolttal festett, eddig soha nem látott, semmire nem emlékeztető varázslatos vásznakat sorakoztatott a falra. Nyarat éreztem, őszt, párát és nem a képek friss ólajfestékszagát. Elfelejtettem, hogy ezek képek. A látvány élményt adott, és mindegyik mű kedves ismerősöm lett. Igen, így festeném meg én is, de tudtam, hogy én nem tudnám így megfesteni. Éreztem, hogy amit látók, az valami kimondhatatlanul szép, ha az eszemmel tudtam is, hogy durva szövésű, alapozott lenvászonra, tubusos olajfestékekkel festette valaki ecsettel, de ha a képekre néztem, ezt azonnal elfelejtettem, csak a látványt láttam. Tetszettek nagyon. A fenyőfás tájon, a lilás okkerek, szürkéskék opálozások, napfényű oranzsos barnák. A kulacsos, mázas-csupros, kukorica- csutkás, csendéletek. Egy másik képen a szürkületben az ablakmélyedésben gitáros férfi áll, amint éppen nem gitároz. Talán a csend szimfóniáját komponálja, gondoltam, ez a kép különösen tetszett.

Hogyan élhetett a két festő, a bonviván alkatú, nótáskedvű bohém és a puklishátú, alacsony termetű, pedánsan tisztviselő eleganciájú,

egykoron? — mesélték ezek is, azok is, irigyek, lepocskondiázók, barátok, pajtások, idegenkedő szomszédok.

Augusztusi nyár...

Huncut a bíró, fütyüli a sárgarigó, a hatalmas platán vizslafoltos ágán. Kék az ég, mintha tintába mártották volna. Blucsek néni hajlott háttal, penészes szavakat karattyolt, a fekete selyemruhában álló pengeszájú, beszippantott ajkú özvegynek.

— Nem szégyellik, magukat azok, azt a pucér nőt nézegetik, és festik nap mint nap a kertben.

— Nem biztos, hogy csak festik..,

— Lehet, de hiszen maga sem látta, csak a vízimolnárné mondta magának is.

— Látta más is.

— Látta, látta, mit irigykedünk, hisz minket már csak az agyagosban az akácgyökerek fognak cirógatni — na, nem?

— Pszt, vigyázzon, jön... még azt hiszi, más dolgunk sincs, csak róluk pletykálkodni.

Béla, a festő, vállára akasztott festődobozzal, fütyülve ment a Papp- sziget felé, farkaskutyája kísérte, feketeszőrű, fiatal, viháncoló szuka, fagylaltlila nyelvét lógatva.

— Mepjen előre, és fogjon egy jó témát, olyat, hogyha lefestem, meg is vegyék a képet azonnal — mondta a kutyának.

Ballagtak a Duna-parton, a szomszéd villák hölgyei napoztak, strandoltak a füves parton, a vízre dűlő nagy fák között. A vízrenyújtózko- dó, évszázados matuzsálemeket, elátkozott lelkeket alakító fűzfákat kezdte festeni. A kéklő ég kicsillant a krómoxidos fűzfaföldek között. Festett, festett, dúdolt és szerelmes volt most is, mint mindig, minden szépbe és jóba. Örömmel festett, a táj volt az igazi modellje. A szépkeblű lányokat, a szőlőt, a bort és kottát, nem festeni szerette.

— Művész úr, ha nem zavarom, nézném — telepedett mellé az öreg csősz.

— Nézzen csak — így emlékezett

a kivénhedt csősz, mikor sok évre rá egyet-mást elmesélt nekem a Zöldegérben. (Zöldegér a népies neve, az italozó cimborák nevezik így, a hajóállomás melletti, régebben becsületesen Zöldfára keresztelt italozóházat.)

— Ültünk, néztem, ő festett és mesélt, sokszor mesélt Párizsról, pezsgőzésekről, nőkről, meg miegyebekről. Hittem is, meg nem is, de

ami a Tallér-kocsmában történt a húszas évek végén, a harmincasok elején, arra magam vagyok a tanú. íme az eset.

A ajtóba’ álltam (szentendrei szó- használat, a ajtó, a ablak). A piactéri Tallér-kocsma hentesbolt is volt, csupáncsak egy ajtón kellett bemenni, hogy a szafaládéktól, disznósajtoktól, máris a kadarkánál, sörnél, pálinkánál időzhessen a kedves ivó. Piacnap volt. Itt volt akkor még a piac a Duna-parton, a hajóállomástól a Görög utcáig, a Csernus-kocs- máig árultak a kofák, meg a gazdák. Ónodi Béla jött egy csoport, olyan művészféle, úrféle csapattal befelé az ivóba. Jókedvvel, tréfálkozva jöttek, velük volt a Malaclopós-kö- pönyeges szobrász is. Mindenféle felvágottakat, kolbászt, szafaládét, disznósajtot vágtak össze, egy hirtelen előkerített nagy lábosba, és a piacon frissiben vásárolt nyers paradicsomokat és paprikákat is hozzá szeletelték, ez volt a hideg lecsó. A kricsmiben lókupecok is idogáltak, üzleteltek, kedvük jött, a művészi, nyers lecsóra. Béla úr megalkudott a cigányokkal, övék a lecsó fele, ha megengedik, hogy lovagoljanak a művészek az ajtó elé kötött fehér gebén. Az egész piac bámulta csodálkozó nevetéssel, a jókedvvel lovagló ismeretleneket, mígnem egy srác el nem kiáltotta, hogy itt a cirkusz. Lett erre olyan érdeklődés, bámészkodó lökdösődés, hogy az volt aztán a cirkusz — mesélte az öreg.

A másik történet

Ma már a fia is megtért oda, ahol nem kell kapálni, igaz, hogy ott a mustos szüreteket sem ismerik, az Angyal utca feletti felhőbéli angyalok. Ónodi Béla egy egyemeletes mű- emlékház tulajdonosa volt, ma is Szentendrén él, művészetét 70. születésnapján a tv nagy nyilvánossága láthatta. Képeinek színe, festés- módjának egyéni varázsa őrzi még ma is az »egykori kedves napok fényeit.

A rajzóra előtt Hlusek Aladár ment ki a csaphoz, hogy a vízfestéshez, a pedellustól kölcsön kért vödörben, a vizet behozza. Két vödörrel jött vissza, mert a tanár úr egy másikat is hozatott, hogy legyen helye a piszkos víznek, hogy az össze- pancsolódott piszkos helyett tisztát vehessünk.

Zsongtunk, a pádon fent ülők és padban ülő rendeskék egymást hec- celték. Nem volt vérzivataros sohasem a rajzóra, majdhogynem kétórás lógásnak könyveltük el. A tanár úr nem volt sokkal magasabb, mint mi, kamásnit és mellényt is hordott, így leplezte, kozmetikázta, kissé púpos alakját. Kedves, szíves, elnéző, csendes ember volt. Bánáti Schwe- rák József festőművész. Azokban a napokban tanultunk egy költeményt, amelyet Balogh Jóska, Dodó mondott kántálva és átköltve, miközben a vizesvödröt Kazi elé dugta. Két karjával magasra emelte a rocskát. — Itt a pohár, Hacsek, igyál, koccincs, a Hun elült, Hajója nincs —>

üvöltötte, roskadozó röhögések közepette. Tizenkét évesek voltunk, ifjú gimnazisták. A srácok kórusban zúgták.— Igyál, Hacsek, i-i-i-gyél, Hacsek, ki polgári nevén Kázmér volt, Jóska hecceiésére rettenetesen dühbe gurult. Az osztály élvezte a heccet. Dodó fuldokolva, röhögve hajladozott, mint egy balett-táncos a vödörrel, oltári zrí volt. Mint amikor 11-est rúg a csatár nekifutásból, úgy trafálta fenékbe a vödröt még mindig kínálgató Dodót, Kazi. Hol rúgnak manapság ily csodálatost a mai csatárok? A versmondó elnyúlt az olajos padlón, mint egy földhöz nyekkentett béka. Szemüvege orrára csúszott, a vödör vizében fetrengve csak annyit tudott sírás nélkül még mondani, Na, de Hacsek! Hacsek, mint egy kis Napóleon, letekintett a szétrúgott vesztesre, de nem volt ideje kiélvezni a helyzetet, mert abban a pillanatban belépett a tanár úr. Fehér köpenyben, kezében az osztálykönyvvel és hóna alatt a hosszú nádpálcával. Mi van itt? — kiáltott fel, a röhögök között látva Jóskát bőgve, amint a vödör levében hüppög. Mit csináltatok, gazemberek? — kérdezte. Az osztály röhögve kórusban felelt. — Semmit, tanár úr kérem. Semmit? — kérdezte ő talán tizenöt emmet is bezsúfítva e semmi sszócs- ká’oa. Semmit? Ti csibészek! — és mint egy megszállott inkvizitor, a még mindig röhögő bandán táncoltatni kezdte pálcáját. Látva Jóskánk szomorú megpálcázo ♦ Ságunkat, olajos kezével szétmázolta könnyeit, és felnyerített röhögve. — Kellett nektek ez, balfácánok! A mártír köny- nyein át röhögött. — Te mersz még röhögni? Mi? Te szemtelenkedsz, te pimasz! — hangzott, s most a rajtunk kigyakorlatozott nádpálcázás Jóskán folytatódott dühvei a kifulladásig.

Nem emlékszem arra, mit rajzoltunk akkor, vagy, hogy hoztak-e újból friss vizet, gondolom, bizonyára hozott valaki. Azóta Kazi, Jóska, Pali, Laci felcseper'edett, csak az én fejem búbja nem nőtt be teljesen, melyet Schwerák tanár úr pálcája csillagszórózott, azon a szent napon. Hol van már, az egykor volt iskolánk olajos padlója és vizesvödre? Hol van? — felcseperedtünk, s ha halottak napján a tanár úr sírjánál gyertyámat meggyújtom, az emlékezés gyertyáját, felvillan fényéből tegnapelőtti gyermekkorom. Tanár úr, kérem, tessék nyugodni békességben a gerlebúgásos hegyi temetőben Szentendrén, a Szamárhegyen.

A nemrégiben megnyílt Szentendrei Képtár falain emlékezésem szereplőinek képei is ott láthatók, Bánáti Schwerák tanár úr, Ónodi Béla és e sorok írójának képei — és a malaclopós szobrász — Szamosi Soós Vilmos bátyám szobra is. Csak az a negyven esztendő libbent tova e mesevároskában, Szentendrén.

SZÄNTHÖ IMRE

Thiery Árpád:

Ártatlan kék távolság

A csarnok

.vasszárnyai szétnyíltak. A nyílásban alacsony, svájcisapkás fiatalember állt

— Jó napot! — köszönt hangosan.

— Jó napot.

Hatalmas kezeit kissé fölemelte, kényszeredetten mosolygott.

— Nem tetszik emlékezni? Tanácstalanul néztem rá, ahogy ez

sok év után természetes.

— Én vagyok a Sáli Jóska a VI/C- ből...

Lekapta a sapkáját, hátha köny- nyebben felismerem. Rövidre nyírt, sűrű hajában forradás nyoma fehérUÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA

lett. Arcából vastag orr tolakodott elő, érzékenyen remegett az izgalomtól. Fürkésző tekintete rámtapadt.

— Most már tetszik emlékezni?

Bólintottam.

— Én a műhelyben rögtön fel ismertem magát — mondta a fiatalember —, de nem akartam zavarni, amikor a művezetővel beszélt.

A távolból feltűnt a hosszú falusi utca, kifelé a temető zárta le, a másik végén majorépületek roskadoztak. Nehezen találtam meg Sáli Jós- káék házát. A kerítés mögött fenyő magasodott, a házfal árnyékában ol- vadoztak a hófoltok. Az anyja a kapuig kísért.

— Nagy igazságtalanság történt — mondta szomorúan. — A levélben mindent leírtam. Megmondtam az uramnak is, hogy minek a városi iskola, amikor a többi gyereknek is megfelel az itteni. Itt mindennap gyalog is átmehetett volna.

Az iskolaigazgató kiüzent Sáli Jóskáért, majd egy emlékeztető cédulát tett a jegyzet- füzetemre: „Sáli József, VI/C, naponta vonattal jár be, tavaly a falujabeli iskolában három tárgyból megbukott. Nálunk javult valamit, de lusta és visszahúzódik a közösségtől.” Sáli Jóska félszegen ácsor- gott az ajtónál.

— Ülj le arra a székre! — mondta neki az igazgató.

| Ötoldalas

A gyerek leült, sapkáját a térdei közé fogta, maga elé bámult, mint aki nem tart igényt a megértésre. A folyosón óraközi szünetre csöngettek. Az igazgató az ujjával megemelte Sáli Jóska állát, a tekintetét kereste.

— Tudod, hogy miért hivattalak?

— A levél miatt — válaszolta a gyerek.

levél volt, Sáli Jóska anyja írta: ,,A kisfiam egyik nap szomorúan jött haza az iskolából. Hiába faggattam, Leült, nem evett, egyszer csak sírva fakadt, és azt mondta: Ugye anyám, maga arra tanított, hogy bátor legyek és erős, semmitől se ijedjek meg? Mindenkit tiszteljek, becsüljek, és a vonaton az idősebbnek adjam át a helyemet. Óvakodjak a rossz barátoktól. Én ezeket meg is tartottam. Csak az fájt, hogy most a bátorságomért nem kaphattam meg a jutalmat. Pedig az életemet is kockáztattam. És akkor elmesélte, hogy a tanító bácsi elvitte őket a futballpályára, és amint ott futkároznak, egyszer csak leszakad Jóska alatt a föld és megy lefelé. A két karját gyorsan kitárta, és addig tartotta magát, amíg a kiáltozásra odajöttek a többiek és kimentették. Visszamentek az iskolába, ott a tanár bácsi leültette őket és megkérdezte, hogy ki az a bátor gyerek, aki lemegy a föld alá, ahol leszakadt? A fiam jelentkezett, hogy ő nem fél. A szívem elszorult, amikor végighallgattam a fiam beszédét, hogy kötelet tekertek a derekára és leengedték a mélységbe. Amikor leért, sok csontvázat talált meg kardokat Erre leeresztettek neki egy kosarat, abba belerakta a kardokat, szám szerint tizenkilencet, meg egy órát. Volt ott még egy kard, az egyik csontváz oldalán, azt is levette. A csontváz eközben nagyot zörrent, odaföntről ^ meg is kérdezték, hogy mi volt az? Gyorsan felhúzták a kötélen, mert erős gázszag lett. Tegnap aztán belépett egy ember az osztályukba. Szép piros csillag volt a sapkáján, pisztoly az oldalán, és megkérdezte, hogy hol van az a gyerek, aki lement a föld alá? Erre a fiam jelentkezett. Az ember megkérdezte a nevét, meg hogy hol lakik. Amire azt mondta neki a piszrtolyos ember, hogy a tanárok leszavazták, így nem kaphatja meg az ajándékot...”

Az egészből egy szó sem volt igaz.

— Primitív fantáziája van — jegyezte meg az igazgató és a levelet bezárta a fiókba.

Sáli Jóska megszólalt a műhely- csarnok vasszárnyai között.

— Fölkereshetném egyszer?--------------------------------találkoztunk.

Az Arany kerékben I Szeles idő--------------------------------volt, napok

ót

a esett. Távolról behallatszoti a kis térre a villamosok zörgése A vendéglő fölött vasrúdon haígosan nyikorgott a kovácsolt szárnyrskerék.

Sáli Jóska megtorpant a \endéglő előtt.

— Tudok jobb helyet...

— Jó ez — nyugtattam rreg. — Minden vasárnap itt szököm ebédelni.

— Most nincs vasárnap.

A vendéglő üres volt. A nikkelrácsos kandalló előtt egy szmyegdara- boh kutya szunyókált. Qy tetszett: teljes a csönd. Sáli Jósk a fogason szétterítette átázott ki>átját. A