Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-26 / 97. szám

1978. ÁPRILIS 20., SZERDA A napi munka cselekvő részesei is Nagykőrösi és szentendrei alkotók — ráckevei és zsámbéki tájak IÍJ. Rácz József és Jobbágy György kiállítása Budapesten, a II. kerület, Marczibányi téri művelődési központban május 3-ig, Nagy Károly szobrai a kispesti Nagy Balogh János-te- remben május 7-ig, a buda­pesti, XX. kerfileti képzőmű­vészek tárlata a Csili Galériá­ban, május 13-ig tekinthető meg. Érdemes körülnézni Pest magye főváros közelségében, Budapest gyűrűjében. Olyan emberek munkásságát láthat­juk itt, akik napi teendőik után, vagy mellett készülnek a festői műre. Váci Mihály hangoztatta, hogy luxus az önálló művészi gyakorlat, a rers és a kép szempontjából elengedhetetlen a cselekvő részvétel hétköznapjainkban. Tény, hogy ez lassítja a fes­tői kibontakozást, de ha ilyen közegben születik mű, azt a munka is hitelesíti. • » Épületek után vásznak és plasztikák Ifj. Rácz József is e ket­tős hivatású, munkájú embe­rek közé tartozik. Építőmű­vész és festő. 1935-ben szüle­tett Nagykőrösön. Ö tervezte Mongóliában a darhani hús­kombinátot, több pécsi, buda­pesti középületet. Emellett rajzol, .fest; igényesen, önfe­ledten. Nem korlátozza ma­gát építészetre, energikusan törekszik a festői feladatok megoldására is. Most ebből a készülődésből mutatott be több vázlatot, melyből kitű­nik a Gyerekek rebbent bája, Hollókő, és a Párizsi tetők fi­nom rajzi megérzése és külö­nösen a Sóbánya összefogott, tömör vonalvezetése. Szeret­nénk tőle több nagykőrösi tematikát látni; épületben, festményben. Jobbágy György kisplaszti­kái igényes munkák. Alkotó­juk részt vett nemzetközi ki­állításon is, ő is tervező és szobrász egy személyben. Ér­meit és portréit egyaránt biz­tos szerkesztés jellemzi, ne­mes érzelem hatja át IVoss* talgia sorozatát, melyben néprajzi hagyományokat ösz- szegez. Vannak gondolatai, s képes ezek szobrász! átköl- íésére. A megyehatár alkotóműhelye Pesterzsébet és Soroksár megyénkkel határos. Gyűjtő­hely. Nem külváros és falu többé, hanem új értékek er­jesztő központja. Egyik or- Kágos műhely a sok közül, a festői körforgalom egyik In­dító, fogadó állomása. Tóth Menyhért itt véglegesíti mis­kei látomásait, Bartl József lát vány forrás a ez a vidék és Szentendre, míg Misch Adám és Lux Antal egyéni módsze­rekkel alkot, addig Nolipa I. Pál a krónikás realizmus hí­ve. Mindkét irányzatra szük­ség van, hiszen csak a válto­zatok gazdagsága adhatja a Teljességet, természetesen kel­lő minőség ese­tén. Mind az árnyalásban, mind az érték­ben számos jó útkereséssel és eredménnyel találkozunk. Bakalár József festői erejének keljében van, optimális arányrenddel komponálta a Kis-Duna ki­fogyhatatlan ajánlatából az évszakok színes Lepkéjét, — Ledniczky Gyula a rác­kevei Angyali szigetről festi akvarelljeit, Angéla Önpusztítása is hosszú, küzdelmes elmélke­dést véglegesít. A sok irány nem útvesztő, erre bizonyság Gy, Vad Erzsébet Virágcsend­élete, Pánti Imre Dózsája, Kadarkúti Richárd, Budahelyi Tibor több műve és Bodnár Ede Zsámbékról festett olaj­képe. Tóth Menyhért e kör igazi mértéke, emberségének szelídsége, műveinek fehér iz­zása minden XX. kerületi al­kotót egyre nagyobb teljesít­ményre buzdít. Kérdés: miért hiányzik Rácz Edit, Meszlényi János, Rátkay Endre, hiszen ők is innen indultak, s Da­rabont Tamás szintén. Hiá­nyoztak. Nem így Zsigmond Endre, aki ezúttal ízléses pla­káttervekkel mutatkozott be a megnyitó tárlat nagy létszá­mú közönségének, A szobrász! humor mestere Ki hinné, hogy van szob- rászi humor, szobrászi gro­teszk? Van. Rabelais és Ber- da József jut eszünkbe, ami­kor Nagy Károly jókedvben és a formák leleményében olyan bővérű szobrait szem­léljük. Kitűnően Ismeri a fát é3 az embert. Duhajság és szemérem erejével, tapintatá­val álmodja tölgyfába az iszákost, gyertyánba a gor­donkást, kőrisbe a Pegazust. Mosolyog, nevet és könnyezik egyszerre, amikor a koldust és a házmesternét tárja elénk. S mi is egyszerre ér­zünk felháborodást és áhíta­tot. Az 1903-ban született Nagy Károly valahol a naiv és a hivatásos művészet ha­tárán , teremti egyedi műveit, egész sorozata látható a Nem­zeti Galériában. Érdemes len­ne valahol kis múzeumot ke­resni, találni számára, hiszen a szobrászi groteszk jeles képviselője, igazi érték. A szabad idő a festészeté A Hazafias Népfront rende­zésében nyílt meg Rákospalo­tán Borbás P. Zsuzsa, Lupták Mihály, Nagy János és Ónodi Béla tárlata, mely május hó folyamán több üzembe is Múlt és jelen egy életműben TALÁLKOZÁS VAS ISTVÁNNÁL Könyvkiadásunk — Helsinki szellemében Könyvkiadásunk egyik leg­jellemzőbb törekvése, hogy a legszélesebb tömegekhez eljuttassa az emberiség ál­tal felhalmozott kultúra ér­tékeit, a világirodalom klas­szikus és kortársi műveit ol­csón, mindenki számára el­érhető áron, a legkiválóbb fordításokban nagy példány- számban jelentesse meg. A helsinki záróokmány szelle­mében Magyarországon min­den olyan mű megjelenhet, amely értékes, haladó gondo­latot hordoz, magas művészi színvonalat képvisel — mond­ta egyebek között Gábor Vik­tor, a Kulturális Miniszté­rium Kiadói Főigazgatóságá­nak vezetője kedden, a ha­zánkban tevékenykedő kül­földi újságíróknak tartott saj­tótájékoztatón. Az elmúlt évben 8088 mű került a könyvesboltokba, több mint 87 millió példányban. Minden ötödik könyv külföl­di szerző munkája. A tavaly közreadott 333 külföldi szép­irodalmi mű közül 64 orosz és szovjet, 24 NDK-beli és klasszikus német. 25 cseh­szlovák, 31 amerikai, s ugyan­ennyi angol, 28 francia, 7 pe­dig NSZK-beli szerző tollá­nak alkotása. A helsinki zá­róokmány ajánlásának szel­lemében az utóbbi években jelentősen növekedett a ke­vésbé ismert nyelvterületek­hez tartozó európai országok irodalmának aránya — külö­nösen a finn, a svéd, a hol­land, a görög irodalmak — a magyar könyvkiadásban. A könyvkiadás közműve­lődési szempontból kiemelke­dő jelentőségű akciója az idén a Kell a jó könyv olva­sópályázat. Az idei szovjet könyv ünnepi hetéig tartó nagyszabású akció idején csaknem egymillió példány­ban jelennek meg a pályázat szovjet szerzőinek kötetei. Nagy Károly: Pegazus megérkezik vándorkiállítás formájában. Mind a négyen dolgozó emberek, akik sza­bad idejüket szentelik a fes­tészetnek. Különösen Nagy János művei emelkednek ki, ő már kész festő, megfontolt formákkal és magabiztosan egyéni szemlélettel. Losonci Miklós Kisdiák koromban egy ideig reneszánsz, klasszicista költő­nek hittem Vos Istvánt, neve számomra összefonódott Villo­néval, Shakespeare-éval, ké­sőbb Racine-éval. Irodalmi tá­jékozódásunk jellegzetessége, hogy csak ezután találkoztam először eredeti Vas István- versekkel. S bár tudomásul vettem, hogy kortársak va­gyunk, mégis megőriztem a ré­gi nagyok között. Talán nem is ok nélkül: szépen cizellált, neoklasszicista verssorai — ám sokkal később tanultam meg ezt a fogalmat — csodá­latba ejtettek. S azt is érez­tem: utoljára a reneszánsz ember tudott hazaszeretetről versben olyan szépen beszélni, mint ő a Cambridge-i elégiá­ban. Versek és képek Az irodalmi múlt és a jelen találkozik Vas István munkás­ságában. Különösen érdekes­nek ígérkezett hát az elmúlt hét végén a beszélgetés Vas Istvánnal, amelyet a megyei művelődési központ és- a Szentendre Barátainak Köre szervezett. Méltán vonzott a találkozó sok érdeklődőt a megyei művelődési központ klubjába. Dr. Fenyő István irodalomtörténész mutatta be Vas István szerteágazó élet­művét. Az összefoglalás bi­zonnyal mindenkinek hasznos volt, hiszen Vas Istvánt leg­alább annyira tekinthetjük el­beszélőnek, esszéistának, mű­fordítónak, mint költőnek. A versekből ízelítő-élményt is kaptunk: Juhász Jácint, a Madách Színház művésze mondta el a többi között Az üres úton, a Csak azt nem, az Oda a tegnapi asszonyokhoz és a Mit akar ez az egy ember című költeményeket. Ez a költészet és a művészi . tolmácsolás már önmagában ] is _ maradandó élményt adott, de a hatást erősítette a kör­nyezet. A klubhelyiség falain Szántó Piroska festőművész képei vették körbe az érdeklő­dőket; a költő Vas István fele­ségének alkotásai. Nem tudni, mekkora szerepet játszott ab­ban a véletlen, hogy Szántó Piroska közismert konstruktív és expresszív elemekre épülő festményei helyett ez alkalom­mal lehelet finomságú grafi­kákat láthattunk. A többsé­gükben fekete alapra pasztell színekkel varázsolt virágok, Ma is úgy érzem, ha bármi­lyen kiemelkedő irodalmi díjai kapnék, annak sem tudnék úgy örülni, mint akkor örültem volna, mert azt az elismerést Babitstól kaptam volna. A válaszhoz — talán szüksé­ges — magyarázatként hozzá tartozik, hogy Vas István köl­tői és szellemi példaképének választotta már fiatalon Ba- bitsot, s művészideálja mellett mindmáig hűséggel kitartott. A város vagy a költő A további kérdések — egyetlent kivéve — Vas István és Szentendre kapcsolatára vonatkoztak. „Várhatóan szü- letik-e újabb szentendrei vers? Hogyan mutatta be Radnóti Miklós Szentendrén Czóbel Bélának? Szentendrén írta-e ezt vagy azt a verset? Miért nem nevezik a festők mellett az írók városának is Szentend­rét, hiszen itt áll az Ábrányi­villa, és számtalan író, költő hosszabb-rövidebb időt töltött ebben a gyönyörű környezet­ben?” Mértékkel ugyan, de érthetők a város és a költő kapcsolatá­ra vonatkozó kérdések, ame­lyeknek egy részét feljegyez­tem. Csakhogy ez a fajta Szentendre-központúság már- már súrolja az egészséges lo­kálpatriotizmus határát. És ellene mond a kétségtelen jó szándéknak is. Hiszen a vá­rost kiszakítja a megye, az ország egészéből, egyfajta ön­igazolásra szűkül, pedig Szent­endre csak az egész megyét szolgálva válhat igazán az egyik kulturális centrummá. Sajnos, ez alkalommal nem fogalmazódtak meg a valóban érdekes és tanulságra alapot adó kérdések, holott Vas Ist­ván a társadalmi és a művé­szeti élet legapróbb rezdülé­seire is érzékenyen reagáló, közéleti ember. Kr. Gy. A fordítás műhelygondjai Magyar—lengyel konferencia az írószövetségben A műfordítás időszerű kér­déseiről kezdődött kétnapos magyar—lengyel fordítói kon­ferencia kedden a Magyar Írók Szövetségében. A ma­gyar és a lengyel írószövetség közös rendezésében megtartott tanácskozáson több mint fél­száz szakember — a magyar irodalom lengyelországi és a lengyel irodalom magyaror­szági interpretálásában érde­kelt műfordítók, irodalomkri­tikusok — cserélik ki vélemé­nyüket, tapasztalataikat az egymás irodalmi értékeinek közvetítésével kapcsolatos mű­helygondokról, valamint a ma­gyar és a lengyel irodalom legújabb irányzatairól. SZÍNHÁZI estek Az Ardnyem Jéhi-nw a Gycrmekszínházban Kulcsregénynek tekinthetjük az Aranyembert, Jókai Mór legnépsze­rűbb és legtöbb nyelvre — többek kö­zött görögre, burmaira, kínaira és tö­rökre — lefordított művét. Az életmű­vek csúcsán született alkotások min­dig összegezőek, magukba sűrítik a korábbi értékeket, az évtizedes ta­pasztalatokat, s gyakran sejtetnek va­lamit az alkotó további sorsát megha­tározó feszültségekből. Az Aranyem­berben megtalálunk mindent, ami Jó­kai művészetére jellemző: romantikus képzeletének gazdagságát, több szálú és fordulatos me^eszövését, lebilincse­lő humorát, valamint nyelvi gazdag­ságát. S mennyivel értékesebb ez a re­gény a korábbiaknál? Mindenekelőtt abban, hogy Tímár Mihály jellemét szinte laboratóriumi pontossággal bontja ki. Az író figyelmét nem első­sorban a meseszövés köti le, hanem a hazug látszatok ellen küzdő, totális emberi kapcsolatokra vágyó hős, sok­rétű ábrázolása. A színpadra alkalmazás Faragó György és Kárpáthy Gyula munkája. S az átdolgozókat elsősorban az dicsé­ri: sikeresen választották ki a regény fordulópontjait és egy-egy jelenetben úgy sűrítettek hosszabb epikus törté­nést, hogy igyekeztek megőrizni Jókai nyelvi gazdagságát, stílusértékeit. A dramatizálás értékét az is emeli: az átdolgozások mindvégig szem előtt tar­tották, hogy a darab gyermekközön­ségnek készül. Megőrizték a kalandos, fordulatos részeket, ugyanakkor az ér­zelmesebb jeleneteket kellő visszafo­gottsággal építették a színpadi műbe. Nem csorbult hát a regény egésze. Sőt az átdolgozás olyan egyensúlyt teremtett, aminek eredményeként a dráma nemcsak a tizenkét évesnél na­gyobb diákoknak, hanem a felnőtt kö­zönségnek is élményt ad. Az epikus művek színpadi feldolgozásának ter­mészetes velejárója, hogy a gondola­tilag szorosan összefüggő jelenetsorok lezáródnak. Így aztán inkább egymás mellé kerülnek, mint egymásra épül­nek az egyes részek. Ebből következik, hogy a darabot sok részre tagoltnak érezzük és ez a figyelmet csorbítja. Az átdolgozás minden pozitívuma mellett is igaz, hogy van néhány jelenet, amely alapvetően nem viszi előre a cselekményt és a jellemek kibontásá­hoz sem szolgál lényeges adalékkal. Az előadás rendezője, Nyilassy Judit nyilván érezte ezeket a tempót lassító részeket és ezért igyekezett megkeres­ni az átkötés lehetőségeit. Ezek után sem sikerült az előadás egészét sodró­vá tenni, bár az egyes jelenetek tem­pója szinte mindig kitűnő, csakhogy a gyakori színváltozás megtöri a játék ívét. Szerencse, hogy Wegenast Róbert látványos és színpadtechnikailag ötle­tes díszlete kárpótolja a nézőket a holt időkért. A rendezési koncepció érdekessége, hogy Tímár Mihály figurájával nem az áldozatokat is vállaló romantikus hőst állítja a középpontba, hanem sokkal inkább a lelkiismereti konfliktusokkal küzdő embert. S bár az átdolgozás­ban és az előadásban is mindvégig vétlen figura marad az Aranyember, mégis keresni kezdjük, hogy mi bűnt követhetett el. Mivel végül sem ta­láljuk — a színpadra állított jelene­tekben egyetlen apró hibát sem vét, a hős — a véletlenek és a gonoszság áldozatának érezzük Timárt. Pedig a dunai hajós nem kiszolgáltatott, sem anyagilag, sem erkölcsileg; fölötte áll a történet összes szereplőjének. A meg­oldást nem akarta, vagy nem tudta vállalni az előadás: Jókai megrettent az embertelenedé világtól, s a ki­egyensúlyozottságot a senki szigetének természeti környezetében véli megta­lálni. Olyan fajta idillben, amely meg­óv és egyben megfoszt a harctól, visz- szateszi az embert az ősi természetbe. A színészek közül játékával kiemel­kedik Kopetty Lia, a Brazövich-lány megszemélyesítője. Igaz, a sok színű alakításra leginkább az ő érzelmileg gazdagon árnyalt és kemény karakte­rű szerepe teremt lehetőséget. Tímár Mihályt Petlaky István alakítja, s a rendezési koncepciónak megfelelően nem hőst formál meg, s ettől aztán a nyílt konfliktusokban nem tud eléggé felülkerekedni, tépelődő figurát ját­szik. A boldogság sziget tündérét, Noé­mit, Detre Annamária eleveníti meg, a bájos, csupa érzelmekből gyúrt alakot könnyedségével és közvetlenségével vitte sikerre. Krisztyán Tódor erkölcs­telen, s mindenben haszonleső figurá­ját Sipeki Tibor személyesíti meg, s ebben a nem könnyű szerepben érett színészi alakítást pyújt. A darab egyik legfontosabb figuráját, Tímeát, Tímár feleségét Balogh Zsuzsa állította szín­padra, tehetséges játékával őszinte alakítást nyújt, bár a Tímárral közös jelenetekben nem találta el a megfe­lelő hangot, hol csicsergő, hol mélabús és ezért Tímea karaktere nem egysé­ges. Említést érdemel a Brazovichot meg­formáló Peczkay Endre, a Fabula kor­mányosának megszemélyesítője, Móni Ottó, s Teréza mama szerepében Papp Ibolya. Egészében vévé élményt adó az elő­adás. Az Aranyember mostani — a Gyermekszínházban immár második — bemutatója ismét sikert ígér. Kriszt György egyszerűségükben költői játé­kosságot és emberséges har­móniát sugalltak. Ritkán átél­hető összefogottsága volt ez az írásnak, a beszédnek és a ké­pekben átélt világnak. Európai jelenlét Vas István munkásságát is a teljességre törekvés emeli jelentőségében a legnagyobbak közé. Versei a húszas évek második felétől jelentek meg a Kassák Lajos által szerkesz­tett Munka és a Korunk című folyóiratokban. Majd első | versesköteteinek megjelenése I után a Nyugat című nagy te­kintélyű folyóirat harmadik nemzedékének legjelesebbjei közé sorolták. Verseiben mind­máig legcsodálatosabb a racio­nális gondolkodásmód és a költői szenvedély ritka szépsé­gű ötvöződése. Ugyanezt fi­gyelhetjük meg az Elveszett otthonok című önéletrajzi kis­regényében is. Műfordítói munkássága, egyenrangú köl­tészetével: a már említett ■nagy neveken kívül Schiller, Moliére, Apollinaire, Defoe, Steinbeck műveit tette a ma­gyar szó, a gondolat és az ér­zelemvilág számára befogad­hatóvá. Ezért érezhetjük, hogy Vas István szinte mindenütt ott van a világirodalomban, ezért érezhetjük nemcsak ma­gyarnak, hanem európai táv­latokban is jelenvalónak. A beszélgetés egyik résztve­vője érdekes kérdést tett fel: — Vas Istvánt 1936-ban jelöl­ték a Baumgartner (irodalmi) alapítványi-díjra, de végül mégsem kapta meg. Hogyan történt a díj odaítélése? — Hivatalosan az alapítvá­nyi bizottság döntött, de gya­korlatilag Babits Mihálytól függött, hogy ki kapja az elis­merést — válaszolt a költő. —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom