Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Almok, álmodozások Amennyiben nem ismernének, bizonyára igazolványokat kémének. Mivel ismernek, nem kémek igazolványokat, csak furcsán néznek rám, s adnak kézről kézre, visznek szobáról szobára, mondván, itt az újságíró, aki most valakivel az álmairól akar beszélni... Tényleg, miért érezzük furcsának, idegennek, misztikusnak álmaink való, s mégis megfoghatatlan világát? A kérdés már annak a férfinek szól, aki szemben ül velem, akihez végül jutottam, saki, meghallva, miről tudakozódom, először nevetett. Széttépett képek Harminchat múlt, szakmunkásként kezdte, a szerszámkészítés mellett végezte el a technikumot, más munkahelye soha nem volt, mint a Csepel Autógyár; ha akarjuk, néhány sorba beleférhet Sörös István nacio- náléja. Nős, két gyermeke van, szereti a munkáját, társaival, főnökeivel jól kijön, máshová tehát nem kívánkozik. A kérdésen, miért idegen álmaink világa, nem sokat töpreng: mert nincs befolyásunk rá, nincs hatalmunk fölötte. A mélyen alvók közé tartozik, álmaira ritkán emlékszik ébredéskor. Miről álmodik? Visszatérő színhely álmaiban a szakmunkásképző, ahol jó társaság verődött össze, olyanannyira, hogy ma is tartják a barátságot, bárahá- nyan, annyifelé dolgoznak, laknak. Fiatalok voltak, koruknak megfelelően felelőtlenebbek, mint most, a tanulást sokszor nyűgnek érezték, s ezért bukkan fel Sörös István álmaiban újra meg újra a vizsgák drukkja, sikerül, nem sikerül?! Persze, sikerült, de az emléktől nem tud szabadulni. Igaz, mondja, széttépett képekként áll eléje életének az a része, az álom önkényesen illeszti ösz- sze a kockákat, s van, hogy sokszorosan bukott diák, maiskor meg őaz eminens. S még miről álmodik? Az eddig vidám ember elcsendesedik, hosszú szünet után felel: az édesapámról. Sörös István fényképekről ismeri csak, születése előtt egy hónappal halt meg, bányász volt, három társával együtt temette be az omlás a valamikori herbolyai aknában. Félárvaként nőtt fel, apjáról csak hallott, képeit nézhette, s mégis, vagy éppen ezért, álmaiban megjelenik az ifjú férfi, együtt mennek valahová, de — közli nagyon halkan Sörös István —, soha nem érkeznek meg oda, álmát elmetszi valami, édesapja alakja elvész ott, ahonnét előbukkant, az emlékezés ködében. Hallgatunk, mert, bár igaz, az álom a lélek anarchiája — mint tudós pszichológusok fogalmazzák —, de mennyi életszál, emléklánc, fájdalomkötél, vágyszíj kötődik, köttetik hozzá! Csakhogy furcsa, fonák, természetellenes lenne most ezzel trak- tálni a férfit, aki — a csend súlyát válláról letéve — magától tér rá a beszélgetésünk elején említett másik kérdésre, az álinodozásokra, azaz az ébren szőtt álmokra, ábrándozásokra. S várnám, most majd forintokról, külföldi utazásokról hallok, mert hiszen a közgondolkozásra alkalmazott sémák ezt sugallják, Sörös István azonban rácáfol a sémákra, s szép emberi vággyal felel az osto- bácska kérdésre. Azt mondja: arról szoktam ábrándozni — bár úgy általában nem vagyok ábrándos lélek —, hogy egyszer sikerült valami nagy műszaki dolgot összehozni, egy találmányt. Van néhány újításom, közöttük egy-kettő nem is jelentéktelen, de ami igazán eredeti lenne, az még nem jött össze, s azt hiszem, nem is nagyon fog. Talán a képzettségem sincs meg hozzá, talán hiányzik belőlem az a bátorság, ami az ilyesmihez elengedhetetlen, mert hiszen egy találmány ellenkezik a megszokottal, bátorság kell hozzá, hogy az ember azt mondja, márpedig ez jó, helyes. Itt, a gyárban több olyan szolgálati szabadalmat használunk, amiknek alkotói már nincsenek itt, vagy nem is élnek, s mégis, ami a fejükben megszületett, az itt van, alkalmazzuk, hasznot hajt, bennünket szolgál. Ilyesfajta fönn- maradásról ábrándozom?! Kegyetlen közmondás Angol bölcsesség, s első hallásra iszonyatos, ám újra gondolva, s nem a szavak szó szerinti értelmét megragadva már nem visszataszító. A közmondás: Inkább ölj meg egy csecsemőt a bölcsőjében, mint hogy teljesíthetetlen vágyakat föltáplálj. Ceglédnek abban az iskolájában, ahová ő is járt, s ahol az idén végzett, már fölröppent egy tehetség, akit azóta színpadról, filmről, televízióból ismer, szeret a közönség. Elhatározta, ő lesz a második ilyen. A kérdés szófolyamzsilipet nyit fel, a lány, aki tizennyolc múlt — s aki, bár fél éve végzett, ma sem dolgozik, szülei tartják —, megnyugtat, egészen kisgyermek kora óta másról sem álmodik, mint a művészetről... Művészet? Közelebbről? Színpad, film, amit akar — hangzik a felelet. Magabiztos, nyilatkozik, ítéletei vannak, úgy tűnik, a tények nem befolyásolják. A tények: osztályfőnöke nem tanácsolta jelentkezését a színművészeti főiskolára; szavaiéként nem tudott túljutni az osztályrostán, s elsősorban azért, mert memóriája nem valami túl jó, nehezen jegyzi meg a verssorokat... Igaz, mindenre van magyarázat. Az osztályfőnöke ódivatú valaki volt, aki művészet alatt a ledér erkölcsöket értette, az osztály azért szavazta le a versmondók vetélkedésén, mert féltékenyek voltak rá, tudták, mindegyiküknél többre viszi majd... Majd, mikor? Ismét nyilatkozik: Meglesz, bízza rám, ha másként nem, akkor átmegyek Szolnokra, vagy Kecskemétre a színházhoz segédszínésznek, s onnét török fel. Thália önjelölt papnője — hm, hogyan is mondjam — erősen télt mindenütt, mozgása is ennek megfelelő, s ami a legnagyobb baj, beszédhibás, kevésbé finoman fogalmazva, pösze. Édesapja a kenyérsütő kemence előtt hajol hajnalonként, édesanyja a tejüzem segédmunkása, így nem sokat tudnak mondani arról, lányuk — egyetlen gyermekük! — ábrándozása hogyan nőtt vakhitté. A mama kísér a kapuig, s félve, már-már zavaró tisztelettel kérdi, mondjam már meg, színésznő lesz-e .. .-bői? Nézem riadtan repkedő, tiszta tekintetét, a ráncokat az arcán, a kendőt a fején, melyet egyetlen ajándékként karácsonyra kapott. Torkom köszörülve dadogok összevissza, s úgy búcsúzom, mint akinek futnia kell. Mikor néhány méterre távolodom, már szégyellem magam, mert szólnom kellett volna, figyelmeztetni, rákiáltani arra a lányra, megmondani a szülőknek... jaj, mennyi mindent kellene itt is, másutt is álmokról, ábrándokról, álmodozásokról megmondani. Az Apokalipszis lovasa Dürer zseniális keze állította a leghűbben, s ezért a legijesztőbben elénk őket, a négy szellemlovast, a betegséget, a háborút, az éhséget, a halált. Az Apokalipszis négy lovasa közül az első újra meg újra a kerítéshez kötötte itt a paripáját, Nagykőrösön, a Balaton utcában, Túrái Jánoséknak. Ha nem mondanák, nem hinném. Feltűnően szép, fiatal nő ül velem szemben, nyugodt minden mozdulata, szava, mondatait mosoly- lyal kíséri. Fehér bőrén nyoma sincs a kínnal telt esztendőknek, pedig sokat szenvedett. Szinte születése pillanatától tizenhét éven át, újra meg újra vékony hártya választotta el a vant a volttól. Édesanyja arcán látszik meg azoknak az esztendőknek az emléke, bár most ő is csendes mosollyal ül közöttünk, s hallgat. Túrái Zsuzsanna: igen, álmaimban mindig előjön, hogy beteg vagyok, kórházba visznek, megint vizsgálnak az orvosok. Három, négy éve még szinte másról sem álmodtam, mint erről, úgy ébredtem, hogy úsztam a verítékben, s boldog voltam, mert akkor már nem voltam beteg — megszűntek hormonzavaraim. — Túrái Zsuzsanna ma huszonhárom éves, a huszonháromból hat olyan esztendő az övé, amikor már nem hallja az Apokalipszis első lovasának patkócsattogását. Álmai kötik ahhoz az időhöz, ébren, tudatával már túljutott az emlékezések félelmetes ingoványán, két esztendőket tudott le — engedéllyel — egy év alatt tanulmányaiban; utolérte magát. Édesapja a Volán 21. sz. Vállalatának szerelője, édesanyja konzervgyári munkásnő, nem tudtak tehát különleges körülményeket teremteni lányuknak. A tisztességes családi otthon minden kincsük, vagyonuk, azaz kincsük, vagyonuk az életük, türelmük, emberségük, tapintatuk, ahogyan lányuk sorsának alárendelték életüket, vágyaikat, s lám, nem lettek kisemmizettek! A gyermek egészséges, szép emberré lett, akinek reális tervei vannak, aki elvégezte az óvónőképzőt, s ma pöttöm srácok imádott Zsuzsi nénije. Ábrándok, álmodozások? Vannak. Túrái Zsuzsanna néhány hete asszony, ábrándozni a maga gyermekéről, gyermekeiről szokott, mert azt férjével együtt elhatározták, legalább két trónörökös lesz. És az álmodozások? Most először látni pici zavart az arcán, s mondja is, ne nevessen ki érte, de ábrándozni arról szokott, hogy nekikezd festeni, s egyszercsak igazi kép születik. A képzőben persze, rajzoltak, s ott lemérhette, nem ügyetlen. Igen ám, de más a szorgalmi rajzfeladat, s megint más a vászon. S miért csak ábrándozik erről, miért nem kísérli meg? Nevet az egész család, a férj ugrik, hozza a csokornyi finom ecsetet, a tubusokat, a keverőlapot, mutatja kacagva,- a feltételek adottak, Zsuzsanna ezt kapta tőle jegyajándékul ... Nem nyúlt hozzájuk. Miért? Miért? Jobb, kellemesebb ábrándozni, mint meggyőződni a valóságról, s esetleg kiábrándulni? Sem igennel, sem tagadással nem erősíti vélekedésem Zsuzsanna, inkább — hiszem, most találta ki — arról kezd gyorsan beszélni, ábrándozik ő másról is, jó lenne egyszer világ körüli utat tenni, férjjel, gyerekekkel, any- nyi útleírást olvasott, amikor... Elharapja a szót, csönd ugrik közénk, de ahogy jött, úgy távozik, mert Túrái Zsuzsanna elhessenti, befejezve a mondatot: ... amikor beteg voltam. S a voltam szócskában, ebben a hat betűben minden hang önálló dallammá nemesül. Túl a kerítésen Húszéves mindössze a költőfejedelem, amikor leírja 1843-ban, a Jövendölés sorát: Anyám, az álmok nem hazudnak. Ki a költő? Cegléden, a Budai úton hangzik a kérdés, s a cserfes húg máris vihog, mert biztos benne, bátyja úgysem tudja. A bátyó sem sokkal komolyabb, mint húga, három esztendővel idősebb csupán, pont annyi, mint a költő volt 1843-ban. Dávid Ferenc a Tőzegkitermelő és Talajjavító Vállalat rakodómunkása, s há ezt nézzük, aligha tartozik kötelmei közé a magyar líra ismerete. Igen ám, de Dávid Ferenc lelkes műkedvelő, irodalmi műsorok buzgó részese, s bárhogy csúfondároskodik is húga, kis töprengés után felel a kérdésre, Petőfi Sándor nevével. Kapja is rögtön az újabbat: tényleg nem hazudnak az álmok? Széttárja két kezét, s lehűti riporteri lázam, mondván, ő nem szokott álmodni. Álmai nincsenek. S ábrándok? Mert, bár igaz, ábrándjaink már irányítottak — ha nem is veszünk tudomást erről —, sokat mondhatnak az álmodozóról, egyéniségéről. Dávid Ferenc nemhiába pallérozódik irodalmi összeállítások szövegén és előadásán, szabatosan, színesen felel, szinte tollbamond: Ábrándozni szoktam, ha ábránd alatt el nem érhetőt gondolunk mind a ketten. Mert ezt én a tervektől élesen elválasztom. Az terv, hogy veszek egy motorkerékpárt, gyűjtöm rá a pénzt, tehát meglesz. Az is bekövetkezik egyszer — húga visítva nevet —, hogy megnősülök, s akkor lakás kell, gyerek lesz. Szóval ezek nem ábrándok. Ábrándozni arról szoktam, milyen jó lenne, ha tudnék valami olyasmit, amit senki más, például föltalálnám a rák elleni gyógyszert, vagy valami olyan búzát, ami bárhol megterem, s akkor nem éheznének a föld sok táján az emberek. Ezek, persze, buta ábrándok, én tudom, semmi reális alapjuk nincsen, de talán mégsem baj, hogy ilyesmikről fantáziálok. Az embernek túl kell lépnie a kerítésen, azaz a maga szűk világán, s rájönni, belátni, vagy talán csak megérezni, hogy másokkal együtt van ezen a földön. Hiszen lehet, egy ugyanilyen srác, mint én, Afrikában ugyanerről álmodozik, s megtörténhet, egyszer meglesz az a búza, vagy a rákszérum... Elhallgat, olyan hirtelen, mint aki megbánta, kinyitotta ezt a belső ablakot, s gyorsan napi munkájáról kezd beszélni, ahol nincs ábrándozás, hanem hajrá van, brigádban dolgoznak, s mert közös az elszámolás, a lógás lehetetlen és erkölcstelen lenne. Arról nem ábrándozik, hogy otthagyja e nehéz munkát, tanul? Legyint, s szárazon közli, ez nem ábrándozás, hanem elhatározás kérdése, mert hiszen már mondta, ábránd nem lehet az. ami elérhető. Mészáros Ottó Ábrándok Kiss Attila olajfestménye És megáll az idő... T udjuk: sohasem ál* meg. De miként a bibliai Józsua is megállapította, egy pillanatra a napot Gibeonnál (ha ugyan hihetünk az egykori tudósításoknak), úgy mi is megállítottuk egy másodpercre az év fordulóján, tegnap, szilveszternek éjszakáján. Megállítottuk, vagyis inkább szerettük volna megállítani, hogy elkövetkezhessek a számvetésnek, az összegezésnek az ideje, hogy megpihenjünk a fogadkozások és ígéretek másodpercére. Ne tagadjuk, még a minden érzelmessé- gétől megszabadult embernek is megrendülés az a perc, vagy pillanat, akármennyire is érzi a határkő mesterkéltségét. Európai civilizációnk években, napokban, órákban, másodpercekben számol, s tudatunk legkisebb sarkába is beleivódott, hogy az idő: múlik. Mi másért akarnánk megállítani, ha nem lenne leggyökeresebb élményünk ez a múlandóság, melyet, persze, más oldaláról, mint fejlődést élünk át. Két arca, ám egyetlen iránya van az időnek: miközben a jövő felé halad, eltemeti a múltat, miközben a jelen pontjain átömlik, maga egyszerre már három vektorra bomlik: múltra, jelenre, jövőre. Két, egymással ellentétes érzésről vall mindennapi lényünk. Az egyik: a folyamaté, vagy folyamatosságé. S a másik a változásé. E két roppant egyszerű összetevőből áll időtudatunk. S mivel a tudat javarészt helyesen tükrözi a valóságot, voltaképpen magát az időt határozzuk meg e két érzésünkkel. Az idő (röviden) az az általános létforma, melyet két, egymással dialektikus kapcsolatban álló tulajdonsága fejez ki — az állandóság és a változás. Zénón, az ókori filozófus csupán egyik tulajdonságát merevítette ki: végtelen oszthatóságát. Azt, hogy minden egységének lehetséges a fele. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a sok félnék lehetséges az egysége — a folyamatossága. Amikor tehát azt mondtuk szilveszter éjfélén, hogy egy pillanatra megállítjuk az időt — összegzésre, fogadkozásra —, voltaképpen az idő természete szerint jártunk el. Egyik arcát, az oszthatóságát, a megállíthatóságát vettük szemügyre, hogy azután továbbsürgessük, visszaállítsuk abba a folyamatba, amelyből kiszakítottuk. Az idő tehát olyan valóság, mellyel tudatunk, hű tükre, játszhat is. Ebből a szempontból a képzelet is valóság, hiszen maga is az idő része. Lelkünk mozivásznán hányszor pergetjük le azt, hogy idősebbek lettünk, még többször talán, hogy fiatalabbak — az időben, az időről, az idővel, mondhatnánk e játékról. Miközben maga az idő egyenletesen folyik, vagy hömpölyög (e képről ugyan már bebizonyították, hogy hamis, de érthetősége miatt őrizzük csak meg egy pillanatra) — addig mi hajtjuk, vagy tartóztatjuk, merítünk folyamából, hogy visszaöntsük örök medrébe. Az időnek nincs eleje és vége, de a közepe viszont valaminek az eleje és valaminek a vége — ne feledjük hát, hogy ezzel épp annyi játékra képesít, mint maga az élet. Gyorsuló idő — hangzik gyakran manapság. Nem az idő gyorsul benne, csak éppen a tudományokról szóló információk érvényesek rövidebb ideig. Nincs időm — mondják gyakorta. Holott Időnk lenne, csak éppen valamire nincs időnk. A nyelv vonzatai elárulják, hogy nem az időből fogytunk ki, hanem annak csak egyik, hasznosítható szeletéből. Munkaidő — ezt a tőkés gazdálkodás a munkabér adott hányadának egyenletébe emelte, s magát az időt is a kizsákmányolás eszközévé züllesztette. De talán nincs messze az az idő, amikor a munkára fordított órák a szabadság árát jelzik. Kétszer nem léphetünk be ugyanabba a folyóba — tanította Hérakleitosz, a korai görög materializmus bölcselője. Kétszer nem merítkezhetünk meg ugyanabban a pillanatban. De az időnek ez adja — hétköznapi szóval — a valutáját. Ez az értéke, ez a kincse. Hogy visszafordíthatatlan folyamat. A képzelet épp azért játszik visszafordíthatóságával, hogy ennek a visszafordíthatatlanságnak himnuszát és elégiáját megszólaltassa. Egy esztendővel idősebbek lettünk. Vagyis kiszakítottunk magunknak egy észtendőnyit a végtelenből. Lezártuk, hogy újrakezdjük, megállítottuk az időt, hogy ismét megirfdítsuk. Marxnak van egy pompás megfigyelése: hogy az ember vidáman búcsúzik múltjától. Vidáman, mert a múlt egy folyamat része, mert a jelen a múlt jövője, mert épp akkor derül ki az időről, mennyire egész, amikor osztani próbáljuk. Fosszuk meg jelzőitől az időt. Ne legyen gyorsuló, vagy kevés, maradjon pőrén úgy, ahogy a legméltóságteljesebb. Idő. Elég nekünk, mert minden vagyonnál több. Van múltja, jelene, jövője. S csak óvatosan és halkan, mondjuk ki szinonimáját, a rokonértelmű szót, mely rejtélyes arcát a legszebben világítja be: élet. Ungvári Tamás n \ V 1
