Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

REZEDA KAZMEK EGY KRÜDY-REGÉNYBÖL ERRE SZÖKÖTT

SZENTENDRÉN —

Szánthó Imre linóleummetszete

A hó csendjében

Levelek a „messzi távolból”

Részlet Jakab Hajnal, tizenhárom éves, hetedik osztályos tanuló leveléből: i

| „Kedves Mari néni! Remélem, | levelem a legjobb egészségben tail tálja. A táborban nagyon jól | éreztük magunkat. Nagyon sze- | retném, ha jövőre is lenne = egy ilyen tábor. A szakítás nail gyón nehezünkre esett. Mindenki | sírt, hogy el kell válni a társa- I Ságtól. Szeretném, ha jövőre | hosszabb ideig lenne egy cigány- § tábor, mert ez nagyon rövid volt. | Legalább egyhónapos tábor le- ! gyen.

| Sok-sok szeretettel a messzi tá- ! volból, Ráckevéról, Hajnal."

Mari néni — Csonka Mária. Módszertani előadó Szentendrén, a megyei könyvtárban.

Tipikusan mai fiatal. Sötétbarna garbó és kissé megfakult, kék farmernadrág. Barna haja rövid, fiúsra vágott. Motorikus alkat, aki nem tud nyugton megülni beszélgetés közben

sem. Hol a lábát lóbálja, hol a kezével matat valamit. A legszívesebben állna vagy még inkább járkálna fel s alá a szák irodában, talán mert úgy jobban kikerülhetné személyes kérdéseket: hogyan él, ilyennek képzelte-e a felnőttéletetet, elégedett-e munkájával, környezetével, mi teljesült be álmai közül és miben csalódott. Pedig nincs titkolnivalója, inkább csak a meglepetés fogja vissza máskor áradó jókedvét: miért éppen őt, a huszonhárom éves alig-felnőt- tet fogtam vallatóra olyan kérdésekkel, amelyekre a nála idősebbek és érettebbek sem mindig szívesen válaszolnak, legalábbis őszintén nem. Még keveset élt, a tapasztalata nem sok, mit tudna ő olyat mondani, amire érdemes lenne másoknak is odafigyelnie?

Verssorok egy hetedik osztályos

kislány leveléből:

S „Mielőtt a rózsa megkezdi | nyílását,

! én is elkezdem hát levelem

1 írását...

| Most már a levelem vége felé

5 járok,

| én egész szívemből forró választ

I várok."

A megszólítás nem bántja. Szülőfalujában, a szabolcsi Mándokon sok huszonhárom éves nő már asszony, családanya. A gyerekeknek: néni. ö viszont még gondolatban sem jutott el odáig, hogy házasság, család. Tizennégy évesen kiszakadt otthonról, Debrecenben lett középiskolás. Négy év kollégium. Aztán újabb, Debrecenben töltött évek következtek, a tanítóképző népműveléskönyvtár szakán,

— Haza csak látogatóba jártam. Vonaton. A szabolcsi vonatok utatól az élettől, amit én szeretek. Leülni egy csendes sarokba, felütni egy könyvet, és máris kitárul előttem az egész világ. Persze, ehhez egy saját sarok is kellene. Ami egészen az enyém, és csakis az enyém. Két éve élek Szentendrén, de ilyen meghitt zugom máig sincs. Csak egy bútorozott albérleti szoba, havi hatszázért. Hideg koszt és vendéglő. A fizetésemet nem panaszolom: havi háromezerszáz forint szép pénz, huszonhárom évesen. Ha az embernek van már otthona. De egyelőre még kilátásom sincs rá. Ahhoz nagyobb induló összeg kellene. Így a fizetésemből csak élni lehet. Otthonról annyi támogatást kapok, hogy nem kell hazaadnom semmit. A szüleim eddig mindent a három gyerekre költöttek. Most jutottak el végre oda, hogy felnőttünk, venni tudtak hűtőgépet. Volt olyan év, nem is olyan régen, amikor háromfelé, Debrecenbe, Budapestre meg Tokajba kellett küldözgetniük a pénzt nekem, a húgomnak meg az öcsémnek, hogy tanulhassunk.

:::::

Részlet Balogh Rozália hatodikos dömsödi kislány leveléből:

= „Kedves Mari! Szerencsésen | hazaérkeztünk. A buszon síri 1 csönd volt, csak sírást lehetett I hallani. A fiúknak sem volt sem- I mi kedvük. Azóta csak egész nap | sírok és nem tudok enni. És

Fortuna mundérban

MUNKÁK

ÉS MINDENNAPOK

De sokan is vágynak rá, hogy kiismerjék Fortunának, a szerencse istennőjének természetét. Az a felvidéki fiatalember, aki 1948-ban került a Békés megyei Nagybánhegyesre, akkor, aligha tarthatta magát különösebben szerencsésnek. Kora hajnalban kelt fel, apjával ki trágyázta az ólakat és istállókat, megetetett, két évre az általános iskolából is kimaradt. Tizenöt holdat művelt a négytagú család, a fiataloknak is dolgozniuk kellett reggeltől estig. A kapa nyelét fogva, áz eke szarvát tartva álmodozott arról, hogy jó lenne világot látni, tanulni. El is mondta egyszer apjának a terveit, de az leintette: Ha apádat, nagyapádat eltartotta a föld, te is megélsz majd belőle. A remények lassan szerte foszlottak, s maradt a föld, a látástól vakulásig tartó munka.

Önzetlen bajtársak

Fortuna mégiscsak közbe lépett. Mundérban. 1957-ben, tizenegyné- hány fiút soroztak katonának. Nagy bánhegyesről, de majdnem mind alkalmatlannak, létszámfelettinek bizonyult. Kovács Árpádot, a fóti Béke Termelőszövetkezet mai elnökét nemcsak hogy behívták, hanem olyan szolgálatra osztották be, ahol nemcsak lőni, futni, tisztelegni, hanem az agy kerekeit is állandóan forgatni kellett. Híradós lett, olyan bajtársak között, akik valamennyien érettségiztek. Nem éreztették vele iskolázatlanságát, de rábeszélték a tanulásra.

— Ezt nevezem én szerencsének — mondja Kovács Árpád —, amikor az ember olyan társakra talál, akik szív- vel-lélekkel, önzetlenül segítik.

Hamar elszaladt az idő a szolgálat és a tanulás közben. Nyakas paraszt voltam, becsületbeli ügynek tartottam, hogy minden vizsgám jól sikerüljön. Négy év alatt a 72-es félévi és év végi jegyből 71 jeles lett, pedig közben már Meggyesbodzáson dolgoztam, a falubeli szövetkezet alapító tagjai között, kölök létemre főagronó- mus lettem, s miniszteri engedéllyel már, akkor felvettek a gödöllői agráregyetemre, amikor még a negyedik évet be sem fejeztem a technikumban.

Harc a homokkal

A hajnaltól késő estig tartó munka, utána, az éjszakába nyúló értekezletek igénybe vették minden erejét, nem tudta volna folytatni az egyetemet, de lemondani se akart a tanulásról. Otthagyta jól fizetett állását, Dunakeszire költözött és olyan munkát keresett, ami mellett a tanulásra is marad idő. Rövid ideig helyben, a Mechanikai Laboratóriumban volt raktáros. Felesége ma is ott műszerész.

— Hogy szavamat ne feledjem, mire ide kerültem, családot alapítottam, s már ketten kerestük boldogulásunkat Pest megyében.

Az egyetemi évfolyamtársak hívtak vissza a mezőgazdaságba. Dolgoztam Csornádon, majd a váci járási tanácson voltam felvásárlási csoportvezető. Amikor lehetőség kínálkozott rá, hogy az éppen tönk szélén álló fóti termelőszövetkezetbe jöjjek vezetőnek, egy pillanatig sem haboztam. Akkoriban sokat főtt a fejem, de ma már nyugodtan mondhatom, hogy nem bántam meg a választást. Igaz, a legsilányabbak közé tartozott ekkortájt ez a gazdaság, a nagy állami támogatás ellenére se jutottak ötről a hatra. Az okokat sokáig lehetne sorolni : gyenge, homokos itt a föld, s a munkaerőhiány is hamarabb ütötte fel a fejét, mint máshol. Hogy mégsem értéktelen a föld, s milliókat ér az emberek szakértelme is, bizonyítja, hogy ma már a szövetkezetben senkinek sincsen megélhetési gondja, háromszáz hektárnál is több a gyümölcsös, s folytatjuk gyors ütemben tovább a telepítést.

Számíthatnak egymásra

Nem bemutatkozással kezdődött ez a beszélgetés, hiszen jó néhány éve ismerjük egymást Kovács Árpáddal. Valaki azt mondta róla, a legnagyobb diplomata a váci járás szövetkezeti vezetői között. Megkérdeztem hát tőle, mit szól a titulushoz.

— Bírálatnak, dicséretnek is értheti az ember. Annyi bizonyosan igaz, szerintem nincs értelme kiabálni, az asztalt verni, szép szóval mindig többre megy az ember. Az is megfelel a valóságnak, hogy itt a szövetkezetben, s szerte az orzságban sok a barátom, fordulhatok hozzájuk kéréssel is.

Szó ami szó, a fóti szövetkezeti vezetők híresek békés természetükről. Máshol az egyesülések után az alacsonyabb beosztásba került vezetők közül sokan megsértődtek, áskálódtak a másik ellen. Foton két egyesülést is megértek, előbb Csornáddal, majd a rákospalotai Békével. Kovács Árpádnak elhitték a korábban önálló szövetkezetek vezetői, hogy feladatuk, munkájuk, felelősségük nem lesz kisebb, szakértelmükre legalább olyan szükség van mint eddig. Nem hogy riválisok, hanem barátok lettek.

A közélet munkása

Kovács Árpád, a fóti elnökség mellett egy nemkevésbé felelősségteljes közéleti tisztségben is részt vesz. Az

MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának tagjává választották.

— Nem sínyli meg a tsz a megtisztelő pártfunkcióval járó gyakori távollétet?

— Valóban sok elfoglaltsággal jár az ellenőrző bizottsági tagság. Ráadásul, mint évek óta mindig, most is tanulok. Elvégeztem az egyetemen a közgazdász szakot, most pedig a politikai főiskolára járok. Tagja vagyok a megyei pártbizottságnak, de a szövetkezet ügyei is gyakorta elszólítanak. Bizony sokszor kevés időm marad arra, hogy a határt járjam, a munkatársaimmal beszélgessek. A legfontosabb kérdéseket azért jól ismerem. Természetesen az ötezer hektáros gazdaságban nem is szabad úgy dolgozni, mint 20 évvel ezelőtt egy néhány száz holdasban. Ma egy brigád is több értéket termel, mint akkor az egész növénytermesztés. Természetes, hogy ma sok a magasan kvalifikált szakember. Nem kell nekik mankó. Ami pedig az elfoglaltságot illeti, szívesen töltöm otthon az időmet, barkácsolok, kertészkedem, tanulok. Azt azonban, kezdettől fogva megszokta a család, hogy én nem kötött munkaidőben dolgozom. Ma, amikor este hatkor hazaérek, biztosan megkérdezi a feleségem, vagy a két gyerek közül valamelyik: Elmégy még valahová?

Csulák András

sai között sok a cigány. Féltem tőlük. Hangoskodtak, ittak, ápolatlanok voltaik. Így maradt meg emlékezetemben. Ez is belejátszott abba, hogy tréningruhával, pizsamával, tisztálkodóeszközökkel vártuk augusztusban a veresegyházi cigány olvasótábor ifjú lakóit Csalódtam. Nagyon kellemesen. A felkészülésünk túlzott gondoskodás volt A legtöbb gyerek jól felszerelten, mindennel ellátva érkezett a táborba. Huszonheten jöttek. Ráckevéról, Dömsödről, Csobán- káról. Tizenévesek. Még iskolások. Szorongva, de teli bizakodással. A nyaralás, mint fogalom, addig kimaradt az életükből. És az a fajta közösségi élet is, amivel itt találkoztak először. Pedig legtöbbjük nagy közösségből érkezett. Nyolc-tíz-tizeru két gyerek egy családban. Egy szobában. A legnagyobbaknak már a gyerekei is. Megszámoltam, a ráckevei járásból jelentkező húsz gyerek közül tizennégy a Jakab névre hallgatott Mit várhattunk tőlük? Nemcsak a gyerekek, mi, táborvezetők is tele voltunk kétségekkel.

Jakab István, tizenöt éves, nyolcadik osztályos ráckevei diák így emlékezik az együtt töltött hat napra levelében:

| „Kedves Mari néni! Ne hara- | gudjon, hogy levelemmel zava- | rom. Megígértem, hogy írok. Na- 1 gyón jól éreztem magam. Csak az | utolsó nap volt a keserves. Ami- ! kor el kellett búcsúzni, minden- | kinek a szemében könny csillo- | gott. Ügy sírtunk, mint egy há- ! roméves kisgyerek a csobánkai | Gyuszival, mert ő a legjobb ba- = rátám. Jó lenne jövőre négyhetes | nyaralást rendezni. És abban bi- 1 ciglitúra is lenne.

| Maradok sok szeretettel a mesz- | szí távolból, Pista."

— Népművelő azért akartam lenni, mert csak az olyan munkát szeretem, ahol jönni-menni kell. Ülni, napi nyolc órát egy íróasztal mögött, nem az én világom. Hogy mégis könyvtáros lettem? Ennek is van magyarázata. Imádom a gyerekeket. Gyermekkönyvtárosként kezdtem. Most a gyermekkönyvtárak módszertani előadója vagyok. Enyém az egész megye, Szobtól Nagykőrösig. Heti három-négy nap utazás. Olykor csaik kettő. Van, amikor egy nap hat-hét órát is eltöltők HÉV-en, buszon, vonaton. Huszonhárom évesen még semmi sem nehéz. Csak a cél a fontos. A gyerekek. Hogy minél többen szeressék meg a könyveket, az olvasást. Azok is, akik ma még „messzi távolban” érzik magukat atI örökké kérdik, hogy Rózsi, te | sírtál, és azt sem tudom, hogy I mit mondjak nekik. Az este is azt | álmodtam, hogy elmentem Szent- 1 endrére, hozzád. Szinte egész nap i az arcod van előttem, és akkor | elkezdek újra sírni. Nagyon szé- I pen kérlek, jövőre hívjatok el = megint...”

::|j:

Csonka Mária váratlanul szerepet vált. Most ő kérdez:

— Mit tenne, akárcsak egyetlen ilyen levél elolvasása után? Tovább- állna erről a pályáról, csak azért, mert nincs lakása? Persze, egy szolgálati szoba sokat könnyítene. Nemcsak azért, mert kevesebbet kellene fizetni érte. Az már megközelítené az otthon fogalmát. Persze, tudom, egy szolgálati szoba nem látványos tett, mi pedig az utóbbi időben szeretünk látványosan szerepelni. Füst, tűz nélkül. Nem sokat ér. Hogy komolytalan vagyok? Két év óta, hogy itt élek és dolgozom — öten jöttünk Debrecenből, egyazon évfolyamról —, jószerivel nem vettem mást, csak könyveket. Százhatvan- százhetven darabot. Főleg mai témájú regényeket. Most nevessen, nem haragszom meg érte: minek vásárol könyvet az, akinek az egész élete a könyvekhez kötődik t Nem lehet örök érvényű szabály, hogy a suszter rongyos cipőben, a szabó foltos ruhában járjon, a könyvtáros pedig csak kölcsönzött könyveket olvasson. Nekem a könyv nagyobb kincs sok minden másnál. Kell. Az életem része. Most, karácsonykor azért meglepem magam. Egy zsebrádióval. Akkor már ketten leszünk — egy szobában. Ez is valami. Lemezjátszó? Magnetofon? Távoli álom. Házasság? Maradnak a gyerekeim: Rózsi, Hajnal, Pista meg a többiek.

Balogh Rozália harmadik levele Csonka Máriának:

| „Minden nap várom a postást, I hoz-e tőled levelet. Én Dömsödön | nem szeretek lakni. Szeretnék mill nél előbb elmenni innen, ezért | elhatároztam, hogy bűvész leszek. = Ott, a táborban jött meg rá a | kedvem, amikor báboztunk. Így § döntöttem. Az iskolával jól meg- | vagyok, és szeretek iskolába jár- | ni. És úgy húz a szívem oda visz- ! sza, d táborba. Pompás hely volt. | Andrást, a bátyámat, felmentet- | ték az iskolából, pedig csak hat | osztályt járt. Dolgoznia kell, pénzt § keresnie, tudod, nagyon sokan § vagyunk. De esti iskolán kijárja, § nekem legalábbis azt mondta.

I Most szia. Sok csók. Rózsitól.* Prukner Pál