Pest Megyi Hírlap, 1977. november (21. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
Szeretem a Dunakanyart... Az író >*... ........................... Du nakanyar. Fővárosunktól nem egészen tíz kilométernyire. Egy jó gyalogsétával nem egészen két óra alatt elérhető, a HÉV-vei pár perc ... És itt megállni kényszerül a krónikás, az életből eltávozott két kommunista miniszterre gondol kegyelettel vissza: dr. Antos Istvánra, a kiváló marxista közgazdászra, volt pénzügyminiszterre és Kossá István egykori közlekedési miniszterre. Szerették a Dunakanyart, s vele kapcsolatos jövendölésük is valóra vált. Antos István mondta 1957-ben: „Nem kell tizenöt év, és az egyik legdinamikusabb fejlődő vidékünk a Dunakanyar lesz. Ez lesz fővárosunk elő- kertje. A fővárosiak a háztömbök utcarengetegeiből ide fognak menekülni. Soha nem látott fejlődésnek fog indulni ez a vidék! Kossá István elrendelte a mai 11-es müút megépítését. Mennyi vita, probléma kísérte ezt a beruházást. Voltak kik a leányfaui genytenyefasor elvesztésén búsultak, mások azzal érveltek, hogy először a Balatonhoz kéne ilyen korszerű utat építeni, a miniszter megjegyezte: „Pár év múlva szidni fognak, nem bírja a forgalmat... Hiszen ez a vidék tizenkét hónapos idegenforgalmi szezonra való. Itt megvan minden évszaknak a szépsége, és ezt ki kell használni. Tavaszi túrák a hegyekben, múzeumok a télidőben, mikor még nem elég a hó a sportra, nyáron itt a Duna. S ha majd hévizeket találunk, egész évben megoldódik a fürdési lehetőség. Aztán ősszel legszebb az erdő ... Szóval itt tizenkét hónapon át lehet pihenni. • .** S jelen igazolja őket, s még inkább az a szép jövő, amit a szakemberek álmodnak a Dunakanyarnak. Én valahogy összenőttem ezzel a tájjal, jó és balsorsom mindig megvigasztalt — írná a sorok írója. De az ő véleménye tele szubjektív benyomásokkal, elfogult lehet, így azt a megoldást választotta, ho^y megszólaltatja azokat, akik itt élnek, dolgoznak, alkotnak vagy pihennek a Dunakanyarban. Mondják el ők miért szeretik ezt a tájat, mi köti őket ide, mi az aminek örülnek, mint helybeli lakosok, és mi az amin változtatni kéne ... ■' / Szakonyi Károly író Szentendre határában, Leányfaluhoz közei, egy kétcsaládos társasház részének tulajdonosa. Csaknem tíz éve vette meg, ahogy beszélgetésünkből kitűnik. — Alkalmi vétel volt! Nem kis munkába került népes családunkBánhalmi János felvétele nak megfelelően kialakítani. Ez a dolgozószoba, az alagsorban — a régi tulajdonosnak borpincéje volt — például az átalakító munkánk eredménye. Az itt látható könyvespolcok pedig már az én dilettáns asztalosmunkáim. Így kellett az egész házat lakhatóvá tenni. Mellettünk a lakás terasza alatt építettük meg a garázst. Van egy kis Trabantom. Sokat kell utaznom, ingázom lakásom és Miskolc között, mert az ottani színháznak vagyok a dramaturgja. Ez a fix állásom ... — Mikor ismerkedett meg e tájegységgel? — Itt töltöttem a környéken katonaéveimet. Mikor gyakorlatokra jártunk — hogy fáradságomat legyőzzem — barátkoztam a környezettel. Magam is vidékről származom: Dunántúlról, az osztrák határmentéről. Nagyapám ott volt uradalmi gépész. Aztán mi fölkerültünk Pestre, mert apám itt talált magának megfelelő munkát. Iskoláim nagy részét Pesten végeztem, csak a nyári vakációra utaztam a nagyszülőkhöz. Azóta is amikor megállók valamelyik pilisi hegycsúcson, visszatérnek képzeletemben a gyermekkori emlékek. Szabadidőmben sok-sok kirándulást tettem a Pilisben, a Dunakanyarban. Később kijártam íróbarátaimhoz, akik itt telepedtek le, itt éltek és élnek ma is. — Az első novelláskötete 1961- ben jelent meg, s rögtön, SZOT-dí- jat kapott. Ügy tudom azonban, hogy nemcsak a novellairodalom érdekli, bár a tavalyi könyvnapon egyszerre két kötete is napvilágot látott. — Valóban, a novellán kívül érdekelnek a színházi problémák, a rádióhangjátékok és a tévéműfaj is. Első darabomat a Nemzeti Színház fogadta el. Az Életem, Zsóka közönségsikert aratott. Különben ebből tévéjáték is készült. Másodszorra az Adáshibával jelentkeztem. . Ezt a Vígszínház mutatta be. A darabomnak — örömömre — külföldön is visszhangja támadt, sok helyen játszották. (Ennek köszönhetjük ezt a házat, illetve ezt a házrészt.) Harmadik darabom, Hongkongi paróka, jelenleg is műsoron van. A múlt színházi évadban a Madách Színház felkérésére Gogol, Holt lelkek című művét alkalmaztam színpadra. Hát, eddig ennyi... — Hogyan sikerült az írónak, aki a színházi és irodalmi élet sűrűjében él, az ilyen csendes vidéki életformába beilleszkednie? — Könnyen! Az íróasztalt néha fel kell cserélni egy kis fizikai munkával és itt erre bőven akad alkalom. Tanúsíthatom, hogy mindez javítja az ember közérzetét. Máskor, ha a gondolataimmal foglalkozom, nagyobb sétát teszek. A táj szépsége megnyugtat. Itt megtalálható a hegy, az erdő, .és a víz. Tavasszal a gyümölcsfák metszése okoz örömet, nyáron az érlelődő gyümölcs, télen a hó, szánkózás, a gyerekekkel — mind-mind olyan élmények, melyben a városi embernek ritkán van része. — Eddig csak a szépségekről beszéltünk. Valóban ilyen felhőtlen az itt lakók élete? — Ezt nem mondom. Néha bosz- szankodom is. Kezdem itt a házunk táján. Pár ével ezelőtt a tanács murvát szállított ide, a Hegyaljai utca javításához. Mi, az itt lakók, társadalmi munkában elterítettük, járhatóvá tettük az utat. Ha továbbra is, csak két-három évenként raknának le egy-egy kocsival, akkor nem lenne sár és kátyúk. De azóta se hoztak. Így csak romlik az út, és egy-két hónap múlva ugyanolyan rossz lesz, mint mielőtt megcsináltuk. — Vagy például elkelne a szigorúbb ellenőrzés a 11-es műúton. Sem a nagy teherautók, sem az egyes személyautók vezetői nem veszik tudomásul a KRESZ idevonatkozó rendelkezéseit: ez lakott terület és nem versenypálya! Ha elterjedne, hogy folyamatosan ellenőrzik a gépkocsik sebességét, akkor sokan leszoknának a száguldásról. — Az is bosszantó, hogy sokat költenek a tájegység kereskedelmi hálózatának korszerűsítésére, ugyanakkor egyes hétköznapi cikkek a kis üzletekben nem találhatók. Bizonytalan például a kenyérszállítás ideje. Sokszor előfordul, hogy környékünkön még délben sincs kenyér. Szerintem ez nem elsősorban anyagi kérdés, hanem gondatlanság, vagy figyelmetlenség. S még egy szépséghibáról szólnék. Ez a tisztaság. A kirándulók „a szemetet ott dobom el, ahol akarom” felfogást gyakorolják. Nem ártana ilyen esetben a helyszíni bírságolás... A közelmúltban a finn televízió a magyar televízióval közös filmet csinált itt, Szentendrén. Én voltam az útikalauz, kicsit a házigazda is. Ezekre a kis bosszúságokra is felhívtam a figyelmet. Hiszen megszüntetésük közös érdekünk. S még egyet: nem ártana táblákat kitenni a szolgáltatásokról. Megtudhatnánk, hol lehet a szippantót megrendelni,. vagy mikor szállítják a propán-butángázt és egyáltalán milyen szolgáltatásokra számíthatunk? — Búcsúzóul mégis azt mondom: ezekkel az apró bosszankodások- kal együtt is nagyon szeretem ezt a vidéket. Két kisfiamnak már szülőföldje e táj... Kisházi Iván György Harminc perc élet MUNKÁK ' ÉS MINDENNAPOK Képek villannak fel. Rég nem látott arcok, némelyik már név nélkül, test nélkül, csak egy arc vagy ismerős vonás. Aztán újak, élesen kirajzolódó kontúrokkal. Szőke, babaarcú doktorlány. Cserzettbőrű mentősofőr, aki a személyazonossági igazolványból mond diagnózist: vállalati igazgató, infarktus. — Egyszer régen megkérdezte egy barátom: mondd, Gyula, te mindent meg tudsz tenni, amit akarsz? Gyerekes könnyelműséggel feleltem rá: amit elképzelek, igen ... Ma már tudom, mást kellett volna mondanom. Talán azt: ami tőlem telik... Az az este is olyan volt, mint a többi. Meghitt beszélgetés, szűk családi körben. Halk zene, kávé. Aztán egyszerre elfogyott körülötte a levegő. — Még fél órám volt — mondta később az orvos, már az intenzív osztályon. — Harminc percnyi élet... Mindig a moziban Olyan az egész emlékidézés, akár egy film a vágóasztalon. Kisvárosi utca, közel a vasúthoz. Néhány házzal távolabb munkásotthon, mellette mozi. A Líra. — Vasárnap délutánonként mindig a Lírában ültünk. Egészen addig, amíg egy nap a barátom apja néhány pengőért megvásárolta nekünk a mozi kiselejtezett vetítőgépét. Ócskavasként adták el, mi építettünk hozzá lámpaházat, aztán összekupor- gatott filléreinkből filmeket kölcsönöztünk hozzá. Attló kezdve magunknak vetítettünk ... Mozi, néhány sarokkal távolabb. — Bátyám mozigépész lett a Fórumban. Ott lógtam nála minden szabad időmben. Takarítottam, plakátokat ragasztottam, megcsináltam mindent, csakhogy minél tovább maradhassak. Olyan volt az egész, akár az első szerelem. Az első szerelemből legtöbbször csupán egy életre szóló szép emlék marad. Akkor úgy tűnt, a mozi is emlékké szépül csupán. Kereskedőtanonc- nak szerződtették. — A doktor, mielőtt kiengedett a kórházból, három üres papírlapot tett elém. Azt kérte, rajzoljam le neki, hogyan látom a múltat, a jelent és a holnapot. Az első papírra egy mozit rajzoltam, egy emberrel, aki éppen belép ajtaján ... Budapest. Mint kereskedősegéd már itt dolgozik. A gyermekkori vágy ide is elkíséri. S mert már a maga lábán áll, napi munkája mellett elvégzi előbb a moziüzemvezetői szakiskolát, majd a mozigépészi tanfolyamot. Aztán állást változtat és mindenesként elszegődik a józsefvárosi mozihoz. Innen csak a háború viszi haza a csongrádi szülői házba. S mert mást nem talál, szeszgyári munkás lesz, s ezzel újabb szakmát tanul. A maga dolga... — Egy hete szabadult fel a város, amikor Sokirov százados, az ottani szovjet alakulat parancsnoka magához hivatott. Meg kell indítani az üzemet, közölte szűkszavúan. A többi már az én dolgom ... Így lett a kereskedő-mozigépész- szeszgyári munkásból igazgató. — Felkértek 1948 tavaszán, hogy vegyek részt a mozik államosításában. Jártuk a megyét, végeztük a dolgunk. Utoljára, júliusban a csongrádi Uránia mozi államosítására is sor került. S mert nem akadt megfelelő szakember, engem bíztak meg az üzemvezetői feladattal, a szeszgyár igazgatása mellett. Négy éven át nappal igazgató, este pedig mozis voltam... Három napig feküdt mozdulatlanul a kórházban, az orvos utasítása szerint. Aztán nem bírta tovább. Ceruzát, újságot vett a kezébe, kereszt- rejtvényt fejtett. — Amikor az orvos rajtakapott, úgy leszidott érte, mint egy kisiskolást. Tudja, mit jelent mozdulatlanul feküdni napokon át egy motorikus alkatú embernek? Díj, az elsők között A Pest megyei MOKÉP kirendeltség vezetőjének 1952-ben nevezték ki. — Januárban lesz éppen huszonöt esztendeje, hogy megalapítottuk a Pest megyei Moziüzemi Vállalatot. Nehéz időszak volt. A mozik többsége nem annak épült, ami a rendeltetése lett. Ha találtunk egy megüresedett kocsmát vagy istállót, ahol vetíteni lehetett, már vittük is a gépet, a vásznat és néhány nap múlva lepergettük az első filmet. Gépkocsink csak egy volt, alkatrészünk pedig annál is kevesebb. Ahol találtunk egy használaton kívüli orsót, már vittük is magunkkal oda, ahol nagyobb szükség volt rá ... Az ötvenötből harminckilenc évnyi munka. Huszonöt ugyanott, ugyanabban a munkakörben. Tavaly, az első öt között kapta meg a Pest megye közművelődéséért díjat, amellyel a legjobb népművelőket tüntették ki. A második rajzra, egy, a kórházból kilépő ember került. — Az élet bizonyította be nekem, hogy nem tudok mindent megtenni, amit elképzelek ... Néhány nap óta nyugdíjas vagyok ... A film már csak hobbyként maradt meg a választott élethivatásból. Magakészítette öt-tíz percnyi villanásnyi életképek fiatalokról és kevésbé fiatalokról. Etűd az első szerelemről. Kezek. Útirajzok, képben, hangban elmesélve. És fényképek, diafelvételek százai. Meg egy kis házi vetítőberendezés. Átadni a fiataloknak — A nyugdíj első napján felhívott a filmfőigazgatóság helyettes vezetője. Azt mondta, számítanak rám, gondolkozzam rajta, mit csinálnék szívesen. Tanítani szeretne. Átadni a fiataloknak mindazt a sok-sok tapasztalatot, amit több mint három évtized alatt gyűjtött össze a moziszakmában. Talán ezért is került a harmadik rajzra — még ott, a kórházban — egy kertészkedő ember a szeretett rózsák közé. A neve: Ujszászi Gyula. Prukner Pál A jövőbe pillantva Csak egészen nagy elméknek adatott meg az, hogy a korukon messze túllátva évszázadokkal előre megsejtsék a jövőnek egy vagy más részletét. És a sors iróniája, hogy ha fantáziájuk túlságosan előre száguldott az időben, akkor saját koruk bolondnak, vagy varázslónak tartotta őket, a hálátlan utókor pedig mosolyogva emlegeti leleményeiket, s alkotásaikat a legjobb esetben is csak kultúrtörténeti érdekességként tartja számon. Annak, hogy Hérán a második századiján feltalálta a gőzgépet, sem az akkori Alexandria, sem a kisárutermelő középkor nem látta hasznát, s az angol ipari forradalomnak kellett eljönnie, hogy Watt újra felfedezze — mert ekkor már szükség volt rá. További példák sorolása helyett fontoljuk meg: korszerűen gondolkoztak-e ezek a zseniális felfedezők? Az ember hajlandó egyszerűen nem-mel válaszolni, holott a távoli múltban született, korukat megelőző technikai találmányok megalkotói általában nagy gondolkodók is voltak, méghozzá korszerűen, azaz a jövőbe pillantva, haladóan. Hérón gőzgépe, Roger Bacon repülőgépe, s a többi, a nagyon korszerűen, modern módon gondolkodó elmék, egy-egy gondolat töredékének túl korai technikai megnyilvánulásai — számunkra pusztán érdekességek. De nem nevezhetjük kuriózumnak az emberi gondolat amaz útját, amely kitérők, zsákutcák között feltartóztathatatlanul vezetett és vezet a jövő felé. Mit nevezhetünk azonban hétköznapi módon korszerű gondolkodásnak? Követelhetünk-e magunktól korszakalkotó nagy eszméket, zseniális meglátásokat, hiszen nem vagyunk fáklyaként lobogó lángelmék, zseniális felfedezők? Nos, a korszerű gondolkodás nemcsak a kivételes tehetségek sajátja és privilégiuma, hanem minden embernek, minden napját átható, magától értetődő tevékenysége. Vagy legalábbis annak kell lennie. Korszerűen gondolkozunk — s ez egyúttal azt is jelenti: haladó módon gondolkozunk —, ha nem vagyunk hajlandók meggyökeresedett, elavult szokásokhoz, előre gyártott gondolkozási panelokhoz ragaszkodni; ha nem hisz- szük azt, hogy amit egyszer évtizedekkel ezelőtt megtanultunk, az ma is úgy és olyan mértékben igaz, ahogyan annak idején volt; ha nem zárjuk be elménket egy-egy új eszme, gondolat, ötlet elől, hanem azonnal és automatikusan ezt kérdezzük: „miért nem”? — és azonnal nekilátunk, hogy megvizsgáljuk az ötlet helyességét, vagy helytelenségét; hogy megnézzük: beilleszthető-e, s hogyan illeszthető be az új, régebbi ismereteink közé, módosítva a régit. Korszerűen gondolkozunk, ha egy-egy, ma még idegennek ható állítás igaz, vagy hamis voltát vizsgáljuk, nem pedig azt, hogy illik-e az előre megszabott sémához. Korszerűen gondolkodunk, ha csínján bánunk a tekintélyt érvekkel, s idézetekre emlékezés helyett inkáb gondolkodásra használjuk fejünket, mert különben könnyen a középkori skolasztikusokra kezdünk hasonlítani, akiknek legfőbb érve az Arisztotelészre való hivatkozás volt. Korszerűen gondolkodunk, ha dialektikusán gondolkodunk, azaz, ha a világ és a társadalom legapróbb, leghétköznapibb tényét vagy jelenségét is változásában, módosulásában, örökös elavulásában és más formájú újjászületésében nézzük. Lássuk be, fogadtassuk be önmagunkkal : a korszerű gondolkodás, különösen ma, gyorsan fejlődő és változó világunkban mindennapos kötelességünk. K. D. I 1
