Pest Megyi Hírlap, 1977. november (21. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
Zelei Attila: A jól nevelt asszony ördőngös fickó a fiam. Hiába másztak a földre az ősök. Ö addig időzött közöttünk húsz hónapot, — pontosabban: tizenkilencet és felet — visszavetette velem a levetett szerepet, s dühöng a régi majom-szeretet! A ház előtt a zöld fűben barna tacskó hempereg. Kerekre nyitva kék szemét, fiam csodálja meg. A tacskó visszanéz, vidáman vakkant, farka a ritmust veri. Tibcsi is nevet. A két játékos kölyök, egymást felismeri. Családi pletyka Eltölt az aggodalom, hogy a i fiam hogyan beszél majd magyarul? Anyanyelvi fokon?! Külhonban járok. Fiam itt a hiánycikk. Hiányzik. Téged becézni egyszerű. Rádnézek s máris mondhatom: csillagszemű. A játszótéren fiam kezéből kicsiny lapátról játékszitába hull a homok. Őt nézem, de látom: homokóra része felettem az ég kupolája. Talpam alatt nem zár a föld. Mérni, néhány versnyi létem, hullik a nagy homokóra másik felébe, alá ja. Tibcsi tanul Fiamat képtelenségre nem tanítom. Magától mondja, ha a képeket az íróasztalom melletti falon: Furcsa könyörgés Apuci, Ady, Simon. Természet! Meg ne örökíts. még részben sem, jaj, le ne másolj. Sajnos, A gének elleni ének ez a furcsa könyörgés. fiam, — nem lehet visszacserélni! A fiam, — rakd össze másból! Én is szeretném leélt éveimet Ajánlás: Szeressétek az édesapát, veled elkezdve, — újraélni! aki furcsán szerette fiát. Fiam, az örökséged lassan összeraktam. Már zsineg végét csomózom. A jövőből látlak amint kioldod. A benne rejlő apa-képet hová teszed? — a te dolgod! Kiáltvány az édesapákhoz! Csak itt és most lehet nekifeszülni annak a kőnek, amit fiaink úttorlaszként nem örökölnek! Culay István: Pierrot, kopott kabátban A magányosok tülekednek legjobban. Mintha haza sietnének. Végül kikötnek a sűrű levegőjű kocsmában, és megtisztelik egymást. — Jónapot, Gabos úr. A város utcái görbék. Trolik, autóbuszok. villamosok tekeregnek, de hová? Hová visznek, honnan hoznak? Egy pohár bor még ... Beszélgetnek, ki halkan, ki hangosan, ösz- szefő az ének a rekedt szóval. Meleg ételszag terjeng. Összefut a nyál a savanykás bortól. Erős cigarettákat szívnak, amelyiknek érzik a. füstjét. Közéjük áll. Kialvatlan. a szeme, görcsösen szorítja ujjaival a pálinkáspoharat. Kerek sapka van a fején. — Jónapot, Gabos úr. Idejárnak a keshedtcombú lányok. — Csókolom, Erzsiké. Rettenetesen fáradt. Álmos is. A zsebébe nyúl. Végigpillant a lányokon. Az ajtó mellett telefon. Érmét keres az aprópénz között. Bedobja az érmét, krákog, tárcsáz. Megrándul, mikor felveszik a kagylót. — Szervusz, kedvesem — mondja. — Rád gondoltam. Nem, nem azért hívtalak... — Igen, rád gondoltam. Hülye vagyok? Nem baj, Ibiké, szervusz. Mosolytalanul leteszi* a kagylót. Begombolja kopott kabátját, kilép az utcára. Hat óra tájt már sötét van, nem tud úgy vigyázni a pocsolyákra, mint nappal. Nappal könnyű! A másik szemébe nézel és kifürkészheted, hányadán állsz vele. Tiporják egymást az emberek. Átvág a túloldalra, kibukkan a térre. Megtorpan. Kínlódnak az autók a körforgalomban. Oszlopuk megmerevedik, kinyújtózik, görcsbe rán- dul... Aztán az embereket nézi. Pi- sisek és tépett arcú aktatáskások... Hogy . tudják, merre menjenek! Határozott léptekkel megindul. A vállának ütődnek, élvezi, hogy áramolnak az emberek vele szemben. Lökdösi őket. Némelyik rámordul. Utat tör magának az emberek között. összeszorítja a fogát. Bele egy tócsába. Mégegyszer! A tér túlsó oldalára ért. Rágyújt, felhajtja a gallérját, kifújja a füstöt. Rosszkedvű. Megfordul, elindul hazafelé. Hová? Nincs otthona, csak egy szobája... Most viszonylag kevesen vannak a járdán. Eszébe jut Ibiké. Gurgu- lázva kacag, és összecsapja a tenyerét, ha csodálkozik. Benéz mégegyszer a kocsmába. Kikéri a fél decit, odaáll a pulthoz. Megtelik nyugalommal. Kigombolja a kabátját, szemreveszi az embereket. A lányok szája széle fakó, é magukban mosolyognak. A közelük be húzódik. Fülel. Értelmetlen sző' veget mormolnak. De szerencsétlenek vagytok, nézi őket. hát nincs hová menjetek? Lassan, elgondolkozva a szájához emeli a poharat, és elmosolyodik ő is, mint a lányok. Egyedül van. Legjobb egyedül, állapítja meg. Akkor megyek, amikor akarok, akkor jövök, amikor akarok. Nagyot SZÍV a cigarettájából. Mellbevágja a füst. Keresztbe veti a lábát. Felkönyököl a pultra. Mély szemgödréből kivillan élénk szembogara. Érzi. hogy zuborog a vére. — Jóestét, Önodi úr — hallja a háta mögött. Pierrot nem mozdul. Nem neki köszöntek. Elálldogál az ember a melegben. Csikorog az ajtó, topogás. Barátságosan az érkezőkre pillant, aztán megint maga elé bámul. Körülötte buborékol a beszéd. Gondol egyet. — Csókolom, Erzsiké — köszön egy kókadozó lányra. Nagyon meg tud törni az ember. — Erzsiké, nem kéne elmenni valahová, ahol le lehet ülni? A lány odasündörög mellé. — Maga szólt? — Igen. Mi az, amit iszik, Erzsiké? — Mit? — Nem tudja? — Megint rátör a fáradtság. — Örüljön, hogy nem tudja. Lehajtja a pálinkát. Nézi, nézi, nézi a lányt, aztán elköszön: — Csókolom, Erzsiké. Még egy-két pillanat, aztán megmoccan, elindul kifelé. Az emberek a lánnyal együtt elnémulva figyelik. — Spicli? — csodálkozik Erzsiké. Jár a trolibusz ablaktörlője. Gyalog megy inkább. Néptelen az utca. A szél a szemébe hordja a hópelyheket. — Erzsiké! Hogyan jutott maga ide? — kérdezi magában a lánytól. Erzsiké lesüti a szemét. — Miért érdekli ez magát? — Mert szeretem. Kuncogni kezd az utcán. Ütemesen lépdel. Hamis. Iszonyatosan hamis! Látni véli Erzsiké bomlott tekintetét. A szélnek dőlve törtet előre. Hosz- szúak lettek, kifehéredtek az utcák. Egy ház előtt megáll. Felnéz, sokáig figyel egy ablakot. Egy ízben megkérdeztük tőle: — Miért vagy ilyen állati ideges? Ha sokat ivott, rettenetesen csikorgatta a fogát. A lányok könyörögtek neki, hogy hagyja abba. Végre megmozdul. Hova megy? Honnan? Minek? Tapossa a ropogós, puha havat. Ütemesen, könyörtelenül, hosszan, végig a csúf városon. t — Menj! Menj innen a kocsma- szagoddal! Ölelgesd az ivócimboráid. Megütközve nézte az iszonyodva tápászkodó asszonyt. Vakult tükrök fényei pofozták. Fehér ajtók csa- pódását hallotta. A szoba meleg neszei hópiheként fagytak a sötét padlóra. — Te sose vettél emberszámba, öli! Sose értettél. Estéről estére megnyúztad a szerelmem. Kiszaggattál belőlem minden aggodalmat. Mint a legrosszabb cseléddel, bántál velem! Elég volt! Érted? Elég! Az asszony kihátrált az előszobába. Magára kapta pillangós kabátkáját s mielőtt Kakaska felocsúdott, elment. Az utcán már nem is látta. Eltűnt, mintha felröpült volna. H armadik napja dögönyözte a várakozás remete átka. Az elsőn felfuvalkodott hólyag, mérge dagasztotta. Mit akar ez a kódis? Annyi helye sincs a világban, ahová a fejét letegye. Az anyja alig várta, hogy kívül tudja az ajtón, ö épített neki házat, otthont, meleget. Becsülje meg a jó dolgát, mert fel is út, le is út. Második nap már ráfanyalodott az állott gépsonkára. Reggel nem találta a tiszta inget. Kiborította a kávészerű löttyöt. Ide-oda rugdalta a szemtelen szemetet. Holnap azért is fölvesz egy bejárónőit. És bevágja Kati orra előtt az ajtót. Mert az biztos, hogy hazajön. A legjobb barátnője is csak addig tűit meg, amíg jól kicsemegézi magát a szerencsétlenségükön. Aztán sipirc! Albérletbe? Abból a nyomorúságos adminisztrátori fizetésből? Nevetséges. A következő napokon csak eldobogott a házuk előtt. Föl se ment az illat és meleg nélkül maradt lakásba. Céltalanul araszolt az utcákon. Igaztalan, bolond világ ez! Oda a szép élet! Nyöszörgőit, mint a gazdátlan aorták kapuja. Majd elepedt a szomj- tól. Be is ment a közeli kocsmába. Rendelt egy fröccsöt. Odakönyökölt a cimborák mellé. — Ej, fekete szemű menyecske! — Ne búsúlj kenyeres! Igyunk rá! Megemelte a poharat. Egyszerre felhördült benne az önérzet. Hát férfi ő, az istenit! Másfél litert is meg tud inni egyálltában. Mi köze Kati tisztviselőnős nyafogásaihoz? Hangulatfutamaihoz? Vergődő világához. Ügy érezte magát mellette, mintha valaki folyton a körmeit taposná. Hát élet az ilyen? — Mit vétettem én? Mondjátok!. .. A cimborák bambán vigyorogtak. — Ügy tettem a dolgom, mint ' más rendes ember... Hát miért? Miért csinálta ezt velem? Hogy nem értettem? Mindig azt hajtogatta, rogy nem értem ötét. Én nem értem .. I Nem. Persze, hogy nem. Mert mindene megvolt! Rendes kis otthon. Dolgos, szerető ember. Miért elégedetlenkedett? K érdező ábrázatán kérkedve ugrált az apró szemölcs. Szúrós tekintettel kísérte a cimborák egyetértő bóloga- tását. Üjabb és újabb köröket rendelt. Arcára viaszlágy keserűség csörgött. Nézte tömpe ujjait, ahogy elárvultán szorongatták a cigaretta parányi melegét. — Nem is tudjátok, milyen jó dolgotok volt eddig! És azok megrezzentek, mintha értenék és félnének. Pedig kemény élethez szoktak. Eldurvultak, kirepedeztek, beléjük evődött az olajos por. De mikor az érdes, hideg acél-, rudakat markolászta, Kati lágy, meleg teste jutott eszébe. — Kati, Kati! Ej-ej, Katikám! — Ne keseregj, cimbora! Mindegy már. — De én nem tudók így élni! Boldogtalan vagyak. Érted? Tehetetlen haragjában.az ivópultra csapott. Aztán megfordult, hogy indul. A világ végére is elment volna a régi jó életéért. Abban a pillanatban a kocsma füstös, fáradt levegőjén át meglátta a pillangós kabátot. Az ajtóban billegett. A szenvedő, keshedt arcokat kutatta, öt kereste! Kaid az! Megismeri a buta. kislá- nyos tartását, a gyámoltalanságát, amiért szerette. Kati őt keresi! Szólni se, lépni se tudott az örömtől. Ma meleg ételt eszik, és meleg ágyba dől. Huss! Elszáll a boldogtalanság. Épp csak a fullánkja maradt. Mert j most se mozdult, pedig már magához tért a tépdeső örömből. Még a . tekintetét is elkapta, amikor az asz- • szony észrevette. Szeme sarkából figyelte, hogy Kati rövid habozás j után elindul az ivópultoknál ácsor- gó bámész férfiak között. Szeme ka- rikás, kisírt. Most is könnyes. — Már mindenütt kerestelek, Öli... Gyere, menjünk haza! Kakaskát elzsibbasztotta feltalált ■ ereje. Megbünteti Katit. Nehogy ez mégegyszer megtörténjen. Hátát mutatta neki s a cimbo- rák biztató képébe vigyorgott. Tudta ő, hogy visszajön. Kidobták! Per- ‘ sze. Látta előre! De most csak hadd ' könyörögjön. Hadd alázkodjon. Hogy ilyesmi eszébe ne jusson többé. Mert azt sértette meg, aki sze- , rette. Aki kimentette lánysága utált . magányából. Rangos, gangos eskü- ; vöt csinált és otthont épített neki. A z asszony lehajtott fejjel állt. Üres. megfáradt tekintettel várta a sorsát. — Gyere, Öli. Menjünk haza. Kakaska csikorogva fordult felé. Részeg, kegyetlen vigyorral bökött a mocskos padlóira. — Előbb kérj bocsánatot! Borbély Tibor: Fiam. Fényem. Verseimben fénytörésem K akaska Olivér ma is bekapott kicsit. De csak a barátság kedvéért. Fizetésnap volt és legénybúcsút tartott az egyik cimbora. Felhajtottak néhány decit. Közben kioktatták a házasélet minden csínjára-bínjára. Persze csakis jóakaratúlag. Mit kell azonnal megkövetelni. Mit hagyjon rá. Miben ne engedjen. Aztán már csak ültek szalagos cigarettafüstjükben. A türelmes zsibbadás lassan folyt le az arcán. Vállára nehezedett, mint egy keskeny látószögű búvársisak. — Hány óra, keszeg? — Fél tizenkettő. — Na, akkor sipirc hazafelé! Az édes kis asszonyka már biztosan várja a meleg vacsorával. Aggódik, fél, remeg! Milyen enni valóan kedves szemrehányás kerekedik ilyenkor a szemében. Belefeledkezett a vásott dolgaira vattázódó aggodalomba. boldog életébe. Ma minden zsörtölődést szó nélkül elvisel. És mindenért bocsánatot kér... Aztán szerelemmel veszi meg. Elöntötte a buja forróság, úgy kívánta. Kicsit kapatos és Kati ezt nem állja. De majd kijózanodik akkorra. Segít a holdfényes levegő. P ercekig feküdt a rikoltozó csengőn. Hiába. Az ajtó könyörtelen üvegfal, visszalökte, mint egy pimasz legyet. Pedig az asszonynak itthon kell lenni. A kutyafáját! Hol csavarogna ilyen késő éjjel? Öt ujjával beleszigonyozott a zsebébe. A csörömpölő fillérek közül kiemelte a vihogó kulcscsomót. Nehezen talált a zárba. A búvársisak már a derekáig csúszott. Ólomsúllyal nehezedett a karjára. ...ez az átkozott zenebona! Jól hallotta. Bömbölt a rádió a belső szobában. Bartókot vagy mi a nehézséget! Sarokba vágta a cipőjét. Üjabban ez a Kati mániája! Pokrócba csavarja magát. Beül a fotelba és szenved. Csak tudná, miért! Annak a dilis muterjának voltak ilyen külöijc-dolgáig. ......... : Be pördült a megszeppent konyhába. Rágyújtotta a szigorú villany- körtét. Gondolta, jóllakik. Kimossa a száját. Csak aztán köszön be Katihoz. Valami remek vacsora visz- szahozná a kedvét. Örák óta sunyi harapófogócskák markolászták a gyomrát. Még a konyhában sem érezte az étel vágyott illatát. Pedig ezek a finom párák máskor messziről köszöntötték. Maguk voltak az öröm, az élvezet, a biztonság. Persze! Késő van. A kihűlt ételnek nincs szaga. L ekapta a titkolózó fedőket. Arcán az üres edények megvaiósulatiarasága. Aztán a hűtőgép. Valami állott- szagú felvágott.' önérzetesen szellőz- ködött átzsírosodott papírrongyaiban. Szép fogadtatás! És még ő dicsekedett a cimboráknak, hogy milyen jól nevelte az asszonyt. Hogy őt a felesége mindig meleg vacsorával várja. És csak hébe-hóba szól a ki- maradozásért. Undorodva ellökte, nem is kívánta ezt a száraz sonkafélét. Mi az, hogy nincs vacsora? A zene bezzeg ordít! Nem hallja tőle a saját hangját. Na majd ő megmutatja ... Sértett önérzete homlokára csúszott, mint egy ráncos, fekete köcsögkalap. Bebotladozott a lármás szobába. — Jóestét! Kati elfordította szigorúra nyalt, bronzos fejét — Köszöntem! Kényszeredett szervusz. — Éhes vagyok! Szeretnék megvacsorázni.. Lennél szíves? Félénk dac görbült az asszony hátán. Feszült és elpattant. — Keress valamit! Ma este nem volt kedvem főzni. Kakaska meglepetésében csuklott egyet, mire eszébe jutott már erő ] és határozottság nélkül követelőzött. —■ Én főttételt akarok enni! — Én meg zenét akarok hallgatni. Kati arcán egy leányiskola konok- sága. Előfordult. Kezére ereszkedve szívta magába a vonósok búgó kesergő hangjait. Tekintetében tipródó vágyak, vakmerő szökések. Kakaska ijedten bukott a reccse- 1 nő rádióra. 1 — Legalább akkor ne bömböltesd, < amikor itthon vagyok. Hazajöttem, 1 törődj velem! — És velem ki törődik? Nem mondanád meg? í — Hát csak ez a baj! £ Kakaska megkönnyebbült. Mintha c megemelkedett volna rajta a bokáit 1 verdeső búvársisak. Indult, hogy ...
