Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-30 / 256. szám

A vándorszínész fia

Helyére tett és helyét váró hagyomány

Ezerkilencszázhatvannyolc körül, amikor a Szentendrei Teátrum létrehozásával foglalatoskodtunk, tervünk célja az volt, hogy az ódon kisváros főterén régi magyar játékszíni hagyományokat elevenítsünk fel. Ezt hangoztattuk sajtókonferenciákon ezt ismételgettük interjúkban, azonban a tervezet tézise a visszhangok egy részében eltorzult. Néhányan úgy fogalmazták át célkitűzéseinket, hogy a Szentendrei Teátrum a régi szentendrei színházi hagyományokat kívánja feleleveníteni. Ilyenek azonban — legjobb tudomásunk szerint — nem léteztek. A vita azóta értelmét vesztette, a Szentendrei Teátrum funkciója megváltozott, s hogy most mégis bizonyos mértékig és bizonyos értelemben helyesbítem akkori vélekedésünket, az Szentendre hagyományainak más, személyes vonatkozásaival függ össze.

Soros munkában levő könyvem anyagának kutatása közben a közelmúltban végiglapoztam a Párttörténeti Intézet archívumában Aranyossi Magda gépiratos életrajzi emlékeit. A nemrég elhunyt harcos-asszony, néhai Aranyossi Pál, haladó újságíró nemzetközi aktivitású és hírű munkásmozgalmi publicista felesége, emlékezéseiben feljegyezte férje életútjának számos adatát. Aranyossi Pálhoz engem is szoros kapcsolat fűzött. A Vörös Üjság hajdani munkatársa, a párizsi Regards szerkesztője, a felszabadulás után a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság: Jövendő című hetilapjának főszerkesztői tisztét töltötte be, s nekem, mint a lap szerkesztőjének, 1945— 46-ban principálisom és mesterem volt. Ám, az akkori hajszás időkben elsuhant a fülem mellett, s később sem gondoltam rá, hogy Aranyossi Pál Szentendrén jött a világra.

Ez a mozzanat akkor vált érdekessé számomra, amikor Aranyossi Magda hagyatékában ezeket a sorokat olvastam:

Aranyossy Pál 70 éves korában

— Férjem, vándorszínészek gyermeke, 1887. aug. 4-én született Szentendrén, ahol szülei éppen játszottak a társulattal..,

Tehát 1887 nyár végén „vándorszínészek” szerepeltek Szentendrén, ez a hír már szöget ütött a fejembe. Ha 1887-ben komédiástruppok jártak a városban, akkor járhattak esetleg korábban is, későbben is, így a színházi látvány nem volt teljesen idegen Szentendre lakosainak. Puhatolózásaim során kiderült, hogy például Balogh Alajos társulata, amely 1873-ban és 1875-ben tanyázott Szentendrén, második vendégjátéka alkalmával, jó társadalmi érzékről tévén tanúságot, népszínművek, társalgási darabok mellett, eljátszotta Obernyik Károly: Brankovics című drámáját is, pontosan kitapintva, hogy a tragikus sorsú szerb fejedelem históriája Szentendre „rác” lakossága körében kivételes sikerre

számíthat. A Szentendrére betért vándorszínész csapatok nyoma egész századunk elejéig követhető, de bennünket ezúttal az érdekel, hogy 1887- ben, Aranyossi Pál születése idején kik állították fel vászonfalaikat valamelyik szentendrei fogadóban vagy kocsmaudvaron.

Nos, az országos Széchényi Könyvtár színházi osztályának dokumentumaiból pontosan megállapítható, hogy 1887. júliustól augusztus végéig Aranyossy Gyula színidirektor társulata játszott a városban, s ebből következőleg a munkásmozgalom későbbi jeles bajvívója, Aranyossi Pál, a szentendrei színészek igazgatójának fia volt. Aranyossi egyébként a forradalmak előtt maga is Aranyossy formában írta a nevét, az y-t — akárcsak nemzedékekkel előbb Jókai és társai — demokratikus gondolkodásának beérlelődésével hagyta el.

Aranyossy Gyula azok közé a szegény nemes ifjakból toborzódott ak- torok közé tartozhatott, akik érdemes szerepet játszottak a magyar színészet fellendítésében; teljes neve így hangzott: aranyosi Aranyossy Gyula. Direktorkodása előtt, a hetvenes évek elején a pesti Nemzeti Színházban is vendégszerepeit, s ez az adat egybevág Aranyossi Magda visszaemlékezéseivel, amelyek arról számolnak be, hogy 1906-ban, életének 61. évében elhunyt apósa azzal az elképzeléssel járta az országot: magyar földön, a falusi magyar népnek Shakespeare-t kell játszani. Játszott is, mondják, bár e nemes missziójának teljesítése közben olykor majdhogynem éhenhalt.

Felsorakoztatott ismereteink birtokában kimondhatjuk, hogy Szentendrén a múlt században már nem volt ismeretlen a színházi előadás. Ha valaki nekivágna a kitartó böngészésnek, bizonyára sok kiegészítő, eligazító fejegyzést találhatna a fenti kép kiteljesítéséhez. Tudnunk kell

azonban, hogy úgyszólván a felszabadulásig Magyarország területét állandóan járták a kisebb-nagyobb vándortársulatok. Törzsökös színházi hagyományokról viszont csak azokban a városokban beszélhetünk, ahol a színház gyökeret vert, hozzájárult a kulturális élet fejlődéséhez és a társadalmi közérzet javításához. Szentendre esetében így nem játékszíni hagyományokról, hanem csupán a színházi élmény szórványos jelenségéről szólhatunk, de még ez is módosíthatja azt a merev elképzelést, hogy Szentendre a múltban teljesen kirekesztődött a magyar színjátszás áramköréből.

Az Aranyossy Gyula direktorkodása idején született és 1962-ben elhunyt Aranyossi Pál szentendrei származása bennünket másirányu tartozásra emlékeztet, egyéb hagyomány rögzítésére biztat. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Aranyossi Magda tanúsága szerint a színész házaspár fiacskáját, akit nem vihetett vándorútjára magával, Vácott egy bizonyos Galambos nénihez adta daj kaságba, s ott végezte első iskoláit is. Ily módon Aranyossi Pál zsenge gyermekkora ugyancsak Pest megyéhez kötődik.

Aranyossi Pál figyelemre méltó személyisége volt a nemzetközi kommunista mozgalomnak és derék munkása a hazai kultúrának. Amíg szülei a magyar művelődés érdekében rótták országunk poros útjait, Aranyossi Pál a proletár forradalom, a szocializmus eszméinek szolgálatában bejárta fél Európát, börtöneivel, koncentrációs táboraival együtt.

Életének hányt-vetett útja Szentendréről indult el. Érdeme szerint való cselekedet lenne, ha a szentendreiek egy utcanévvel, egy emléktáblával fogadnák jeles földi személyét és munkásságát a város haladó hagyományai közé.

Békés István

Betűk és könyvek bűvöletében

MUNKÁK

ES MINDENNAPOK

A nyomdában nem akar beszélgetni. őszinte az ellenkezése: — Nyugtalanít, ha nincs ott mindenen a szemem.

Csöndben figyelem a mozdulatait: ahogy hajtogat, amint gúlába rakja a félig kész könyveket, s azt is, hogy őszinte gyöngédséggel lapozza fel a már kész nyomtatványt. Hallgatom szavait is, miként szól a csoport- vezetőjéhez, s azt is, mint a nyomda legfiatalabbjaihoz.

— Gizi néni... Gizi néni... — hallhatom innen is, onnan is, s fürge mozgása láttán egyre erősödik bennem az érzés, teljességgel kizárt, hogy Vekov Ivánné néhány hét múlva nyugdíjasaink népes táborát gyarapítja.

— Nem téved — nyugtat meg Kondics István, a Dabasi Nyomda pártalapszervezetének titkára — bár, az igaz, hogy nekünk is nehezünkre esik elhinni. Jó vezető, nagy veszteség ér bennünket, ha elmegy. Embersége, szakmaszeretete példa lehet sok ember előtt. A nyomda rengeteget köszönhet neki, hiszen kezdetben ő volt az egyetlen könyvkötő szakemberünk. Az egész technológiát maga honosította meg, egyéni mozdulatait, fogásait adta át munkatársainak.

Az Auguszta-tcíepról

A kőbányai új lakótelepi lakás gonddal, ízléssel berendezett. Virágok, vázák, szőnyegek és képek, minden a helyén.

— Hol is kezdhetném? — tanács- talankodik, aztán elneveti magát. — Mondja, regényt, vagy cikket akar írni? 4

Nem vagyunk könnyű helyzetben. Több mint fél évszázad története akkor is nehezen sűríthető meghatározott keretek közé, ha nem annyira izgalmas, mint az övé. S kiderül: igencsak messzire kell visszanyúlnia a múltjában.

Mária Valéria, Zita-, Auguszta- telep. ő az utóbbin nőtt fel. Ma már egyre kevesebbeknek mondanak valamit ezek a nevek. Egyre kevesebben emlékeznek Budapest szégyenfoltjaira, a hajdani nyomortanyákra. De

aki onnan indult az életbe, soha el nem felejtheti.

— Három elemit végeztem mindössze, aztán a szüleim kivettek az iskolából. Tengődtünk, koplaltunk, nem csoda hát, ha anyámék mindjárt kenyérkeresőnek szántak. Pedig én szakmát akartam tanulni. S nem is akármilyet. Nyomdász leszek, határoztam el.

Miként döntheti ezt el egy tizenéves gyerek? Jogosnak találja a kérdést. Elmagyarázza, hogy kislánykorában a Szociáldemokrata Pártnak volt egy Gyermekbarátok köre, s ő is odajárt. Sokat kirándultak együtt, verseket, színdarabokat tanultak és olvastak. Volt ott egy barátnője, aki már akikor az Athenaeum Nyomdában tanoncoskodott. Olyan büszkeséggel mutogatta a könyveket, amelyeknek a készítésében ő is részt vett, hogy úgy érezte, neki is nyomdásznak kell lennie.

Kávéháztól kávéházi«

— Nézem a mi dabasi tanulólányainkat, milyen jól öltözöttek, gondozottak. Elgondolom, ugyan mit szólnának, ha egyszer mesélni kezdenék arról, miként főztem a csirizt, s hogy három évig távolról csiklandozta csak az orromat a nyomdaszag, s hogy miként ingyen cselédeskedtem a nyomdatulajdonos feleségénél. Ám még libatisztítgatás közben is azt mondogattam: én nyomdász vagyok. S azért, hogy egy kis pénzzel is segíthessem a családot, újságot árultam az Emkétől a Bucsinszki kávéházig, és ebédért felolvastam egy vak házaspárnak. Betűszeretetemet pedig kiélhettem a rengeteg ívben olvasott könyvvel, még az összefűzésüket sem vártam meg.

Viharos évek következtek

A háborús évek ma sokunknak már történelem, neki, aki átélte, múlt. Plakátragasztásokat és agitációs utakat idéz, és irodalmi esteket, ahol József

Attilát és Adyt szavalt. Nem veszélytelenül.

Kiskunhalas. Fontos állomás a pesti lány életében. Ott érte a felszabadulás: ott szervezték férjével a helyi kommunista pártot, s nyomdászat helyett négy év kemény politikai munka következett.

1948 viszont ismét a Honvéd utcai Szikra Nyomdában találja.

— Azokban az években állandóan azon törtem a fejem, hogyan lehetne gyorsabban és kevesebb fáradtsággal dolgozni. Akkor találtam ki például a vinklit — sarokkiütő fát —, máig is használják az egész nyomdaiparban. Itt, a Dabasi Nyomdában is azonnal azt néztem, miként lehet jobban szervezni a munkát, s erre tanítom az embereket is.

Ha a háborús éveket viharosnak mondja, az 50-es évek sem voltak kevésbé azok. Évekig függetlenített agit.-prop. titkára az Állami Nyomdának ..., népművelési osztályvezető az első kerületi Tanácsnál... S hogy ne kelljen restelkednie a három elemije miatt, pótolja elmaradt tanulmányait is.

Ellenforradalom ..., disszidálás ..., bolyongás hazátlanul. Kér, hogy

egyetlen név hadd szerepeljen a portréban. Földeák János költő neve. Ö segítette ugyanis haza.

Sorolja az állomásokat: Pénzjegy Nyomda, Zrínyi Nyomda, OTP

Nyomda, majd az Élelmezésügyi Minisztérium házi nyomdája következett. Hajtotta örök nyugtalansága, s valami megnevezhetetlen vágy, hogy tegyen valamit. Valami hasznosat.

Az új születéséné!

— Hogyan kerültem Dabasra? Amikor először megkeresett a nyomda igazgatója, tiltakoztam. Nyugdíj előtt néhány évvel ki változtat szívesen munkahelyet? Pláne, napi négyórás utazást vállalva?!

Vállalta. Egyszerűen lenyűgözte a Dabason tett első látogatása, úgy érezte, végre ismét, valami szép feladatot megoldhat.

A párttitkár mondta: — Nagyon nehéz volt a helyzete. Ügy vette át a jegyzetkészítő részleget, hogy az előtte levő vezető nem szakember volt. Tehát úgy kellett átformálnia a folyamatot, hogy magyarázgatta az embereknek, jót tanultak, de ő tud még jobbat. Jobb módszert. Meg tudita értetni munkásaival, hogy a jutalom, a prémium nem rokonszenv kérdése, hanem munkáért jár. A nyomda nőfelelőseként is sokat tett az aszonyo- kért, lányokért. Neki nincs gyereke, itt sokat talált. A háta mögött sokszor anyának nevezik.

Vekov Ivánné el sem tudja képzelni, hogyan élhet majd, ha nenp villan elé hajnalonta a néhány betű: DABASI NYOMDA.

Mielőtt elérzékenyülne, megkeményíti magát.

— Amit halnak a víz, nekem azt jelenti a nyomda. Én nem nyugdíjastalálkozókra akarok visszajárni! Ha jön a tankönyvszezon, itt mindig megtalál majd ...

Do dó Györgyi

Székek, üresen

Plüssel, bársonnyal, egyszerű kárpittal bevont sorok árválkodnak. Székek, amelyeket gyakorta nem foglal el senki a Nemzeti Színházban, a József Attilában, vagy, ha tetszik, a Vígben. Székek a művelődési központok színháztermében, ahová nem ül senki.

Tudja, aki próbálta: hiánycikk a színházjegy. Hetekig, hónapokig kell várni, hogy egy-egy előadásra jegyet kapjon az érdeklődő. Közben gyakorta tucatszám üresek a színházi székek. Telt ház és foghíjas széksorok — szinte megoldhatatlan ellentmondás, amelyet kétkedve fogadhat a számokból kiinduló ember.

Persze, nehéz lenne statisztikát készíteni azokról a jegytulajdonosokról, akiknek használatlanul marad zsebében a színházjegy. Legutóbb a József Attila Színház nézőterén a második csengetés után 46 üres széket számoltam meg, s odakint, a nézőtéri bejárat előtt legalább hatvanan lesték a jegyszedők intését, hogy szívességet köszönve megrohanhassák a szabad helyeket. A pénztár fölött ott büszkélkedett a tábla: Minden jegy elkelt.

Akadnak, persze, számok is, amelyek gondolkodásra késztetnek. Az állami Déryné Színház az elmúlt évadban 600 ezer nézőt könyvelt el, pontosabban a művelődési otthonok adatainak statisztikai összesítése adta ezt az eredményt. Ez a hatalmas szám teljesen igazolt: ennyi jegyet adtak el pénzért a Déryné Színház előadásaira az ország művelődési otthonai. Csakhogy a valóság egészen más. A társulati naplókban minden előadásról feljegyzik, hogy hányán ülnek a nézőtéren. A valóság megdöbbentő: 200 ezer fantom-nézőről tudósítanak a naplók, tehát egy év alatt 200 ezer szék maradt üresen csak a Déryné Színház előadásain. íme, egy konkrét példa: Albertirsán tavasszal a Batik bán előadására 240 darab jegy árát befizették a pénztárba — negyvenen ültek a nézőtéren.

S ha már a számoknál tartunk: mindenfajta állami támogatást figyelembe véve 50 forin>- tot ad a kulturális tárca égy színházi jegyhez. így a fantomnézők 10 millió forintjába kerültek az országnak. S nem árt hangsúlyozni, högy csupán egyetlen színház adatait vettük most figyelembe. Nem csoda, ha a forintok bűvöletébe kerülünk az adatok hallatán, holott sokkal jelentősebb a pénzben kifejezhe- tetlen kár. S ennek csak egy része, hogy az alig benépesített, a foghíjas nézőtér bizony, nem inspirálja lelkes játékra a színészt, csak részkérdés: a művészet lebecsülése, amit a felhasználatlan színházjegyek jeleznek.

A legfontosabb, hogy azok a székek, amelyeken nem ülnek, kihasználatlan lehetőséget jelentenek és valódi érdeklődőket szorítanak ki a nézőtérről. A színház, a maga sajátos eszközeivel a kultúra terjesztése meglett ember, formál, közönséget jobbít és közösséget teremt, s vannak sokan, akik nem érzik meg ezt a lehetőséget. A klasz- szikus görög demokrácia emlékei tolakodnak elő: voltak emberek, akik nem mentek, vagy nem mehettek színházba, ezek voltak az idea nélküliek, akik a rabszolgáktól is elkülönített csoportot alkottak. Nem szándékom közvetlen párhuzamokat vonni történelmileg nagyon eltérő viszonyok és jelenségek között, de a színház teremtette ideaformáló lehetőség mégis jogossá teszi a görög példa említését.

Ügy tűnik, társadalmilag pusztán bonyolult áttételeken keresztül tudnánk csak visszaszorítani, törpíteni ezt a szellemi mozgásképtelenségre utaló jelenséget. Csakhogy a különböző vállalatok és intézmények társadalmi szervezetei százszámra osztják ajándékként, jutalomként a színházjegyeket. Azzal már alig törődnek a kultúra látszólagos pártfogói, hogy a jegyek azokhoz kerülnek-e, akiknek érdeklődése, s — nemritkán — lehetősége társadalmi hasznosodást ígér.

Kriszt György

I