Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
Bélád! Miidós: A nemzet és az egyetemes kultúra szolgálatában A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas írónak, több évtizedes kimagasló alkotó tevékenysége elismeréseként, 75. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést a Parlamentben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át. A kitüntetés átadásánál jelen volt Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese, Óvári Miklós, az MSZMP Központi Bizottsága titkára és Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára. Ki ez az író, töprengett Illyés Gyula fényképe előtt kritikus-író kortársa, Rónay György: „Mit mond ez a fényképarc? Szem, száj körűi a vonásokbari, a szem kicsit hunyorin ironikus tekintetében ugyanaz a jellegzetes kifejezés, amelyet olyan jól ismernek, akik ismerik öt; vállának abban a kis mozdulatában, amely egyszerre kibúvó is, »bánamisén« is, gúny is, kétely is. Olyasmi van ebben az arcban, ebben a mozdulatban, meg a versei nagy hányadában is, hogy: hátha nem is azt mór. xm, amit gondolsz... Metsző, de ironikus, sokszor fanyar okosság”. Rónay György- gyel együtt sokan kérdezték már, kicsoda Illyés Gyula, valójában mit rejt gazdag életműve, hol helyezkedik el irodalmunk történetében ? Legelső, ami szembetűnik, hogy életműve eltéphetetlenül összenőtt korával; teremtő módon együtt lélegzik a történelem változásaival, mert hiába szeretett volna olykor visszaszabadulni csak írónak, korának tennivalói nem eresztették: vállalta az író-mindenes szerepét. Továbbvitte Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady örökségét, s úgy merít a hagyományokból, elevenít fel régi műfajokat, hogy közben nem zárkózik el a legmodernebb művészi mozgalmaktól sem. A művészet korszerűségét társadalmi és emberi feladatokkal köti össze: vallja, hogy az irodalomnak szolgálnia kell, csak így lehet igazában modern is. Alkotásra biztató megrendelést mindig korától, pontosabb szóval: népének-nemzetének helyzetétől fogad el. A társadalom mélyvilágáról készít látleletet; nemzeti gondokra és veszélyekre figyelmeztet; eszmei félreértéseket oszlat el; homályban maradt kérdéseket világít meg. Művei a társadalom javát, a közösségi érzés, nemzeti tudat jó irányú működését szolgálják. Ez a feladat- vállaló elszántság erkölcsi természetű: Illyés nem tesz különbséget egyéni, emberi és nemzeti tennivalók között. Az idő és a hely kívánalmai szerint írja műveit, vezéreszméül minden időszakban és minden helyzetben a jó ügy szolgálatát vallja magáénak. 1902-ben, halottak napján született. Parasztszármazék, helyesebben: uradalmi cselédek ivadéka. Tízéves koráig nagyobb faluban meg sem fordult, törekvő nagyanyja jóvoltából viszont a kastély nevelőnőjétől francia szót tanulhatott. Megkockáztatjuk, hogy jelképet lássunk ebben az életrajzi tényben. Illyés mindig két helyen tudott egyszerre otthon lenni: a társadalom legalacsonyabb régióiban, a szociális, nemzeti gondok sűrűjében és a magas kultúrában, az európai műveltség legfinnyásabb igényt is elismerésre késztető köreiben. Elvégezve a középiskolát, már egyetemre járt, amikor a húszas évek elején Párizsba került — egyenesen a legmodernebb újítók, a szürrealisták csoportjába, összeismerkedett az avantgarde íróival, Aragonnal, Eluard-ral, Tzara-val, Bretonnal és másokkal, dolgozott lapjaikba. Lelkes ifjú forradalmárként vetette magát az avantgarde oly megejtő, mert szellemi szabadságot ígérő kalandjába. A magyar szürrealizmus egyik manifesztumát is ő fogalmazta. Eljátszhatunk a gondolattal: lehetett volna francia író, hiszen a franciát második anyanyelveként értette és szerette. írt verset francia nyelven is. Hogy miért nem ebbe az irányba kanyarodott élete, sőt, az avant- garde-tól is miért pártolt el, azt többször leírta. 1926-ban érte a sorsfordító élmény, amikor Párizsból hazatérve, ellátogatott szülőhelyére: „Magam Párizsból jöttem meg, Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt, amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem. Egyénileg nem vittem valami fájdalmas emléket innen, s kint ez a fájdalmas emlék — mint minden emlék — még szépült is. De ez az új szem most csupa iszonyatot látott... Nem ismertem a hazámra ... Akkor nem tudtam, csak most visszakövetkeztetve merem kimondani akkori érzésemet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt, ott esedékes először és igazán”. Ez a fölismerés szövi át erkölcsi parancsként egész pályáját, jelöli ki művei témavilágát, határozza meg eszközkezelését, írásai hanghordozását. Illyés a „népi” irány egyik legismertebb alkotója a két háború közötti időben. Ennek az iránynak írói nagyrészt a dolgozó osztályokból léptek az irodalomba, s hívek maradtak származási rétegeik vágyaihoz és szelleméhez. Magyarországon az irodalom vállalta át magára mindannak a társadalmi tennivalónak a nyilvántartását, a gyógyítás módjainak megjelölésével egyetemben, amely egészségesen fejlődő nemzeteknél a társadalmi intézmények dolga. Szociális, demográfiai, szociológiai, politikai problémákkal viaskodtak ezek az írók, a nemzet eleven lelkiismereteként; belőlük szerveződött össze az a nem-hivatalos demokratikus parlament, amely a nemzet jelenének és jövőjének dolgait megvitatta és művekben az ország elé terjesztette. Illyés szívvel-lélekkel vett részt ebben a munkában, noha, már a felszabadulás előtt kinőtt a mozgalom kereteiből. Külföldön is legismertebb műve, a Puszták népe, megdöbbentő tényekkel zsúfolt helyzetképet rajzolt a szolgasorban élő pusztai cselédek életéről. Sötét, reménytelen világot fedezett fel; tárgya komor, a hang gyakran keserű; a könyv mégsem áraszt egyoldalú életszemléletet: nem elégedett meg a leleplezéssel, a legmegdöbbentőbb helyzetjelentést is magas művészi igénnyel vetette papírra. A széles körű műveltség megszerzésére erkölcsi, eszmei indítékok ösztönözték. Ezért forrt össze életművében a nemzeti „sorsproblémák” vizsgálata az emberek, fajták, vallások testvériségének és egyenlőségének eszméjével, de a legtisztább művészi becsvággyal is. Két idézet megvilágítja, mi a tartalma ennek a humanista elkötelezettségű „európaiságnak”. 1942- ben kiadott francia irodalmi antológiájának bevezetőjét ezekkel a sorokkal zárta: „Hálánk jeléül szeretném felmutatni ezt a tisztelgésgyűjteményt a francia népnek, sorsa nehéz pillanatában”. Műfordítás-gyűjteményének előszavában pedig ezt írja: „Űjkori művelődésünk szerencsés nemzeti hagyománya az az igény, hogy irodalmunk változatlanul a világirodalom közlekedő edényén legyen egy kis ág; akármilyen szerényen is, de adnak állását jelezze!” Magyarság és Európa, haza és nagyvilág egysége Illyés életművének egyik legértékesebb eszméje, legsugárzóbb gondolata. Óceánok című versében arról vall, hogy az emberiség közösségében keresi és találja meg a helyét; „Szűk magyar voltomnak s hazámnak / s éveimnek gátja között / tőled vár, népek óceánja, / új utat e szív, s ha bejárta / új kikötőt.” Illyés Gyula: A költői nyelvről (Részlet) Az emberek általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien” írni, azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak ... Nem jut be a művészet területére az az írásmű, amelynek mondataiban nincs mozgás, olyanféle izommozgás, mint annak az arcán, de még tekintetében is, aki szemtől szembe, élőszóval tudat velünk valamit. Nem írásmű az, amelynek a fölszíne, mondhatnám a bőre alól, nem villog ki alkotójának homlokráncolása, szemszűkítése, de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme. Ügy van, valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember. Eleven és mozgó; méghozzá nekünk tetszőn mozgó. Természetes hát, hogy az írónak, ha prózát ír, ha verset —jó ismernie — még jobb ösztönösen tudnia — a stílus mozgási törvényét. Annyira kell tudnia mégpedig, hogy már eszébe se jusson, hogy tudja. Azaz magáévá kell tennie, ösztönébe kell fogadnia. Mert különben itt is megesik — mint a művészet annyi más ágazatában —, hogy épp a „tudás” gátolja a lényegnek, a személyes hitelnek vará- zsos megjelenését. Mert alkotni csak természetes folyamatképp lehet jót. Megtanulva persze előzőén a mesterség teljesítményeit is. A költészetben pedig az addig élt költők munkásságát... A fiatal Babits igazán mesteri kezelője volt mindannak, amivel az olvasó a formaművészt fölruházta. Élete vége felé mégis akadozik, botlik, dadog. Miért nem használja, amit a kisujjából kirázhat? Mert — nem ismételhetjük elégszer — a költő a verset a szívével, az egész testével írja. Amíg a csengés-bongás a szívben van, tessék, jöjjön, elragad. De mikor a szívben már őszi ágrecsegés van? Értjük, nyilván. Hadd mondom el mégis erre a klasszikus, a számomra is megborzongató példát. Két nagy költőnk is rákban halt meg, évekig tartó, iszonyatos, megalázó szenvedés után. Erről mindketten írtak verset. Az egyikének (Kosztolányi — a szerk.) a címe: Száz sor a testi szenvedésről. Ez száz remekül lejtő, mesteri rímekkel csengő olyan sor, amelyekből csak úgy árad a frisseség, a még mutatványra is képes erő. A másik, — Babits — versének a címe: Beteg klapancia. Ennek a sorai botlanak, dülöngélnek, úgy ejtik a lépést, mint a gyerekek, oly kezdetlegesen, oly klapan- cia-szerűen. Az elsőben tán több az elszánt szembenézés, a fölény, vagy — annak hősi fitogtatása. A fájdalmat hitelesebben mégis Babitsé fejezi ki. Kifejezve egyben azt az igazságot, hogy a forma mestere nem az, aki a „formaművészet” minden fogását bármikor alkalmazza. Az, aki a kifejezendő tárgyhoz csalhatatlanul megleli a megfelelő formát. Vagyis szükséges esetben magáról a formaművészetről is le tud mondani. Jó verset írni tehát azért roppant nehéz, mert alapjában roppant egyszerűnek keld lennünk. Rengeteg az olyan nagy vers, aminek az elolvasása után sok olvasó azt gondolja: mi volt ebben a — kunszt? És amikor már betéve tudja, csak akkor ébred rá, mi is lopakodott a szívébe. Szabó Péter megy a rétre, vele megy a felesége. Volnék én a felesége, én mennék vele a rétre. Ez az egyszerű vers mégis költői; régi magyar népdal; egyszerű parasztok csinálták, akik tán írni sem tudtak. Illyés Gyula: A költő felel i. Dolgozom: küzdve alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin” gyanítom; formálom azt is, amivé ti válhattok, — azt munkálom én ki: azt próbálom létre idézni, azt a lényt, ki még csak anyag, bennetek, s halvány akarat; akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő, előzd meg korodat! II. Nagy föladat; mert nemcsak bátor nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor azt hallani, barátaim, hogy valaki előre rohant a korából egy új, egy tiszta tájig — az csak úgy látszik, , a kor maradt csak hátra tőle, még jó, ha nem ekképp süvöltve a föl-fölbukó úttörőre: — Hova fut? Elbújt! Játszik! III. Játszunk, — így száll csak énekünk fel. Játszunk. szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. Legyetek értelemmel hát irántunk, mert nincs vállalkozóbb, s bizakodóbb nemzet minálunk; a rosszat nem szánt-szándékkal csináljuk, . csupán a jót. IV. Ide teszem az akácról az illatot, Ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, fiúról a dacot; ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok. Mert az illat a fán mégsem kevesebb, sem a vízen a fény; a lány, s a f iú csak szebb, s elevenebb s magam is több vagyok, ha én általam erősödtetek. Semmiből nem lesz semmi? S ára van mindennek, ami valamire jó? Babrálva e világ dolgaiban valami mégis újdonan marad kezünkben, olvasó! Borsos Miklós illusztrációja a „Magyarok"-hoz Simon István: Elő parázs Bármilyen kicsi lánghoz szólnak s annyian, mindig a ditirámbus zeng pindaroszian Pedig a lobogó láng részleges egy tűzön; magját, bár nem bomol, ráng, én jobban becsülöm, mi anyám vaslapátján már mindétig hideg földes-szobánkban kályhám felé lilán libeg, s vén tenyerekből mintegy intésre ugrik át szítani felpöccintett kupakú hunyt pipát; Illyés Gyulának születésnapjára tömjénhez ami kellett, most hozzá lengjen e versből (mint rég istennek róla) hálám jele. Féljen a szív, a tiszta, hogy rakásra dül-e az évek piramisba hányt-vert máglyatüze? Van láng alatti ősmag; kék parázsú dacom! S lassan fog az idő vagy sors ilyen kupacon. Mindegy majd honnan jön szél, a rája hullt hamut bolygassa csak meg, főikéi s sziszegve újra gyújt. i / i
