Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
...kötelesek és képesek... „Az én szememben Leninnek épp az jelenti kivételes nagyságát, hogy engesztelhetetlenül, olthatatlanul gyűlölte az emberek bajait, lángolóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszöbölhetetlen alapja, hanem olyan nyavalya, amelyet az emberek köteleseik és képesek eltávolítani magukból.” ' Gorkij Móricz Zsigmond egyik, Gödöllőről szóló riportja címével, mindent kifejez az itteni állapotokról. Egy koronagyémánt és ezer koldústarisz- nya, ezt írta cikke fölé. A kérdésre felelve: a korosztályok magatartása egyre inkább a kollektivitás felé tendált, mind határozottabban fedezték föl — különösen 1945 után •—, hogy ők csak akkor lehetnek mások, ha körülöttük a világ sem változatlan. A sorrend, először én, s csak azután a társadalom, vagy éppen fordítva, nos, úgy vélem, ez a sorrendiség, mint magatartás, minősíti a típusokat, jelöli napjainkban a forradalmárt. Tanítványaimnak azt magyaráztam, hogy a forradalmár 1917-ben nem attól volt forradalmár, mert puska lógott a vállán, hanem, mert tudta, ha kell, kik ellen, mi mellett használja a fegyverét. A tudat ma — szerencsére — előbbre áll, mint a puska a forradalom arzenáljában. Lemeztelenednek az Ady Endre sétány fái, a kéreg mögé zárt élet téli álomra készül. Horváth Sándor mind több levelet seper el reggelente a kertet átszelő betonútról, amíg azután egyszeresek elfogynak majd a sárga, barna, vörös őszüzenetek. Minden levélhullás közelebb viszi a maga őszéhez; hetvenhat esztendős. Gödöllőn született, itt él ma is, nem történt vele semmi, s megtörtént vele minden. A nyugdíjas tanár gyermekek ezreit okította, volt óraadó, tanított a premontreieknél, azután az 1950-ben alapított mai szakmunkásképzőben. Negyven esztendőt töltött el tantermekben, katedrákon, először magyar —német, azután magyar—történelem tanárként. — Egy régi, tankerületi főigazgatói jelentésből tudom, hogy • tanár úrnak többször meggyűlt a baja a felsőbbséggel, nézetei miatt. Ahogy ma mondják, haladó nézeteket vallott. Ami itt, a koronauradalom árnyékában, meg Endre László fő- szolgabíróskodása idején aligha volt könnyű, veszélytelen. — Azt tartottam mindig, a történelem nem tananyag, hanem elődeink magunkba olvasztása, annak tudása, amit ők megéltek. Így azután — s ezzel valóban vétettem a különböző tanrendi előírások ellen — azt is oktattam, ami a tananyagban nem szerepelt. Például —ahogy ma mondják — helytörténetet. Szót ejtettem mások mellett Czeczulícs Jánosról, aki' 1919-ben a direktórium titkára volt, a minoritákról, akik az akkori község életében, a tízés és a húszas években nagyon üdvös szerepet töltöttek be. S mert tíz esztendeig ittlakott Gödöllőn Dióst A'ntalné Brüll Adél, azaz Léda, Adyról szintén szólnom kellett, s mivel mindig igyekeztem hű maradni az igazsághoz — másként hajítófát sem ér a történelemoktatás —, nem úgy beszéltem a költőről, ahogy akkor illett volna. Mindez felbőszítette az elöljáróimat. Háromévi óraadás volt á következménye. — Akik tanár úrhoz irányítottak, elmondták, 1945 elején ön már előadásokat tartott az orosz forradalomról ... — Kérem, én nemcsak németül, hanem franciául is értek, olvasok, beszélek, s mert Oroszország 1917- es forradalma — az októberire gondolok, persze, s nem a februárira — valóban történelmi fordulatnak bizonyult, igyekeztem minden elérhe- tőt elolvasni róla. Mindössze ennyi a magyarázat — Történelmi fordulat, tanár úr ezt a kifejezést használta. Történelmi fordulat azonban sok volt az emberiség múltjában, ez mitől bizonyult — ahogyan ön fogalmazott — valóban annak? — A forradalmak; lépések előre, de általában, gondoljon a polgári forradalmakra, csak egy-egy lépésre futja erejükből. A Lenin vezette bolsevikok nem léptek, ugrottak, nem alakítgattak a társadalom örökölt szerkezetén, hanem mindenestől újat hoztak. S mert eny- nyire új valamikor csak az osztálytársadalom kialakulása volt, ami belevész a történelem ködébe, a világ már nem lehetett ugyanaz, mint 1917 előtt. A forradalom értelmezése kapott akkor — nagy nyomatéké — társadalmi bizonyítást — Tanár úr sokféle korosztályt (Oktatott. Talán a nagy tapasztalata pedagógus számára fölületes újságírói kíváncsiskodás csupán a kérdés, mégis fölteszem; érzékelhető volt-e korosztályok magatartásában az a nem ugyanaz világ? — Nézze, minden ifjú vágya, hogy másítson a világon. A dolog lényege ott van, hogy mit akar megmásítani?! S ez egész korosztályokra igaz. Gödöllőnek szerencsétlensége volt a szerencséje; a koronauradalom, Ferenc József, majd Horthy jelenléte világosabbá tette mindazt, ami másutt esetleg nem volt any- nyira nyilvánvaló. Az itteni gyerekek, ifjak — s persze, nem kevésbé a felnőttek — tökéletes metszetét láthatták a hatalomnak, s a hatalomból való kisemmizettségnek, a társadalmi igazságtalanságoknak. Ami azt a napot megelőzte Egyetlen ember is sok mindent köt magához, s ugyanakkor személye sok mindenhez kötődik. A velem szemben ülő férfihez éppúgy hozzátartozik a két gyermek, mint a szocialista brigádtagság, szakmája, a simító-köszörűsség, s politikai elkötelezettsége, a párttagság. Lip- pai József harmincöt esztendős, kilencedik éve dolgozik a Csepel Autógyárban. Ráckevén lakik, saját — családi kalákával emelt — házában. Ott beszélgetünk, felesége — szintén munkásnő — a két gyerekkel átment a másik szobába, hogy nyugalmunk legyen. — 1917 október 25-én, azaz november 7-én délután három órakor a Petrográdi Szovjet ülésén Lenin, a maga, száraznak tűnő stílusában bejelentette; „Elvtársak! A munkás- és parasztforradalom, amelynek szükségességét a bolsevikok mindig hangsúlyozták, végbement". Egyike ez a kitörölhetetlenül belém ivódott idézeteknek, s az utolsó szó, a végbement miatt. Jelképes erejűnek érzem, hogy nem nagy győzelemről, hatalmas sikerről, bármi hasonló másról beszélt Lenin, hanem azt mondta: végbement. Képesek vagyunk-e hasonló mérték- tartással, visszafogottsággal — ami nem mond ellent a szenvedélyes elkötelezettségnek — jelölni, minősíteni jelenünk hétköznapi forradal- miságát? — Ha valaki nagy dolgot tesz meg, amikor csinálja, aligha jut eszébe, ez most nagy dolog. Nagy dolgokra azonban ritkán, vagy sohasem nyílik az emberek túlnyomó többségének lehetősége. A többség jussa a köznapi helytállás. Magyarán, a munka. Ezért azután akadnak, akik úgy gondolkodnak, hős szívesen lennék, de dolgozni, no nem, azt nem szeretek. Például a legutóbbi kommunista szombatkor, bár megígérték, két társunk nem jött be. Egyikük érthetően, mert lebetegedett, következő héten is maródi volt. A másik viszont, amikor hétfőn megkérdeztük, mi újság, húzta a vállát; úgy elfáradtam egész héten, hogy hiába csörgött az óra, aludtam tovább. Mire én — együtt jártunk vele marxista esti középiskolába — eléggé nekimentem, ő meg fölényeskedett, hogy bejönni egy szívességműszakra egészen más dolog, s megint más az eszme. Ha neked más és más ez, akkor mehetsz a francba, ezt feleltem, s ebben maradtunk, bár igaz, a brigád azóta békítgetett bennünket. — Szocialista brigádban harag, veszekedés? Én ugyan tudom, hogy van ilyen, de a közhit sematikus lenyomatain a szocialista brigád ... — Ne folytassa, tudom, ismerem, s a guta üt meg, miatta. Üjkori szentek, ugye?! Nehogy azt higgye, akár én, akár a hozzám hasonlók kérnek belőle. Mintha nem magunkról mondanám, de valójában magunkról beszélve: én elolvastam Gyurkó László: Lenin, Október című könyvét. Többet tudtam meg abból, mint előtte az összes szóból, vagy írásból. Világosan megmutatta az író azt, ami a forradalom napját megelőzte, s az ő könyvéből olvasottak döbbentettek rá, valójában az az egyetlen nap csupán jelkép, forradalom már előtte is volt, holott, ugye, csak tanácskoztak, gyű- léseztek, fegyverkeztek, tüntettek, terveket készítettek, agitációt folytattak az emberek. Ha akkor egy részt valaki kiragad — így emlékezetből nem tudok idézni, de tudom, példa lenne rá sok —, s azt mondja, no lám, ebből lesz a forradalom, kinevetik. Mondhatom én akkor a műhelyben, fölkapva például egy selejtre sikeredett darabot, hogy uraim és elvtársak, így nehezen épül fel a fejlett szocializmus?! Holott meggyőződésem, nehezebben, mint lehetne. Csakhogy nálunk sűrűn kettéválik a munka és a szöveg, a munka az melóvá alacsonyodig amit valahogy gyűrjünk le, legyünk túl rajta, mert élni kell, s utána meg jön a melldöngetés, erőfeszítéseink, brigádunk vállalja, műhelyünk célja ... Ekkor szoktam azt kérdezni, kinek jó az, ha önmagunkat etetjük maszlaggal? Volt nekem egy öreg mesterem tanuló koromban, mindig azt mondta: először csináld meg a dolgod úgy, ahogy, kitelik tőled, s utána pofázz. Nyersen mondta az öreg, de igazat beszélt. Jó sorrend. Most már, ha lassan is, de kezd a gyárban teret kapni. Négy vagy öt éve még nem mondtam volna magának ezt ilyen bizakodva. Akkor még egymást kergették itt a Duma Janik, jópár emberről ledörzsölődött a máz, amikor tényleg a bányabéka... alatt volt a gyár. Addig ők verték az asztalt, hogy a hűség, meg a helytállás, s a forradalmi munkás- osztály autógyári csapata, s azután pattantak oda, ahol vígabban csörgött a forint. Kopnak kifelé, s én azt mondom, rossz katonákért nem kár. — Van egy dátum, november 7-e, s bár ehhez sok minden köthető, ügyelünk-e, vigyázunk-e arra, hogy ne mindent kössünk — erőszakoltan! — ehhez a naphoz? Hatvan év telt el 1917 óta, s az akkori meg a mai világ — összehasonlíhatatlan. Átugorva a gondolatmenet további részét, nem válik-e egyre fontosabbá a szocializmus múltjával szemben a szocializmus jövője? Az emlékezés tiszteletadás, de holt aktus akkor, ha nem kapcsolódik jelenhez, holnaphoz. — A tízéves fiam szögezte a mellemnek a kérdést, miért ünnep november 7-e, s őszintén szólva, zavarba jöttem, mert hirtelen csak gyanúsan világos általánosságokat tudtam volna feleletként mondani. Amivel a fiam semmire sem megy. Pedig a gyerek sok mindent hall, tananyagként is, úttörő-foglalkozáson is, ám úgy látom, csak elfogadja az ismereteket, mert a felnőttek mondják, tehát azoknak igazaknak kell lenniük, de nem érzj, nem látja be, miért azok. Ügy érzem, mert úgy tapasztalom: nemcsak a gyermekek nevelésének gondja ez. Brigádbeli beszélgetések szintén erre figyelmeztettek. A következőre gondolok például: említettem, olvastam a Gyurkó László könyvét. Az egyik kollégámnak odaadtam azután, s bár először nyögött, neki nehezek a politikai könyvek, teljesen kiborulva adta vissza, nem hitte volna, hogy ilyen izgalmas lehet a történelem. Ö is azt fedezte föl, amit én a könyv segítségével: az események mögött álló embereket, akik emberként — tévedőként és elszántként, megriadóként és rettenthetetlenként — voltak forradalmárok. Ez hetvenben történt. Idén májusban ezt a kollégámat, brigádtársamat fölvettük a pártba. Saját példákat teremtve Szobája ablakából a visegrádi öregtemplomra látni, a falon politikai plakátok és beaténekesek portréi, polcokon, székeken könyvek, lemezek. Ajtaján kézzel festett felirat: családtagoknak tilos a bemenet! Amikor megérkezünk. Knapp Tamás átnyalábolja édesanyját, úgy köszön, nem értem tehát a feliratot. Tamás hunyorít, s már az ajtót becsukva súgja: képes lenne rendet csinálni. Huszonhárom éves, még — ő mondja így — nőtlen. A Lenfonó- és Szövőipari Vállalat budakalászi törzsgyárának lakatosa, sportol, „KISZ-eskedik” — ezt is ő mondja vigyorogva —, s bár itt, Visegrádnál szerinte pocsék a Duna, stikában nagyokat úszik benne tavasztól őszig, de rekordot dönt. amikor fölbukkan a vízirendőrség motorosa. Büszke, hogy még egySzuronyokkal hasítsd szét... J'AflCOAOTÜHä l.4*iHf/iKoi: Ki»vr L. Kozlinsukij plakátja Az Októberi Forradalom plakátjai, egyik az úgynevezett ROSZTA- ablakok közül. Ezek agitációs képek voltak, melyeket Kosszijszkoje Tye- legrafnoje Agensztvo, azaz az Orosz Távirati Iroda ablakaiban helyeztek el. A plakát szövege lelül: Szuronyokkal hasítsd szét az erőszakoskodókat! Alul: A város a kalapácsért, a falu az ekéért. szer sem tudták megbüntetni! a tilosban való fürdésért, — Ami tilos az kívánatos? A dac, mint mást akarás? Lázadás —„családtagoknak ...” — a rend, a tisztaság ellen? S ezzel szemben, vagy ezekkel együtt jutalom a munkahelyen a kötelességen túli feladatok ellátásáért, azután nyelvlógatásig tartó társadalmi munka? Összefér? — Nekem igen. Különben sem szeretem a nagyon rendes embereket. Érti, azokat a nagyon rendeseket, akik azonnal beletörődnek mindenbe, ők nem okvetetlenked- nek kérdezősködéssel, nekik minden úgy jó, ahogy mások mondják. Értekezlet: mint az ingaóra, úgy jár a fejük, csakhogy nem oldalra, tik-tak, hanem le-föl, bólogatva. Mindig vigyáznak magukra, nehogy olyasmit tegyenek, ami nem illik bele a szabályosba. Ha ezek egyszerre azt az utasítást kapnák, hogy... Félbemarad a mondat, s látszik, folytatása nem is lesz, hiába várnám. A legyintés mindent kifejez, Knapp Tamás lesöpörte őket a földgolyóról. Csakhogy jó és rossz, szabályos és szabálytalan viszonylagos fogalmak, s az utasítások sem okvetlen ostobaságok, sőt, legtöbbször a szükségszerű kifejezői. — Látom, ott van a polcon John Reed könyve, a Tíz nap, amely megrengette a világot. Olvasta? — Amit itt könyvet lát, én azt mind olvastam. — Akkor idézek egy részt a magammal hozott példányból, mert nem gondoltam, hogy itt is lelek belőle. (Grimasz Tamás arcán.) Azt írja: „Amikor kiértünk a Morszka- jára, már egészen sötét volt, csak a Nyevszkij sarkán égett egy lámpa. Alatta egy nagy páncélautó állt, motorja zakatolt, és dűlt belőle a füst. Egy kisfiú felmászott az autóra, és az egyik géppuska csövét vizsgálta. Mindenfelé matrózok és, katonák álldogáltak, mintha várnának valamire”. Mindezt növem- ber hetedikén látta! Idill a forradalomban? Vagy ez is éppúgy része a forradalomnak, mint az ágyúdörgés? Zajlik a forradalom, s közben ott sétál az utcákon egy külföldi újságíró, a kisfiú a páncélkocsira mászik... Gyanítom, ha valaki, akkor John Reed igazán szemtanúja volt a forradalomnak, s bár, persze, nemcsak ilyen idilli képeket írt le, ha ezt is följegyezte, fontosnak, jellemzőnek tartotta, mit gondol Tamás, miért? — Éppen, mert szemtanú volt, s mert nem szemtanúknak írt, a légkört is érzékeltetni akarta. Nemcsak azt, mi, hanem azt is, hogyan történt. Sejtem persze, nem olvasmányelemzést kívánva ragadta ki ezt a részt, hanem tesztként, mit mond rá egy ilyen mai szakállas ürge...? Azt, ma sem huszadrangú a hogyan! Igen ám, de sűrűn mégis így cselekszünk, csak a mi, s megint a mi a fontos. Mondom a példát. Növekedett a taglétszám a KISZ-ben, a mi alapszervezetünkben. Közöttük olyan gyerekekkel, akik — már röhögök rajta, mert hőzöngtem miatta eleget — azt sem tudták megfejteni, mit jelent a rövidítés, hogy KISZ?! Bizony’ isten, mert megkérdeztem. Következő évben J azután ezeket a gyerekeket kizsuppoltuk, mondván, ti nem vagytok méltók... Keserves vitákba telt, míg most lassan fölhagyunk ezzel a papírtag- szerzéssel. Követelményrendszer van, helyes, számon kérik, helyes, nem kötelező KISZ-tagnak lenni, de aki az, csináljon valamit A munkánál ugyanez ment, aki nagyobbakat mondott, mint a másik, az egyből bevágódhatott. Mire volt jó? Arra, hogy majdnem becsukták a gyárat. Az új vezérdiri más szellemet hozott, le kell tenni az asztalra valamit, s csak azután mehet a szöveg. Nekem ez a jó. — Miért ez a jó? — Mert először is, szeretem azt, amit csinálok. Másodszor: keresni akarok, s ha lekopik néhány sétálgató, meg örökös fusizó, a reterá- ton szundítgató, akkor több marad nekem. Harmadszor: dumából még akkor is jut nekem, ha lehúztam a gyárban a műszakomat, azaz nem maradok le semmiről, viszont nyerek egy csomó mindent. Kedvet is, forintot is, azt az érzést, hogy nem különbözik az, amit hallok, s amit látok, hanem az egy. Nekem a saját példáimat kell megteremtenem, ahogy az öregem, az apám nekem mutatta kéretlenül, mi az, hogy munkás, hogy gyár, hogy akkor is bement Szentendrére, a papírgyárba, amikor kóválygott a náthától, de, mert tudta, a váltótársának a felesége kórházban van, s rajta a hároín gyerek, márpedig, ha ő nem megy be, akkor — olyan gépen van — a társának ott kell maradnia... Szóval ez az. amikre azt mondom: igen, így érdemes. Mészáros Ottó Hűség az igazhoz
