Pest Megyi Hírlap, 1977. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-10 / 187. szám

1977. AUGUSZTUS 10., SZERDA A STÓSZIREMETE Nyolcvan éve született Fábry Zoltán S tőszón, a fenyvesekkel ölelt kis faluban nyolc­van éve, 1897. augusztus 10-én született Fábry Zoltán. Irodalmi méltatások­ban és a köztudatban egy­aránt a stószi remete állan­dó jelzővel illették. Pedig, korántsem a világtól elvonu­ló, magányos ember kívülál­lásával szemlélte a valóságot. Míves mindig okos szava min­denüvé elhallatszott; hatal­mas területeket járt be, kap­csolatot tartva korának szel­lemi és irodalmi világával. Az ifjú Fábry rozsnyói gim­náziumi évei után a pesti egyetem bölcsészeti karán ta­nult. Részt vett az első világ­háborúban. Önkéntesként vonult be, s összetörve, meg­öregedve szerelt le. Önma­gával és a világgal is meg­hasonulva a háború borzalmainak gyűlöleté­vel vonult vissza Stószra. „Ájult bénaságá­ból” a kiutat, a lelki megújulást az olvasás, majd az írás jelentette számára. Erőteljes írá­saiban kezdetben az emberiség teljes erköl­csi megújulását követelte. Kritikáiban meg­rótta azokat akik nem értik, hogy „irodal­munk iránya — európai.” Publicisztikai írásai sorra jelentek meg a Kassai Naplóban, a Reggelben, az Esti Üj- ságban, a Prágai Magyar Hírlapban és a Gé- niusban. Kezdeti provinciális látóköre tágult. A stószi figyelő világméretekben gondolko­dott, amikor megírta az Éhség legendáját. Gaál Gábor (a romániai Korunk főszerkesz­tője) ezt az írást a magyar irodalomban tel­jesen egyedülállónak tartotta. Érthető, hogy 1926-ban a Korunk szlovákiai szerkesztőjévé kérték fel. Pár év elteltével új színnel gazda­LSrincz Gyula toUrajza godott munkássága. A kom­munista párt magyar nyelvű kulturális és irodalmi folyó­iratának, az Ütnak szerkesz­tését bízták rá. 1933-tól az eu­rópai antifasiszta irodalom legjobbjainak sorában szen­vedéllyel harcolt a fasizmus ellen. Publicisztikáit és iro­dalmi tanulmányait a har­mincas évek végén gyűjtötte kötetbe és jelentette meg Korparancs és Fegyver, s vi­téz ellen címmel. Háborúel­lenes tevékenysége miatt 1941- ben az illavai börtönbe zár­ták. A felszabadulás után a csehszlovákiai magyarság és az ottani magyar irodaiam ve­zető egyénisége lett T örténelmi eseményekben gazdag korszakban élt. Oly korban, amikor a ve­zető szellemi egyéniségek között is éles ellentétek voltak. Kortársai nem fogadták egyazon lelkesedéssel. Mi sem jellem­zőbb, hogy Kassák például „falusi magányá­ban tilinkózó spirituális tehenes gazdá”-nak jellemezte. József Attila viszont magasra értékelte Fábryt. Sorolhatnám tovább az ellentétes vélemé­nyeket. A szlovákiai magyar irodalom legna­gyobb alakjának emlékére Emil Boleslav Lu- kác műfordító szavait idézem a hét éve ha­lott Fábryról. Az idén a Szlovák írószövetség­ben mondotta róla a Szlovákiában ven­dégeskedő fiatal magyar íróknak: „kellenek az emberi közösségeket vezérlő elhivatottak, akik annyira szeretik az embereket és any- nyira elhivatottak tudnak lenni, hogy né­pük érzéseinek, gondolatainak megfogalmazá­sára és kimondására áldozzák életüket”. Erdősi Katalin Élő hagyomány (Fábry Zoltán ezt a cik- ké^ a pozsonyi Magyar Hír­lap kérésére írta 1941. de­cemberében. Annak idején a cenzúra megakadályozta megjelenését, s 1948-ban a budapesti Új Otthon közöl- ■ te először. Az alábbiakban részletet adunk belőle.) • • • Ezerkilencszáztizennyolc öl­te meg bennünk a tradíciót, hogy húsz év múltán, új fegy­vercsörgés előestjén kivilágo­sodjon előttünk a hagyomány hirtelen felvillanó erkölcsi ér­telme. Kölcseyre emlékezte­tek, arra a nagy kinyilatkoz­tató hatásra, mely alól 1938- ban — az ezeréves magyar gond lidércére gondolva — magyar írástudó nem vonhat­ta ki magát. Ez a centená­rium volt a magyar hagyo­mány tisztító újjászületésé­nek legelhatározóbb pillana­ta. Csak Kölcsey, az „emberi nemzet” szövegezője lehetett a hagyomány korszerű ma­gyar diadala. Ez volt a min­den hagyományban élő jelen pillanat, melyről fentebb mondottuk: csak el kell talál­ni, megragadni és élni vele. Mi görcsösen, felszabadultan kapaszkodtunk belé. „Soha­sem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván, s még ak­kor sem, midőn haszon, bá­torlét (biztonság), indulat he­ve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad ... ezt hívjuk erénynek”... A kezünkben volt a kulcs, a mienk volt a hagyomány lcüldetéses értel­me: az elherdálhatatlan tőke máig érő erkölcsi többlete. Csak az hagyomány, ami út­mutató erkölcsi többlet. A hagyományi erkölcs halálá­ban is éltet. „Szeretni az em­beriséget, ez minden nemes szívnek elengedhetetlen elő­feltétele.” Kölcsey erkölcsi többletét lei merné ma tagad­ni és nem vállalni?! Vállaltuk, vállaljuk és ez­zel a kulccsal a kezünkben, a hagyományi szallemerkölccsel kopogtatunk meg ma minden elérhető sírkövet — feltáma­dásra. Kísértetekre nincs szük­ségünk. de társakra, bizo­nyosságokra. emberi maga­tartás szellemi példáira, nyelv­hűség teremtő és megtartó gerinceire, annál inkább. Páz­mány és Balassa Bálint ma­gyarújító és erősítő igéi és dalai. Rákóczi Pro Libertate- je, Kazinczy börtöntanűlsága „az erényt semmiféle bor- zadály nem rettentheti” és Petőfi harsány Talpra ma­gyarja, mely rapszodikus vág­ta után elhalón fúl el az „óh szent világszabadság” seges­vári halállal megpecsételt ví­ziójába: az elherdált erköl­csi többlet útmutató, akado­zó példái. És földünk törzsö- kösei: Berzeviczy Gergely, az első modern magyar nemzet- gazdász, Fáy András, a haza mindenese, Jókai, aki szabad­ságot mert mondani a hó Jatt, Mikszáth, a palócfur- fangú leleplező és Madách Imre, a sztregovai sír halott­ja, aki az emberi tragédia mély értelmével üzen életet: „Ember küzdj és bízva bíz­zál” ... ki tudná, ki merné ezeket ma elhanyagolni?! „Kell még Tegnapról hív tanú...” A hagyománynélküliség tá­jainkon valamikor dacos til­takozást, szabad szárnyalást, gyökérig ható tagadást és min­dent próbálást jelentett. Ma hagyomány nélkül élni: gyö­kér telenséget jelent, elsod- ródást, megfutást és beolva­dást. Ma a múlt erkölcsi örö­ké tanít, véd és biztat. Az utá­nunk következők életében is eljön majd a pillanat, ami­kor feltör a tragikus és még­is biztató felismerés: Kell még Tegnapról hív tanú... És a segítségváró pillanatban vajon pirulás nélkül sorakoz­hatunk-e majd a leghűsége­sebb, legemberibb, legszen­ved tebb magyar tanúhoz: Ady Endréhez?! Döntő névhez értünk. Ady Endre: a szlovenszkói ma­gyar hagyomány! Földünkön talán mindössze egyszer járt, de a hagyományi értéket és többletet nálunk összegezőn ő jelentette. 1918-ban hagyo­mánynélküliek voltunk, de egyetlen egy nevet, egyetlen egy örökséget szentségként tiszteltünk és makulátlanul kezeltünk mindvégig: Adyt! Élő hagyományt akartok, emberség magyar erkölcs­többletét? Forgassátok e há­borús napokban szent könyv­ként a „Halottak Élén” apo­kaliptikus és mégis félrema- gvarázhatatlan kristálytiszta oldalait. Ady a háborús em­bertelenség Jegmagyarabb em­berségkinyilatkoztatása. • Az eddig sehol és soha el nem ért legemberségesebb magyar­ság: ember az embertelenség­ben. Örök alap és próba ez, melyre éofteni lehet, ered­mény, mely döntőn összegez. A magyar hagyomány élő summája ma Ady! ,,Ekés magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Üjból-élö és makacs halott” Mutassatok nyelvet, nemze­tet, irodalmat, mely ember­telenség teljén, a háború züllesztő sodrában, soviniz­mus dühfokán az erkölcsi többlet e magányos árva fo­kára érkezett?! Az örök ha­gyomány beszél itt: a példa­adó vox humana, emberség igéje, a gondolat igaza, er­kölcsi magatartás hűsége: „Ember”, kinek „szavát egy Isten tán’ meghallja”... Tassy Klára művei a Blaskovich Múzeumban Gobelintdrlat Tápiószelén Tassy Klára festőművész go- belinjainak a kiállítása szep­tember 25-ig tekinthető meg a tápiószelei Blaskovich Múzeum­ban, hétfő kivételével, naponta 10 és 18 óra között. A gobelin műfaját 1440-ben hitelesítették Párizsban, de a kopt szövött szőnyegek, a fla- mand falikárpitok, a közép­kori német halberstadti, to­vábbá a vatikáni és az An- gersben látható francia sző­nyegek szintén maradandó alkotások. Ez a századokat átívelő és nemzetközi hatá­rok között mozgó műfaj telí­tette a reneszánsz, barokk és klasszicista palotákat. Szá­zadunkban a francia Lurcat, a gödöllői műhely és Feren- czy Noémi újította meg a túl­zottan sematizált kárpitok, gobelinok, szőtt faliszőnyegek megoldásait: Ezek után önként adódik a kérdés, hogy kicsoda Tassy Klára, s mivel újította meg korunk szőnyegművészetét? Békésen született, festői élet­pályája az ország felszabadu­lás utáni első művésztele­pén indult, 1945-ben Tápió­szelén. A Képzőművészeti Fő­iskolát Rudnay Gyula és Ber- náth Aurél tanítványaként végezte el. 1961 óta foglalko­zik a gobelinnal rendszeres elmélyültséggel. Kis- és nagy­méretű falkárpitjait bemu­tatták Moszkvában, Berlin­ben, Mentonban, a velencei biennálén, Koppenhágában, Rothenburgban, s bemuta­tás után elhelyezték végső — szegedi, mentoni, buda­pesti otthonaikban — mú­zeumok, városházák és a Kul­turális Minisztérium tanács­termeiben. A Tassy-gobelinok példás formarendje, egyéni színará­nyokkal építkező világa a lel­kűiét és a szellemiség fegyel­mével, gazdagságával kom­ponálja a sirályok röptéit, a kék gázlómadár hamisítat­lan mozdulatát, a kékben és vörösben áradó virágokat. Tassy Klára állandó csillag- nézés nézőpontjából szemlé­li a természetet — messze fel- sejlő galaktikáktól kavicso­kig, hegyek, völgyek ritmu­sáig, hajnalt jelenítő dene­vér- és kakascsoportig. Az természetes, hogy hibátlan szín- és alakzatfogalmazással Tassy Klára: Dunai sirályok ábrázolja, értelmezi az „Al­föld” állatait, növényeit, a kert állandó mozgásban áram­ló színhalmazát. A színek tö­kéletes kapcsolata, a rajz szi­lárd hálózata eredményezi a szerkezet harmóniáját. S ami döntő; annyira szigorú saját motívumrendszerével szem­ben, annyira tiszteli a minő­séget, hogy nem csap át túl­zásokba. Adós vagyok a válasszal; mi az újdonság Tassy Klára művészetében? Az intuíció és a gondolat egysége, mellyel nemcsak ábrázolja, értelme­zi — a millió vegyületet al­kotó hidrogént —, így kelet­kezik a Megsejtett hidrogén, mely a mindenség alapanya­ga. Ez a gondolati, tudati té­nyező az újdonság, mely hid­rogén-képeinek alkimista és emberi formátumát találta meg a két ikerműben. Tuda­tossága érződik a vegyészeihez társuló valamennyi falképén, a természet törvényeivel ala­posan megismerkedett a műre való felkészülés közben; így a megoldásban semmilyen sal­langot és esetlegességet nem találunk, a festészet nagyvo­nalúan társul a kémia szaba­tosságához. Tassy Klára megszerezte a türelem erényét, melyről a gyorsan alkotók megfeledkez­nek, s ez a türelem okozza, hogy a tengeri és dunai sirá­lyok táncos száguldásában képes összegyűjteni a hatal­mas víz hullámzását és a bé­ke méltóságát is. Losonci Miklós Kultúránk sokrétűségéről A budapesti Kaffka Margit Gimnáziumban a III. anya­nyelvi konferencia., kedden., a magyar kultúra külországi megjelenésének sokféle for­májával, szellemi életünk klasszikus értékeinek és mai produktumainak kisugárzá­sával foglalkozott. Délelőtt — a konferencia plénumán — hangzott el Or­tutay Gyula akadémikusnak, az MTA Néprajzi Kutató Cso­portja- igazgatójának a -ta­nácskozás több száz külföldi és hazai résztvevője által egy­aránt nagy érdeklődéssel várt és fogadott előadása, A nép­művészet magyarországi re­neszánsza címmel. Ezt köve­tően Debreceni Tibor és Vass Lajos tartott előadást. Visegrádi vasárnapok Minden nap — vasárnap a viseg­rádi üdülőknek, kirándulóknak. A Du­na diadalmas és mégis kecses kanyaru­lata, a számtalan árnyalatban zöldellő hegyek-dombok, a frissítő-zsongító le­vegő, a sok szerencsés napon áradó napsütés — az ország minden szegleté­ből, a világ minden tájáról idesereglő százezrek számára a test és lélek pi­hentetésének állandó vasárnapja. Su­han a szárnyashajó, csobban a kajak lapátja, siklanak a panoráma- és Vo­lán-buszok, a külföldről érkezők mam- mut- és minibuszai, az autók, motor- kerékpárok, biciklik és sürögnek a gya­logosok egyesével, párosával, apróbb- nagyobb csoportokban. Vándorolnak a vasárnapozók a fellegvár és a Salamon- tornya felé, izmos lábak kapaszkodnak a Mátyás-palota lépcsősorain. A sugár­csíkokkal áthintett erdők szerpentin­jein csacsogó családok bandukolnak és összebúvó párok andalognak. Madár­csicsergés és csókcsattogás, turbékoló gerlék és turbékoló szerelmesek —, ezek a visegrádi rengeteg legkedve­sebb vasárnapi hangjai és hangadói... Zsebhez, hangulathoz, hajlamhoz mér­ten változatos örömök tárulkoznak az ízek és zamatok kedvelői számára. A lángos-, kárász- és pecsenyesütő cse­megefalatjai a takarékoskodóknak, a presszók, sörözők, borozók, vendégfo­gadó ételei-italai az üldögélőknek és az állingálóknak, a Silvanus szálló-ét­terem ínyencségei a könnyebbkezűek- nek. Az esztétikai gyönyörűségekre, az ismeretek gazdagodására vágyakozók, az érdeklődők, a kíváncsiak fent a hegyormon Károly Róbert fellegvárát csodálják, vagy Mátyás palotájának vörösmárvány oroszlános kútját se­regük körül, megbámulják a Salamon tornyában álló hatalmas kútszobor An- jou-kori remekét, s ha a-felsőbb eme­letekre kaptatnak — két megragadó ki­állítás tárul eléjük. A harmadik szin­ten a Dunakanyar római erődrendsze­rének több mint másfél ezer esztendős emlékeit, a negyediken a ■! pilisi-erdő sajátosságait bemutató kiállítások lát­ványát és okításait kapják fáradságuk jutalmául. Az utóbbi kiállítást —, amelynek anyagát magyarázó felira­tok helyett Arany, Petőfi, Áprily La­jos, Berda József, Jékely Zoltán és más költők tárgyhoz és benyomásokhoz simúló versei világítják meg, hozzák élményközeibe — tavaly ideiglenes és záros határidőre rendezték meg. A tö­meges látogatás felpattantotta a zárat, kitolta a határidőt. Nem túlzók, ha azt mondom: ez a történeti, kultúrtörténe­ti. régészeti, természettudományi és mű­vészeti tájösszefoglalás annyira szug- gesztív, annyira értékes, hogy jóidéig együtt kellene maradnia. Ideiglenessé­gét állandóvá változtatni, ez sem len­ne elvetendő gondolat Évente az én — általában két hétig tartó — visegrádi vasárnapjaimnak mindennapos kör járata: a MUOSZ- üdülőtől a templom érintésével, a nagy­marosi révig, onnan a Duna-parton a hajóállomásig, aztán a Főutcán visz- sza. Ám, ha Visegrád vonzásainak újon­nan gerjesztett rezdületeit érzékelni akarom, akkor nem maradhatok e ma­gamszabta komótos körben. Meg kell vizitálnom például a Má­tyás király Művelődési Ház két tárla­tát — az egyiken Szőnyi István grafi­kái örvendeztetik szívemet-szememet, a másikon a festő-restaurátorként eu­rópai hírre jutott, s néhány éve el­hunyt Sárdy Brutus festőművészetével ismerkedhetek. Némi célzatosságot — tervszerűséget — fedezhetek fel abban, hogy a Salamon tornya belső erkélyé­nek körfalán a kiváló freskórestaurá­tor: Rády Ferenc „pillanatképeivel” találkozom, amelyeken a széles műfaji skálán működő képzőművész természe­ti és építészeti élményeit foglalta több­ségükben akvarellekbe. A célzatosság­ra, tervszerűségre vonatkozó gyanúmat az a sejtelem táplálja, hogy a műem­lékegyüttes Visegrád egyik leginkább avatott hely a műemlék-feltámasztó restaurátor-művészek önálló alkotásai­nak bemutatására. ' Fülemnek-lelkemnek a királyi palo­ta oroszlános kútja előtt felhangzó ze­nei esték műsorai kínálnak különleges élvezeteket. A korábban hazai művé­szek részvételével szervezett, főként re­neszánsz és barokk muzsikát interpre­táló koncertek külföldi vendégek fel­lépésével gazdagodtak, ám az előadók egymáshoz rokonuló programját min­dig a vasárnapos Visegrád, a nagy múl­tú, ünnepélyes, ódon környezet ihleti. Két-háromszáz ember üli körül az emeleti teraszon muzsikáló kamaragár­dát és szólistákat — a szemközti part hegyhajlata mögé hunyó vörös nap­korong, a szereplőkre árasztott aranyló reflektornyaláb némán is lenyűgözi a várakozókat. A környékbeli fiatalok és a párját ritkító élményre idegyűlt „vájt- fülűek” a hangverseny elején máris el­bűvölő természeti ajándékot kapnak. Napnyugtakor elhallgatnak a környező erdők madarai. Aztán felcsendül a ze­ne, s a kis szárnyas dalárok, á muzsi­ka ébresztőjétől megcsalatva, újból csi- vogni, csicseregni, fütyörészni kezde­nek ... Az idén még nem, de jövőre már valószínűleg újabb történelmi tanús­kodás szemlélői lehetnek a visegrádi vasárnapozók. A Sibrik-dombon korábban feltárták a romlott latinsággal Pone Navata-nak nevezett római castrum határai közé emelt ó-magyar ispánság maradványait. A Sibrik-domb mögötti, a mai Várdű­lő modern úttal kettészelt szélén ez- idő tájt bontanak ki egy kora Árpád- kori, XI—XII. századi épületcsoportot és hozzácsatolódó sírkertet. Ottjártam- kor már kirajzolódtak egy kisebb és egy erre épült nagyobb templom alapjai. A leletek a temetőnek Géza fejedelem — Géza Dux — idejéig való haszná­latát jelzik, egyik templomközeli sír csontvázának balkezében ónkely- het, jobbtenyerén talpas kereszt dom­borítással ékített, ostyaosztó óntányér- kát — patena-t — találtak. Ezek arra utalnak, hogy a halott rangos egyházi férfiú, prépost, vagy püspök lehetett. Egyéb adalékokkal összevetve, szinte bizonyos, hogy az új ásatások az ál­lamalapítás korabeli egyházi központ emlékanyagát hozzák napvilágra. Visegrádnak nem csupán föld feletti, de föld alatti kincsei is kimeríthetet- lenek. Békés István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom