Pest Megyi Hírlap, 1977. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-02 / 128. szám

ansr MF.crer \ 1977. JÜNITJS 2., CSÜTÖRTÖK Milyen művelődési húsát építsünk? A jövő: a közösségi élei centrumai Hosszabb ideje foglalkoz­tatja a szakembereket és a közvéleményt egyaránt: mi­lyen művelődési házakat épít­sünk? A vitához már hozzá­szóltak a közművelődés, álla­mi irányítói, népművelők, pe­dagógusok, s akiket különö­sen érint: a művelődő embe­rek. Nem a vitázók számát akarom gyarapítani, éppen, hogy niem. Mert, már félő: többségbe kerülnek a szavak. A kérdés felvetése egyébként legalább két ok miatt nagyon is indokolt volt. Kinőttük a 20 —25 esztendeje épült művelő­dési intézményeket, a koráb­biakat meg különösen, S a másik ok: az ötödik ötéves tervben. 2,5 milliárd forintért építhetünk megközelítően 50 művelődési házat az ország­ban. A terv új művelődési há­zat ígér Százhalombattának, Gödöllőnek és Ráckevénak is. Egyeztetett igények Milyen művelődési házat építsünk? A vita május 26. és 28. között szervezett for­mát kapott: az optikai, akusz­tikai és filmtechnikai egyesü­let színháztechnikai szakosz­tálya által. Háromnapos kon­ferenciát rendeztek, hogy a kérdésben közelebb hozzák etgymáshoz a véleményeket. A vitában részt vettek a Kultu­rális Minisztérium és a Mű­vészeti Dolgozók Szakszerve­zetének képviselői is. Nem a kérdés végleges megválaszo­lására törekedtek, nem is a vita lezárására, hanem a szín­házi kultúra terjesztésének és a művelődési házalckal szemben támasztott igények­nek egyeztetésére. A téma közművelődési fon­tosságának bizonyítására elég egyetlen adat: az ország la­kosságának mindössze 5—-6 százaléka jut el évente szín­házba. Ezen a nem éppen ked­vező arányon sokat javíthat­na, ha a színházak többször vendégszerepelhetnének a tár­sulattal nem rendelkező vá­rosokban, nagyközségiekben/ Csakhogy, a meglévő művelő­dési otthonok nagy többsége nem rendelkezik az ehhez szükséges technikai követel­ményekkel, és ezen a ponton visszakanyarodunk az eredeti kérdéshez. A válaszok két nagy csoportba oszthatók. Az egyik álláspont szerint a művelődési intézményeket színházi jellegű színpadtech­nikával kell felszerelni, hogy megfelelő otthont adhassanak a vendégszereplésekhez. A másik véleménycsoportba tar­tozók álláspontja, hogy a mű­velődési házaknak csupán részfeladatuk, hogy helyet adjanak a tájelőadásokhoz. Ügy érzem, az utóbbi véle­ménnyel kellene egyetérteni és nemcsak anyagi okból, nemcsak azért, mert a szín­padtechnikai berendezések nagyon költségesek. Hanem, mert a lehetőségeket és az igényeket egyeztetve, olyan művelődési házakra van szük­ség, amelyeknek nagyterme több művelődési funkció befo­gadására is alkalmassá tehe­tő. Erkölcsi kopás Megyénk művelődési intéz­ményeinek többsége bizonyos szempontból elavult. A kije­lentésben nem azt kell érteni, hogy ezek az épületek mind elöregedtek, rosszul felsze­reltek. Erkölcsileg koptak el, nem alkalmasak a társadal­mi fejlődés teremtette új mű­velődési igények kiszolgálá­sára. Éppen azért, mert — a hagyományokhoz igazodva — egy-egy nagytetem, színház­terem létrehozását tartották szem előtt az építéskor. Pél­daként említhetjük a pilisi, a táborfalvai, a monori, vagy a dabasi Gyón! Géza Művelő­dési Házat, s még sorolhat­nánk. Ezekben az intézmé­nyekben csak elvétve talál­ható egy-egy szakköri helyi­ség, illetve klubszoba. Tehát a kiscsoportos foglalkozásokra ahjg-alig kínálkozik lehető­ség. Nem sokkal jobb a helyzet — ismét csak kiragadott pél­da — Cegléden és Nagykőrö­sön. Ezekben a művelődési .központokban már több akis­terem, de egymástól távol, túl­zottan is elszigetelve. A kü­lönböző szakkörök tagjai kö­zött nehezen alakul ki közös­ségi kapcsolat, szinte alig tud­nak egymásról. Ebből a meg­ítélésből a szentendrei, a. váci és az érdi művelődési cent­rumok adottságai kedvezőb­bek, bár ezek az építészeti megoldások se adnak túl nagy lehetőséget az „otthonná” vá­láshoz, a különböző érdeklő­désű emberek közös szórako­zásához, művelődéséhez. A döntés sürgető Végül is egy tartalmi vo­natkozásról nem szabad meg­feledkezni: a városi, de külö­nösen a nagyközségi művelő­dési intézményeknek közös­ségi, közéleti centrummá is kell válni mihamarabb. De egy-két évtized múltán ez természetes igény lehet. S mi­vel a művelődési házakat leg­alább harminc-negyven évre építjük — gondoljuk meg: egy modern művelődési cent­rum körülbelül 50 millió fo­rint —, hasznos figyelni a jö­vő igényeire. A jövő művelő­dési központját talán úgy le­hetne megálmodni, mint egy könnyűszerkezetes, hatalmas sportcsarnokot: a nagyterme, színház- és filmelőadások, sportrendezvények megtartá­sára is Alkalmas, a szakköri helyiségek mozdítható fal- elemekkel változtatható nagy­ságúak és az intézmény köz­pontja az előcsarnok lenne, kávéházzal, újságárussal, bu­tikkal, a falak mentén képző- művészeti kiállítással. (Az öt­letet a váci művelődési ház adta: discóklub volt az elő­csarnokban, a nagyterem, a szakköri szobák sötétek és a táncban megfáradt lányok- fiúk unottan lézengtek. Jobb­híján.) Nem szándékoztam a vitat­kozók számát növelni, mert a véleményemnél fontosabb­nak érzem a kérdés eldönté­sének sürgetését. Ez adta a példát ezekhez a gondolatok­hoz. Az új művelődési házak­nak 1980 végéig fel kell épül­ni, de arra, hogy pontosan milyenek legyenek, arra még nincs mindenütt végleges dön­tés... Kr. Gy. Már félidőben siker A könyvhét félidejének sta­tisztikái is a korábbinál na­gyobb érdeklődést bizonyítják. A forgalom az elmúlt évhez vi­szonyítva mintegy 10—12 szá­zalékkal növekedett. Rendkívül népszerűek a könyvheti ver­seskötetek: a legnagyobb ér­deklődés egyebek közt Áprily Lajos válogatott versei és La­dányi Mihály Föld! föld! című kötete iránt mutatkozott. Rendkívül keresett a Vaszi- lij Suksin alkotásait tartalmazó kötet, amely a Harmadik ka­kasszóra címmel jelent meg. A művészeti kiadványok kö­zül legtöbben Bajkay Éva Uitz mappáját keresték. Nagy pél­dányszámban fogyott Gink Ká­roly—Turánszky Ilona Azer­bajdzsán című kötete. Elismerések könyvszakembereknek Tegnap a Fészek klubban az ünnepi könyvhét esemé­nyeként Marczali László kul­turális miniszterhelyettes kö­szöntötte a könyvkiadás és kónyvterjesztés dolgozóit, majd kitüntetéseket adott át. Ötvenhármán a Szocialista kultúráért, hetvenen a Kiváló munkáért kitüntetést vehet­ték át. A belkereskedelem ki­váló dolgozója címmel hat, az oktatásügy kiváló dolgozója címmel egy könyvszakembert jutalmaztak. Eljuttatják az olvasókhoz Megtartották évi közgyűlé­süket a dabasi járási könyv- terjesztők a járási művelődési ház'klubtermében, hogy az El­múlt évben végzett munkájuk­ról és az idei feladatokról be­széljenek. Mészáros József, a dabasi ÁFÉSZ 12-es könyvesboltjá­nak vezetője méltatta a válla­lati bizományosok munkájá­nak jelentőségét. Kisebb köz­ségekben, elszórt települése­kén a bizományos tevékenysé­ge fontos szerepet kap: eljut­tatja a könyvet az olvasóhoz, aki a nagy távolságok miatt, nehezen éri el a könyvesboltot. Az iskolákban, áruházakban, szövetkezetekben, gyárakban, üzemekben dolgozó bizomá­nyosok szerény jutalom mel­lett, gyakorlatilag társadalmi munkában hívják fel tanítvá­nyaik, munkatársaik figyelmét a könyvújdonságokra, a klasz- szikus és modern irodalmi al­kotásokra, lexikonokra, soroza­tokra. A bizományosok teljesítették a tavalyi tervet, összteljesít­ményük meghaladta a 2 millió forintot. Az 1 százalékos ré­Az tíjat, az emberit keresik IKERCSILLAGOK Patay Éva műveit Budapes­ten, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében, Tóth Menyhért festményeit a dunaújvárosi Uitz-teremben láthatja a közönség június 19-ig. KÖZÖS BENNÜK, hogy mű­vészetük alapja a megszenve­dett emberi tisztaság. Alkatuk és sorsuk, hogy egykoron em­berek maradtak, így lettek festők. Abban is közös Patay Éva és Tóth Menyhért vilá­ga, hogy ők akkor is vállalták önmaguk egyedi törvényeit, amikor lebecsülték értékeiket. Ezért magától értetődő, hogy felfedezték őket. Őket, akik­nél a teljesítmény nem bra­vúr, hanem az emberi tiszta­ság természetes kinyilatkoz­tatása. PATAY ÉVA emberi és mű­vészi nagysága, hogy a vergő­désekből fakaszt szépséget, a kínlódást is a megvívott győ­zelem nyersanyagaként vise­li. S az is törvénye, hogy a kezdet bukásait mindig az egyensúly követi, szakadék fe­lett jár, de biztosan. Érett és végérvényes minden gesztu­sa; a szín és a rajz szolgá­latot teljesít. Gyötrött, gyűrött, de igazságból épített Patay Éva esztétikuma. Ahogy a fürdőző figura melilé hajnalt és széná­zó lovat telepít, felfedezi, hogy neki fű a csillag. Szomorú­sága méltóságteljes. Arányos. Szelíden festi meg sírját, s a körötte nyüzsgő új hajtásokat. De rá még sok munka vár. Egyre mélyebb mesterműve­ket alkot, s példás azon tapin­tata, amivel az 1976-os rácke­vei kiállítása óta ismét meg­újult, ez a 77 éves ifjú és sér­tetlen álmodozó! Csupa új mű, új felismerés, új közlés szik­láról, fényről, virágokról, trombitás térről, kezet érin­tő, érzékeny simogatásról. Nem talmi csillogás, mély fi­nomság összegezi a holdat, a barlangot, a golgotás élet ál­lomásait. Ez a kínlódás örök születés, ez a harmatos szép­ség alázat; csönd és erős át­hajtás fájdalomból a boldog­ságba. Mindegyik művével csillagokat láp, mindegyikkel szinte észrevétlenül növeli el­tévedt emberségünk lassú vi­lágosod ását. TÖT1I MENYHÉRT is el­sősorban szívünkre hat, nem érzékeinkre. Ö is külde- téses ember. Akár Patay Évá­nál, felületei távolról egy szín­re integráltak, melyek közel­ről szemlélve hallatlan rész­letgazdagságot tárnak elénk, belső áramlást, mely lassú fo­kozással alakul sugárzássá. Központ minden. Mindent be­lülről fest Tóth Menyhért. Minden béke, mert az ő szel­lemisége maga a béke, s ezért azzá képes változtatni, az ár­víz iszonyatát, a hanínónikás magányát, a palántázók név­telenségbe rejtőző robotját. A verőfény még verőfényesebb, mert Tóth Menyhért érintet­te e ragyogást, minden virág csöndes tűz, lényeges idézet a vulkánikus létezésből, s az élet azonosság, akikor is. ha nö­vényre, ha állatra, ha ember­re hangszerelődik. Magatartá­sa, világszemlélete minden kö­vetkezetessége mellett ár­nyalt, a mi korunkhoz is iga­zodik. Szüleinek sejtelmes raj­zához a tengertől kapta aján­dékba az ihletést, a Kanári- szigeteknél, a káposztaszedők­ben festészetté, nagyvilággá, XXI. századdá növekszik Mis­ke, ahol élt, Szeged-Móraha- lom, ahol született. Ilyen bel­ső nyomok és épülések téglái­val jutott el művészete szép sorjában, egyre nagyobb kör­ben, egyre fontosabb felisme­réseket közölve Kiskunhalas­tól, Dunaújvárostól, Budapest­től Franciaországig — és a holnapig. Losonci Miklós szesedésen felül, amelyet könyvutalvány formájában ve­hetnek föl, a legszorgalmasabb terjesztők külön jutalmat kap­nak. Tavaly a szépirodalmi, tudományos-ismeretterjesztő, politikai művek terjesztésé­ben a legjobb teljesítményt Gráf Ottó bizományos érte el, aki több mint 50 ezer könyvet forgalmazott, ez azt jelenti, hogy az eddigi összteljesítmé­nye meghaladta az 1 millió fo­rintot. -------* ­Az 1977-es évi feladatok né­mileg módosultak. A vállalat nem ragaszkodik a forgalom növeléséhez. Azokat kívánja jutalmazni, akik magasabb színvonalú és gazdaságosabb munkát végeznek. Költség- többletet jelent a szállítás problémájának megoldása. A Könyvértékesítő Vállalat csü­törtökönként átadja az ÁFÉSZ-nek a kocsiját, amely a bizományosok munkáját is megkönnyíti. A bizományosok ugyanakkor segítenek a szál­lítás lebonyolításában. A továbbiakban Mészáros József a könyvterjesztők mun­kájának nehézségeiről beszélt. Elmondta, hogy a kiadók csak annyi könyvet adnak ki, amit a piac és a kiskereskedelem azonnal átvesz. Ugyanakkor ragaszkodnak az egyszerre le­adott évi rendeléshez. A bi­zonytalansági tényező így igen nagy, sok könyv maradhat raktáron. A boltvezetőket ez a tény óvatosságra kényszeríti, kurrens könyvek utánrendelé- sére pedig nincs lehetőség. Sajnálatos, hogy a dabasi csárda előtti pavilon megszűnt. Maga a könyvesbolt nem felel meg a korszerű követelmé­nyeknek, a helyiség elhanya­golt, már-már omladozik. Vál lalati telefonjuk nincs. A prob­léma két éven belül megoldó dik: két lehetőség van. A ked­vezőbb az lenne, ha az ABC áruház felépülése után a jelen­legi dabasi vegyesbolt helyisé­gét kapnák meg. Megoldód­nának végre a raktárproblé­mák, az augusztusi, ’ szeptem­beri tankönyvosztályozást nem kellene az iskolák, gimnáziu­mok szertárában elvégezni. A másik terv szerint a könyves boltot beolvasztanák az ABC áruházba. Ez a megoldás a tér jesztési hálózat felbomlását eredményezné. Az áruházon belül a járási feladatok — úgy tűnik — megszervezhetetlenek. A közgyűlés befejezéseként Varga Imre, a Dabas és Vidé­ke ÁFÉSZ Szövetkezet politi­kai előadója adta át a jutalma­kat a legjobb munkát végző bizományosoknak. P. Z. HETI FILMJEGYZET Parázsló évek krónikája Jelenet a Parázsló évek krónikája című filmből Mit tudunk a fejlődő orszá­gok filmművészetéről? Valljuk be: édeskeveset. A szélesebb közönség elé csak nagyritkán kerül egy-egy afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai országból származó film, s ilyenkor a meglepetés sem ritka, hiszen ezek az alkotások nemcsak va­lami különleges, számunkra is­meretlen világ élményanyagát tükrözik, hanem bepillantást engednek komoly társadalmi problémákba, történelmi folya­matokba is. Ezen kívül pedig nem ritkán maga a művészi megformálás is igen figyelemre méltó, hiszen ha ezeknek az országoknak a filmművészei saját szűkebb pátriájukban vagy nyelvterületükön kívül is érvényes, figyelmet felkeltő mondanivalójú alkotásokat akarnak létrehozni, akkor eh­hez elengedhetetlenül szüksé­ges a modern filmnyelv isme­rete is. (Ami bizonyos esetek­ben már csak azért sem nagy csoda, mert a rendezők, opera­tőrök nagy filmkultúrával ren­delkező országokban tanultak, s igen sokan ott is dolgoztak, jeles filmművészek mellett, mi­előtt saját filmjüket megcsinál­ták volna). Az afrikai országok filmmű­vészete közül az egyik legér­dekesebb, leginkább kibonta­kozó áz algériai: Az országban az elmúlt húsz év alatt vég­bement alapvető társadalmi­politikai változások nyilván kedveznek is egy nemzeti film­művészet kibontakozásának. Algériában az egyik legfonto­sabb filmes témakör éppen an­nak a hatalmas változásnak az ábrázolása, amelyből a mai Al­géria megszületett. S itt nem csupán a fölöttébb érdekes fo­lyamat a fontos (bár ez mind az algériai nézőnek, mind az idegen filmlátogatónak igen­csak tanulságos lehet), hanem a legjobb művészek arra is tö­rekednek, hogy megkeressék az összefüggéseket, elemzést ad­janak az eseményekről, s azt is megpróbálják, hogy film­jeikben a mai Algéria cseppet sem jelentéktelen belső prob­lémái is hangot kapjanak. A most bemutatott kétrészes film, a Parázsló évek króniká­ja, megkísérli egyesíteni a két­féle — a leíró-elmesélő, és az elemző-feltáró — módszert. Lakhdar-Hamina rendező nagy periódust fog át a filmben: 1939-től, a gyarmati elnyomás, a francia politikai, gazdasági és katonai terror „fénykorától” egészen az algériai nemzeti fel­szabadító mozgalom kitöréséig, 1954. novemberéig kíséri nyo­mon hősei — elsősorban Ah­med — útját. Nagyméretű, mozgalmas és gazdag freskó ez a film, melyben — ez szinte el­kerülhetetlen ilyen terjedelmű alkotás esetében — feszült, iz­galmas, robbanékony részle­tek váltakoznak számunkra kis­sé lassúnak, terjengősnek ható képsorokkal. De a film egésze hallatlanul érdekes, mert a rendező (aki egyébként a film egyik fő figuráját, a prófétát játssza is) nagyon gondosan végigvezeti az algériai szabad­ságmozgalom kibontakozásá­nak útján a nézőt. Megmutat­ja azokat a társadalmi — és nem kevésbé fontos éghajlati — viszonyokat, melyek szinte 'Melegágyai voltak ennek" a földrész történetében szinte páratlan erővel létrejövő és végigvitt mozgalomnak, s arra is ügyel, hogy mindezt úgy te­gye, hogy ne vesszen el az ügy nemzeti jellege. Nagyon algé­riai film ez, nagyon arab és nagyon észak-afrikai — mégis sok benne a konkrét helyszí­nen és a konkrét eseményeken túlmutató vonás. Néhány rész­lete pedig — a vízért való ha­dakozás, majd a hirtelen meg­eredő eső képsorai, vagy a tün­tetésre gyülekező tömeg ábrá­zolásának sodró erejű megvaló­sítása — a legjobb realista ha­gyományokat idézi. Az énekes elveszti hangját Ez is meglehetősen ismeret­len világokról hírt adó film: Argentínában készült, abban a latin-amerikai országban, mely­ről nem sok társadalmilag biz­tatót tudunk itt a vén Euró­pában. A főhős kissé szokatlan: egy — mondjuk így — népéne­kes, akiben keveredik a mi fo­galmaink szerint népszerű elő­adóművész és az — ugyancsak a mi fogalmaink szerinti — forradalmár. Enrique Dawi rendező,azonban igen jellegze­tesen latin-amerikai figurát gyúr ebből a két alaptulajdon­ságból: az Énekes útja az el­nyomott, nyomorgó tömegekből való kiemelkedés útját is pél­dázza, s egyben arra is minta, miképp kell a népből kinövő tehetségnek kapcsolódnia a néphez, s miképp kell tehet­sége, képességei, népszerűsége, tapasztaltsága minden cseppjét visszaszolgáltatnia a népnek. A film néhol döbbenetes ké­pet rajzol az argentínai nyo­morról, a bányászok különösen nehéz életkörülményeiről, s a nagyvárosi szegénységről. E részek szinte dokumentum ér­tékűek. Hogy máshol túlada­golja — legalábbis a mi ízlé­sünkhöz képest — az érzelme­ket, vagy hogy elragadja a vi­zuális képzelet, s tobzódni kezd a színekben, a kavargásban — ez olyan vonás, melyet több la­tin-amerikai (így például mexi­kói, vagy éppen kubai) filmben is megtalálhattunk már. Azt mondhatnánk, ez a túlcsorduló érzelmi hozzáállás, s ez a túl­burjánzó fantázia egyik jel­lemző tulajdonsága a latin­amerikai filmművészeteknek — vagy legalábbis igen sok ott készült filmnek. Külön érdekessége ennek a filmnek, hogy a főszerepet egy valóban igen népszerű, s igen rangos argentin énekes, Horaciof Guarany alakítja, s‘ ő írta a film zenéjét is. És hogy az ő filmbeli sorsa, története meny­nyire jelképes, általánosítható, arra az is utal, hogy a neve is mindössze ez: Énekes. Érdekes, tanulságos, bár kis­sé terjedelmes- film. A pofon A pofon, mint dramaturgiai tényező a klasszikus ókor víg­játékíróinak is kedvelt eszköze volt már. Gorombább testvéré­vel, a farbarúgással együtt sok mulatságos pillanatot szerzett a nézőknek. Claude Pinoteau francia rendező filmvígjátéka ennél valamivel magasabb ren­dű humor forrásaként alkal­mazza a címadó (atyai kézből „kiröppenő”) pofont, de maga a film így sem több vagy jobb a szokvány vígjátékok átlagá­nál. Csak a gördülékeny elő­adásmódja dicsérhető. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom