Pest Megyi Hírlap, 1977. április (21. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

1977. ÁPRILIS 3., VASÁRNAP “fjps Tjf K/iman 7 A Hazafias Népfront Pest megyei Bizottsága és a Pest megyei Tanács — mint isme­retes —, tavaly is meghirdet­te a megye települései között a hagyományos községfejlesz­tési versenyt. A nemes versengés eredmé­nyeként 1976-ban 246,7 millió forintot' ért el a társadalmi munka összértéke, egy lakos­ra 260 forint értékű társadal­mi munka jutott. A versenyt meghirdető Ha­zafias Népfront Pest megyei elnöksége, valamint a megyei tanács végrehajtó bizottsága értékelése alapján a városok közötti versenyben Gödöllő nyerte az első helyet, ahol egy lakosra 607 forint értékű társadalmi munka jutott. (Gö­döllő tavaly a második helyein végzett.) Idén a második he­lyet Nagykőrös szerezte meg, 440 forint társadalmi munka­értékével. Jutalmuk 700, illet­ve 500 ezer forint A nagyközségek települést formáló lakossági összefogásá­ból immár harmadszor is Szob került ki győztesen, ahol az egy lakosra jutó társadalmi munka értéke 1328 forint. A második helyet Főt foglalta el, ahol egy lakosra 1175 forint társadalmi munka érték ju­tott. Harmadik Verőcemaros, ahol az áldozatos, szorgalmas tevékenység egy főre jutó ér­téke 836 forint. Jól megérde­melt jutalmuk 450, 350, illet­ve 250 ezer forint A községek közötti verseny­ben első helyen Szigetszent- márton győzött. A község egy lakosára 1365 forint társadalmi munka értéket számolhattak eL Második helyen Kösd vég­zett, 1159 forinttal. Harmadik Sóskút, ahol 1081 forint az egy lakosra jutó társadalmi munka értéke. Megérdemelt elismerésül 300, 250, illetve 200 ezer forint a jutalmuk. A helyezetteken kívül telje­sítményei alapján dicséretet kapott a városok közül Száz­halombatta, Cegléd, Szentend­re, a nagyközségek közül Na­szeg, Tóalmás, Veresegyház, Abony, Budaörs, a községek közül Délegyháza, Lóréo, Er­dőkertes, Dánszentmiklós, Ke­mence lakossága — áldozatos munkájáért. A járások sorrendjét is megállapították az értékelők. Eszerint a váci járás az első, az egy lakosra jutó 516 forint értékű egy főre eső társadalmi munka értékkel, második a ceglédi járás 312 forinttal, a harmadik a gödöllői járás 256 forintos teljesítésével. A to­vábbi hat járás sorrendje: a nagykátai, a szentendrei, a bu­dai, a ráckevei, a monori és végül a dabasi. A városok közül Gödöllő és Nagykőrös után Százhalombat­ta következik, majd Cegléd, Szentendre, Vác zárja a sort. Az első helyezettek, mint ahogy azt tavaly meghirdet­ték : pénzjutalmon kívül okle­velet és vándorzászlót kapnak. Megháromszorozott ^milliókTW i Másfél évtized nagy idő, még egy lexikon történetében is. Ak­kor jövök rá, amikor kezem­ben az 1962-ben megjelent Űj Magyar Lexikonnál próbálom klsilabizálni egy település múlt­ját: Szobát. A hatodik kötet 255. oldalán a lap alján a kö­vetkező szöveg olvasható: „ön­álló tanácsú község Pest me­gyében, a szobi járás székhelye. Lakosainak száma 2570 (1960- as adat) vasúti határállomás a magyar—csehszlovák határon, az Ipoly torkolatánál. Erdőgaz­daság, ÁG kőbánya (andezit). A tíz évvel később kiadott pótkötet szerkesztői már közös tar^-esu községnek mondják Sz6|x>t, 2680 lakossal. Másról — jellegéből adódóan — nem tehet említést a lexikon. A fordulat éve 1970-ben, amikor Szob végre nagyközség lett, iparilag még mindig a fejletlen települések közé sorolták. A vasúton, a kő­bányán és a szövetkezeten kí­vül tulajdonképpen alig akadt munkahely. 1970-ben például mindössze harmincán dolgoz­tak a helybeli gyümölcsfeldol­gozó üzemben, ahol évente öt vagon szörp készült. (Ma az üzemnek 360 dolgozója van, évente ezer vagon szörpöt ké­szítenék benne, a hazai szük­séglet egyharmadát.) A sokat emlegetett dátum, az 1970-es év egyúttal a fejlődés kezdetét is jelzi. Ma már 2800 munkahely van Szobán, idő­közben két új szövetkezeti te­lephely is létesült, s a Pestre, Vác környékére járók száma csendben 250-re csökkent. Si­került tehát visszahozni az em­bereket a községbe, munkale­hetőséget teremteni a mező- gazdaságban felszabadultak- nak, s egy kis ipari centrumot létrehozni az Ipolyvölgye köz­ségeiből Szobra bejárók szá­mára. Dagadó dossziék Himmer Lőrinc, a nagyköz­ségi közös tanács elnöke há­rom dossziét rak maga elé. A lépcsőzetesen vastagodó akta- tsomók fedelén évszámok, ben- hük pedig a társadalmi munka- ftkciók dokumentumai. — Ez a 74-es — mutat rá a legvéko- hyabbra —, ez pedig a 76-os. A változás már itt szembe­tűnő. A tavalyi dossziét, szinte összecsukni is alig lehet, tar­talma tervrajzoktól, térképek­től, helybeli üzemek szocialist a brigádjainak leveleitől dagad. Aztán előkerül az elmúlt Öt év statisztikája is arról, mit jelen­tett Szob életében a lakosság önként vállalt munkája. 1972- ben még csak egymillió 222 ezer forintot, tavaly azonban már majdnem négy és fél mil­liót. 1976-ban minden helybe­lire —a csecsemőktől az ag­gastyánokig — lakosonként 1328 forintnyi társadalmi mun­ka jutott, összehasonlításként, csupán egyetlen számadat áll­jon itt: tavaly a tanács ren­delkezésére bocsátott fejleszté­si alap 2,1 millió forint volt, a szobiak azonban ezt az össze­get megháromszorozták. S gyarapodásukkal Pest megye is gazdagodott. Heil Imréné, a nagyközségi pártbizottság titkára: — A társadalmi munkával felépült új létesítmények pusz­ta felsorolása is oldalakat tölt­hetne meg. 1974-ben a gyü­mölcsfeldolgozó üzem és a MÁV-állomás segítségével bő­vítettük az óvodát, összesen 600 ezer forintunk volt s az egymillió forintos épület úgy készült el, hogy a 600 ezer fo­rintból 400 ezret sikerült meg­takarítanunk. Aztán ott volt az öregek napközije, amelynek fa­lai között ma már huszonötén töltik a napjuk egy részét A helybeli KISZ-alapszervezet mérleget, a nevelőintézet kézi­munkákat, a MÁV-állomás dol­gozói edényeket, a szakmaközi bizottság és az ÁFÉSZ bútoro­kat. a nagymarosi KTSZ fali­szőnyegeket adott, a posta pe­dig ingyen hozta a lapokat az otthon lakóinak. Az általános iskola ebédlője egymillió forint helyett 400 ezerért készült el, a 300 ezer forintot érő sportud­var pedig ötvenezer forintért. A blokkakció A község vezetői azt mond­ják, hogy a lakosság mozgatá­sának nincs receptje, csupán szervezni kell tudni. Példa rá az úttörőtábor esete. Évekkel ezelőtt a csapatok sátrakat kap­tak, aztán — evés közben jön meg az étvágy — pedagógusok egy nap szóltak, hogy érdemes lenne állandó tábort építeni. Elkészült egy előzetes kalkulá­ció, amelyből kiderült, hogy 180 tonna — összesen öt és fél­ezer darab — sóskúti blokkra volna szükség. A tanácselnök és a párttitkárnő kocsiba ültek, irány Sóskút, a Nógrádkövesdi Kőbánya. Vállalat igazgatója. Az ottaniak sájEálkózva tárták szét karjukat, mondván: a tervet is alig tudják hozni, mert kevés az ember. De, ha a szobiak vállalják azt, hogy kitermelik a követ, ők műveze­tőt és gépkezelőt adnak. Visz- szafelé jövet egész úton azon törték ,a fejüket, miként lehet­ne megszervezni egy ilyen munkát Heil Imréné aztán Szobra érkezve éppen a kőbá­nya dolgozóinak taggyűlésére csöppent be, ahol megnyugtat­ták: fogadja csak el a feltéte­leket. A munka két vasárnapon át tartott, hajnali háromkor in­dultak Szobról, helybeli válla­latoktól kapott teherkocsikkal és délután négykor az utolsó szállítmány is megérkezett a Szobtól nyolcvan kilométerre' lévő Sóskútról. A tábor épüle­teinek falai azóta már állnak s minden remény megvan rá, hogy még az idén birtokba ve­hessék a Duna-parti területet a gyerekek. A neheze előtt A tűzoltómunka, a látványos feladatok időszaka lezajlóban van Szobon. Utolsó állomása­ként szeretnének felépíteni egy ötven személyes bölcsődét, né­hány új tanácsi lakást és 80 házhelyet parcellázni a község belterületén, három környékbe­li tanya, hetven családját jut­tatva ily módon ahhoz, hogy ők élvezhessék mindazokat az elő­nyöket, amit a nagyközség csak nyújthat. A hozzá nem értők azt mondanák, hogy a község túl van a nehezén, hiszen a szóbanforgó feladatok bevégez- tével már csak az apróságok­kal kell törődniük. A szobi ve­zetők azonban tudják jól, hogy a neheze csak ezután kezdődik, az időközben összegyűlt apró ügyek orvoslásával. Az apró munkára sokkalta nehezebben mozgósíthatók az emberek, mint a látványos feladatokra. Ráadásul a rang is kötelez. A megyei települések társadal­mi munkaversenyében az idén harmadik alkalommal elnyert első helyezés és méginkább a Pest megyéért emlékérem, B. P. Mi az, hogy felszabadulás? Tiszteletlenül vagy éppen már szemtelenül hangzó kér­dés? Meglehet. De: kérdés! Pest megye minden száz lako­sából ötvenkettőnek nincse­nek mert nem lehetnek sze­mélyes emlékei 1945-ről; az azt követő esztendőkben szü­lettek. Emlékek híján ismere­teik vannak csupán. S akik­nek léteznek emlékei? Mivé halványultak? Mi köt bennün­ket egy egyre távolibb dá­tumhoz? Mi köt bennünket — elválaszthatatlanul ?! r / Útjukat a nap sütötte A végesség: halhatatlanság / S csak a Máé a rettenet, Az Embernek, míg csak van v ember Megállni nem lehet. (Ady: Cj, s új lovat) A tágas karosszékben úgy pihen a pici test, mint fészek­ben a madárfióka. Gulyás Ká- rolyné, született Angyal Ilona nyolcvankét éves. Kinéz _ az ablakon, mintha a nagykőrösi Örkény úton vonulna végig az élete, s úgy válaszol: Elvitte az uramat a háború. Eltűnt. Egy lap jött, hivatalos, azzal értesítettek. Ennyit értő! Elhallgat, sir. A falon fa­kult fényképek. Elmúlt, so­ha vissza nem hozható pil­lanatok sebtépő dokumen­tumai. Három gyerekkel maradtam itt. Azaz kettővel, mert a fiam, a legnagyobb, ugyancsak katona volt. De ő hazajött. Is­tennek hála. Negyvenhatban, a fogságból. Ez a ház, két kis magyar hold föld, ennyit tett a vagyon. A két lányommal műveltük, hat gyalognapszá- mot kellett dolgoznunk, hogy egy holdat megszántsanak! Mert akkor más fizetség nem létezett. Szenvedtünk sokat, mondták a tudóbbak, miért nem kértem az osztáskor föl­det, kaphattam volna, de nem mertem. Nem mertem, két lánnyal magam mire megyek, se tehén, se ló, csalt kapa, ka­pa ... Rebben a keze, mintha hir­telen újra a kapa nyelét fogná. Azután visszahull az ölébe a két pici ököl. Féltem, féltem. Az uramnak is, nekem is úgy telt a spuri sunk, hogy csak azt mondhat­tuk mindenkinek: igen. Minél picibb az ember, annál keve­sebb a száján a nem, s annál több a nincsen. Jobb, csak ak­kor lett, amikor megjött a fogságból a fiam. Könnyebb valamivel. Férfi volt a család­nál! Altét lányom hozta addig a házba az új világot, akkortól fogva a fiam is. Gyűlésre mentek, azután a nagyobb lá­nyom, a Katalin, iskolára. A fiamat megtették művezető­nek, csak kapkodtam a fejem, a mi családunkban még nem volt soha senki, akire másokat bíztak, magunkat is elég volt megtartani. Én ríttam, éjsza­kákat, mert nem értettem, mit akar tőlünk ez a világ, s mit akarhatunk mi attól. Még mindig az ablakon néz ki, észre sem veszi, hogy könny gördül ki a szeméből, lánya, Katalin törli le. Ka­talin mérnök, a BRG kecs­keméti gyárában, férje itt Kőrösön, a konzervgyárban művezető, technikus, két gyermekük van, mindkettő diplomát szerzett. Gulyás Sándor, a fiú ma Mátészal­kán gyárigazgató, a legki­sebb gyerek, Anna, Ceglé­den " él, könyvelő. Ilonka néninek összesen hét uno­kája van s két dédunokája. Mi az urammal a földbe ka­paszkodtunk, ők magukba. Ügy mentek, hogy útjukat mindig a nap sütötte, nem ült minden részükben a félsz, mint bennem, holnap hogyan lesz. Én mindig azt mondtam: csak holnap rosszab ne legyen. Ök azt: holnapra jobbnak kell lennie. A fiam volt kinn újra a szovjetben, olyan tudo­mányos vizsgán (aspirantúrán —M. O.), mondtam neki, édes gyermekem, próbálj meg apád után kutatni .. • Csak nézett rám, nézett, s akkor megér­tettem, amibe addig soha nem tudtam belenyugodni, hogy akivel huszonhét esztendőt fontam össze, már csak ál­maimban kérdi , tőlem, jók voltak a gyerekek? művelés azért nem tartott meg, mert én akkor már másfajta munkához szoktam, láttam, sok a gürcölés, ered­ménye kevés. Mondtam apá­méknak, én nem akarok ba­rázdával kötözött rab lenni, így lettem maszek iparos, óm ahhoz nem járt akkoriban jó világ, becsuktam a műhelyt A gépállomás jó volt, de sok buta emberrel, aki nem értet­te a dolgát, beleuntam, men­tem. Velem sehol sem kentek kenyeret, az szent igaz, ami nem tetszett, azt mond­tam rögtön, ha kellett, az asz­talt verve. Akadt főnököm, aki édesgetett, Ferenc, ne ug­ráljon annyit, akkor még ki­váló jelvényt is kaphat, felel­tem erre, hogy ha nem a munkámért, hanem a befogott pofámért adnák, akkor csak tartsák meg. Na, így valahogy. Törli a homlokát, mert any- nyira felhevült az emléke­zésben, s bizony, csapkodta most is az asztalt, mintha valamikori felettesével pö- rölne. Nagy kortyokban issza a kávét, azután, talán, hogy időhöz, gondolkodási szünethez jusson, kérdi, van-e sör, s legyint, mikor hallja, nincs itthon. Én azt tartottam mindig, hogy nem beszélni kell a munkáról, hanem csinálni. A két lányomat is erre nevel­tem, becsületes emberek let­tek, akárcsak a vők, amit itt lát, azt mindannyian a ke­zünkkel kerestük, de úgy ám, hogy .közben nem hagytuk magunkat se mélybe lökni, se magasra taszigátni, mindig tudtuk, mekkora polcot érdem­iünk, s onnét nem kívánkoz­tunk el. Az a negyvenötös év egyszer volt és soha többé nem ismétlődik meg, sírva jött haza az apám, amikor lever­ték neki a karót a föld végi­be, na ez meg a tied Nagy Ábrahám. Ügy ám, sírt, azt se tudta, mihez kezdjen, kisza­ladt az udvarra, jött vissza, mint aki megzavarodott az örömtől. így örülni én azóta se láttam embert, pedig többje nem volt hozzá, mint a két keze, meg a sok gyereke. Hó­napokba telt, amíg elhitte, amit kapott, az az övé, nem veszi senki vissza, senki nem mondja, emberfia, ébredj, hagyd az álmokat. Egyszer és Farkas, ha koplal, sem cserél a kalmár ebével. (Közmondás) Három év múlva nyugdíjba megy. ötvenhét esztendős, s ebből negyvenhetet dolgozott. Együtt érkeztünk a nagykátai, Damjanich utcai házba, mun­kahelyéről én fuvaroztam ha­za. A család feszélyezve fi­gyeli az idegent, Nagy Ferenc azonban úgy tessékel, mintha mindennap vendéget fogadna. Leülteti a feleségét is, asz- szonylányát kávét főzni küldi, a két unokának int, marad­hatnak. Aztán beszélni kezd: Messziről induljak, közel­ről? Tízéves koromban adtak oda kiscselédnek, ma azt sem tudják, ki az. Gazdánál vol­tam, jószágot őriztem, istálló­ban háltam. Fizetségem annyi, hogy enni adtak. Na, erről elég ennyi, igaz? \ Belső feszültségét határo­zottsággal ellensúlyozza, de ez csak szavain látszik, ke­ze árulkodik, az ujjait gyűri. Hét testvér közül nekem, a legkisebbnek sikerült szakmát tanulnom, volt Tápiószeién egy magtisztító, a Selecta, an­gol érdekeltség, oda vettek fel nagy-nagy protekcióval, az egyik nővérem szolgált, az ő gazdája szólt az érdekemben, így sikerült a géplakatosság, ami nagy dolog volt akkori­ban. Mester úr, így szólítot­tak. Mire nősülteim volna, vittek katonának, egy év front, azután leléptem, a nagyapó méknál, Ürgejáráson bújtam. Megúsztam. Csinál­tam azután sok mindent, segí­tettem apáméknak a földosz­táskor kapott birtokon, mű­helyt nyitottam, aztán gépál­lomásra mentem dolgozni itt Kátén, mert közben ide nősül­tem. Megszületett a két csa­ládom, a gépállomásról vissza­mentem a Selectába, onnét el­jőve, egy ideig bejártam Pest­soha többé re, amikor azután a Kohászat! Gyárépítő Vállalat Szelén gyárat szervezett, oda men­nem, ott vagyok ma is, nyug­díjba is így megyek. A föld­Nagy Ferencné bólogat, a két unoka régen kiment a szobából, most éppen az ud­varon vitatkoznak, melyikő- jük üljön először a nagyap­juk csinálta pedálos kisautó­ba. Mint a Noé bárkája Az ember a természet leggyen­gébb nádszála. De olyan nád­szál, amely gondolkodik. (Pascal) Csettint a magnetofon lát­tán, mint aki azt mondja, tűr­hető a masina. Huszonhárom éves, letöltötte a katonaide­jét, két éve komolyan jár va­lakivel, de házasodni még nem akar. Szülei acsai házá­ban ülünk, Godó József min­dennap innét indul és ide ér­kezik vissza, az Egyesült Izzó váci fényforrásgyárába jár be dolgozni, motorral, ha nagyon kutya a tél, akkor néha autó­busszal. Kezdetben a szava­kat keresgélve beszél: Arról, amit az idősebbek felszabadulásnak neveznek, azaz 1945-ről, meg a harcok­ról, a szovjet csapatok bejö­veteléről, meg mindenről, ami akkor kezdődött, az iskolában tanultam, meg úttörőfoglalko­záson is beszéltünk ilyesmiről, de mondhatom, nem volt va­lami érdekes. Igazán csak a katonaságnál kezdtem ilyes­min gondolkozni, mert ott a parancsnokom egy olyan vala­ki volt, aki harcolt a Nógrádi féle partizáncsapatban, azaz arról tudott beszélni, mit csi­náltak, s nemcsak azt mesél­te, mi történt akkoriban. Azóta elolvastam két könyvet is, a címüket ugyan nem tu­dom, de arról szóltak, mi ho­gyan volt negyvennégyben meg negyvenötben, legalább most már tudok valamit. Csak az a baj, hogy egy kicsit olyan ez, mint a Noé bárkája, min­dent belezsúfolnak, hadiese­ményeket, földosztást, mi tör­tént a gyárakban... Godó József édesanyja colát hoz, megsimogatja fia fejét, két gyermekből ő maradt, Jóska húga hatnapos korá­ban meghalt. A sokféle emlékkel nem ju­tok semmire, nem tudom megfogni. Ami igazán megfo­gott, az a parancsnokom volt, az ő emlékezései, az ő élete. Leszerelés után visszamentem a gyárba, mert onnét vonul­tam be, hívtak sokfelé, Vácott nem gond kilépni meg belép­ni, de én nem mozdulok. Egy kicsit közömbösen mondja ezt, mint akit tu­lajdonképpen se előnyösen, se hátrányosan nem érint az ügy, neki helye van, felada­ta, pénze, a többivel mi gondja? Amit a gyárban az időseb­bek, vagy itthon, apámék me­sélnek, az nekem ténylegesen mese, hallgatom, de nem ér­tem igazán. Nem tudok mihez kezdeni olyan fogalmakkal, hogy munkanélküliség, elbo­csátottak, jegyre volt a ke­nyér, adópengő ... Tudom, mit jelentenek, de csak úgy, mint ezernyi más, órabér, KISZ- gyűlés, lakásépítési kölcsön, ifjúsági takarékbetét, össze­mosódik bennem, valahogy úgy, mint a gyerekkor sokféle eseménye, sokáig eszembe sem jut, aztán hirtelen elém villan egy-egy kép, s ilyenkor aka­ratlanul 's elmosolyodom, mert jó, hogy volt és szép volt. Apáméknak olyan lehet az az akkori idő, mint nekem a gyermekkorom. Mészáros Ottó I t A, _ öfC/SL Gödöllő, Szob, Szigctszentmárion a településfejlesztési versenyben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom