Pest Megyi Hírlap, 1977. április (21. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
I 8 ’jjPsL'JK ___ V/ CillliP 19T7. ÁPRILIS 3., VASARNAP Tavasz . . •<•-:*■«;•; ,v»*‘ Kohan József szénrajza írtam egy cikket... írtam egy cikket az alkoholizmusról. Megírtam benne egy ismerős család tragédiáját, ahol az apa minden pénzét italra költi, durva a családjához, üti-veri a feleségét és a gyerekeit. Hogy ne lehessen felismerni, kiről van szó, az illetőt a cikkben nem az eredeti nevén szerepeltettem, hanem elneveztem őt Vajdulák Hugónak. A foglalkozását is megváltoztattam, bolti eladót csináltam belőle. A cikk óriási visszhangot keltett az olvasók körében. Sok levelet küldtek a szerkesztőségbe. A levelek közül most közreadok néhányat. Megnyugtatta őket, hogy Va; dulák Hugó csak kitalált név úgyszintén a foglalkozás is Az illetőt nyugodtan nevezhet nénk Lancsalics Ákos körállat orvosnak is. 3. levél T. Szerkesztőség! Lancsalics Ákos körállator vos vagyok. Sajtópert indítok lap ellen, mert tönkretettek bemocskolták a nevemet. A je letteseim vizsgálatot indítottak ellenem, a feleségem a gyere kekkel hazaköltözött az anyjá hoz, válni akar. Teljes rehabi litást követelek! Lancsalics 1. Levél Tisztelt cikkíró! Vajdulák Hugóról Irt cikkétel tönkretette az életemet. A munkatársaim szerint én vagyok Vajdulák, rólam szól a cikk, pedig a becsületes nevem Tarhonya Vendel, és nem bolti eladó vagyok, hanem éjjeliőr. Egyáltalán nem iszom, a gyerekeimet sem ütöm-verem, mert férjhez mentek, megnősültek és elköltöztek tőlem. A cikk alapján a munkatársaim azt mondják, azért dolgozom éjjel, hogy a sötétben tudjak vedelni, mivel zugivó lettem. A főnök elvonókúrára akar küldeni! Ha egy kis jóérzés van magában, kérem, tegyen közzé egy helyreigazítást, hogy nem rólam szól a cikk! Könyörögve üdvözli: Tarhonya Vendel 2 2. levél T. Szerkesztőség! Mi, a 444-es számú Kacat- boltban dolgozó Ipiapacs brigád tagjai mélyen fel vagyunk háborodva a Vajdulák bolti eladóról írt cikk miatt. Ezennel hivatalosan kijelentjük, hogy a brigádunkban dolgozó Vajdulák Hugó becsületes tagja a kollektívának, többszörösen kitüntetett dolgozó, nem iszik, nem dohányzik, ráadásul megrögzött agglegény. Nem tudjuk elképzelni, hogy a cikkíró honnan vette ezeket a hazugságokat, amiket Vajdulák kartársról írt. Kérjük, a cikkben leírtakat sürgősen korrigálják. és fejezzék be Vajdulák karfás rágalmazását! Vállalati pecsét és 15 aláírás A szerkesztőség kénytelen volt rövid cikkben lecsillapítani a felháborodott olvasókat A további 4658 levél ismer tetősétől eltekintünk. Enny levél érkezett a szerkesztőség be, mert sokan találva érezték magukat, azt hitték, róluk szól a cikk. Harminckét állam gazdaság, 23 termelőszövetkezet, 157 igazgató, 59 főmérnök 273 főkönyvelő, 79 fogorvos 342 traktoros fogott tollat tiltakozott és a cikkíró fejét követelték. A laip vezető munkatársai már-már attól féltek hogy a szesztestvérek megostromolják a szerkesztőséget ezért az alábbi vitazáró cikkei tették közzé: Tisztelt Olvasóink! A Vajdulák Hugóról Irt cikk alapján közöljük, hogy a cikkíró nem a T. Olvasóról mintázta Vajdulák Hugót, hanem önmagáról. Szerkesztőségünk az önök segítségével levonta megfelelő konzekvenciákat és a cikkírót elvonókúrára küldte. Bízunk abban, hogy intézkedésünk jó visszhangra talál olvasóinknál. A szerkesztőség ... És most itt vagyok az elvonókúrán. A kezelés egy kicsit szokatlan, de azért jól bánnak velem. A szerkesztő is meglátogatott és újságolta, hogy tucatjával érkeznek a levelek a laphoz, melyekben az olvasók helyeslik a szerkesztőség döntését, mármint hogy engem, a cikk íróját elvonókúrára köteleznek. Mindenki tollat ragad, mindenki gratulál. Egy ember nem fogott még tollat és egy sort sem írt: Vajdulák Hugó bolti eladó, akiről a cikket írtam. Ö ugyanis nem ér rá. Továbbra is állandóan iszik, és üti-veri a családját! Kiss György Mihály Tóth Béla: Az üvege s rámsötétedett, itt a Ruzsahaj- latnál bekéredzkedtem az egyik tanyába. Megszokott dolog. Alig van ház, ahol megtagadnák az ember kérését. Főleg az istállókat nem sajnálják tőlünk. Mondom, beköszönök, éppen vacsoráztak a gangon. Megörültek nagyon, mert volt néhány ablakszemük elpusztulva, aztán ha nem jövök, vihették volna Mór ah a- lomra csináltatni. Neki is kezdtem rögtön. Négy szefh üveget kellett a konyhára betennem. Lefekvésig kész is lettem vele. De a fizetésről nem szól senki semmit. Gondoltam, majd reggel. — Reggel, ahogy felérzek, szedelődzködök ám neki az útnak. — A ház körül nagy csönd. Sehol egy árva lelket a jószágon kívül nem lelek. Előbb csak nekiláttam jó nagy fenekedéssel mosakodni a kútnál, de senki sem füttyentett rá. Még a kutya is úgy feküdt a feneketlen kasba karajozva, mintha száz éve ismerne. Jó- reggelezek, hallózok, sehol senki. Mehetnékem volt erősen, az éhség is markolászta már a pucromat, olyankor pedig az állat is türelmetlenebb, hát még az ember. A padlásnak támasztott létrára is felhágtam, mondom körülnézek, hátha a tanya körüli zöldségekben bóklászik az én emberem. De bíz, ott sem leltem őket, csak a sárgarigók sváj- colgattak kurjantásomra. Üldögéltem egy ideig a gádorfán, várakoztam, gondoltam, majd csak hazahozza valamelyikőjü- ket a lába. — Már jól hegyezte a nap a fák tetejét, még mindig egyedül dicsértem az urat az idegen portán. Gondolhatja, hogy forrt az epém. Hiszen tisztességes koldus ilyenkorra a hetedik határban kellene, hogy járjon. Én meg • itten dekkolok a semmi fejében. A gyomrom is nagyon incselkedett velem. Közben kiszámoltam, hogy húsz forinttal tartozna az ember. Nem nagy pénz. Nem igaz? Dehát egy ilyen istállóbeli szállásért csak nem kíván el tőlem ez a kerek fejű homokduró húsz forintot? Esetleg tizet. Tízben benne lettem volna. De a másik tíz, még lóg a levegőben! Azt a nagyharang fizeti meg? — Mehetnékem volt erősen. Két-három tanyát is megjártam volna az alatt, míg itten őgyelgek. Ez is nagyon csavart a szívemen. Engem hat éhes gyerek les otthon. Nem mindegy az nekem, hogy tízzel több, vagy kevesebb. Különösen, ha az becsületesen jár is. Mert azért, higgye el, nem aranybánya üveges tótnak lenni. Nem sírok, nem panasz- kodok. Megélek belőle, lopni nem járok, de meg kell számolni nekünk minden garast. No, így van. Hogy a tizes hiányzott, haragos lettem. Még nem is annyira a pénz para- zsolt fel, hanem inkább az eljárás. — Hát az anyjuk Krisztusát, azért már megengedjen, de gyalázatos dolog ez. Nem igaz? Mondta volna, nézze, nincs pénzem, mad ha legközelebb erre jár, vagy, hogy adok érte egy darab szalonnát, vagy valami, ahogy értő emberek szokták, hát rendben van. De így?! Nagyon fölharagudtam. — No, Maco, mondom — ahogy a feleségem is szokta, ha ilyesmi előfordult velem —, ezt is csak veled csinálhatják. Mert lerí a pofádról a jámborság. Ezért aztán vezet- gélnek a népeit, mint cirkuszos a majmot. Hát nem! Nem eresztem. — Azzal felkaptam egy tányéricakotut, jól teli volt földdel a gyökere, olyan volt az, mint egy buzogány és puff, belevágtam vele az üvegbe. Tíz forintot érőt kitörtem belőle. A másik tíz forint árát becsülettel meghagytam épségben a szállásért. Azzal én, mint aki jól végezte dolgát, vettem a ládámat és indultam. Részemről kvittek vagyunk — gondoltam. — Rajtam nem fog röhögni senki. Hanem az üveg csörömpülésére rettenetesen kezdett a házban sikoltozni egy gyerek. Mintha éppen az én legkisebb fiam óbégatna. Nono, hát ez még, az árvám, felriadt ettől a hülyeségtől. Nem bírtam otthagyni a kétségbeesett kisfiút. Valami megfogott Leültem vele, az ölembe vettem és megvigasztaltam. Azután összesepertem a szilánkot. Mire újra visszaraktam az ép üvegszemeket, egészen összebarátkoztunk a fiúval. A végén már azt vallotta, hogy legszebb pálya az üveges tóté, ő is az lesz, alig tudtam lebeszélni róla. Mire az apjáék, úgy fél dél felé visszabócorogtak a tanyából, már együtt szalonnáztunk a gyerekkel — az én csomagomból. Harmortikaszó Miklosovits László tusrajza Magyar Katalin: Gyermek született Tin ka kikászálódott az ágyból, és a kemencéhez futott. — Már melegszik! — jelentette Évának, aki csali nem akart tudomást venni arról, hogy elkezdődött az új nap. A konyhában már zörögtek az edények, anyjuk ügyködött a tűzhely körül, éppen két kövér bejglit csavart a tepsibe. Megállíthatatlan gyorsasággal áradt a nap az este felé. Ügy tűni, semmire sincs idő. Délután négy órára díszben állt a fa, és vadonatúj rongyszőnyeg tarkállott a fehérre sikált padlón, öt óra után megérkezett Hajni is, a legidősebb nővér, aki a városiban tanult és kollégiumban lakott. Czinke Ferenc illusztrációja Az asszony az ajtóban állt, és nézte lányait. Bágyadt volt kissé, a lábon kihordott influenza elgyöngítette. A konyhában minden elő volt készítve a vacsorához, s közelgett lassan a gyertyagyújtás ideje. Az asszony leült a padkára, hátát a kemencének döntötte. Fiatal volt, mindössze 36 éves és néha úgy vélte, az a szerencséje, hogy nincs ideje sorsán töprengeni. így jó miniden, ahogy van. Megfeszített munka, örök készenlét, rohanás a védőbe, az MNDSZ-be, és a szülésekhez. Milyen különös, hogy az anyák zöme éjjel hozza világra a gyermekét, legfeljebb hajnalban. Alig emlékszik olyanra, hogy nappal kopogtattak volna az ajtaján. Amikor abroszt bontott az asztal fölött, eszébe jutott a férje. Látta, amint odalép a fa elé, és meggyújtja a hegyében ágaskodó csillagszórót. Vajon mit csinál most? Két éve, hogy elváltak. Soványan, tüskésen érkezett meg a fogolytáborból, és nem találta helyét. Budapestre utazott, ott fölszedett valami nőt, és utána már ment minden egy- csapásra. A válóperen megkérdezték tőle: — „Asszonyom, nem akar békül- ni?” Nem szólt semmit. Mit mondhatott vojna, hiszen össze sem vesztek. Mielőtt elment, estéken át magyarázkodott, ő meg csak félfüllel hallgatta. Hogyan is figyelhetett volna egészen rá, amikor fontosabb gondjai voltak? Hogy megvegye-e két szentképért azt a hatvankilós malacot, meg az, hogy tavasz- szal mit ültessen a kertbe, csak burgonyát, vagy a széleken salátát is? Végül IS élni kellett. Felnevelni a három gyereket. Apró-cseprő ügyeken töprengett napról napra, s miután a férje végérvényesen elköltözött, berendezte a kamrát műhelynek, és spárgatalpú cipőket varrt. Valóságos divatot teremtett a faluban. Nagy zsákvarrótűvel dolgozott és vastag bőrkesztyűben, nehogy megkérgesedjék a tenyere, nehogy eldurvuljanak az ujjai, nehogy a születendő gyerekek felsikolt- sanak az érintésétől. Hajni hozta be a levesit, utána Tintea jött hangos énekszóval, fülénél markolva a lábost, ami tele volt mákos tésztával. Harmadiknak Éva lépett be egy tepsi hurkával. Lerakták az asztalra a vacsorát, aztán Hajni szólalt meg: — Anyu, gyújtsd meg a gyertyákat Az asszony a fához lépett s abban a pillanatban, ahogy fellobbant ujjai között a láng, megszólalt kint az ajtó. Három halk, majd két erősebb kop- panás. Tinka megdermedt, szája lefelé- görbült. Éva sóhajtva zöttyent le egyik székbe, Hajnalka pedig rémülten nézett a húgaira. Az asszony kiment aztán visszajött, és halkan közölte: — El kell mennem. — Tudtam! — csattant fel Tinka. — És pont most! — Hová? — rebegte Éva. — Feketeszélre. — Oda a csodába? Olyan messziret — szisszent föl Hajni. — És mivel? Szekérrel jöttek érted? — Nincs azoknak szekerük. — Csak nem akarsz kerékpárral menni? — jajdult fel Éva. — Gyalog sosem érek ki — mondta az asszony, és mosolygott. Fölvette kopott irhabundáját, az anyjától örökölt füles szőrsapkáját a fejére tette, a szekrény aljából kivette a bábaitáskát és ment. A kerékpár gumija sziszegett, surrogott az úttestre fagyott havon, s ahogy elhagyta a falut, úgy érezte, irdatlan sötétségbe hajt bele. A kabát gombjára akasztott zseblámpa fénye furcsa kísérteiként hintázott előtte. Végre föltűnt a kopasz olajfák gyűrűjébe zárt tanya. A pajta árnyéka ormótlan feketén dőlt a hóra. I I — ^ gy hajítja az ember elé Ü a figurákat, velük a g témákat az élet, anélkül, hogy keresné, mint hulló leveleket őszönként dobja lábunk elé a szél. Jönnek. Mint az az üveges tót, akiről alább szó lesz. öt sem kerestem, bár régóta vágyódtam utána. És ezt csak akkor tudtam meg, mikor egy csöndes, bágyadt napon, hűvöskés őszi harmaton találkoztam vele. Halvány napfényt szórt szét a hátán cipelt táblaüvegek sokasága, és tétován állt az utcasarkon, mintha engem várna. Az emlékek hancúrozásra mindig kész, játékos kölykei ilyenkor megrohanják az embert, és szavanként citálják fülébe a gyermekkor kedves emlékeit. Most, ez az enyém nem kurjongat, tót bocskorban sem jár, széles karimájú kalap nem ár- nyékozza arcát. Ahogy hozzáfordulok, figyelmes elevenséggel pöcköli rám micijét. — Van valami munka? Kiejtésében semmi idegenség. — • Nem, nincs munka. Csak beszélni akarok magával. — Velem? — s önérzetesen bök a mellére. — Ha munka nincs, mit? — Régen beszéltem üvegessel már. — Ohohóó. Nem nagyon érek rá. — Na, egy kicsit. Míg egy féldecit megiszunk. — Hát, arról éppen lehet szó. Aztán leülünk, nézzük egymást. Észreveszem, hogy évek 5ta dédelgetett kérdéseim, amit arra tartogattam, hogy majd ha találkozom az én tó- ommal, feladogatom neki, va- ahogy elúsztak, mint a sebes sodrú patakon eresztett papírcsónak. Hol is kezdjem? Csak esetlen, lapos kis kérdések szégyenkeznek elő. — Hogy van? Merre jár? Van-e munka? — meg ilyesmik. Görögösen görbe orra fölött derűsen mosolygó kék szem vizsgálja zavartságról árulkodó arcomat. — Szeretem ezt a vidéket Ügy érzem, hogy kellek én még egy darabig a sok szétszórt tahya közé. Pici ablakaikon én nyitok utat a fénynek, /ásott drancok helyett, amikkel télvíz idején elállítják a aefurakodó hideget, én teszek mindent-látó szemet. Ha megesz a falusítás, én is köztük maradok. Nekik is könnyebb esz, nekem is. Szeretem őket Pedig oj, de kutya nyakasak. \ múltkor nagyon megharagudtam az egyikre. — Tudja, egy este, ahogy
