Pest Megyi Hírlap, 1977. február (21. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-27 / 49. szám

1977. FEBRÜÄR 27., VASÄRNAP íMWw IT ocsa László Csepelről költözött az anyjával Dunatelepre. Mindennap bo­rotválkozott, vasalt ingben járt horgászni, magatartásá­ban azonban nem volt semmi feltűnő, kivéve azt, hogy so­se fordította el a fejét, anti­ker oldalt nézett. Mintha raj­ta akarta volna kapni az em­bereket, hogy figyelik. Ha­raszti minden reggel találko­zott vele a negyvenhármas villamoson, megjegyezte ma­gának a dolgot, de nem tu­lajdonított neki különösebb jelentőséget egészen addig amíg Koesa udvarolni kez­dett a húgának. Haraszti t'<- éves korától kezdve Rikkancs­nak szólította a lányt. Irma átkozottul dühös volt ezért, annál inkább, mert a csúfnév rajta maradt. Kocsa néhány hónap múlva megkérte Irma kezét. Harasz­ti összezavarodott. Irmázni kezdte a lányt, de majd be­letört a nyelve és gyakran elszólta magéit. Kocsa ilyen­kor rávillantotta a szemét, de hallgatott. Haraszti elviselhe­tetlennek érezte jövendő só­gora pillantását. Amikor a duna+eiepi telek kerítését kö­tözték. megkérdezte tőle: „Te. mondd, merev a nyakad, vasy mi baja van?...’* A telek Ir­ma hozománya volt. Kocsa a szokottnál is kevesebbet be­szélt. amikor a telken dolgoz­tak — annál jobban m°g- n^zeü mindent, a virá'■"ka­proktól kezdve az utolsó desz- kada-rabig. amit évek so-án odahordott a család. „Egy­szer maid ház énül itt” — mondogatta az apjuk. Egy­pro»­"V7 álasz helyett Kocsa le­* szakított egy ringlót a fáról. Gondosan megtiszto­gatta és úgy emelgette, mint­ha ennek az egy gyümölcs­nek a súlyából akarta volna kiszámítani az egész termés súlyát. Haraszti akkor gon­dolt rá igazán először, hogy Kocsáé lesz a telek és a ház. Mindezek az apróságok ki­kezdték az idegeit. Apja és az anyja mintha semmit se vettek volna észre. Irma, per­sze. elmúlt huszonnégy éves és attól féltek, hogy a nya­kukon marad. Haraszti egyre dühösebb lett. Bár az eljegy­zés napján megfogadta, hogy befogja a száját, képtelen volt fegyelmezni magát. Az fájt neki a legjobban, hogy Irma is megváltozott. Mintha eltanulta volna Kocsától sze­mének azt a hülye rángatá- sát! Harasziti egy alkalom­mal olyan dühbe gurult, hogy pofon vágta a lányt. A dunatelepi építkezésen az egész család dolgozott. Ha­raszti még soha nem hajtot­ta így magát. Az összeesésig, a megszakadásig keverte a betont, hordta a téglát. Egyet­len vigasztalása az volt, hogy Kocsa is alig állt a lábán. Egyébként meglepően jól bír­ta a munkát. Szívós fajta, ál­lapította meg Haraszti. De lassú, mint a tetű! — Végre valami konkrét hibát talált Kocsa jellemében. 1 rma már a hetedik hó- napban volt, és egyre formátlanabb lett. Haraszti döbbenten nézegette. Felfor­dult a gyomra a látványtól. A legnagyobb kétségbeeséssel gondolt a jövőre. Az se vi­gasztalta, hogy őt igazolták az események. Amint az új házba költöztek a fiatalok, kiderült, hogy Kocsa nem se­gít a házi munkában. Meg­szokta, hogy az anyja végez ej helyette mindent. De nem törődött a telekkel és a ház­zal sem. Hamarosan Dunatelepre köl­tözött Kocsa anyja is. aki az első pillanattól kezdve gyű­lölte Irmát. A gyerek kora­szülött letit, csípőficamos. Bógésen kívül nem hagyta el más hang a torkát. Az ut­cában már mondogatták hogy néma. pedig nem voll az. kiderült, hogy Kocsa any­ja terjeszti a hírt. Harasztit az egészségügyi problémáknál jobban érde­kelte. hogy kire hasonlít a gyerek? Szerencsére Irmára ütött, apjától csak a szemét örökölte: Haraszti egyre azt várta, hogy rángatni kezdi, mint az apja. Megkérdezte _az üzem orvosától, örökölhető-e az ilyesmi? Az orvos azt mondta, nem. Hát akkor majd teszünk róla. hogv ne tanul­ja meg! — eondolta Haraszti Elhatározása új értelmet adott az ötének. "17 gy év múlva Irma visz- szaköltözött a gyerekkel a szülői házba. Megindult a Csörsz István: Ketten úgy, mint azelőtt pereskedés, hogy kié legyen a dunatelepi ház?" Kocsa nem vitatkozott, egy régi csepeli ügyvéd barátja igazgatta he­lyette a dolgait, aiki, sajnos, értette a dolgát: egyik felleb­bezés a másikat követte. Ir­mának végül is volt helye, a gyereket befogadták és úgy nevelték, mintha semmi köze se lett volna Kocsához. Egye­lőre nem volt baj a szemé­vel. Szerencsére lány. gon­dolta Harasziti. Egy lány mégis nehezebben tanulja meg az apja hülyeségeit. A kislány szerette. Haraszti ezt jóindulatúan, de komoran tu­domásul vette. Végre jó ügyvédet fogad­tak, a szód ás cigány fiát, aki valamikor Haraszti iskola- társa volt. Vajónak hívták a fiút, és általában lenézték a környéken, ugyanúgy, mint az apját. Nagy darab férfi lett belőle, keveset mozgott, de gyorsan beszélt és vágott az esze. Fél év alatt elha­lászta a házat Kocsától. Feb­ruárban megkapták a vég­zést. hogy Kocsának és az anyjának ki kell takarodnia a házból. Irma azonban nem költözött vissza Dunatelep­re. A Kertészeti Kutató In­tézetben dolgozott, és ez a szülőd házhoz esett közelebb. Jóformán csak takarítani jár­tak Dunatelepre az asszo­nyok. Kocsa meg az ügyvédje új tervet eszeltek kd: előbb a gyerekláttatás ügyében, az­tán a gyerektiartás összege miatt, végül azért indítottak pert Irma ellen, hogy elve­gyék tőle a gyereket. Az utób­bi nyilván Kocsa anyjának az ötlete volt: a kislányt ugyan nem szerette, Harasz- tiékat azonban még jobban gyűlölte, mert el akarta ad­ni a dunatelepi házat, hogy Csepelen vegyenek másikat az árából. Valamelyik tár­gyaláson kiderült, hogy már előleget is kiapott rá. Harasz- tiékat megint Vajó védte a perben, de ezúttal nehezebb dolga volt, Irma körül ugyan­is valami segédmunkás le- gyeskedett a Kertészeti Ku­tatóban. Irma azt állította, hogy az egésznek nincs jelen­tősége. de akkor már vala­mennyien tudták, hogy más­képp festenek a tények a per­iratban. mint a valóságban. Kocsa azzal az indoklással adta be a keresetét, hogy Ir­ma erkölcstelen életet él, és nem alkalmas a gyerekne­velésre. Haraszti úgy gondol­ta. itt az ideie, hogy tegyen valamit. Szólt a barátiénak. Pálosnak, és eev dél"tán megvárták Irma fiúiát a Ker­tészeti Kutató ■kapuiéban. Kovácsnak hívták, Haraszti már kinyomozta. pálos valamikor ifiváloga- tett birkózó volt — ő állt elöl és amíg Haraszti be­szélt, a vállát emelgette. Ko­vács magas, fekete fiatalem­ber volt, csak igennel és nem­mel válaszolt. Nem tagadott semmit. Azt mondta, hogy komoly szándékai vannak Ir­mával, bármikor kész fele­ségül venni gyerekestől, de éppen házat épít Erden, ezért nem áll valami fényesen anyagilag. Ügy gondolták Ir­mával, hogy várnak egy évet. Mire idáig jutottak. Ha­raszti harci kedve erősen le­lohadt, Pálost azonban, aki már dél óta hergelte magát, nem Lehetett visszafogni. Egyre fenyegetőbben emel­gette a vállát és végül mégis­csak lekevert a fiúnak két pofont, mire az hátraesett a kecskefűz bokrok alá. Sápad­tan felállt, leporolta a ruhá­ját. Szó nélkül otthagyta őket. Két nap múlva ismét meg­várták Kovácsot, és megint kapott két pofont — ezúttal minden kísérőszöveg nélkül, csak azért, hogy komolyan vegye a múltkori szavaikat. Ezzel lezárták az ügyet. Pá­los ötlete volt, hogy Kocsát is meggyőzzék: hiábavaló a további piszkálódása. Azon­kívül idieje lett volna, hogy eltűnjön közösen épített hor­gászhelyükről. a hárosi kő­gátról. Továbbra is odajárt pecázni. mintha semmi se tör­tént volna közöttük. Szom­bat délután volt és tudták, hogy Kocsa kint ül a gáton. Haladéktalanul hozzáfogtak a terv kivitelezéséhez, de ami­kor Haraszti átemelte jobb lábát Pálos motorjának hát­só ütése felett, iszonyú fájda­lom hasított a derekába. A lumbágó, gondolta. A 11 j meg! — könyörgött Pálosnak. Homlokát és hátát kiverte a víz, dider­gőit és olyan gyengének érez­te magát, hogy attól félt, le­esik a motorról. Pálos azon­ban két napja cserélte ki a motor lökésgátlóit és büszke volt, hogy milyen jól bírják a strapát. Amikor Pálos gázt adóit, Haraszti némán, ré­mült nyugalommal eleresz­tette barátja vállát és jobbra dőlt a víz felé. Ilyen lehet a haláig gondolta. Érezte a fű érintését, amely selymes volt, mint Irma haja. Pálos hátra­nézett. Nagyot csillant a fény­ben a motor nikkelezett ki­pufogódobja. Haraszti már hanyatt feküdt a fűben, fe­liig ájulton a fájdalomtól. Lát­ta maga felett Pálos árnyé­kát — válla közepén kis du­dornak tűnt a feje. Mintha kérdezett volna valamit, amíg a bukósisak szíját babrálta az állán. Haraszti nézte az ujjal között hajladozó szíjat. Feje felett lassan mozogtak a fűzfa ágai. Pálos ledobta mellé a bukósisakot: a tete­jére esett és megállt egy íöld- hánváson Haraszti úgy bá­multa, akár egy csodát. Pá­los himbá’ozó járásával meg­indult a gát felé. Kocsa mozdulatlanul figyel­te őket. Horgászibotja végé­rt"' pókhálószerű fényes fo­nál vezetett a vízig. Haraszti akár egy nyúl az alomban, félrefordította fejét a fűben. Tudta, hogy Kocsa fél és ar­ra gondol, hogy mindjárt megverik. Miért nem fut el?... Én se futnék, jutott eszébe. Hová is futnék? Meg tudnám írni... Devecseri Gábor emlékére Képzeljük el, micsoda szenzáció lenne, ha vala­melyik irodalmi lap szer­kesztőségébe betoppanna egy alig tizenöt éves fia­talember és felmutatná jegyzetfüzetét, amelyben tartalmilag, érzelmileg fel- nöttesen gazdag, formailag pedig egészen kifogástalan versek sorakoznak! Nos, ilyen jelenséget produkált a magyar irodal­mi élet: 1932-ben, az alig tizenöt éves Devecseri Gá­bor kápráztatott el olyan mestereket, mint Babits, Kosztolányi, Karinthy Fri­gyes, Somlyó Zoltán. Irodalmunk nagy szeren­cséjére Devecserit a legke­vésbé sem kápráztatta el a siker. Babits Nyugat-jában, József Attila Szép szó-já- ban rendre publikálta to­vábbra is óramű pontos­sággal megmunkált költe­ményeit, amelyek a két vi­lágháború közötti magyar valóság megismerésével egyre oldottabbá, a társa­dalmi problémák iránt mind érzékenyebbé váltak. A felszabadult nép ország­építő lendülete pedig a közéleti Ura motívumával gazdagította költészetéti Egyik-másik versére az öt­venes évek sematizmusa is rányomta bélyegét, de még ezekben a költeményekben is az igényességre való tö­rekvés, a költői mesterség végtelen tisztelete a becsü­lendő. És miközben nagyszerű költővé érett, valóságos is­koláját teremtette meg az antik irodalom műfordítá­sának: a klasszikus műfor­dítói hagyományt sikeresen ötvözte egybe a modern költői érzéseket kifejező magyar költői nyelvvel. Az a nemzedék, amely a fel- szabadulás után ült az is­kolapadba, már általa is­nyerte meg még 1947-ben az Odüsszeiát, 1952-ben pe­dig az Iliászt. Páratlanul sokat dolgo­zott, mintha csak megérez­te volna, hogy évei számát szűk marokkal méri az élet. Csak főbb művei is kitesznek vagy két tucat kötetet, teljes életműve pe­dig, úgy véljük, mindmáig összegezetlen. Pedig e munlcák mellett különböző közéleti feladatokra is vál­lalkozott, ha ezekre éppen őt szólította a kor. Volt irodalomtanár a magyar néphadsereg tiszti akadé­miáján, volt az írószövet­ség főtitkára, és ezeket a munkákat is olyan emberi tisztességgel, olyan felelős­séggel művelte, mint a köl­tészetet, mint a műfordí­tást. Élete utolsó esztendejé­ről legendák keringenek. Mondják: mintha a görög drámákból tanulta volna a hősiességet. Teste iszonyú kínokkal viaskodott, ám kórházi ágya mellett az asztal telis-tele volt jegyze­tekkel, kéziratokkal. írt, írt és írt. És ugyanolyan mű­gonddal írt, mint mindig. Ha a tollat nem bírta már a keze, a modern kor nél­külözhetetlen eszközére, a magnetofonszalagra diktál­ta antik veretű mondatait. Ilyenre csak a munka meg­szállottja képes. Most, hogy rá emléke­zünk, utolsó írásait keres­vén, fellapoztam az 1971-es lapokat, folyóiratokat. A Kortárs szeptemberi szá­mában már fekete keretbe zárt neve alatt olvasom Odisszeusz ifjúsága című if­júsági regényének általa elképzelt tervezetét. Mint a dalban a refrén, úgy tér vissza-vissza ebben az írás­ban egy gondolat: „Meg tudnám írni...!” Meg tudta volna írni! Klaszikusan, jól meg tudta volna írni! De miért nem kapott rá időt! Hiszen csak ma ünnepelné hatvanadik születésnapját. Simon Lajos Devecseri Gábor: Csak annyi meleget Csak annyi meleget a munkának, amennyit az építkezés előtt a kátrányosfüstű kályha ad, ami mellett déli szünetben szépen elhevernek (míg fölülről is süt kicsit a nap). Csak annyi munkát az emberiségnek, amennyi örömöt a munka ad; s csak akinek úgy tetszik: végtelent; kinek a munka szenvedélye lett már, szép tündére, ki mindenek felett jár; mert életnek csak az nevezhető, amit a vágy, a tovább-éltető s amiről hírt a szenvedély jelent. Halász Miklós: Elmaradt beszélgetések A tenyere nyirkos lett, homlokát ki­verte a verí­ték, és a sötétben félni kez­dett. Talán a vacsora volt ne­héz — gondolta, s ezzel pró­bálta nyugtatni magát. De nem ment. Jól ismerte ezt a torkot szorító érzést. Kétszer már úgy tört rá, mint a nap­sütéses nyári időre a zivatar, de önmaga elől nem tudott menekülni. Akkor a konyak sem segített, sőt Seduxen tá­bornok is csak fejbe verte, hogy úgy szédelgett az utcá­kon, mintha üldöznék. Aztán amilyen gyorsan jött a nyo­masztó érzés, oly hirtelen sza­badult meg tőle. De most megint itt van, és rémülete nagyobb lett, ahogy a félelem elzsibbasztotta tes­tét. „Talán csak nem a szí­vem?” Ahogy a gondolat vé­gigcikázott fejében, a veríték Hagymával Abonyi pincék Barnoth Zoltán tusrajza teljesen ellepte homlokát, iz­zadságban fürdött. „Észrevét­lenül kell megdögleni, de leg­alább gyorsan túl leszünk raj­ta”. A magára erőltetett ci­nizmusa kissé megnyugtatta. Bámult ki az ablakon, nézte a szürke betonfai at, hallgatta fe­lesége ütemes szuszogását. Va­lami kellemesre akart emlé­kezni, kereste a gyakran fel­idézett képeket, de rögeszme­rendszeréből egyetlen emlék sem kattant be. A gondolatok azonban sebesen űzték egy­mást, és egy meghatározott pont felé kúsztak. Miért olyan üres minden? Emlékek sora ezt kérdezte. ették a bifszteket Saciéknál. Az édes-kedves Saci milyen boldog volt, hogy mindenki nevetett. Jóízűt kacagtak, ak­kora zajt csaptak, hegy a fel­ső szomszéd lekopogott. Vörös bort ittak, és énekeltek, ö in­kább elhúzódott a másik szo­bába, idegennek érzett min­dent, nem volt kedve semmi­hez. Könyveket böngészett, unottan, és az órájára lesett. Idegesítette, hogy mindenki­nek jókedve van, idegesítette, hogy Saci utána jött, s még rosszabb kedvű lett megjegy­zésétől: „Kimért vagy”. Eszé­be juttatta, amikor egyik kol­légája háta mögött úgy jelle­mezte: „Tartása van”. Utálta, akikre ezt mondták, de mosta­nában azokat kezdte utálni, akik ezt mondták. Felesége hazafelé duzzogott, magában dúdolt, dühösen, s úgy érezte, legszívesebben elfutna tőle. Egyszer szólt csak hozzá, eny- nyit mondott mindössze; „Le­hetetlen tudsz lenni”. Saci soha többé nem hívta őket. a homlokát, már annyira ----------------nem gyöngyö­zött, de végtagjai iszonyúan fájtak a félelemtől. Rettene­tesnek tűnt a csend, azt várta, hogy mielőbb reggel legyen. De a gondolatok tovább kínoz­ták. „N e hidd, hogy markodban az élet, nem igaz, hegy felül lehet emelkedni.” Miért is mondta ezt régi jó barátja, Feri? Vagy rosszul emlékszik? öt éve látta utoljára. Nem so­kat beszélgettek, inkább Feri­ből ömlött a szó. Igen, most már jól emlékszik. Feri min­dig vidám volt, olyan igazi belevaló gyerek, és akkor a filozófiáját magyarázta. „Meg kell fürödni az életben, csak semmi méltóság, inkább alá­zat... Élni, apa, élni kell!... Lazíts, ne légy mindig olyan feszes, mert korán megdög- lesz.” Emlékszik arra is, hogy kinevette, s akkor úgy tűnt, Feri csak nézi, nézi bambán, aztán szomorúan mondta; „Nagyon megváltoztál, miért tagadod le magad?... Miért nem tudunk már beszélget­ni...?” „Beszélgetni... Tényleg, most kéne beszélgetni. Ez a rohadt érzés egyből elmúlna. Valaki még Ferin kívül is mondta a beszélgetést. KI is?... „Nem beszélgetek?... Tény­leg nem beszélgetek.” a párnáját, fel­Felhúzta Letörölte ült, cigarettá­ * I ját kereste. Megtalálta a csomagot az éj­jeliszekrényen, és kéjjel zör­gette a papírt. Nyugtatta a zi- zegés, majd rágyújtott. „Mindig csináltam valamit, csinálok is ... Rendet szeret­nék az életemben, mindig is berendezkedni akartam ... Nincs időm másokra ... Nem is közelednek... De az istenit, miért nem akarnak velem be­szélni?” Még jobban felhúzta magát az ágyon, a lába nem fájt, a homloka sem gyöngyö­zött. Hallgatta az ütemes szu- szogást, aztán hirtelen átnyúlt az ágyon, megrázta felesége vállát. Az a szemét sem nyi­totta ki, fejét egy kissé meg­emelve, tagoltan kérdezte: — Mit akarsz? — Beszélgessünk — mondta a férfi örömmel.---------------P még maga­I Felesége | sabbra emelte---------------- a fejét, de hir­telen a párnájára ejtette. — Megőrültél? — motyogta, és folytatta az ütemes szuszo- gást. Lejjebb csúszott az ágyon, ismét az ablakra nézett. A sö­tét oszlani kezdett. Lábait jól- esően kinyújtotta, nem zsib­badt már. „Beszélgetni. Ez az, beszélgetni kell.” Rögeszme- szerűen ismételte magában, de ahogy a világosság megjelent az ablakban, kinlódására rá­borult az álom.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom