Pest Megyi Hírlap, 1976. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-08 / 187. szám

4 “™ TÉ#4r » sbnmap 1976. AUGUSZTUS 8., VASÁRNAP TV-FIGYELŐ üliszpercesek. Örkény híres rövid írásainak, az „Egyper­ceseknek” a mintájára húsz­perceseknek nevezhetjük a csütörtöki és pénteki adás jó néhány műsorát: az alkotók nagyjából ennyi időbe igye­keztek belesűríteni mondani­valójukat, tömörségükkel időt engedve más műveknek is. Így állt össze egy változatos, színes kép, amelynek elemei­ből igazán csak egyéni ízlés szerint lehet kiválogatni — nem a legjobbakat, hanem a legkedvesebbeket. Hogy Chaplin nagy művész — senki sem vitatja. Fiatal­kori komédiáinak megítélésé­ben már eltérnek a vélemé­nyek, vannak, akik lekicsi­nyelve szólnak róluk, vagy legalábbis egy „másik”, az „igazi” Chaplinhez alig ha­sonlítható mesterember mű­veinek tartják őket. Ez utób­bi álláspontban annyi az igaz­ság, hogy Chaplin valóban a mesterember tökéletes szakis­meretével forgatta filmjeit, amelyek egyebek közt ezért lehettek műfajuk klassziku­saivá. Ez A diktátorra éppúgy vonatkozik, mint a csütörtö­kön látott képsorokra. Az örök életű nagy gégék, mély emberi tartalmú — egy ma­gatartást, életeszményt, társa­dalmi formációt kifigurázó- leleplező — nagy ötletek közé tartozik, hogy a bankban egy pedáns alkalmazott páncél- szekrényben tartja a takarí­tóeszközöket __ Po litikai hitvallásuk tiszta­ságáért, szenvedélyükért, mű­vészi egyszerűségükért érde­mes volt különös figyelem­mel hallgatni a hazájukból távozni kényszeredett chilei muzsikusok dalait. Majdnem zavartalan szépségű élmény volt a Tűzmadár szvit képer­nyőre fogalmazása — néha azonban az egyébként kitűnő karmesteren felejtődött a ka­mera, s olyankor inkább von­zó egyéniségére lehetett — kellett — figyelni, mint a mu­zsikára. Ezekből a képekből — éppen a karmester és a zené­szek munkájának jobb érvé­nyesülése érdekében — keve­sebb talán több lett volna. KöSZtolánj 1. Csütörtökön szokott formáját mutatta az angol Háború és béke-sorozat. Némi csalódást okozott a szerdán kezdődött s pénteken befejeződött Keressük Gattot második része: az első rész gyengéi — naivitása, lombik­szerűsége — felerősödtek, a főhős jellemének összetevői szemernyivel sem váltak vi­lágosabbá a néző előtt. Pedig jó lett volna bepillantást kap­ni ennek a sokszor a rokon- szenvességig csökönyös em­bernek az igazi valójába. Na­gyon szép dokumentumfilmet készített viszont a televízió Kosztolányi Dezsőről. Jól gaz­dálkodott a szűkre szabott idővel, nem is próbált teljes képet adni az életműről. Kosztolányi személyiségét idézte elénk kortársak vallo­másaival, néhány önéletrajzi jellegű költemény felidézésé­vel (ez utóbbiakat Latinovits Zoltán mondta el különlege­sen egyéni — még kedves, a jövőben egyre inkább hiány­zó, s nagyon komolyan vett és vállalt modorosságait is ér­tékké finomító — módján, tra­gikus szépséggel). Az emléke­zések közül különösen tet­szett Karinthy Ferencé és Illyés Gyuláé. Karinthy a Kosztolányi-nemzedéknek ar­ról a szigorúan vett etikai tar­tásáról beszélt, hogy minden íróembernek csakis azt sza­bad papírra vetnie, aminek igazáról meg van győződve. Illyés pedig Kosztolányinak a magyar nyelv iránti olthatat- lan szenvedélyét, szeretetét idézte. Tetszett a műsor egy­szerűsége, mértéktartása, for­mai feszessége — s remekül hatottak a befejező, Kosztolá­nyit bemutató archív film­kockák. Daniss Győző Gazdagodik a szentendrei néprajzi múzeum A Szentendre szomszédsá­gában épülő szabadtéri népraj­zi múzeum a magyar falusi és mezővárosi lakosság XVIII— XIX. századi építő- és lakás- kultúráját mutatja be. A ter­vek szerint a tíz területi elv alapján csoportosított együt­tesben Észak- és Északkelet- Magyarország, a felföldi és az alföldi mezővárosok, a Felső- és a Közép-Tisza-vidék, a Kis­alföld, valamint Dél-, Közép- és Nyugat-Dunántúl tájainak néprajzi emlékeit láthatják majd mintegy 300 építmény és 80 ezer korabeli tárgy segítsé­gével. Elsőnek a Felső-Tisza-vidék tájegység építmenycsoportja készült el, amelyben a botpa­ládi, a kispaládi és a milotai lakó- és gazdasági épületeket, a Nemesborzováról származó haranglábat, valamint a vá- mosoroszi szárazmalmot te­kinthetik meg az érdeklődők. Most építik fel, ugyancsak eredeti formájában, a Szabolcs megyei Uszkáról származó la­kó- és gazdasági épületeket, valamint a mándi református templomot. Szomszédságában állítják ki a református teme­tő sírj el anyagát is. A mándo- ki görögkatolikus templom is felépült s berendezése után a jövő évben nyitják meg a láto­gatók számára. Ugyancsak ké­szül a kisalföldi tájegység együttes. A táj néprajzi emlé­keit négy telken felépülő lakó­házakban és gazdasági épüle­tekben mutatják be. A kis­alföldi tájegység megnyitóját 1979-re tervezik. — Vetélkedő. Pilißszent- ivánon, a művelődési ház­ban augusztus 8-án, vasár­nap este 7 órakor zenei és irodalmi vetélkedőt rendez­nek az érdi járási művelő­dési központ munkatársai. Mivel a vetélkedő témája el­sősorban a népzene lesz, főként azok jelentkezését várják, akik ezzel foglalkoz­nak amatőrként, vagy érdek­lődnek a folklór iránt. A kotróhajó kapitánya- /. i&i' '■ * •. MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK . c • Motorcsónakunk az 1671-es íolyamkilométernél tart, elér­tük Felsőgöd határát. A Duna jobb partjához közel uszályok­tól körülvéve feltűnik a 134-es kotróhajó. Varga Béla kilépve az irányítófülkéből, a parancs­noki hídon várja be érkezésün­ket, majd lesiet elénk a fedél­zetre. A matrózok segítségé­vel kikötünk. Egy hét a hajon... — Soha jobbkor, holnap csak Gyálon ért volna utol, persze szárazon. Egy hét a ha­jón, egy hét otthon. Ilyen a hajós élete, de ... Éles csengetés szakítja félbe mondanivalóját. Megtelt az egyik dereglye, a kotrómester int, hogy kövessük az irányító- hidra. Utánozhatatlan fürge­séggel fut fel a vaslépcsőn. A kabinban az irányítópultok közötti forgószékre ül, kezét egy fekete keréken tartja, ké­sőbb megtudom, ez a meríték- rendszer fordulatszabályozója. — A csuda vinné el, iszapos a kavics — dohog maga elé — előbbre megyek. A fülke padlójának jókora részét üveg borítja, lelátni rajta a mélybe, ezen át figye­li a parancsnok a merítéksor működését, a meder aljáig le­engedett létrán felfelé kúszó, 400 literes puttonyok tartal­mát. — Ezen a Duna-szakaszon sovány a kavicsvagyon, és a minősége sem felel meg az építőipar paneltechnológiájá- nak — magyarázza. — Zebe- gény környékén, ott aztán öröm a puttonyba nézni! Per­sze azért a felsőgödi kavics sem megy veszendőbe, Palota­sziget feltöltéséhez viszik, oda, ahol az észak-pesti szennyvíztelep épül. Lassan megszokom a mozgó­létra csapszegeinek oroszlánbő. géshez hasonló éktelen csikor­gását, percekig nem zavarom kérdéseimmel a kapitányt, I mert figyelmét leköti a manő-1 verezés. A kotróhajó öt vas­macskán áll, az anya- és a la­vírozó kötél tartja. A hajózá­si út szélességében, legyező alakban mindig a vízfolyással szemben halad felfelé. Napon­ta 20—50 métert. A kotrás mélységét a középvízállás ha­tározza meg. Óránként 400 köbméter kavicsot hoznak fel­színre, s fél óra alatt egy uszályt raknak meg, estig 25— 30 dereglyét. Folyamatosan jönnek a vontatóhajók, s 400— 500 méterre hosszú hajóvonták úsznak le innen a főváros felé. „Rabul ejtett a Dunakanyar“ — Bizonyára víz mellett született, ezért kötődik az éle­te a folyóhoz — kezdem újból a beszélgetést, mert a padozat üvegnyílásán át újból kavi­csokkal teli puttonyokat látni. — Szabolcsi vagyok, tiszalö- ki születésű. Apám parasztem­ber volt, szegényt elvitte a há­ború, nekem sehogy sem volt kedvem a földhöz, a jószághoz. A szomszédnak köszönhetem, hogy hajós ember lettem. Ö az erőműépítkezésen dolgozott, s amikor befejeztem a 8 általá­nost, magamról, özvegy anyámról és nagyanyámról kellett gondoskodnom, hát megváltam az iskolapadtól, s beálltam a Vízmű Építő Válla­lathoz dolgozni. Kotrógépre kerültem. Először bevásárló, olyan fuss, ide, fuss oda féle, majd hajóslegény lettem, ké­sőbb fedélzetmester. 1956-ig megjártam a ranglétrát. Letet­tem a KPM hajózási és kot­rómesteri szakvizsgát — kész ember voltam. A Tisza- löki Erőmű elkészülésével én is felszedtem a horgonyt. Át­kerültem a Dunára a Folyam­szabályozó és Kavicskotró Vál­lalathoz. Azóta járom ezt a szép, csendes, nyugodt vizet, itt még az évszakok is több örömet, újdonságot hoznak. A visegrádi, a zebegényi szakasz meg egyenesen rabul ejtett. Vadregényes festői táj, és a víz is érdekes kincseket rejt. Tavalyelőtt a Dunakanyar­ban Varga Béla és legénysége bukkant rá az értékes közép­kori leletre, a 36 dekás arany- tányérra, de számos bronztár­gyat és honfoglalás-, valamint későbbi kori fegyvert, edényt hoztak fel a folyam medréből. — Furcsa, ezek a tárgyak mindig a puttony tetejére ke­rülnek. A visegrádi múzeum­mal szocialista szerződést kö­tött brigádunk. Minden leletet nekik adunk át. Nálunk csak a fényképek maradnak ezekről a történelmi tárgyakról. — Nem csábítja el gyűjtő­szenvedélye? — önzés lenne, a legénysé­gem is így gondolkodik. Nem­csak a jogtalan eltulajdonítás miatt, hanem megfosztanánk az embereket szép élmények­től. Azért van saját gyűjtemé­nyem: érdekes, színes dunaka- vicsokat gyűjtök, s többször találtam mammutfogakat is. Ha elkészülök a lakásomban az akvárium építésével, abba szá­nom majd a Duna színes gyön­gyeit. Persze találtunk a há­ború idejéből ittmaradt veszé­lyes bombákat, aknákat is, a parton szerelték szét a tűzsze­részek. Valamennyi még éles volt, ha a matrózok közül va­laki kíváncsiságból meg akar­ta volna nézni egy akna belse­jét. a hajónkat fogpiszkálókra szedte volna szét. Katonás fegyelem — A hajósnak két élete van... — Jól mondja: hetenként változtatom, hol az egyik, hol másik bőrömbe bújok. Itt ka­tonás fegyelemmel kezdődik a váltás. Hajnali ötkor már min­denki a helyén, és este 8-ig ab­ba sem hagyjuk, kivéve ami­kor a szakácsnő a főzőkanállal megkongatja a fazék oldalát. Tizenöt órás fizikai munka után már senkinek sincs kedve Zebegény varázsa Készül a vázlat. Bodnár Ede felvétele SZŐNYI ISTVÁN halálakor úgy tűnt, megszűnik Zebegény művészetihlető varázsa, nem lesz folytatója a mester mun­kásságának. Mégis, hogy ne múljon el nyomtalanul mind­az, ami volt, Pest megye Taná­csa dicséretes módon megvá­sárolta a Szönyi-örökséget s a ház múzeummá lépett elő, mindenki előtt kitárva a gaz­dag művészi hagyatékot. Ar­ra akkor még nem gondolt senki, hogy néhány esztendő alatt a művészetek kedvelői­nek kedvenc találkozóhelyévé lép majd elő. Pedig ez tör­tént. Kilenc esztendeje, 1968 nyarán megkezdte működését a nyári művészeti szabadisko­la. Kossuth-díjas professzorok vezetése mellett fiatalok és már kevésbé fiatalok szállták meg a parkot, állították fel festőállványaikat, hogy újra és újra megörökítsék a maguk gondolataira fogalmazva mind­azt, amit a mester egykor már megalkotott. Talán csak a hí­res kerti pad nem került újra a vásznakra, tiszteletből és alázatból: annak úgy kell to­vább élnie, ahogyan Szőnyi István látta és örökítette meg. HATVANHÉTÉN KEZDTÉK az első nyáron. A festészet és szobrászat szerelmesei. Akkor még ki-ki ott lakott, ahol ép­pen helyet tudott szerezni ma­gának az ezerháromszáz lelkes falucskában. Nem volt köny- nyű dolog, hiszen Zebegény már akkor is igen népszerű volt az üdülni, pihenni vágyó városi emberek körében, akik a nyári hónapokban a többszö­rösére növelték a falu lakói­nak számát. A következő nyáron már százkét művészetbarát érkezett ide. Tarka sátortábort vertek, járták a zegzugos utcákat, mindent látni akartak, ismer­kedni és eggyé válni a falu életével, hogy mindazt, amit látnak és tapasztalnak, meg­örökíthessék vásznaikon, szob­rokba formálhassák vagy csu­táncolni. Engedély nélkül egy ember sem hagyhatja el a ha­jót, legyen az gépmester vagy vitorlás. Épp úgy, mint az óceán járókon a matrózok, taka­rítják a fedélzetet, a kabinját meg mindenki maga köteles tisztán tartani, nem várhatja meg, míg a morzsát a légy vi­szi el az asztalról. Este lezuha­nyozunk a fürdőben, és vacso­ra után következik a tévé, elol­vassuk a napi sajtót, aztán be az ágyba. Itt nincsenek álmat­lan éjszakák, ha nem volna éj­szakai ügyeletes még a párnát is kilophatnák a fejünk alól. Hét napon át otthona az úszó gépóriás, minden gondolatát a kotróhajó, a víz, a meder köti le. Feladata a folyamszabályo­zás, egyben az ország építőipa­rának kincset érő kavics fel­színre hozása. Csak Budapest évente 3,2 millió köbméter fo­lyamkavicsot vár a FOKÁ-tól. Varga Béla egyike a vállalat legjobb kotrómestereinek, a százhalombattai hideg vízcsa­tornarendszer építésekor ki­emelkedően jó munkájáért el­nyerte a Vízügy kiváló dolgo­zója kitüntetést. Élő radar, szinte méterről méterre ismeri a Duna teljes magyar szaka­szát, a fagyos tél, a jégzajlás kivételével életének felét itt tölti a vízen. Kertes ház Gyálon — És, hogy érzi magát a má­sik bőrében? — Kitűnően, megmondható­pán rajzok formájában fogal­mazzák újjá. Zebegény, amely addig csu­pán a szépségéről és csendjé­ről volt híres, valamint Szőnyi István alkotóműhelyéről, új nevezetességgel gazdagodott. Múzeumát már az első eszten­dőben húszezren látogatták meg. Nem véletlenül. Ez a múzeum már az indulás évei­ben sokkal többet kínált annál, amit más múzeumokban kap­hat a látogató. Miközben Sző­nyi István művészetének leg­javában gyönyörködik, bepil­lantást nyerhet a művész éle­tébe, sőt művészetének mű­helytitkaiba is. Láthatja lakó­szobáit, ugyanúgy berendezve, mint volt halála napján; mű­ja az asszony is. A hét nap ott­hon 24 órának tűnik. Sokáig fe­kete vonatos voltam, a felesé­gemhez jártam haza Szabolcs­ba, de az ember 40 felé már megúnja az állandó utazást. Pár évvel ezelőtt vettünk egy kertes házat Gyálon, 500 négy­szögöl szőlőnk is van, szeretem a jó bort, természetesen a saját termést. Most építek majd egy olyan pincét, amiből soha nem fogy ki. Feleségem a fő­városban, a postán dolgozik. Igazi hajós asszony. Szépen élünk, úgy örülünk a heten­kénti viszontlátásnak, mint há­zasságunk első évében. Lehet, hogy az időszakos távolság, a megismétlődő találkozás a jó házasság titka? Sürgető hajósduda figyel­meztet, hogy visszaélek a ven­dégjoggal, túlságosan lefogla­lom a kapitányt, pedig megér­kezett a nyári munkába fogott jégtörő. A kis boxer (kiszolgá­ló motoroshajó), ügyesen ma­nőverezve siklik az uszályok mellett, kicseréli a rakott és az üres dereglyéket, segíti össze­állítani a hajóvontát. A pa­rancsnoki híd korlátjának dől­ve figyeli Varga Béla a rutin- feladatot teljesítő matrózokat. Motorcsónakunk már a víz kö­zepén jár, amikor a sapkáját lengető parancsnoknak élénk integetéssel válaszolunk: — Viszontlátásra kapitány! Horváth Anita tenmét; s a rézkarcok készí­téséhez berendezett műhelyét. S ha a látogató még bensősé­gesebb ismeretséget kíván köt­ni az elhunyt mesterrel, meg­tekintheti Kollányi Ágoston filmjét, amelyet a nagy mű­vészről készített. A JÖ INDULÁST még gaz­dagabb folytatás követte. Az idei nyáron már kétszázötven életvidám művészetrajongótól volt hangos egész Zebegény. Nemcsak az ország legkülön­bözőbb tájairól jöttek el ide, hanem a határokon túlról is, hogy két vagy négy hetet tölt­senek el a park évszázados fái között, rajzoljanak, fessenek, szobrokat készítsenek, sőt, is­merkedjenek az alkalmazott grafika, a mozaik, kerámia és tűzzománckészítés művészeté­vel is. Már nemcsak a napsü­tötte völgyben, a szelíd lamká- jú dombokon, hanem az isko­lák tantermeiben, a klub­könyvtár épületében, az egész faluban. Az egykori sátraik helyén ma már korszerű faházak, fürdő­ház, szabadtéri színpad várta az érkezőket. Épül a sportpá­lya, tető alá került a színház­terem. Rendszeressé váltak a művészettörténeti előadások, az irodalmi estek, hangverse­nyek, filmvetítések, vidám ve­télkedők, mint a szaibadiskola program jónak kiegészítői. Ma már a búcsú napja van. Letelt az egy hónap, a délutá­ni órákban — a jól végzett munka és a felejthetetlen ze­begényi vakáció emlékével — ki-ki hazatér. Budapestre. Szegedre, Debrecenbe, Abony- ba. Érsekújvárra, Párizsba vagy éppen Philadelphiába. Azzal köszönve el egymástól és tanáraiktól: viszontlátásra egy esztendő múlva. A MÚZEUMI’AKK azonban csak egy napra csendesül. Mint ahogy nem volt néptelen a szabadiskolát előző hónapok­ban sem. Tavasszal már ezer­négyszáz diák fordult meg itt két-kétnapos program kereté­ben. A zenés hétvégi progra­mok is százakat vonzottak. Holnap újra diákok jönnek. Egy hét múlva pedig három olvasótábor ver tanyát az ár­nyas fák alatt. Egyet Szolno’- megye szocialista brigádjai számára szerveznek, egyet a váci járás, egyet pedig Vác vá­ros KlSZ-fiataljai számára. Szeptembertől egy hónapot tölt itt a Képzőművészeti Fő­iskola restaurátor osztálya. Ez már évekre visszanyúló hagyo­mány. Újdonság viszont, hogy az Iparművészeti Főiskola száz hallgatója is itt tölt há­rom hetet. Közben tovább folytatódnak a zenés hétvégi programok is. Aligha van még az ország­ban egy olyan múzeum, amely mindazt nyújtani tudná, amit Zebegényben kapnak az ide látogatók. A cél: élőnek meg­tartani Szőnyi István művé­szetét és emlékezetét. Ami még ezen felül van — a tudás gyarapodása, a látókör széle­sülése, vagy az, hogy a diák­ból itt érik művésszé valaki — már csak ráadás, Prukner Pál

Next

/
Oldalképek
Tartalom