Pest Megyi Hírlap, 1975. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-24 / 172. szám
%r/ímísn 1975. JŰLITJS 24., CSÜTÖRTÖK Ki a kedvenc hősötök Verssel köszöntik a napot Erden úttörő olvasótábor nyílt. A fogalmak e szokatlan párosításán töprengve, elképzeltem a sátrakat, aztán a gyerekeket, akik egész nap olvasnak. A helyszínre, az érdi művelődési házba érve meggyőződhettem róla, mit is jelent valójában ez- az úttörő olvasótábor. Minden út az irodalomhoz vezet A délelőtti uzsonnaszünet a tágas előcsarnokban úgy festett, mint az iskolában a nagyszünet- Gyerekek zsibongó lármája, falatozás, jókedvű csivitelés. A fiatal művelő- désiház-igazgató, Urbán László vezényszavára a gyerek- csapat katonás rendben felsorakozott, s a következő program, a filmvetítés bejelentését üdvrivalgás fogadta. Ezek szerint tehát nem ez olvasás az egész napos program. A reggel majdnem úgy kezdődik, mint egy igazi úttörőtáborban. A gyerekek az otthonukból jönnek minden reggel, zászlófelvonás helyett azonban minden reggel más-más gyerek más-más verssel köszönti a napot. Este hatig pedig, a hazamenésig, egymást érik a változatos programok. A csoportos és a közös foglalkozásokon, különböző vetélkedőkben, zenés irodalmi játékokban, filmvetítésben, fürdőzésben, pesti kirándulásban, és még számtalan kellemes szórakozásban van részük a gyerekeknek. De minden elfoglaltságnak közös jellemzője, hogy nagyon sok szó esik — játékos és komoly formában — az irodalomról, olvasott és majdan elolvasandó könyvekről. Minden gyereknek van egy kis rózsaszínű füzetkéje, amelybe feljegyzi, milyen új könyvről hallott, s amelyik felkelti érdeklődését, remélhetőleg el is fogja olvasni. „Otthon csak unatkozunk...” Ä tábor-vezető, Nyikos Mária, egy pesti üzem népművelője, itt tölti gyakorló idejét. Hamar megszerették, bizalmukba fogadták a gyerekek. Az állatokról szóló film levetítése után a táborvezető kérdésére — kinek van kutyája, mit tud a kutya, milyen állatokat szeretnek, no és persze, milyen könyveket olvastak, amelyeket állatokról írtak — önfeledt, véget érni nem akaró mesélésbe kezdtek. Különösen nagy mesélőkedvet mutatott egy kerek arcú, élénk tekintetű fiúcska, Horváth. László, ö a pajtások körében is tekintélyt szerzett olvasottságával, messze kimagasló műveltségével, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy már felnőtt vetélkedőt is nyert. A táborozás alatt bőven van lehetőségük a gyerekeknek, hogy számot adjanak olvasottságukról. A díjak mi mások lennének, mint könyvek. Bár fölösleges volt, mégis megkérdeztem, jól érzik-e itt magukat, s ha igen, miért? Egy kisfiú ezt mondta: „Itt nagyon sok érdekeset látunk, hallunk, sokkal jobb itt, mintha otthon lennénk. Ott úgyis csak unatkozunk." Anyagi segítség Elsősorban ez az, ami miatt örömmel lehet üdvözölni az — Érden idén még csak kísérletképpen indított — kéthetes táborozást, hogy értelmes, tartalmas elfoglaltságot kínál a gyerekeknek. Eddig csak Balmazújvárosban és Cegléden próbálkoztak hasonlóval. — Mi adta az ötletet, mivolt a kezdő lépés ahhoz, hogy Érden is létrehozzák az olvasótábort? Urbán László elmondta, hogy a Hazafias Népfrontnak kezdeményező szerepe volt e program megvalósításában. Az anyagi fedezet jó részét is tőlük kapták, hiszen a gyerekek számára e két hét teljesen ingyenes. A harminc- három 10—14 éves kisfiú és kislány ellátása (napi három étkezés: tízórai, ebéd, uzsonna) körülbelül tízezer forintot tesz ki. Ennek felét a népfront fizeti, háromezer forinttal a Vas- és Fémipari Szövetkezet járult hozzá, a többit pedig a művelődési ház saját pénzéből adja. A szülők az uzsonna elkészítésében segédkeznek, az ebédet éttermi előfizetéssel oldották meg. 0 — Milyen alapon választották ki a harminchárom gyereket? — Eredetileg csak harmincra számítottunk. Az iskolákat kértük meg, jelöljék ki azokat, akik szeretnek olvasni, művelődni, de otthoni körülményeik nem biztosítanak | erre elég lehetőséget — mondta Urbán László. — Ezeknek I a gyerekeknek a szülei munkások, vannak köztük olyanok, akiket csak egy szülő nevel, vagy esetleg veszélyeztetetteknek tekinthetők alkoholista apa miatt, sfcb. Ilyeneket igyekeztünk összegyűjteni, s eddigi vonzódásukat az irodalomhoz szeretnénk megerősíteni. Bízunk abban, hogy ez a kéthetes táborozás olyan élményt nyújt nekik, amely talán egy életre elmélyíti bennük az igényt a szép versekre, elbeszélésekre, regényekre — egyszóval az irodalomra. Ne csak kísérlet legyen E rövid érdi látogatás arról győzött meg, feltétlenül hasznos, követendő, s minél gyakrabban kellene megrendezni az ilyen táborozást. Sokat írunk, beszélünk a hasznos időtöltésről, és sokszor csak tehetetlen elkeseredéssel szólunk arról, hogy némelyik felnőtt milyen igénytelen a programválasztásban. Az érdi tapasztalatok arra ösztönözhetik más művelődési házak vezetőit, kövessék a példát, s a nyári uborkaszezonnak tartott időszakban is terjesszék a kultúrát, kezdjék azzal, ami mindent meghatároz: az alapoknál, gyerekkorban. És ne csak kísérletileg, s ha lehet, ne csak két hétig, hogy sokszor harminchárom gyerek kapjon talán egy életre szóló élményt, ami az irodalomhoz köti. Ehhez persze sok pénz kell. De az érdi kezde- tásban. Az érdi tapasztalatok a művelődési ház soványka pénzügyi kereteit hogyan lehet meghízlalni: összefogással, társadalmi segítséggel. A nyári táborok nagyobbrészt a test frissen tartósához, üdítő mozgáshoz adnak lehetőséget a gyerekeknek. A szellemi erőnlét nem kevésbé fontos. Milyen jó volt látni az érdi gyerekek érdeklődő, élénk, hozzászólásra kész arc- kifejezését és kedvesen ügyetlen, vagy éppen meglepően eredeti rajzait az előcsarnokban. A rajzok egy vetélkedő termékei. A téma: rajzoljátok le kedvenc irodalmi hősötöket, A sok kis piros nadrágos János vitéz — karján tündér Iluskájával — valahová mesz- szire tekintett a fehér rajzlapokról. Máté Judit Egy királyi álom HETI FILMJEGYZET Anthony Quinn az Egy királyi álom című Mm egyik jelenetében Vannak filmszínészek, akikre szinte rákövül valamely sikeres szerepűit. Alighanem közéjük tartozik Anthony Quinn is. Egyáltalán nem volt már ismeretlen színész, amikor 1964-ben eljátszotta Caco- yannis filmje, a Zorba, a görög címszerepét. Ez az őserejű, szimbolikussá nőtt figura azóta is kíséri őt, sokan azonosítják a színészt és az életvidám, elnyűhetetlenül optimista görögöt. Pedig hát a Zorba előtt is olyan filmjei voltak, mint Fellini Országútonja, A párizsi Notre Dame, s utána is, mint a Santa Vittoria akció, vagy a Senki sem szeret egy részeges indiánt. Szerep és színész összefor- rása még tizenegy év után Is olyan erős, hogy most újra láthatjuk Anthony Quinnt, mint görögöt. Ezúttal Matszukaszt alakítja, ezt a napfényes, derűs hellén ég alól Név/ York külvárosába szakadt életművészt, akinek ugyan van egy afféle „lelki tanácsadó” irodája, de nem abból él, hanem kártyanyereségből, ravaszkodásból, fogadásokból — tulajdonképpen az isten tudja, miből, mert az anyós életjáradé- ka a családnak is aligha elég a létminimum fenntartásához. Matszukasz mégis végigbohóc- kodja, végigravaszkodja, vé- gigszerelmeskedi az életét. Látszólag ugyanaz az elpusztíthatatlan életerő munkál benne is, mint annak idején Zorbában. És a két figura mégis fényévnyire van egymástól. Nem, nem földrajzilag. A körülményeiket illetően. ~Zor- bának meg se kottyant egykét vereség, egy-két szerelmi kudarc vagy kiadós csetepaté. Matszukaszt már inkább csak a látszat fenntartásának tehetetlenségi nyomatéka viszi tovább újabb és újabb kalandokba, apró linkségekbe, érzelmes kapcsolatokba. Zorbát még irigyelni tudtuk zlpusztíthatailanságáért, kedves szélhámosságaiért. Matszukaszt már sajnáljuk, mert ez a termőtalajból kitépett erős fa csak sorvadozik az idegen földben. De hát mindez csak leírása a filmnek, s nem azt mondom, miről is szól, mit akar nekünk mondani vele a rendező, Dániel Mann, és a saját regényéből a film forgatókönyvét (lan Hunter társaságában) író, ugyancsak görög emigráns, Harry Mark Petrakis. Nos, ezt már nehezebb kihámozni. Mert a film részint azt mondja, hogy az alaptalan álmodozásokba bele kell bukni, részint meg azt, hogy mégis álmodozni kell. De hogy melyik álláspontra helyezkednek az alkotók, azt nem tudjuk világosan kivenni, s főleg azért nem, mert amikor ki kellene mondani a véleményeket, akkor érzelmessé gbe, könnyes meghatódottságba menekülnek. így aztán a film, sok kitűnően megoldott részlete dacára, nem igazán jó alkotás; egészében egyáltalán nem mérhető Cacoyannis filmjéhez. Magánbeszélgetés Van ebben a filmben egy snitt, amikor a főhős, Harry Caul televíziójának képernyőjén éppen a Watergate ügyről esik szó. Ha valaki addig még nem „kapcsolt” volna, ekkor elkerülhetetlenül asszociálni fog a film témája, és a hírhedt, az amerikai államgépezet kulisszái mögött folyó ijesztő manipulációkra fényt derítő Watergate ügy közti összefüggésekre. Francis Ford Coppola, aki egy kasszasiker film, a Keresztapa révén vált ismertté, évekig készült erre a filmre. Tulajdonképpen a Keresztapát is azért csinálta meg, hogy annak jövedelméből a saját produkciójában, anyagilag mindenkitől függetlenül — s így a producerek beleszólását elkerülve — leforgathassa a Magánbeszélgetést. A film főhőse egy sajátos foglalkozású ember. Harry Caul hivatásos lehallgató. Nem magándetektív, nem rendőrségi nyomozó, hanem olyan technikai szakember, aki azzal foglalkozik, hogy megrendelésre beszélgetéseket hallgat le, a legbonyolultabb hangviszonyok, a leglehetetlenebb technikai feltételek között is. Már maga az, hogy valakinek ez legyen a — mondjuk így: polgári — foglalkozása, hátborzongató. De amikor Cault munka közben látjuk, még jobban végigfut a hideg a hatunkon. Egy kémkedéssel, megfigyeléssel, gyanakvással s ennek következtében zsarolással, erőszakkal, a személyes jogok elleni atrocitásokkal ke- resztül-kasul gubancolt társadalom riasztó Képe bontakozik ki előttünk. De a film nem áll meg ennek a látleletnek a feltárásánál. Coppola, aki a film írója is, olyan szituációba sodorja hősét, amelyben nemcsak a mi, hanem Caul illúziói is semmivé foszlanak. A lehallgató ugyanis megtud valamit, amiből azt gyanítja: ha munkáját a szokásos precíz, hűvös módon elvégzi, akikor elősegít egy gyilkosságot. A már kész szalagokat nem adja át, mert azt hiszi, így elejét veszi a tragédiának. Ám ezzel a gesztussal elszabadítja maga körül a poklot. Aki lehallgató szakember, annak ez a feladata, nem bújhat ki alóla, vagy ha igen, ráfizet, öt is lehallgatják, az ő életébe is belegázolnak, őt is belekeverik a zavaros bűnügyekbe. Caul végül belezavarodik a dologba. Az ember, aki ki akar törni, egymagában, magános hősként, belebukik a vállalkozásba. Nem utolsósorban azért is, mert maga sem tiszta. Ezt mondja nagy erővel ez a kegyetlen film. Takács István BÉKÉS ISTVÁN: Q (ßoc^dr nótája. E bbők a hírlapi fel es elvetésből vitathatatlanul kitűnik, hogy Bucsánsz- ky Alajos — ismét dicsérnünk kell ügyességét! — valóban már 1862-ben, éspedig augusztus 1-ét megelőzőleg „kihozta” a szóban forgó Bogár Imre- ponyvafüzetet, mégpedig Tatár Péter hiányában bizonyos ifjú Tatár Péter szerkesztmé- nye és szerzeményeként. Kihozta és három hét alatt — erre érdemes külön felfigyelni — 35 000 példányban el is adta. Sőt, mint a későbbi replikákból kitűnik, szeptember 13-án az eladott füzetek száma 40 000-re emelkedett, vagyis a Bogár Irfífe-ponyva meghaladta a korábbi Tatár Péter-regefüzetek átlag 35 000 példányos rekordját. S e tény- számok feltárásánál lehetetlen, hogy ne idézzük Szekfű Gyula: „Három nemzedék és ami utána következik” című művének azt a részét, amely a hatvanas évek szellemi műveltségének könyvolvasói statisztikáját értékeli. — „Népnek szánt mű — vonja le a következtetést statisztikusaink közléseiből Szekfű —, legföl- lebb 2—3000 példányban, tudományos munka ezerben nyomtatható, mert yiég ezt is nehéz eladni széles Magyarországon”. — Nyilvánvaló, hogy polgári statisztikusaink, közgazdászaink, s nyomukon járó történészeink a „népnek szánt mű” fogalmából kihagyták a hazai ponyvát, s a kalandos olvasmányokra vonatkozó vizsgálódásaiknál legmélyebben Dumas pére, Sue, Ponson du Terrail s magyar utánzóik regényterméséig ereszkedtek le. '„A kor magyarjának kedves íróiról” szólva pedig nemcsak az írók tekintetében tévedtek, hanem amidőn a kor olvasó magyarjait az értelmiség, a közép- és nagybirtokosok, a haszonbérlők, a kereskedők, az ipari vállalkozók viszonylag szűk körére szűkítik össze — elfeledkeznek az egyszerű népről, amelynek ugyan a fele, szorosabb magyarországi viszonylatban még 1870 körül is írástudatlan, de a másik, ími-olvasni tudó fele ez időben is hat-hétszerese a sta- tisztikusok-történészek által figyelembe vett ötödfélszáz- ezer főnyi vagyonos osztálynak és rétegnek. Az olvasás, a nyomtatott betű tájékoztató, irányító, művelő befolyásának ilyen korlátozott vizsgálata szükségszerűen torzító társadalmi aspektushoz vezet. Nem túlzás, ha ehelyütt is rámutatunk: a hazai ponyva tömeghatásának ismerete és számbavétele nélkül — éppen a színvonalas irodalom 2—3000 példányos maximuma mellett — nem tekinthetők át maradéktalanul azok a folyamatok, amelyek a múlt század végén és a századfordulón, de még századunk elején is, a legszélesebb hazai lakosság érzelmeiben, tudatában végbementek, s egész sor fogalmat, eseményt, viszonylatot később végzetessé váló téveszmékben rögzítettek meg. A Tatár Péter kontra Bu- csánszky polémia folyamán fény derül a ponyvaszerző és kiadó jogviszonyának sok furcsa mozzanatára, de bennüket e vitából inkább az érdekel: mennyiben állapítható meg belőle a Rózsa Kálmán-féle 1881. évi és a Bucsánszky-féle 1862. évi Bogár Imre história azonossága vagy különbsége. Bucsánszkyék igazgatója a Tatár Péter viszontválaszára adott záró-replikájában ugyanis felemlíti, hogy „az, ami a röpiratkában életrajz, azt az ítélőszék jegyzőkönyve szerint közölték a hivatalos lapok; a búcsúversben pedig maga az elítélt számlája elő, és bánja meg bűneit”. — Az 1862-es Bogár Imre-ponyva e hiteles leírása tehát a bevezető vers kivételével pontosan egyezik az általunk ismert, 1881. évben megjelent füzet szövegével — a részletek azonossága kétségen kívül áll. Kérdés, hogy az 1881-es kiadás „Bogár Imre nótája” című kezdőverse, a „Zavaros a Tisza ...” kezdetű híres-szép betyárballada mikor és hogyan került a ponyva hasábjaira? Miután Ferlaky igazgató az egykorú ponyva tartalmának ismertetésénél a népballadáról nem tesz említést, valószínűleg ezt csak későbbi elterjedése, népszerűsödése után iktatták egy újabb kiadás élére. Nehéz is lenne elképzelni, hogy a csiszolt formájú betyárballada Bogár Imre kivégzését követő nem egészen két hét alatt, tehát július hó 19-e és vége között ilyen kristályos tökéletességben népköltészeti, termékké érlelődhetett volna. Azt kell mondanunk: ha valamikor előkerülne az a bizonyos 1862-es kiadás, s abban mégis megtalálnék ezt a balladát — ez a váratlan,' sőt szinte hihetetlen eset bizonyosan sokban befolyásolná, módosítaná a népköltészet keletkezéséről s a ponyvához való viszonyulásáról kialakult nézeteket. Egyelőre azonban reálisan csak azt tarthatjuk, hogy „Bogár Imre nótájá”-t jóval 1862 után, de talán még az 1881-es kiadást megelőző korábbi utánnyomások valamelyikénél csatolták a füzet eredeti szövegéhez, minekutána — nyilván a valódi Tatár Péter tiltakozására — az ifjú Tatár Péter szerzői megjelölést a címlapról elhagyták. A Moldvától Zaláig, Torontóitól Zemplénig elterjedt ballada új vonzóerőt adott a régi portékának, növelte kelendőségét — elsősorban ez a szempont, s nem folklórértéke szorított helyet strófáinak Bucsánszky vagy Rózsa ponyváján. A ponyvái rögzítés idejére némi támpontot adhat az a körülmény, hogy Bartalus István a ballada egyik változatát 1870—71- ben jegyezte fel„ a Magyar Népköltési Gyűjtemény II. kötetében, Török Károly hódmezővásárhelyi dalai között pedig 1872-ben jelent meg. Bár a különböző s legkevésbé rontott variánsok szövege is eléggé eltérő, néhány évtizeddel ezelőtt népköltészeti kutatóink (Solymosy, Dömötör) úgy hitték: a balladás ének Bogár Imre betyárkodásának nemcsak remekbe formált, de hiteles emléke is, s ezen túl csak a huszadik századbeli rémponyvák szólanak róla. Ma, a feltárt tényeket tekintve, világos, hogy Bogár Imre sok változatú nótája erősen költői áttételű, kevés és pontatlan valóságelemet, de annál több lírai hőfokra felfűtött sémát tartalmaz. Abban viszont, a ponyvára való konkrét hivatkozás nélkül is, igazat kell adnunk nevezett néprajzi kutatóinknak, hogy a nép ajkára nem került egyéb Bogár Imre-versek „nem lehettek jobbak a szokásos vásári tákolmányoknál”. A fent tárgyalt ponyvairat szövegében a „Bogár Imre nótájá”-ra következő rövidebb szokványaidra- j litás és hosszabb „Bogár lm m re búcsúja” című verseze I valóban nem egyéb, mint tM másoderesztésű Tatár Pete '■ vásári tákolmánya. Vásári ti ■ kolmány, amely nem is annyi-j ra Bogár Imre lovas betyárra, 1 mint inkább a szerzőre, a kiadóra, áz olvasó igényére, s az efféle rigmusokat kiváltó kereslet és követelmény színvonalára jellemző. (Folytatjuk) Múlt század végi betyárromantika: „Szegénylegények a csárdában” — Ljliázy Ferenc rajza. I j
