Pest Megyi Hírlap, 1975. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-20 / 169. szám

1975. JÚLIUS 20., VASÁRNAP Művelődés és szórakozás Nagybörzsönyben Távol a városoktól A Börzsöny nyugati lejtőin sajátos arculatú községek ereszkednek az Ipoly felé. Kisebb-nagyobb falvak, ame­lyeknek a lélekszáma gyakran éppencsak meghaladja az ezret. Ilyen hégyvidéki település Nagybörzsöny is. Határából festői kilátás nyílik az Ipoly völgyébe sza­kadó hegygerincre; a puhán elterülő dombhátakon egy­re kisebbedé gabonatáblákra-tarlókra. Ügy hullámzik a vastag növénytakaró borította földkéreg, mintha léleg- zene. Nagybörzsöny régi telepü­lés. Erre utal a XIII. század­ból származó román kori temploma. Ugyancsak a múl­tat idézi a falu 1417-ben épült bányásztemploma. Hajdaná­ban a kisvároska — színes­fém-bányái révén — a vidék egyik központja volt. Az érté­kes lelőhelyek azonban a XVIII. századra kimerültek. Manapság a föld, a mezőgaz­daság nyújt megélhetést az embereknek. A forgalmas nagyközségek, városok távo­labbra esnek innen: Szobra, Vácra hosszú ideig ereszke­dik le a vasút és az autóbusz. Az új igazgató Kanyargós, összetört aszfalt borította út vezet a községbe. Bal kéz felől a művelődési ház magasodik, földszintjén — amelyről hamarosan kiderül, hógy egy pince bejárata — szembetűnő felirat hirdeti: if­júsági klub. A művelődési ház tavaly új igazgatót kapott, Kis Károlyt. .Vele beszélgettünk. — Egy évvel ezelőtt még nem sok jót mondhattam vol­na. Nem volt klubunk és szakköreink sem igen működ­tek akkortájt. Kezdetben sok törődés, kitartó munka kellett, hogy meginduljon az élet — mondja az igazgató. — Hadd említsek erre egy példát. Nagybörzsönyben sok német ajkú ember él. Ezért német nyelvtanfolyamot szerveztünk. Népszerű is volt, sok látogató­val. Elsősorban az idősebbek jöttek. Működik azonban báb­szakkör is nálunk. Korábban az általános iskola irányitotT ta, most a művelődési ház se­gíti a gyerekeket. Szép sikere­ket értek el már eddig is. Fel­lépnek a környező községek­ben. — Az már megszokott do­log, hogy ha valami rendez­vény van a faluban, vagy év­fordulókat ünnepiünk, szere­pel az irodalmi színpadunk. Van gyermekklubunk is. Ifjú­sági klubunk nemrég nyílt meg. Klub a hajdani börtönben Kikövezett lépcső vezet le­felé a boltíves pincébe. Az igazgató menet közben el­mondja, hogy a szóbeszéd sze­rint valamikor börtön volt itt. Móricz-regényekből ismert be­tyárfogdák idéződnek az első pillanatban a belépők emléke­zetébe. Amikor azonban meg­szokja a szem a sötétséget, hangulatos kép bontakozik ki a homályból. A háttérben modern bárpult látható. A fo­lyosóról nyíló nagyobb terem­ben farönkökből fűrészelt- ácsolt asztalak. Körülöttük hasonló székek. A falon meg­égett szélű — pergamenhez hasonló — papírlap. Rajta a Baranyi Ferenc megfogalmaz­ta gondolat: „Az ébredéssel egyidős a hűség / a magasra nőtt felelősséggel áldott / erőt ad, hogy mi formáljuk egészre / e készen kapott, félig-kész világot”. Kis Károly szívesen beszél a klubról. A művelődési ház harmincéves igazgatója szív­ügyének érzi a fiatalokat érin­tő kérdéseket. Ismeri is őket. öt évig dolgozott a Német Demokratikus Köztársaságban. Ezalatt volt párttitkár, Berlin —Potsdam—Rostock megyei KISZ-titkár, a KISZ-nek az NDK-ban tevékenykedő orszá­gos bizottsága végrehajtó bi­zottságának tagja. — Sokat dolgoztak a fiata­lok, amíg elkészült a klub. Volt nap, amikor délután kezdtük a munkát és éjszaka fejeztük be. Ám megérte a fáradságot. Igazolják ezt si­keres rendezvényeink, 'alub- össze j öveteleink. Az ifjúsági klub tavaly szeptemberben alakult meg. Már a kezdet sem volt prob­lémák nélkül. Az alakuló gyű­lésre mindössze huszonöt fia­tal jött eL Több tartalmas, színvonalas rendezvény után — decemberre — negyvenhét; s a pinceklub elkészültével — idén májusban — hatvanhatra emelkedett a klubtagok szá­ma. — Hetente háromszor jöhet­nek el a fiatalok a klubba. Tartunk néha szabad foglal­kozásokat is. A szórakozást játékok, hangulatos zene se­gíti. Itt tartja összejöveteleit a községi KISZ-alapszervezet is. Azért is fontos a munkánk, mert elsősorban azoknak a fiataloknak akarunk otthont adni, akikből később tevékeny KISZ-esek válnak. Vagyis itt akarjuk nevelni a KlSZ-szer- vezet utánpótlását. — Megemlíteném — foly­tatja Kis Károly — a közel­múlt jelentős eseményét. Voro- nyezs környékéről szovjet fia­talok látogattak el hozzánk. Jó hangulatú estét töltöttünk együtt. Borgácsgulyást főztünk, beszélgettünk, jó zene szólt, táncolni is lehetett. Szeret­nénk az effajta találkozókat rendszeressé tenni. Évente három alkalommal tartanánk baráti találkozókat Olvasó öregek Egy pillantást vetünk még a művelődési házra. A fehér falú épület semmiben sem különbözik a megye más ha­sonló intézményeitől. Az előtér falán az ifjúsági klubból már ismert Baranyi-vers sorai ol­vashatók. Még egy szót — a könyv­tárról. Mostoha körülmények, kedvezőtlen adottságok között működik. Nem is csoda, hogy az olvasók száma csak lassan növekszik; jelenleg százhar- minckilencen vannak. Persze ez a szám sem lebecsülendő. Ha figyelemve vesszük, hogy a falut ezer 300-an lakják, akkor azt jelenti ez: minden nyolc-kilencedik ember rend­szeresen olvas. Az viszont szokatlan, hogy az olvasók többsége az idősebb korosz­tályhoz tartozik. Búcsúzóul még erről beszél az igazgató: — Nagybörzsönyben nincsen sok bejáró. Ügy gondolom: fiatal és idősebb megtalálja itt a szórakozás, a szabad idő értelmes és hasznos eltöltésé­nek a módját. Virág Ferenc Adománvlevelek j Rendkívül érdekes munkához kezdtek a bajai Tűit István Múzeumban. Nyolcvanhat — XIV—XV. századi — latin nyelvű oklevelet fordítottak magyarra. A Szeremle község­ben előkerült adománylevelek, birtoklevelek, határjárólevelek kutyabőrökre íródtak és Ká­roly Róbert trónra lépésétől Mátyás király haláláig tudó­sítanak a kor társadalmi-gaz­dasági viszonyairól. TV-FIGYELO SZOJUZ-"Apollo. Az elmúlt napok tévéműsorának legér­dekesebb és egyben talán leg­színvonalasabban tálalt témá­ja a Szovjetunió és az USA közös űrrepülésének, az űr­randevúnak a bemutatása volt. A világon — becslések szerint — több mint egymil­liárdan, hazánkban pedig bi­zonyára több millióan voltak szemtanúi a két szovjet és a három amerikai asztronauta bátorságának, ügyességének, felkészültségének. A tévéadás­ból is — akárcsak az űrran­devú lényegéből — meggyőző erővel csendült ki a gondolat: a békés egymás mellett élés politikája, a népek barátságá­nak erősödése, mélyülése olyan lehetőségeket nyit a vi­lág fejlődésében, megismerésé­ben, amelyekről évszázadokig csupán álmodozott az ember. Ezt éreztük az adás minden részletében, s ez a gondolat erősödött meg bennünk, mi­közben együtt drukkoltunk a szűk kabinban szorongó űr­hajósok sikeréért, vagy amikor a szovjet és az amerikai űr­központok szakembereinek, vendégeinek őszinte örömét figyeltük. Nagy apparátust mozgatott meg a televízió, s ha kellett, egymástól több ezer kilométernyire fekvő helyszí­neken volt egyszerre jelen. Jó közvetítés volt ez az űruta­zásról, s néhány órára mi, né­zők is szinte e világméretű és jelentőségű vállalkozás része­seinek éreztük magunkat. Veszély az utakon, a való­ság döbbenetes közelsége, az élet — a kamera ál­tal jól elcsípett — tragikus pillanatainak bemutatása jel­lemezbe mindvégig a televízió háromrészes dokumentum­filmjét. Az adásból kevés újat ismertünk meg. Hiszen, aki rendszeresen közlekedik az utakon — járművel vagy anélkül — nap mint nap tanú­ja lehet az emberi figyelmet­lenségnek, meggondolatlan­ságnak, felelőtlenségnek. Azon persze, hogy egy-egy baleset milyen tragédiák sorozatát in­díthatja el, ritkán gondolko­zunk el. Az adás példák sorá­val igyekezett ezt tudatosíta­ni a nézőkben. Az utolsó részben szakembe­rek mutattak rá egy-egy bal­eset okaira. A televízió forga­tócsoportjának színvonalas, átgondolt munkája feltétlenül megérte a fáradságot; a szok­ványos dokumentumfilmek tartalmánál, összefüggéseinél jóval többet adott a nézőknek. Elismerés illeti ezért a szer­kesztő, Radványi Dezsőt, a ri­porter Gyulai Istvánt, a ren­dező Bánki Szüárdot, s külön a két operatőrt: Kardos Sán­dort és Király Erzsébetet. V. F. Hajdani tinnyei műkedvelők A Pest megyei Levéltárba került az egykori társaság története, dokumentumanyaga Egy Pesten tanuló tinnyei gimnazista vasárnap délután színházba, sőt Nagy Endre ka­baréjába is eljárt. Aztán, ami­kor — ez 1910-ben történt — hazament karácsonyi vakáció­ra, néhány fiatal falubelivel kabaréelőadást rendezett ott­hon, Előadtak kis tréfákat, el­énekeltek egy-két sanzont. Si­kerük volt. így kezdődött. A közművelődési gyűjteményben A gimnazista a nyári nagy vakációban pedig esténként maga köré gyűjtötte a falu fia­talságát, könyveket, újságot ol­vasott fel nekik. Hallgatósága többségének, mióta kijárta a négy elemit, nem volt könyv a kezében, de a siheder fiúk már kaszával vágták a rendet, a lá­nyok sarlóval szedték a mar­kot, vagy a partvist forgatták valamely úriház cselédjeként. Színházat pedig egyik sem lá­tott még. Búcsú napján, au­gusztus 20-án aztán eljátszot­ták a Piros bugyellárist. Hálás publikumuk vörösre tapsolta a tenyerét, mutatóba is alig akadt köztük, aki vala­ha is lett volna színházban. Holott Tinnye (ahol a múlt szá. zad negyvenes éveiben egy ideig Kossuth Lajos is lakott) nincs, és persze akkor sem volt távol Budapesttől és szín­házaitól — légvonalban Csak­hogy az igazi távolságot nem légvonalban kell mérni. A leg­közelebbi vasútállomásig, Pi- liscsabáig két és fél órát is tal­palhatott a szegény ember, ha a fővárosba akart utazni. On­nan meg a vonat is sokáig dö­cögött; az útiköltségtől elte­kintve, ráment volna egy fél nap egy színházi kirándulásra. Ennyi pénzt, meg időt nem szánhatott a kultúrára a mun­kájából élő ember. A színházi kultúra azonban eljutott Tinnyére, Pohl Sán­dor hozta, a növekvő gimna­zista. Ma már régen nyugdíjas és most megírta 80 gépelt ol­dalon az általa alapított mű­kedvelő társaság történetét a Pest megyei Levéltár részére, ahol az a közművelődési gyűj­teményt gazdagítja. Nincs rá példa az országban — Nemcsak a leírt emléke­zését adta át nekünk dr. Pohl Sándor — közli velünk Egey Tibor, a levéltár igazgatóhe­lyettese —, hanem a mŰKedve- lőkre vonatkozó számos ok­mányt, számlát és egyéb do­kumentumot, mindmegannyi becses emlékét a népművelés történetének. Különösen je­lentős a magukat műkedvelő­nek nevező tinnyeiek egykori mozgalma, mert — mai kife­jezéssel élve — nemcsak ön­tevékeny színjátszó csoport volt az övék, hanem abban is öntevékenyek voltak, hogy sa­ját erejükből emeltek házat községükben a kultúrának. Negyvenöt esztendővel ezelőtt! Nincs egyelőre tudomásunk hasonló, saját erőből történt művelődésiház-építésről sem az országban, még kevésbé a megyében. Az épület, ahol otthont te­remtettek maguknak a tiny- nyei műkedvelők, ma is áll; 6 ha jelenleg nem is szerepelnek benne, a kultúrát szolgálja, a község művelődési háza. Lássuk hát a házépítés tör­ténetét. 1920. április 6-án meg­alakult a Tinnyei Műkedvelő Társaság, egyelőre húsz tag­gal, de másfél százat számlált rövidesen a társaság. Az alapszabály célul tűzte ki, hogy az előadások tiszta jövedelméből „Népházat” épí­tenek. Az augusztusi közgyűlés­ről felvett jegyzőkönyv már a népházalapra begyűlt össze­gekről számol be. Rend­szeresen tartottak előadásokat a szomszédos Piliscsabán. Az a nagyobb község, ott gyűlt össze több néző és mindig na­gyobb bevétel. Pedig odahaza, Tinnyén, jóformán az egész falu, talán még a betegek is beváltották magukat a színi­előadásra, hogy lányaik, fiaik szereplésében gyönyörködje­nek. Más községekbe is meg­hívták a társaságot, híre elter­jedt. A pesti újságok is írtak róla. A Népházat tízesztendei színjátszás után pedig meg­építették Sárközi József tiny- nyei származású budapesti építész, a társaság egykor sze­replő tagja tervei szerint. A terv, ahogy ma mondjuk, tár­sadalmi munkában készült, és rangra, rendre való tekintet nélkül segédkezett az építke­zésben, a társaság valamennyi tagja. 1930. szeptember I4-én volt az ünnepélyes megnyitó. To­vábbra is rendszeresen ját­szottak — de közbeszólt a háború. A felszabadulás után vi­szont újra kezdte a társaság sok régi és még több új tagja. Csak olvasók otthona? — De azután valahogy el­lankadt, megszűnt a társaság — mondja Valkó Béláné Pa- lovics Júlia, maga is tollfor­gató ember, aki szintén sok színpadi sikerére emlékezhet vissza, holott koránál fogva nem lehetett a társaság alapí­tó tagjai között. Csak később csatlakozott. Az általános is­kolát felnőtt korában, a fel- szabadulás után végezhette el, szegény szolgáló volt előbb. Most pedig szakképzett veze­tője az egykori Népházban le­vő, sok olvasó által látogatott községi könyvtárnak. Arra a kérdésemre, hogy nem tá-' mad-e fel a társaság Tinnyén, sokat sejtetően így felel: — Talán. Szokoly Endre A lengyel kultúra hete a rádióban A hagyományokhoz híven július 21—27. között ismét megrendezi a Magyar Rádió a lengyel kultúra hetét. Hétfőn este Chopinnel Európában címmel hangzik el az össze­állítás, amely a nagy zene­szerző életének fontos esemé­nyei után nyomoz. A harma­dik műsorban kerül sor a zsebrádiószínház bemutatójá­! ra: Ireneusz Iredynski A mese } című művét sugározzák Lati- novits Zoltánnal és Madaras Józseffel a főszerepekben. Kedden a Kossuthon délután hangzik el az Emlék című összeállítás, amelyben többek között Stanislaw Grochowiak, Tadeusz Novak, Tadeusz Roze- wicz, Wislawa Szymborska költeményei hangzanak el. A z ötvenkét órás tárgya­lás azonban, ha min­den kételyt kizáró pontossággal nem is szerkesztette meg Bo­gár Imre bűnlistáját, de a négy Bogár részvételével tevékenykedő betyárbanda kalandozásait és tagjainak személyi sorsát illetően szá­mos tényt tárt fel, s akarva, nem akarva: számos eseményt valóságos összefüggésben rög­zített le. Ténynek tekinthető, hogy a három Bogár-fiú szervezett betyárkodása 1861 telén, a Buksi néven is ismert Baksi vagy Baksa Györggyel szö­vetségben, Dönti Péter vezér­lete alatt vehette kezdetét. A Bócsán, 1842. április 6-án született, tehát alig 19 esz­tendős Bogár Szabó Imre gu­lyásbojtár ekkor már „börtön­viselt” ember volt. Ahogy val­lomásában is előadta, 1860 elején a nagybócsai haszon­bérlő ökreinek eltűnése miatt esett gyanúba, s apjának: öreg Bogár Szabó Imre gu­lyásnak „részegségében tett nyilatkozata által” marhalo­pásért egyévi vasban töltendő rabságra ítéltetett Félegyhá­zán. Büntetése lejártával, 1861 márciusában szabadult, de ekkor, saját szavai szerint: „elfogatástól és megkínozta- tástól félvén”, ahelyett, hogy valahová elszegődött volna, kóborlásra kénytelenedett. Szabadulása évében előbb a bugaci pusztán csavargóit, itt volt apja számadógulyás, majd a csongrádi gazdaság marhái körül téblábolt. Ősz­szel, mikor a marhát elsza­kították, nénjénél, Bogár Má­riánál bujkált, mert vallomá­sát szó szerint idézve: „a vár­megyével nem mertem szem­bejönni, miután még mindig féltem az ökrök miatti baj­tól”. A „baj” nem is váratott sokáig magára. Decemberben Bogár Imre beügetett Csong- rádra, a Judit-napi vásárra. Ahogy a pusztázó hadnagyok meglátták, elvették a lovát, őt magát lakat alá tették. A városi komisszárius, aki elé a legény erőnek-erejével odaér­kezett, azzal engedte szaba­don, hogy ha elhozza lova passzusát, visszakapja az ál­latot. A passzus elő is került, s mikor Bogár Imre odavitte a csendbiztos elé, szó nélkül vnsraverték és elhurcolták a városház tömlöcébe. Három hétig hordta a bilincset Bo­gár Imre, aztán egy szellőzte­tés alkalmával, lánccal a lá­bán, megszökött, s a vasat a temetőben verte csak le a lá­báról. Még egyszer megpróbálta, hogy szolgálatot vállaljon: Szapáry gróf számtartójánál kocsiskodott, a Bánátban, de mivel apjától megtudta hogy nyomára akadtak, egy hónap múlva hazament Bugacra, ahol biztosabban tudott el­rejtőzni. Ezzel be is zárult előtte a szabad élet útja. mind mélyebbre merült a bélyeges emberek cimboraságába, az alföldi síkságról mind köze- lébb jutott a pestvárosi bitó­fához. Bár a rögtönbíróság előtt a Dönti Péter bandájához tar­tozását és a bajai szekeresek megtámadását — az 1861. évi decemberi vásáron — váltig tagadta, az újhartyáni boltos, a Páhy-pusztai uraság, a da- basi földesúr, a nagybócsai báró, a bőszegi haszonbérlő, a tótharaszti csárdás kifosztá­sában, megzsarolásában való részességét el nem ismerte, s a jászszentlászlói tanyaház felégetésében is csak aláren­delt szerepet vállalt — kétség­telen, hogy Bogár Szabó Imre öccsével, unokabátyjával, sőt egy ideig apjával együtt be­tyáréletet élt. Csakhogy a „be­tyárélet” fogalmát másként értelmezte maga a betyár, másként a földesúr, a módos polgár, a pandúr, csendbiztos és a törvénybíró. Az utóbbiak kurtán útonállót, haramiát, rablót értettek alatta, a statá­rium előtt álló Bogár Szabó Imre viszont ezzel a mondattal kezdte el kóborlásainak toll­bamondását: „Én betyárságom alatt semmi bűntettet el nem követtem.. Mit csinált hát 1861 telétől 1862 nyaráig Bogár Imre, bu­gaci betyár, ha bűncselek­ményt nem követett el...? Hol járt, miből élt, mivel töl­tötte idejét? „Bugacon mintegy hat na­pig mulatván nénémnél — folytatja ön életvallását —, ezen idő eltelte után odajöt­tek Bogár Jakab öcsém, Bogár Miska unokabátyám, Baksi György és Bartutz Mihály, kik is magukkal híván engem és apámat, mind hárman el­mentünk, s egy bandában jártunk. Egyik tanyától a má­sikig mentünk, s mindenütt szénát-abrakot kérve, élde­géltünk ...” Kértek, igen, kértek, ez a betyár-szakkifejezés, amely akkor is érvényes, ha sze­génylegényekkel rokonszenve­ző pásztor, zsellér, béres jó­szívvel adja nekik, osztja meg velük az eleséget és az abra­kot, de akkor sem érvényte­len, ha lószerszámot „kémek” Redl báró tiszttartójától, ko­rántsem zsarolva, ámbár a dupla csövű puska betyár­módra a kezükben van. Abrakot és hálóhelyet kér­tek a szentlászlói pusztán is, de a gazda, Szabó István, nem akarván ajtót nyitni, öreg Bo­Az Írástudatlan Bogár Imre keze-keresztvonása, vallomások aktáján Pest megyei Levéltár. BÉKÉS ISTVÁN: @ (f3ogár bitire nótája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom