Pest Megyi Hírlap, 1975. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-17 / 166. szám

íYJm W väAip 1975. JÚLIUS 17., CSÜTÖRTÖK Szoborpark Visegrádon Mészáros Dezső tíjabb szabadtéri kiállításáról Minden ott kezdődött, hogy /■maszkát csinált a szomszéd- ' asszonyból... Ez úgy történt, hogy Mészá­ros bácsi — Mészáros Dezső Munkácsy-díjas szobrászmű­vész édesapja — észrevette: az üstházukból kiégett a ta- pasztás. Fogta hát a talicskát, elballagott sárgaföldért, ha­zavitte, meggyúrta, az üsthá­zat újratapasztotta, és ami a meggyúrt agyagból kimaradt, otthagyta az udvaron. A fia megtalálta, gyúrogatni kezd­te ő is, aztán mindenféle formát alakítgatott belőle. A legjobban egy arc sikerült, amelyet meglátva így kiál­tott fel az a bizonyos szom­szédasszony: — Nem szégyöllöd magad, te gyérük, maszkát csináltál belüliem! E méitatlankodás nemcsak tartalmát, hanem magán­hangzóit tekintve is így fo­galmazódott meg, hiszen mindez Szeged-Alsóvároson történt, ahol a véletlenül ke­zébe került anyagból kigyúr­ta első szobrát az a gyérük. Indulás hátizsákokkal A gyerök nem hagyta abba az agyag gyúrogatását. Előbb csak a maga kedvére, szóra­kozására mintázgatott, majd amikor első munkáit a. sze­gedi Móra Ferenc Múzeum- oan is kiállították, fogta ma­gát és egy hátizsákkal — eb­be rakta bele azokat a köz­szemlére kitett figurákat — fölutazott Budapestre. Mind­ez 1947-ben történt, amikor már javában rajzolhattak, íestegettek, szobrászkodtak a Derkovits-kollégium képző­művészjelölt lakói. Fölvették közéjük az egyszem hátizsák­kal érkező Mészáros Dezsőt is. Aztán egy év múlva föl­vették a Képzőművészeti Fő­iskolára is, ahol Beck András, Kisfaludi-Stróbl Zsigmond és Pátzay Pál lettek- a mesterei. Főiskolás évek, diploma, Derkovits-ösztöndíj, 1966-ban Munkácsy-díj. Közben szob­rok, szobrok, szobrok; rész­ben magasba nyúló, könnyed­re, majd felröppenően köny- nyedre mintázott figurák, részben meg portrék, érzé­keny, mélyen átélt, gyengéd kézzel visszaadott arcok. S mindezek múzeumokban, gyűjteményekben, köztereken! Legendába illő pályakezdés, sikeres, indulás — dehát an­nak, aki nagy lendülettel kezdte, s folytatta a maga művészpályáját, hamarosan több is kellett, meg más is. Ezt_ a mást a kő hozta meg Mészáros Dezső számára! A kő, a mészkő, a márvány, amelynek kemény ellenál­lását, majd alázatos enge­delmességét még főiskolás korában megcsodálta — Med- gyessy Ferenc műtermébe já- rogatott el gyakran —, s amely egyszercsak számára is a legizgalmasabb anyag lett. Mást hozott a márvány 1967-ben Rómában járt: ott * kezdte vésőjével pattintgat- ni a fehéren szikrázó carra- rai márványt, majd amikor 1969-ben újra kijutott Olasz­országba, már annyi figurát faragott ki a római Magyar Akadémia udvarán, hogy meg is rendezhette belőlük első ön­álló kiállítását — természe­tesen, ahol reggeltől estig a kalapácsát emelgette, odakint. Ezekből, a Rómában ké­szült márványszobrokból állí­totta össze első hazai tárla­tának anyagát is, 1970-ben, ss ezek a carrarai márványok szerepeltek aztán az újabb hazai — szegedi, hódmezővá­sárhelyi, dunaújvárosi és visegrádi — bemutatkozásain. Megújulás, magáratalálás, új szakasz — ilyesmiket ír­tak, mondtak Mészáros De­zsőről bemutatósprozatának minden egyes állomásán, s joggal, hiszen amit e már­ványdarabok mutatnak, az ko­rábbi szobraihoz képest való­ban más. Látszólag véletlen­szerűen _ ide-odahajtogatott, megfeszített, egymáshoz kap­csolt márványtömbök ezek, de aki körbejárja, s nemcsak egy elkapkodott ránézéssel ve­szi őket birtokába, láthatja: micsoda erő feszíti azokat a jelzés szerűen emberformájú testeket, e testeknek a végle­tekig leegyszerűsített tagjait. Egy-egy tőmondat vala­mennyi, amely testhelyzete­ket, két, olykor három test kapcsolódósának lehetőségeit, viszonyait rögzíti — valóban a lehető legtömörebb szobrászi megfogalmazásban. ' Amiben Mészáros Dezső Ró­mában magára talált művé­szete az első önálló bemu­tatkozása óta változott, azt elsősorban szobrainak mére­tei jelzik. Az odakint faragottak még kis szobrok voltak: poszta- mensen is elférő, tárlatmé- retűek. Ezeket aztán — im­már hazai anyagból, főképp süttői mészkőből — egy na­gyobb, magasabb sorozat kö­vette, most pedig egy, mond­hatni, óriás figurasor van kialakulóban. Sok tonnányi kőtömbökből faragja ezeket Visegrád mellett, a kisoroszi révnél. Két, két és fél méter magasak ezek az alakok, ame­lyek nem megismétlik, ha­nem újrateremtve föl fokoz­zák a kisebb munkákból meg­ismert témákat. Óriásasszonyok — telt, fe­szülő idomaikkal, a nyugalmat, a biztos termékenységet jel­képezve; óriásszerelmesek — időtlen, soha szét nem téphető összefeszüléssel... Természetet és embert... E figurák közül néhány már tavaly nyáron a közönség elé került — Mészáros Dezső szü­lővárosában, Szegeden, a Móra Ferenc Múzeum előtti park­ban rendezett belőlük s koráb­bi munkáiból szabadtéri kiál­lítást —, a már tucatnyi ha­talmas szobor azonban e nyá­ron, júliusban kerül majd a közönség elé: ott, ahol a mű­vész dolgozik, Visegrádon. A visegrádi tanács végrehaj­tó bizottságának határozata ér­telmében, a Mátyás király Múzeum rendezi majd meg ezt az újabb szabadtéri tárlatot, amely a sokak által látogatott történelmi hely központi park­jában, a szökőkút környékén kap majd helyet. A nagymé­retű művekhez kapcsolódó ki­sebb munkákat pedig majd Mátyás király egykori palotá­jában állítják föl dr. Héjj Miklósnak, a visegrádi mú­zeum igazgatójának irányítá­sával. Ügy tervezik, hogy a sza­badtéri kiállítás a helyén ma­rad: nem bontják le, hanem állandó szoborpark lesz belőle. Mindezt pedig azért, hogy ne csak alkalmilag kerüljön a mű a közönség elé, hanem hosszan ott is maradjon. — Oda kell vinni az embe­rekhez a szobrot; lássák, néz­zék, beszéljenek róla — mond­ja Mészáros Dezső, aki ; jövő nyáron egy még inkább láto­gatott helyen, a budapesti En­gels téren szeretne e nagymé­retű munkáival bemutatkozni. A tucatnyi óriás figura a kisoroszi révnél már szállítás­ra vár. Hamarosan jöhetnek is értük a Pilisi Parkerdőgazda­ság hatalmas teherkocsijai, da­rui, hogy fölemeljék, és a visegrádi szökőkút mellé szál­lítsák őket. Dr. Madas András, a parkerdőgazdaság vezérigaz­gatója ajánlotta fel ezt a se­gítséget, mint ahogy tavaly a szegedi olajbányászok egy szo­cialista brigádja rakta teher­autókra, és vitte le Szegedre a hatalmas alakokat. Ezt a mun­kát egyébként — mint Mészá­ros Dezső mondja — az alkal­mi szoborszállítók mindig szí­vesen végzik. Ha akad is köz­tük olyan, aki nem, vagy csak alig-alig érzi meg, mi is azok­ban a nagy kövekben a művé­szet, a hatalmas fizikai és szellemi erőkifejtés eredmé­nyét látva, azt tisztelve, öröm­mel. segít. Mészáros Dezső úgy tervezi, hogy összesen húsz ilyen óriás figurát farag; egy ilyen monu­mentális sorozattal zárná le ezt az alkotói korszakát. Hogy azután mihez kezd majd? Ha a sok tonnányi kő emelgetésében, formálásában jó pár sebet kapott karja is úgy akarja: tovább farag. Kis figurát, nagy figurát — ezt egyelőre még nem tudja. Csak azt: —... természetet és embert; embert és természetet! Akáca László A nyomorultak Jelenet A nyomorultak című film bői. Balról Jean Gabin A valószínűleg legnépsze­rűbb Victor Hugo-regény egy régebbi — 1958-ban készült — NDK—francia—olasz kopro- dukciós változatát újítják fel a mozikban. A kétrészes al­kotás rendezője Jean-Paul Le Chanois, Valjeant, a volt fe- gyencet, a sorsával küszködő embert Jean Gabin játssza (egyik legnagyobb alakítása), Javert felügyelő Bemard Blier, a kapzsi, rosszindulatú Thénardier alakítója pedig az azóta elhunyt Bourvil. A ki­sebb szerepekben is jó színé­szek láthatók. Jól megcsinált és hatásos maga a film is. Ám az ilyen felújításokkal néha zavarban van a kritikus. Már maga az is zavaró, hogy tizenhét évvel ezelőtt nyilván nem ugyanazzal a szemmel nézett az ember egy filmet, mint ma. S ezzel összefügg, hogy a tizenhét évvel ezelőtt érdekesnek és lebilincselőnek látott alkotás ma már nem annyira az. Es itt aligha csak a kritikusi szem élesedéséről, vagy ízlésváltozásról van szó. Inkább az történt, hogy a film újranézésekor rá kellett ébredni: ezt a rendezői és szí­nészi stílust erősen elkoptatta az idő. Az a fajta érzelmes- ség, a szituációk kijátszafásá­nak az a lassú, kényelmes tempója, ami Le Chanois filmjére jellemző, ma már kis­sé idegennek tűnik. Ezen persze nem lehet cso­dálkozni. Annál kevésbé, mi­vel az igazi okok nem is csak a rendező munkájában kere­sendők. Már maga a regény is kissé fárasztó olvasmány manapság, s nem is elsősor­ban a terjedelme miatt, ha­nem azért, mert a romanti­kának azokat a kellékeit, me­lyek éppen A nyomorultakban bomlanak ki igen szemlélete­sen, ma már elég nehezen fo­gadhatjuk el. Viator Hugo írói szándéka kétségtelenül nemes és feltétlenül tisztele­tet érdemlő volt. öt az vezet­te, hogy a múlt század elejé­nek börtönviszonyait leleplez­ze, hogy megmutassa: az egy­szer elítélt ember lényegében soha nem tud többé szaba­dulni a tett emlékétől, bár a büntetését letöltötte. Emellett emléket akart állítani az 1830-as párizsi forradalom hőseinek: Nos, ez a szándék tiszteletreméltó, de az a zsú­foltan romantikus keret, amelyben megjelenik, ma már nem mindenkit nyűgöz le. Túlságosan sok minden törté­nik Valjeannal, túl sok meg­próbáltatáson vezeti át az író. S mégis: az a mesélni tu­dás, a cselekménybonyolítás­nak az a fölényes ismerete, amelyről Hugo tanúságot tesz, ma sem hagy bennünket tel­jesen érintetlenül. Szívesen nézzük a mesét, azt a — igáz, magasabb szinten megfogal­mazott — krimit, amely A nyomorultakban testet ölt. S a szélesebb közönségréteg alighanem még a film ma már kissé avult stílusát sem veszi túlságosan zokon. Gavroche, Cosette, Marius és társaik tör­ténetén lehet most is megha­tódni, és meghatódni éppoly jó, mint izgulni. Ezt tudta a romantikus regényirodalom, ezt tudta Victor Hugo. Enyém, tied, kié? A feltűnően rossz cím (ere­detileg Gli Erői, azaz A hősök a film címe, s a film ismere­tében Világos: a hősök itt gú­nyos jelző) egy, a pár hete bemutatott Puha ágyak, ke­mény csaták című filmhez né­miképp hasonló alkotást ta­kar. Hasonló annyiban, amennyiben az új, olasz— francia—spanyol koproduk- ciós film is a második világ­háborúban játszódik, s ebben is szerepelnek rosszlányok, németek, franciák, angolok. Más hasonlóság is akad: Peter Sellers említett filmje sem vette egészen komolyan a témáját, s ez a film sem teszi ezt. Olyannyira nem, hogy ez már-már a frivolság határát súrolja. Miről van szó? Afrikában, merő véletlen folytán, összeverődik egy vá­logatott társaság: egy német ejtőernyős egység színtiszta nácikból, egy angol—amerikai —francia összetételű másik egység, amelynek feladata kétmillió font eljuttatása a harcoló egységekhez, s bele­szól még a történetbe a siva­tagban egy kis oázisban kü­lönbékét kötött olasz katona is. A németek közt nincs teljes egyetértés, parancsnokuk, a főnemesi származású híres autóversenyző nem annyira náci, mint a többiek. S nem nagy az egyetértés a másik oldalon sem: Katrin, a görög származású angol rosszlány, Bob Robson, az amerikai „életművész”, Raphael, a francia zsebtolvaj, sőt később Spartaco, az olasz tiszt is ugyanazt akarják: maguknak kívánják megszerezni a ha­talmas összeget. Így a világ­háború itt, ezen a sivatagi te­repen meglehetősen leegysze­rűsödik: átváltozik a pénzért folytatott kíméletlen harccá. S a film itt válik kissé ízlés­telenné. A filmet ezenfelül még vígjátékként hirdetik, ami már csak azért is meglepő, mert tele van vérrel, ke­gyetlenkedéssel, eröszaklial. S ezeken az alapvető hibákon még a kiváló szereposztás sem segít: von Lutz parancs­nokot Rod Steiger, Katrint Rosanna Schiaffino, Bobot Rod Taylor, Raphaelt Claude Brasseur, Coopert Terry Tho­mas játssza. Takács István B ettyárh ullas os esztendő volt 1862. Az előző évi statárium­hirdetménnyel bősége­sen éltek a vármegyék. Ropogtak a csendbizto­sok, a pandúrok fegyverei, a rögtönítélő bíróságok nem so­kat teketóriáztak: betyárt, be- tyárrejtegetőt, betyárcimborát, betyárral komázó, akárcsak érintkező vagy betyárság gya­nújába esett, afféle betyáros embert meg orgazdát könnyű­szerrel adtak a bakó kezére. Ámulnunk kell, honnan került elő a rengeteg üldözött, lepus­kázott, bitóra húzott betyár, akinek nyomozati irataival, rögtönbíráskodási jegyzőköny­veivel zsúfoltak a régi levél­tárak. A betyárság szinte perio­dikus fellángolását előidéző, korábban részletesen ismer­tetett gyúanyagok mellett idő­szakunkban egy sajátos ténye­zőre is fel kell figyelnünk. A század második felének 1852­BEKES ISTVÁN: i^ocfáí' -3mpe nótái iia Betyárt kergető pusztabíró ~ Pafcaky Lá&zló rajza.. vei kezdődő aszályos eszten­dei — 1857, 1858, 1861, 1862 — már az 1863-as katasztrofá­lis méretű, országos szárazság előtt, a hazai dolgozó paraszt- ság-pásztorság újabb meg újabb tömegeit sodorták a nincstelenség mélyeibe. A deb­receni határban 1862 májusá­ban „úgy néztek ki a mezők, mintha szalmával lett volna bedugdalvia föld” — jegyzi fel az 1863. évi alföldi aszályos- ságról írott egykorú könyvé­ben Erckövi Adolf. Az Alföld más vidékein kaszáló, legelő szinte semmi, még a fű töve is kiszáradt, községek, falvak környéke lesülve, a Nagykun­ság olyan, mint valami afrikai sivatag. Az aszály nyomán ez­rével hullt el a lábasjószág, ló, szarvasmarha, rohamosan nö­vekedett a kenyér és munka nélkül kószálok hada, és er­jedt az elszánt néphangulat, amelyből 1863-ban „palásto­lás nélkül” csattant ki a fe­nyegetés: „attól veszünk, aki­nek van”. A szárazság természeti csapása — amelyet megfelelő gazdasági gondoskodás alig enyhített — legkeményebben a tartalékkal nem rendelkező, kitartásra legkevésbé képes szegényparasztságot, a mezei munkásokat, napszámosokat, a szgődött pásztorokat sújtotta, s nem kétséges, hogy a kizsák­mányolás terheit elviselhetet­lenné súlyosbító ínség erősen hozzájárult a rendszeresen ir­tott betyárok sorainak állandó feltöltődéséhez. A korabeli ak­ták pontosan mutatják, hogy az üldözött, lelődözütt, elfo­gott, kivégzett betyárok zöme a megélhetésért reménytelen küzdelmet folytató földművelő szegénynépből, munkát vesz­tett, bűnbe siklott pásztorok­ból rekrutálódott. E korszak sok száz betyárja közül a hírhedett somogyi Patkó-testvérekkel egyrangon a Duna—Tisza közi Bogár-fa- milia néhány tagját örökítet­te meg a történeti és sajtódo­kumentáció, a népköltészet és a ponyva. Ha megpróbáljuk feltárni ennek kikövetkeztet­hető okait, akkor egyes vonat­kozásokban párhuzamos, má­sokban ellentétes eredőkhöz jutunk. ELhíresedésük közös mag- vának tekinthetjük elsősorban a két Patkó-fivér és a Bogár­család által rövid hónapok alatt végbevitt betyártámadá­sok rendkívül nagy számát. Bár sem a somogyiaknál, sem az alföldieknél nem határolha­tó el pontosan, hogy milyen cselekményeket követtek el valójában, s miket fogtak rá­juk — sajtóhír, csendbiztosi nyomozat, statáriális tárgyalás ebben a vonatkozásban nem ad teljes bizonyságot —, any- nyi kétségtelen, hogy öreg Bogár Szabó Imre s két fia: ifjabb Bogár Szabó Imre és Bogár Szabó Jakab, valamint unokabátyjuk: Bogár Szabó Miska, a somogyi Patkókkal közel egy időben, többször is végigvámolták Bajától Bugá­éig, Bugáétól Csongrádig, Csongrádtól Dabasig és az egész Duna—Tisza közét. A sokfelé játszódó és sokféle Bo­gár-históriák híre spontán is ? \ r -v #• í. | lí« Lovaőbctyáx „munka” közben — Lotz Károly nyomán rajzolta Jankó Ján06. sebesebben terjedt, mint elszi­getelt, egyes eseményeké, a sajtó is sűrűbben, szívesebben foglalkozott az effajta növekvő szenzációkkal — s a hatvanas években a folklorizálódás és a ponyvásodás folyamatánál már nagy súllyal esik latba a fejlődő és terjedő sajtó funk­ciója. A könnyedebbé, fris­sebbé, s persze hígabbá is vált hírlapírás tájékoztató, népsze­rűsítő hatása még az analfa­bétákat is elérte, hiszen a leg­érdekesebb közleményeket írástudó emberek gyakorta felolvasták, tartalmukat a szóbeszéd, pletyka továbbadta a betűt nem ismerők széles táborának is. Ha viszont rámutatunk arra, hogy milyen komor-kemény vonások „egyénítették” a két Patkó, különös Patkó Jancsi dombvidéki gyalogbetyárkodá- sát —, máris rátapinthatunk a Patkóék és a Bogárék nép- szerűsödésének egymástól el­térő tényezőire. Patkó Jancsi és Patkó Pista személyiségé­nek zordon jegyeiből mitsein találunk azokban a bűnügyi aktákban, amelyek a Pest me­gyei levéltárban a Bogár-fa- milia tagjai ellen indított csendbiztoSí hajszáról és - a rögtönítélő bíróság elé került két Bogár-fiú főbenjáró peré­ről fennmaradtak. Vadul szá­guldozó, szilaj alföldi lovas betyárok alakjai ködlenek elő a szapora jelentésekből és vaskos jegyzőkönyvekből, olyan legényeké, akiknek fő­prédája, értéke a ló, a nyereg, a puska, a lőportartó meg a pisztoly, akik sorsuk átkától űzetve vágtában rohannak ki­kerülhetetlen végzetük felé. Mintha Angyal Bandi támad­na fel, mintha a valóság Pető­finek másfél évtizeddel előbb valóságból költött lovasbetyár- figuráit másolná újra — úgy robognak a pusztán ezek a hetyke halálraszántak, úgy indul akasztófa alá — szem­tanúk szava szerint virágko­szorúval a kezében — a húsz- esztendős ifjú Bogár Imre... (Folytatjuk) é i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom