Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-22 / 145. szám

1975. JÜNIUS 22., VASÁRNAP "kMA*w AZ EMBEREKET MINDIG FOGLALKOZTATTÁK A FÖLDÖN KÍVÜLI LÉT, A VILÁGŰR TITKAI. EZEK­RE A KÉRDÉSEKRE KERES VÁLASZT a csillagászat, AMELYNEK LEGÚJABB KUTATÁSAIRÓL SZÁMO­LUNK BE E HETI TUDO­MÁNY-TECHNIKA ÖSSZE­ÁLLÍTÁSUNKBAN. A feltételezett Vulkán bolygó Már régebben felmerült az a feltevés, nogy nem a Naprend­szer legbelső bolygója a Mer­kur, hanem egy még belsőbb bolygó is volna, amelynek fel­tételesen a Vulkán nevet ad­ták. A Vulkánnak, éppen úgy, mint a Merkúrnak, meteoroló­giai szempontból az volna a különleges érdekessége, hogy egyiküknek sincsen légköre, és mindkettő igen nagy intenzi­tású napsugárzásnak van kité­ve. A Vulkán kérdésével igen behatóan foglalkozik H. Cour- ten, aki New York államban tevékenykedik. Már 1966 óta 1 minden egyes teljes napfo­gyatkozás alkalmával fény- képfelvételeket készített a Nap körüli égboltrészről, és az 1970. évi észak-amerikai teljes nap- fogyatkozás során egy gyanús objektum jelent meg a fény­képeken, jóllehet, ezeket há­rom, egymástól távol eső hely­ről készítették. . A kutatók úgy.vélik,-.'hogy a Merkur és a Nap között egy égitest kering a Nap körül, kö­rülbelül egytized csillagászati egységnyi távolságban a Nap­tól. Az említett fényképeken úgy jelenik ez meg, mint egy csillagszerű égitest. Ezenkívül azt is valószínűnek tartják, hogy egy teljes aszteroida-öv helyezkedik el a Merkur és a Nap között. / Az ismeretlen Vénusz felső rétege. A Vénusznak meglehetősen sűrű ionoszfé- rája van, de az elektronok koncentrációja több tucatszor kisebb, mint a földi ionoszfé- rában. Nincs mágneses meze­je (legalábbis a Föld mágne­ses mezejéhez viszonyítva tel­jesen jelentéktelen). A Nap ál­tal kibocsátott elektromos ré­szecskék tehát szabadon kör- befutják a bolygót. A Földtől eltérően, amelynek mágneses mezeje visszatartja ezeket a részecskéket, a Vénuszon, a nappali oldalon ezek a ré­szecskék egészen 500 km ma­gasságig hatolnak be a lég­körbe. Miért éppen a Föld? A világűr, a bolygórendszer kutatásával foglalkozó tudó­sokat elsősorban a bolygók keletkezése és fejlődése érdekli. Választ szeretnének kapni például arra, hogy miért ép­pen a Föld az élet fejlődésé­hez a legkedvezőbb feltételek­kel rendelkező bolygó? A Főid légköri összetétele miért különbözik annyira a Vénusz és a Mars, szinte kizárólag széndioxidból álló légkörétől? Miért száraz bolygó a Vé­nusz és a Mars? A Föld miért őrizte meg a nedvességet? Miért van az, hogy a földi légköri nyomás közbenső he­lyét foglal el a Vénusz és a Mars légköri nyomása között? Ezek a kérdések, sok más kér­déssel együtt feleletre várnak. A most felbocsátott Vénusz—9. feladata, hogy újabb felfe­dezésekkel válaszoljon rá­juk. Június 8-án a Szovjetunióban felbocsátották a Vénusz— 9 automatikus bolygóközi állomást, amely októberben ér a Vénusz közelébe. Aztán — jó egy hete — a Vénusz—10 au­tomatikus űrállomást is felbocsátották. A Naprendszer kutatá­sában elért legutóbbi, igen jelentős előrehaladás lehe­tővé teszi számunkra, hogy egyre jobban megismerjük a hozzánk közelálló vilá­got és olyan szemmel néz­zük a bolygókat, mint a saját Földünket. Lényegében egyidőben A tudósok jogosan feltéte­lezik, hogy a bolygók kialakulása lényegében egy­időben ment végbe. Az utób­bi évek kutatásai, kísérletei és mérései azonban azt bizonyí­tották, hogy még az úgyne­vezett Föld-csoporthoz tartó­ké bolygók — a Vénusz, a Mars, és a Merkur — számos jellemzőjükben alapvetően kü­lönböznek egymástól. Különö­sen szembetűnő a Föld és a Vénusz közötti különbség, bár külső ismérveikben sok a ha­sonlatosság. A Vénusz átmé­rője 650 km-rel rövidebb, mint a Földé. Szilárdsága a Föld 0,85-öd része. A Naphoz va­ló közelsége miatt a Vénusz kétszer olyan erősen van „megvilágítva”, mint a Föld, a felhőrétegről körülbelül kétszer annyi napsugár verő­dik vissza, mint a mi fel­hőinkről, ugyanakkor a kát bolygó által elnyelt napener­gia mennyisége körülbelül egyforma. A Vénusz legkisebb távolsága a Földtől 40 millió km. 224,7 földi nap alatt for­dul egyet a Nap körül, s ez alatt a Földről nézve korong­ja és megvilágítása ötször vál­tozik. Miután optikai megfigye­lésekkel megállapították, a bolygó légkörének fontosabb összetevőit, a légnyomás és a hőmérséklet nagyságrend­jét; a légkör fő összetevői és a légköri adatok pontossága továbbra is nyitott kérdés ma­radt. Összehasonlítások alap­ján a fökomponens nitrogén. Rádíóasztronórniai mérések igen erős sugárzást jelentet­tek. Ebből feltételezték, hogy a bolygó felülete forró, hő­mérséklete 600—650 Kelvin­fok lehet. A légkör struktú­rájának elvi kérdéseire azután a Vénusz—4., a Vénusz—5. és a Vénusz 6. (1967—69) kísér­letekkel sikerült konkrétabb válaszokat kapni. Mai elkép­zelésünk tehát a bolygó lég­köréről a következő: ki- lencvenhét százalékban szén­dioxidból áll, vízgőz, pára: egy százalék, lehetséges még nitrogén és néhány inertgáz, oxigén gyakorlatilag nincs. A legújabb mérések alapján a bolygó felületi hőmérséklete hozzávetőlegesen 500 Celsius- fok, a légnyomás valamiVel több, mint 100 atmoszféra. Ez a tenger vize alatt 1 km mé­lyen mért légnyomásnak fe­lel meg, azzal a különbség­gel, hogy itt a hőmérséklet jóval alacsonyabb. A gáz faj­súlya ilyen viszonyok között a víz fajsúlyának mindössze egytizede. Vinogradov hipotézise Mi okozhatta a Vénuszon ezeket a különös feltételeket? A tudomány — mai állása szerint — még nem tud kielé­gítő választ adni erre. Fel­tételezhetően elsősorban a Naphoz való közelség. Vinog­radov akadémikus hipotézise szerint a karbonátvegyüle- tek szilikátvegyületekké ala­kultak át, miközben nagy mennyiségű széndioxid került a légkörbe. Az elméleti érté­kelésekből például a sugár­energia mozgásával kapcsola­tos számításokból arra lehet következtetni, hogy a párol­gás hatására jelentékeny fel- melegedés mehetett végbe. A hőmérséklet növekedésével mind több széndioxid és víz párolgott el, növekedett a légnyomás, ez még több ki­sugárzott hőt tartott vissza. Nagyon keveset tudunk egyelőre a Vénusz felhőzeté­ről. Valószínű, hogy ezek a felhőtömegek apró jégkristá­lyokból állnak. Ebben az eset­ben az alsó határ 60 lem ma­gasság, a felhőréteg vastag­sága 5—3 km. Bár a vízgőz jelenléte igazolni látszik a jégkristályokat, a legutóbbi in Iravörös színképméréses ku­tatások mást látszanak alá­támasztani. Ezek szerint a felhők egészen különleges ve­gyietekből állnak. Számos kísérletből rájöttek, hogy a Vénusz felső légköré­ben, több száz kilométer ma­gasságban jelentős mennyisé­gű széndioxid maradt fenn. A felső légkör hőmérséklete jó­val hidegebb, mint a Föld A világegyetem óriásai A csillagászatban jelenleg az egyik legfontosabb kuta­tási irány annak a kiderí­tése, milyen a kompakt rá­dióforrások, azaz a quazároli és a pulzárok szerkezete. E célból építenek egyre na­gyobb méretű rádiótávcsöve­ket. A kutatások célja annak a megállapítása is, mekkora a rádióforrás a valóságban? Mekkora teret töltenek ki a fizikailag kölcsönhatásban ál­ló anyagtömegek? Milyen folyamat felelős ? A válasz ezekre a kérdé­sekre egyáltalán nem magá- tólértetödő. A teleszkópokkal ugyanis egy objektumnak egyszerre csak kis részlete tanulmányozható. Azt is ne­héz eldönteni, hogy az elő­tér, ill. a háttér objektumait nem számítjuk-e a vizsgált forráshoz. A probléma meg­oldása fontos egyrészt azért, hogy kiderítsük, milyen fizi­kai folyamat felelős a rádió­források energia-utánpótlásá­ért, másrészt adatokat kap­hatunk a galaxisok, ill. a ga­laxishalmazok közötti térben levő anyag mennyiségéről. , Halvány anyaghidak Már régóta sejtjük, hogy az extragalaktikus rádióforrá­sok az eddig ismert legna­gyobb objektumok. A legna­gyobb a 3C 236 jelű, amely a Kis Oroszlán csillagkép irá­nyában fekszik. Az átmérője 1 millió fényév, így mérete felülmúlja a kisebb galaxis­halmazok méreteit. A forrásokról készített „kon­túr térképek” szerint ezek összetett objektumok. Kis méretű „fényesebb foltokból állnak, amiket halvány anyaghidak kötnek össze. Centrális galaxis Ezek az objektumok általá­ban egy optikailag is meg­figyelhető középponti forrás két oldalán helyezkednek el. Ez általában egy galaxis. Az elméletek szerint ez az ún. centrális galaxis dobta ki magából a rádióforrásokat. A kutatók egy csoportja azt vizsgálja, mennyire befolyá­solja ezeket a kidobott anyag­fél hőket mozgásukban a fel­tételezett intergalalitikus anyag. A Barnard csillag rejtélyes bolygói Napjainkban egyre több vita folyik a Naprendszeren kí­vüli élet lehetőségeiről. Általában abban megegyeznek a tu­dósok, hogy az élet elsősorban olyan csillagok körzetében alakulhatott ki, amelyek bolygóval vagy bolygókkal rendel­keznek. Ilyenkor lépten-nyomon szóba kerül a Barnard csil­lag neve. Először 1968-ban Peter van de Kamp, holland csillagász publikált mintegy 3000 felvételt a csillagról. Részletesen vizs­gálta a Földhöz viszonylag közel levő (5,9 fényév), a Kígyó csillagképhez tartozó csillagot. A csillag mozgásának tanul­mányozása közben gyenge rezgéseket észlelt és ama a kö­vetkeztetésre jutott, hogy a Bamard körül egy. a Főidről közvetlenül nem észlelhető bolygónak kell keringeni. A Bar­nard sajátos mozgási adataiból ki is számította a bolygó tö­megét. A Jupiter 1,8-szoros tömegével rendelkező bolygó szá­mításai szerint erősen elnyújtott pályán kering a csillag kö­rül 25 éves keringési idővel. Néhány évvel később van de Kamp újabb mérési ered­ményeket közölt a Barnardról és korrigálta előző eredmé­nyeit. Véleménye szerint nem egy, hanem két bolygó kering a csillag körül. A két bolygó csillagászati jelölése: BI és B2. Később két amerikai csillagász szintén — akik ismerték van de Kamp elméletét és erősen kételkedtek abban — ta­nulmányozta a Barnard csillagot. Bár kevesebb mérési anyaggal rendelkeztek, mint van de Kamp, de modernebb feldolgozási technikát alkalmazva ugyanolyan pontosságú eredményeket kaptak a csillag parallaxisára. A Földről nem látható bolygók alapjául szolgáló gyenge rezgéseket azonban nem sikerült felfedezniök. Az amerikai csillagászok méréseiket ugyanazzal a rádió- teleszkóppal végezték, mint van de Kamp. A van de Kamp- féle gyenge rezgések keletkezését a rádióteleszkóppal hoz­ták összefüggésbe, és a rezgések elmaradását azzal magya­rázták, hogy az évek során a rádióteleszkóp jellemzői meg­változtak. Nemzetközi - asztrofizikai központ pont létesül. A fekete-tengeri üdülőhely, Jalta közelében, a hegyekben építik fel. Ezen o területen magas a napsütéses órák száma, ami kedvez a nap- tevékenység megfigyelésének. A központ épülete — a tér. vezök elgondolása szerint — az első szputnyikra fog emlé­keztetni. Az asztrofizikai be­rendezéseket az NDK-ban ren­delték meg. Lézertechnika al- Jcalmazásával szférikus tükrön rekonstruálják a Nap térhatá­sú képét. Ez lehetővé teszi, hogy a naptevékenységet egy­szerre háromszáz megfigyelő tanulmányozza. A különleges bemutatóteremből a turisták figyelemmel követhetik a Föld körül keringő szputnyikok út­ját. Új szerves vegyület a csillagok között Az Orion (Vadász) csillag­képben megfigyelhető hatal­mas por- és gázfelhő — a Nagy Orion-köd (M 42) — rég-- óta kedvenc .kutatási területe azoknak a csillagászoknak, akik a különböző molekuláris gázok Tejútrendszerünkben fellelhető nyomai, után kutat­nak. Csillagrendszerünkben csupán egyetlen másik terület ismeretes, ahol az ittenihez hasonló gázok szintén előfor­dulnak. Ez a régió a Nyilas csillagképben fekszik, lényegé­ben Galaxisunk centrális ré­szei felé. Az eddig felfedezett 29 intersatelláris molekula legtöbbjét e két óriási töme­gű anyagfelhő egyikében lel­ték fel. Éppen ezért nem meg­lepő, hogy a most harminca­dikként felfedezett molekulát, a (CHs) 2O összetételű ún. oli- metilétert is az Orion-ködben sikerült azonosítani. Ez a szer­ves vegyület már az összetet­tebbek közül való, minthogy minden molekulája kilenc ato­mot tartalmaz. Mint az már megszokott, a molekulák azo­nosítása rádiócsillagászati módszerekkel történt. Az Egyesült Államok Nemzeti Rá­diócsillagászati Obszervató­Fényes pontforrások a Napon 1959-ben a naptevékenység új formáját fedezték fel a csillagászok. Amikor a raké­tákkal fellőtt röntgen-sugár- teleszkópok képeit értékelték, a napkorong felett X-sugárzó pontforrások jelentek meg. Újabban kiderült, hogy ezek az X-sugárzó pontforrások alapvető jelentőségűek lehet­nek a napciklus megértésénél. Egy kisebb kutatócsoport előzetes vizsgálatokat kez­dett. hogy meghatározzák a fényes X-sugárzó pontforrá­sok tulajdonságait. Felhasz­nálták azokat a felvételeket, amelyeket az elmúlt évben a Skylab készített. A Skylab olyan szerkezetet szállított, amely 3,5—60 angstrom hul­lámhossztartományban fény­képezte a Napot. Ilyen jellegű vizsgálatokra a kerin­gő Skylab nagyon alkalmas volt, mert a rakétás beren­dezések csak percekig végez­hetnek méréseket. Eddig tar­tózkodnak ugyanis pályájuk legmagasabb pontjának köze­lében. Egy átlagos —■ Napról ké­szített— röntgenfelvételen kb. 100 ilyen fényes pont van. A teljes számuk az egész nap­felszínre vonatkoztatva köze­lítőleg 500 lenne, ha nem takarnák őket a feljebb levő koronajelenségek, vagy maga a Nap. A fények, pontok, kö­zelítő élettartama 8 óra. Az ilyen objektum először általában diffúz felhőnek lát­szik, melynek belsejében ké­sőbb egy fényes mag lesz lát­ható. A felhő méretei erősen megközelítik Földünk mére­teit. Ezután a felhő fokozato­san elhalványul. Az X-su­gárzó fényes pontforrások egy része nagyon érdekesen, lát­ványosan viselkedik. Percek leforgása alatt több nagyság­rendéire kifényesedik. Az, hogy ilyen gyorsan felvillanó pontok hogyan fényesednek, és halványulnak el, olyan lcér- dés, melyet a későbbi Skylab- kísérleteknek kell tovább ku­tatni, a jelenleginél tökéle­tesebb műszerekkel. Eltérően a Nap eddip is­mert, úgynevezett aktív te­rületeitől, amelyek meghatá­rozott szélességű zónákban csoportosulnak, az X-sugárzó fényes pontok a teljes nap­felszínen megtalálhatók. Eb­ben hasonlítanak a naplég­körbe emelkedő konvekciós áramlások által kialakított granulációs szerkezethez. Ér­dekes módon a granulációs cellák és a pontok élettarta­ma is hasonló. A kutatók megbecsülték, hogy az X-sugárzó pontforrá­sokban a mágneses tér erős­sége 10 gauss körül van. A naponta keletkező 1500 forrás esetén a következő bámulatos következtetésre juthatunk. Az X-sugárzó fényes pontok erő­sebb mágneses tér keletkezé­séhez vezetnek, mint amit a napciklus alatt az ismert ak­tív területek adnak. Ha ezt a teret szétosztjuk a napfel­színre. a fényes pontok túl­nyomó részét adják a Nap mágneses terének. Eképpen az X-sugárzó fényes pontok értelmezése alapvető jelentő­ségű lehet a Nap „dinamó elmélete”, valamint a Nap­ciklus megértéséhez. T. M. Törpe planetárium A modern planetáriumban a csillagos eget — mozgásai­val együtt — bonyolult optikai berendezés vetíti rá egy fél­gömb alakú kupola belső falára, amely alatt a szemlélők ül­nek. Néhány perc alatt lepergeti az égbolt napi, vagy évi forgását, a Nap, a Hold és a bolygók vándorlását; bemutat­ja az égbolt képét különböző földrajzi szélességeken, sőt nap­es holdfogyatkozásokat, üstökösöket, hulló csillagokat és újabban mesterséges holdakat is vetít. Ma még csak kevés helyen van planetárium — hazánk­ban is csak most kezdik építeni a budapesti Népligetben —, pedig az iskolai oktatásban nagyon nehéz- szemléltetés nélkül megértetni a tanulókkal a Naprendszer és az Univerzum je­lenségeit. Éppen ezért angol kutatók megszerkesztették a ké­pen látható „Helios” nevű audiovizuális segédeszközt — egy­fajta törpe planetáriumot —, amelynek segítségével még a kisgyermekeknek is elmagyarázhatok az égi mechanika tör­vényei, a csillagászati alapismeretek. A „Helios”-t több se­bességi fokozatú, elektromotor hajtja, s a mozgások megfele­lő programok alapján mennek végbe, amelyeket a tanárké­szít elő az oktatáshoz. A készülék használatához mintegy 109 oldalas segédkönyv áll az oktató rendelkezésére. riumának egyik 11 méter át­mérőjű paraboloid-antennájá- val „szondázták” a gázfelhőt. Mindhárom' rezgésszám a di- metiUéter egy-egj{., .jeUegzetés. elékírómagnesés sugárzásáé­val esik egybe. A mérésekből az is kiderült, hogy az Orion- köd újonnan felfedezett mo­lekulákból álló része erőteljes mozgásban van, esetleg több különböző, jól szétválasztható sebességgel áramlik. A Szovjet Tudományos Aka­démia javaslatára a Krímben nemzetközi asztrofizikai köz-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom