Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-15 / 139. szám
1975. JÜXIUS 15., VASÄRNAP 9 ~xMiap Odabent, a buxusok között az utat gereblyézte valaki. Pengették a kavicsok a gereblye vaskörmeit. A fiú félrehajtott fejjel hallgatta. Nagyon meleg volt, harmincöt foknál is több lehetett, de a kerítésen áthajtó platánfa kellemes árnyékot vetett a kerítésre. Vakítóan csillogott a villamossín az út közepén. Nem érte el már az előző kocsit, pedig a saroktól futott utána. Az árnyékba húzódott, táskáját a kerítés lábazatára támasztotta. Megnyomódott egy paradicsom a csomagban, nedves folt jelezte helyét a táska vásznán. Megmozgatta lábujjait a sarujában, amit sajátmaga készített egy régi aktatáskából. Elkopott már a saru talpa. Akkor is ezt viselte, amikor megismerte Mónikát. Mögötte állt a lány a fagylaltosnál, nézte a sarut és mosolygott. Ö pedig visszamosolygott rá. Később bevallotta Mónikának, hogy nem az ő ötlete volt a saru, a románok használnak ilyet Az elmúlt nyáron látta Romániában. Az egész kirándulást elmesélte Mónikának. Idős házaspár közeledett az utcán. A néni fekete kendőt viselt és bicegett egy kicsit. A férfi mégjobban bicegett: sovány karját felesége karjába fűzte. Gyakran hátranézett, jön-e már a villamos? Még harminc méterre voltak a villamosmegállótól. De csak a forró levegő szállt remegve a macskakövek felett. A kertben, a buxus mögött kitartóan gereblyézte valaki az utat. Zizegtek a kavicsok. Amikor meglátták a fiút, a néni súgott valamit a férjének. Megálltak öt lépésre és csak nézték. A fiú mozdulatlanul támaszkodott a kerítéshez. Kellemetlen érzés volt, hogy ennyire nézik. Végül belenyúlt a táskájába, kivette a paradicsomot és az úttest közepére dobta. A paradicsom azonnal szétlapult, mintha odaragadt volna a kőhöz. — Disznóság! — mondta a néni. Szemére húzta a kendőjét és köhögött egy sorozatot. A bácsi aprókat bólogatott. Le nem -vette szemét a fiú sarujáról. — Gyönyörű — motyogta. — ö legalább is azt hiszi, hogy gyönyörű! A fiú fütyörészett. A buxus mögött abbahagyta valaki a gereblyézést. A fiú várta, hogy újra kezdi, de nem kezdte újra. — Pizsamában járnak az utcán — mondta a néni. — Hálóingben — motyogta a bácsi. Végre jött a villamos: éppen a paradicsom felett állt meg. A két öreg a hátsó peCSÖRSZ ISTVÁN:JÖVÖK o nyomban leugráltak, kivont szuronyú puskájukat maguk elé tartva sétáltak a vagonok előtt, és senkit, sem engedtek a katonák közelébe. Egyre gyakrabban jöttek kelet felől a szerelvények. Már nemcsak sebesülteket vittek hazafelé. Volt azokon mindenféle. Repülőgép roncsai, szétlőtt harckocsik és mindenféle lim-lom. Később, júniusban olyan szerelvények is jöttek, amelyek szorosan lezárt tehervagonokból álltak. Az ilyen vonatoknál minden vagon tetején ült egy tábori csendőr, puskával a kezében. Titokzatos szerelvények voltak ezek. Az emberek mindenfélét találgattak. Egyesek szerint értékes hadizsákmányt szállítottak azokban. Csupa drága kincs! Mások úgy vélték, fegyver van bennük. Szigorú hadititok! Azért őrzik annyira. Egyszer megállt az állomásunkon egy ilyen különleges vonat. Akkor jeleztek légiriadót, amikor a falunkhoz ért. Megjelentek az égen a gépek, leszórták bombáikat és visszafordultak. A közelben megrongálódott a vasúti pálya, ezért altkor sem indult tovább a vonat, amikor lefújták a légiriadót. Még délután is ott vesztegelt. YJ ízért mentem. Forró nyári dél- ’ után volt, mezítelen talpamat égette az áttüzesedett föld. A kútból állandóan csobogott áz enyhülést adó, hús víz. Nem zárták el azt a kutat soha. Teleengedtem a kannákat. Tetejükről lelöttyintettem a felesleget, éppen annyit, hogy a fedelüknek jusson hely. A víz ráfröccsent a lábom- ra. Ráérősen leemeltem a teli kannákat, letettem magam mellé a földre. Még nem indultam haza. Irtóztam kilépni a fák hűvöséből, a tűző napra, sajnáltam otthagyni a hűs vizet ontó kutat. Tenyeremet a csapból ömlő víz alá tartottam, sok apró sugárban csapódott szét rajta, szétterült, mint egy ronra szállt — a fiú az elsőre nézegetett, de nem nyitotta ki a vezető az ajtót. Megvárta hát, amíg elindul a kocsi és csak akkor ugrott fel a hátsó peronra. Tömve volt a kocsi. A két öreg már bement középre. Valaki átadta a helyét a néninek: gyorsan leült és integetett a bácsinak, örült ne*, hogy helyet kapott. A bácsinak is átadta valaki a helyét — a bácsi is örült, de mégegyszer visszanézett a fiúra. A vezető indított. A fiú látta, hogy megtántorodik a bácsi. Olyan közel állt hozzá, hogy érezte a mozdulatát, amint a kapaszkodó felé kapott. Csak egy pillanatot késett. amint kinyújtotta felé a kezét. A bácsi végigvágódott a padlón. Valaki sikoltott. Utasok ugrottáit a bácsi mellé. A néni még mindig mosolygott: valamennyi utas közül ő értette meg legkésőbb, mi történt. — Imre.., — motyogta. A vezető fékezett. A fiú sápadtan bámulta az öregasz- szony arcát. Valaki mentőért kiáltott. Egy mellékutcánál álltak meg; dupla telefonfülke fénylett a sarkon. A fiú leugrott a villamosról és megindult a fülke felé. Valaki elfutott mellette: nem merte megnézni, ki az. Visszanézni se mert. Bement a fülkébe, gondosan magára húzta az ajtaját. Egy csomó aprópénz volt a zsebében. Iszonyú hidegnek érezte az érméket. Felhívta a mentőket. — Halló! — mondta egy nő. Mónika hangjára hasonlított a hangja. A férfi, aki elfutott mellette az előbb, a szemközti fülkéből beszélt. Minden szavát hallotta, de semmit nem értett belőle. — Halló! — szólt ismét a női hang. — Jövök — motyogta a fiú és letette a kagylót. Belső udvar leanderrel rí 3n Hartai Zsuzsa raj’za ÚJHELYI JANOS: Szülőföldem szép határa —.----------------- napsugaI Törékeny rak buk---------------:---- dácsol- ■ na k konyhánk tárgyain: anyám aranygaluskát szaggat. Könnyű kicsi szellő borzolja meg az ablakon csüngő szádákat, nézem anyámat. Megint tavasz van. Hányadik? Néhány éve nem számolom már. Földbe taposom a cigarettámat, felállók, nyújtózom. Anyám kezében megáll a folyékony zsírba mártott evőkanál, kérdőn néz rám. — Hová mész? Suta mosollyal mondom: — Széjjelnézek a határban. Anyám tekintetében az érzelmek leírhat a tlanul komplikált rendje tükröződik: nagyon is érthető érthetet- lenség, szelíd siemrehányás, csöppnyi cinkosság és egy pici fájdalom, amely az oly gyorsan elszállt éveket juttatja eszembe. Felnőttek vagyunk mind a ketten, régóta. Az időben utolértük egymást. Együtt öregszünk majd meg. — Menjél — mondja anyám. A kelttésztából csinos darabot kanyarít, megforgatja a cukrozott dióbélben és szelíden eligazítja a jénai tál alján. Nem törődik velem. Akkor megyek. ;---------------szélén lakunk, I A falu az utolsó ház a ---------------* miénk, utánunk már a gödrök következnek. A gödrök. Gyerekkoromból visszahallom apám hangját: Ha mégegyszer a gödrök közé mégy, szétcsapom a fejedet. Tavaly belefulladt az egyikbe Lovász Lajkó... A gödrök valamikor félelmetesek voltak: mélyek, tele békával és siklóval, a felszínen egzotikus növények ringatóztak. Ma sem tudom a nevüket. Mi gyerekek, titokban, néha megmártóztunk a vízében, de úszni én sohasem tanultam meg, arra nem jutott idő. A gödrök közt cigányok éltek, vályogot vetettek: mértani pontossággal rakott gúláik rajza felködlik előttem. Most üres minden, nem látok embert sehol. A cigányok rég beköltöztek a faluba. A táj az évtizedek során elvadult, el- mocsarasodott. S a gödrök milyen kicsinyek lettek! Ezektől féltett apám? A gyenge tavaszi fényben barnán sütkéreznek az őszről ittral e gyező, és a szivárvány színeire bontotta a fa lombjai közt betűző napfényt. A terebélyes gesztenyefák hűvösében, nem messze a kútfői, lustán elnyúlva pihentek a tábori csendőrök, akik az állomáson veszteglő szerelvényt vigyázták. Kártyáztak. Belefeledkezve pancsoltam. Egyszer- csak hangot hallottam. Tompán ért el hozzám. Mintha szólított volna valaki. Megrezzentem és önkéntelenül a vagonok felé néztem, ahonnan a hangot véltem jönni. — Kislány! — hallottam újra. Felegyenesedtem. Abbahagytam a pancsolást és néztem meglepődve a vonatot. Az egyik ráccsal fedett, parányi szellőzőablakán át kéz nyúlt ki. Kék zománcos bögrét szorongatott. Megdöbbentem a felismeréstől. Ott, a tűző napon álló lezárt vagonokban emberek vannak! Álltam és néztem a kezet, amint erőlködve nyújtotta mind kijjebb azt a bögrét. — Angyalkám, ha istent ismersz, hozz vizet! A gyermekem szomjan hal! — mondta ismét a hang. ondolkodás nélkül megindultam a ^ vagon felé. Az egyik csendőr fektében rámkiáltott: — Te! Oda ne menj! Nem jutott el a tudatomig a tilalom. Annyira értelmetlen volt, hogy azt nem is lehetett felfogni. Odamentem a vagonhoz. Lábujjhegyre álltam, de igy sem értem el a szellőzőablakot. A kéz elengedte a bögrét, koccanva ütődött a kaviccsal beszórt földre. Lehajoltam érte. Az orromba tódult a vonatból áradó iszonyatos bűz. De még a bűznél is rettenetesebb volt az a tompa nvögés, hörgés, gyereksírás, ami bent- ről hallatszott. Mintha maga a vagon nyögött volna irtózatos kínjában. — Hozz vizet! A gyermekem szomjan hal! Az isten megáld érte — hallottam. Az irtózattól, a félelemtől a torkc nban lüktetett a szívem, fojtogatott a sírás és elfogott a hányinger. Visszamentem a kúthoz és a csap alá tartottam a bögrét. — Te lány! Hallod-e! Még egyszer oda ne menj! — szólt ismét a csendőr. Még mindig nem értettem. Hát mi vétke lehet egy szomjazó gyereknek? Miféle hatalom . lehet az, ami egy kisgyermeket vagonba zár, hogy még vizet sem ihat? Nem lehetett ezt megérteni! Leengedtem a karom a bögrével együtt, kiömlött belőle a víz, és bárgyún néztem a csendőrre. Hogyan képzeli? Most már mindenképpen visz- sza kell vinnem legalább a bögrét! Nem tarthatom meg, nem az enyém! Meg kinek hiányzik itt egy bögre víz? Ott pedig, a tűző napon abban a vagonban, szomjan hal egy kisgyerek. Ezt igazán nem akarhatja! Nekem még vissza kell mennem ahhoz a vagonhoz! Nem tehetek mást! Akartam ezt mondani a csendőrnek, de mielőtt szólhattam, ismét megfenyegetett, azután szétnyitotta tenyerében a kártyapaklit. Közben egy fiatalasszony jött vízért, kivette a bögrét a kezemből, ö tartotta a csap alá. — Hagyd, majd én odaviszem — mondta. — Te el sem éred az ablakot. Megindult a vízzel a vagon felé. A csendőr leborította a kártyáit a földre és felkönyökölt. Káromkodott. — Az anyád ... ! Nem érted, hogy nem lehet odamenni. Azok ott zsidók! — A csendőr úr azt tudja, hogy zsidók. Én meg azt tudom, milyen az, ha a gyerek inni kér — felelt az asszony szelíden és ment tovább a vagon felé. T’elpattant a csendőr, egy ugrással-*• mellette termett, megragadta a karját és odalódította a virágoskert léckerítéséhez. A bögre kirepült az asz- szony kezéből, a víz úu fröccsent szét, hogy még foltot sem Hagyott a földön. A gyilkos nap már a levegőben felszippantotta azt a pár cseppnyi éltető, bűs nedvességet... gadt nádszálak, senki sem vágta le őket. Minek is? Zsombékba lépek, bokáig süllyedek, elhalt növények maradványai ropognak a lábam alatt. S ekkor, alig kő- dobásnyira tőlem, felrepül egy fácán. Kakas volt, láttam, még megismerem. A gödrökön túl van a határ. Az ezerszer megénekelt alföldi táj. Mit mondhatok róla? Aki nem élt itt, úgy se hinné el, hogy ez a világ leggyönyörűbb vidéke. Petőfi Sándornak sem hitték el. ____________a felázott I Megyek úton, a sarat------------------- felcsapom a fa rmernadrágom szárára. Mit számít ez most! Azt az utat taposom, amelyet gyerekkoromban annyiszor végigjártam: elöl ment a két tehenünk, utánuk én, könyvvel a kezemben. A föld most is olyan, mint a tükör, félő, elcsúsznék rajta, ha rámerészkednék. Valami mégis más. Nincsenek parcellák. Pedig hány soványka nadrágszíj volt itt valamikor! Tanú vagyok rá. Az út egyik felén frissen szántott tábla, rendesen el boronáivá. Nem látom a végit. Ide biztosan téngeri jön majd. Az út túloldalán sárgászöld zsenge vetés: búza? árpa? rozs? Már nem tudom, elszálltak az évek. S most olyan dolog következik, amit szégyellek leírni: arcomat a zsendülő vetésbe dugom. S a föld visszacsókol. Érzem az orromban az édeskés, fojtó illatot. Megyek tovább. Eljutok a kútig. Kié is volt ez a föld? Talán a Hoodos Imréé? A kút mellett piroscserepes tanya állt. Hol van? Egyszer régen ide menekültem be a vihar elől, szabadjára hagytam a két tehenünket. Apám kegyetlenül elvert gondatlanságom miatt. Hogy tudtad magára hagyni az állatokat?! Mert féltem. A felnőttek közt vártam ki az égi- háború végét, biztonságban éreztem magam. Csak később tudtam meg, hogy aznap délután belevágott a villám a szomszédunk házába. Porig égett. Azóta is megrettenek, ha villám szalad át az égen.--------------- most elhagyott, A kút árva. A gémen--------------- mozdulatlanul ál l az ostor. A kankalékon nem lóg a vödör. A kútkávához támaszkodom, lenézek a mélybe. A víztükör fodrozat- lan. Ebben a kútban találták meg az öreg Balogh András holttestét. Nagyon régen. El- bujdokolt’ a családjától, mert érezte, hogy fogytán az ereje, hogy terhére van a fia családjának. Nem bírt már dolgozni, még libapásztorkodásra sem lehetett használni, önként választotta a halált. A fia egy könnycseppet sem ejtett a temetésen. Még néhány lépés, és a birtokunkon vagyok. Ide igyekeztem tulajdonképpen. A birtokunk! Apám nevezte így a kilenc holdunkat. Itt éltem le gyermekkorom vígaszalan nyarait, többnyire a két tehenünk társaságában. Lovunk is volt, egy szem. Járom a földet. Ma már lehetetlen megállapítani a határokat, ez is egybe van szántva a többivel. De középen megmaradt a szikes legelő, azt nem törték fel. Apám is hányszor próbálkozott a meddő talaj birtokba vételével. Reménytelenül. A föld nem adta meg magát. De hol van a kiserdő a birtokunk végéről? Ott hűsöltem a hőségben, ott szőttem be nem érő vágyálmaimat. Az akácost eltüntették a föld színéről. Sárgán könnyeznek a lefűrészelt tönkök. Friss könnyeket sírnak. Ezeket csak néhány napja csonkították meg az ágaiktól. .--------------x narancs gömb a I A nap látóhatár szélén.---------------- A távoli város lá mpái kigyulladnak, idáig világítanak. Távoli város? Alig néhány kilométerre van tőlünk. Gyermekkoromban elérhetetlennek tűnt. Az alkonyi barnaságot mozdonyfütty repeszti darabokra. Jön az esti vonat. A feltételes megállóhely néhány száz méterre van. Hányszor néztem a kivilágított ablakokat: feljutok én egyszer oda? Eltűnődöm. Van-e még olyan gyerek, akinek az álmaiban személy- vonat ködlik? Vannak-e még otthonról elvágyódó parasztgyerekek? Egy törékeny őzsuta szalad át a réten. Hol fog éjszaka pihenőhelyet találni ezen a nagy síkságon? A folyópartján megyek hazafelé. Nézem a vizet. A folyó sem a régi már. Valamikor széles volt, tiszta vizű, most szürke, zavaros és kénhidrátot lehel. Igen, tudom. A város szennyvízcsatornája lett az egykori folyóból. Hiszen erre is szükség van. Fűzfák ágait söprőm el az arcom elől. A tavaszt sohasem lehet megszokni, az évenkénti örök megújulás mindig csodálattal tölt el. És élni- akarással. a-----------------anyám csak leI Orthon gyint, mikor----------------- meglát. Az arcom törtarany, a hajam kuszáit, térdig sáros vagyok. A százas égő pazar fénye szórja teli a konyhánkat. Anyám kihúzza a sütőből a barnára pirult aranygaluskát. Elém teszi az asztalra, s csak ennyit mond: — Egyél, kisfiam. Most haza kellene menni hálót feszít az árvaság föléd csak ének kellene összefogni elzengett időt józanságaid akár a tenger mindig és mindent kioltanak a mélyben agyoncsapott éveid hallatnak kölyök-hangokat amik nem fogják csillapítani az elűzhetetlen forrongást távoli szekérzörgést távoli szívdobogást mint akit csontig lerágott a felismert valóság — mint akit ösztönök vezetnek s önmaga által tőrbe ejtve kínlódik semmi között s közben semmire nem figyelne mikor hajfürtjeid lugasán végigömük az emlékező pillanat vályogpadlds házfalak között szorongatod ifjúságodat. TÖRŐ ISTVÁN: Szorongatod ifjúságodat
