Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-25 / 121. szám

1975. MÁJUS 25., VASÁRNAP kTÍMíw 9 Hetven éves Solohov S zázadunk egyik legnagyobb író­ját köszöntjük hetvenedik születés­napja alkalmából. Az írót, aki Vesenszkaja doni kozák faluban látta meg a napvilá­got 1905. május 24-én. Nevét nemcsak a szovjet és a szocialis­ta népek baráti kö­zösségének olvasói is­merik és tisztelik; Mihail Alekszandro- vics Solohov művei épp oly ismertek és kedveltek Moszkvá­ban és Londonban, mint Budapesten vagy Stockholmban. Solohov a doni pa­rasztsorsból kiemel­kedő és írói munkás­ságáért 1965-ben No- bel-dijjal kitüntetett iró forradalmár is egyben. Az SZKP Központi Bizottságánál-; tagja, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldötte. Először a forradalmár Solohovot ismerte meg az új szov­jet hatalom, aki-középiskolai tanulmányait félbeszakítva, fegy­veresen harcolt a polgárháborúban a Don menti fehérgárdista ellenforradalmárok ellen. Életformájára jellemző, hogy bár 1922-ben Moszkvában telepedett le, mégsem találta helyét a nagyváros kőrengetegében. Néhány év múlva haztért szülő­földjére, ahol mindmáig együtt él doni kozák paraszti véreivel. Rogyinka a címe első elbeszélésének. Magyarul: Az anya- jegy: 1924-ben került az olvasók kezébe. Két év múlva már novelláinak gyűjteményével találkozunk. Egy esztendővel később kezd hozzá a Csendes Don című ha­talmas regényéhez. Alaposságára, írói gondosságára jellemző, hogy kereken tizenöt esztendeig dolgozik rajta. Érdekesség­képpen megemlítjük, hogy az első és a második könyv 1328- ban, a harmadik 1929—1932-ben, a negyedik, a befejező kötet 1937—1938-ban, illetve 1940-ben került ki a nyomdából. Főhőse, Grigorij Melehov a huszadik század prózairodal­mának egyik legművészibben megformált alakja, az első vi­lágháború embertformáló izzásában döbben rá a doni kozá­kok évszázados, megszégyenített társadalmi szerepére. Biztos a forradalmi jövő diadalában: a cárizmust megdöntő forra­dalmárok mellé áll. Solohov a ma már klasszikusnak számí­tó regényébert továbbfejleszti a tolsztoji lélekrajz művészi módszerét. Bár Grigorij Melehov végül is egyedül marad — a fehérek közt nem tud élni, a vörösök elfordulnak tőle —, társtalan, meghasonlott emberré válik, végső kicsengésében a Csendes Don nem pesszimista alkotás. Másik, világsikert aratott regénye a Podnyataja celina. Mi Üj barázdát szánt az eke címmel szerettük meg. Hasonlóan fogadták mindenütt A hazáért harcoltak című művét, az Embe­ri sors című elbeszélését, a Feltört ugar-t. Ez utóbbit, továbbá a Csendes Dont és az Emberi sorsot megfilmesítették. Sőt a Csendes Donból operát komponált Ivan Dzerzsinszkij. Hadd írjuk még ide: Solohov műveit eddig mintegy húsz nyelven jelentették meg. Solohov századunk egyik legnagyobb tehetségű iró-alkotómű- vésze, Lev Tolsztoj, Gogol és Gorkij világirodalmi rangú mű­veinek méltó folytatója. Regényeinek, elbeszéléseinek közép­pontjában mindenkor a szovjet és a társadalmi problémák bensőséges emberi legmélyére hatolva bontja ki bölcs elemzés­sel a valóságot, az igazságot. Történelmileg hitelesen ábrázol­ja korát, azokat a harcokat, melyeket közelebbi pátriája, a doni kozákság és a nagyobb társadalom, a szovjet hatalom vív az első világháború óta napjainkig. Révész Tibor MIHAIL SOLOHOV: A csikó (Részlet) SOLOHOV MAGYARUL. Solohov írói nagyságát, túl művei esztétikai értékén, érdekes a számok tükrében is megvizs­gálni. Írásai eddig a világ 47 országában láttak napvilágot; csak a Szovjetunióban SO nyelven, 54 millió példányban jelentek meg. Arra pedig már mi lehetünk büsz­kék, hogy Solohov minden jelentős mü­ve, megnyilatkozása magyarul is hozzá­férhető. Az orosz nép forradalmának- polgárháborújának nagy sodrású eposza, a Csendes Don pedig több kiadásban és fordításban. A regény első kiadása 1935 — 36-ban látott napvilágot az Epocha Ki­adónál, Szurán Koncé és Bénámy Sándor fordításában, két kötetben. Második ki­adása a Cserépfalvi Kiadónál jelent meg 5 kötetben, az előbbi két fordító mellé még Kovái Lőrinc társult (1941—45). A re­gény jelentőségét, fontosságát, hatását jelzi, hogy alig van számottevő írónk, aki ne vallott volna Solohov regényé­ről; csak néhány nevet említsünk itt: Illyés Gyula, Veres Péter, Radnóti Mik­lós, Bálint György, Nagy Lajos, Lukács György. 1949-ben jelenik meg a Csendes Don, Solohov máig leghűségesebb fordítója, Makai Imre tolmácsolásában, két kötet­ben a Szikra Kiadónál. A verseket Lator László fordította. Azóta számtalan ki­adást megért a regény, legutóbb Solohov hetvenéves jubileumára jelentette meg az Európa. Solohov másik nagy hírű re­génye, az Üj barázdát szánt az eke 1938- ban jelent meg magyarul Tamás Aladár fordításában, Pozsonyban. A második kötete már Feltört ugar címmel jelent meg, Makai Imre fordításában. Az ő tol­mácsolásában jelent meg Solohov másik két nagy jelentőségű írása, az Emberi sors és A hazáért harcoltak. Rajta kívül több magyar író és fordító szegődött Solohov tolmácsául, hogy meg­könnyítse a magyar olvasóhoz vezető út­ját; elsőként kell említenünk Németh Lászlót — aki A csikó című elbeszélést is fordította —, továbbá Révész Györgyöt, Domokos Gézát, Tiszay Andort, Szöllösy Klárát, Lakatos Péter Pált. Végezetül azt is mondhatnánk: Solo- hovnak szerencséje volt magyar fordítói­val. De inkább így fogalmazzunk : ne­künk szerencse, hogy avatott tolmácso­lásban ismerhettük meg Mihail Solohov alkotásait. F ényes nappal, a trágyadomb mel­lett, amelyet beleptek a sma- ragdszin legyek, kecmergett ki az anyaméhből, fejjel előre, ki­nyújtott lábacskákkal, s közvetlen maga fölött egy srapnellrobbanás fi­noman kékesszürke, szétfoszló gomo­lyát pillantotta meg. Nedves kis tes­tét üvöltő zúgás vágta az anyja lá­ba alá. A borzalom volt az első ér­zés, amit itt, a földön megismert, a bűzös kartácseső csattogva kopogott a lóistálló cserépfedelén, a földet is megszórta egy kicsit s a csikó any­ját — Trofim sárga kancáját — arra késztette, hogy lábára szökjék, s kur­tát nyerítve, kiizzadt oldalával me­gint a megmentő halomra hentered- jék. Az utána következő rekkenő csöndben a legyek hangosabban zümmögtek, s a kakas, amely az ágyúlövés miatt nem mert a sövény­re szállni, valahol a lapuk árnyéká­ban egyet-kettőt csapott szárnyával, s fesztelenül, de ostobán kukorékol­ni kezdett. A parasztházból a sebe­sült géppuskás sírós nyögése hallott. Éles, rekedt hangján olykor-olykor felkiáltott s kiáltásait buzgó károm­kodással keverte. A kiskertben a mák selymes bíborán méhek döngtek. Az állomás mögötti földön a gépfegyver elhallgatott. Az életvidám kopogás sorozatában, a második ágyúlövés előtti szünetben, a sárga kanca sze­retettel nyalta meg elsőszülöttjét, az pedig anyja emlőjének esve, először érezte át az élet teljességét, s az anyai becézés pótolhatatlan édessé­gét. Amikor a második lövedék valahol a szérű mögött felrobbant, Trofim az ajtót becsapva kijött a házból, s az istálló felé indult. Tenyerével elta­karta a nap elől szemét, s amikor meglátta, hogy a kiscsikó az erőlkö­désbe beleremegve, mint szopja a sárga kancát, zavartan végigkutatta a zsebét, kitapogatta reszkető ujjal a dohányzacskóját, s a cigarettáját megnyálazva, végre szóhoz jutott: — Ű-ú-úgy ... szóval szültél? El­találtad az idejét, szó sincs róla! — Az utóbbi mondatba keserű bánat ve­gyült. A kanca oldalára, amely érdes volt a rászáradt izzadtságtól, száraz trá­gya és dudva tapadt. Sovány és gyenge volt, de szeméből fáradtság tompította, büszke öröm sugárzott, s puha felső ajka mosolyra torzult. Trofimnak legalábbis úgy rémlett. Később, amikor az istállóba beállí­totta a kancát, és a ló abrakos ta­risznyáját rázva fölnyerített, Trofim nekitámaszkodott az ajtófélfának, s barátságtalanul sandítva a kiscsikó- ra, szárazon megkérdezte tőle: — Na, kedvedet töltötted? Majd választ sem várva, újra meg­szólalt : — Ha legalább az Ignát ménje lett volna, de az örödg tudja kié ... most már mit kezdek vele? Az tsiálló sötét csendjében ropog az abrak, az ajtórésen arany pász­mát lő be a ferde napsugár. A fény Trofim bal orcájára esik, rőt bajsza, s szakállborostája vörösben játszik, szája körül a redők görbe barázda­ként feketédnek. A kiscsikó, mint egy fából készült játéklovacska, áll vé­kony, pihés lábacskáin. — Megöljem? Trofim nagy, dohány zöldjével át­itatott ujja a csikó felé görbül. A kanca kifordítja véres szemgolyóját, hunyorog, s csúfondárosan sandít a gazdájára. A szobában, ahol a lovas század parancsnoka tanyát ütött, ezen az estén a következő beszélge­tés folyt le: — Észrevettem én, hogy óvja ma­gát az én kancám, vágtába nem kap, a rohamot nem bírja, kiful. Megné­zem, hát kiderül, hogy vemhes ... Hát ezért óv-ta, kímélte magát... A kis­csikó színre olyan pejforma ... így van ez ... — meséli Trofim. A századparancsnok öklébe szorít­ja a réz teásbögrét, úgy szorítja, mint roham előtt a kardmarkolatot, s ál­mos szemmel nézegeti a lámpát. A tűz sárgás fényecskéje fölött pelyhes pillangók őrjöngenek, nekiröpülnek az ablaknak, megpörkölődnek a lámpaüvegen, egy helyében ott van a másik. — Egyre megy. Pej vagy hollófe­kete, mindegy. Le kell lőni. Csikóval olyanok leszünk, mint a cigányok ... Mit, azt mondom én is, mint a cigá­nyok. Az egész Vörös Hadseregre szégyen és gyalázat. Nem is értem, Trofim, hogy engedhetted meg. A polgárháború legnagyobb hevében, ilyen feslettséget. Még szégyellnivaló is. A lóvezetőknek szigorú parancsuk van, hogy a méneket külön kell őriz­niük. Reggel Trofim kilépett a házból; a puskája is vele volt. A nap még nem kelt fel. A füvön harmat rózsállt. A tábori konyha körül tettek-veUek a szakácsok. A tornácon ott ült a szá­zadparancsnok, régi, verejtéktől pál­lott alsóingben. Ujjai, amelyek a re­volvermarkolat éles, villanyozó hide­géhez szoktak, esetlenül emlékeztek az elfeledett, otthoni, takarosán font tésztaszárító kosárra. Trofim, ahogy elment mellette, megtudakolta: — Tésztaszárítót fon? A századparancsnok vékony rőzse- ágból megkötötte a nyeleit — Ez a fehérnép kér, a háziasz- szony — szűrte a foga közt. — Egyre: hogy fonjak neki. Valamikor mester voltam, de ez már nem az... nem si­kerül. — Megteszi az — dicsérte Trofim, j A századparancsnok lesöpörte a térdéről a rőzsehulladékot. — Mégy a kiscsikót likvidálni? — kérdezte. Trofim némán intett, s bement az istállóba. A századparancsnok fejét félre­hajtva várta a lövést. Elmúlt egy perc, a másik, a lövés csak nem hal­latszik. Trofim fordul ki az istálló sarka mögül, szemmel láthatólag za­vartan. — No, mi az? — Ügy látszik, elromlott a gyújtó­szeg. Nem üti át a gyutacsot. — Add csak ide a puskát. T rofim nagy kelletlenül odaadta. A századparancsnok elhúzta a závárt s belehunyorított. — De hisz ebben nincs töltény. — Lehetetlen! — kiáltott fel Tro­fim hevesen. — Mondom neked, hogy nincs. — Akkor eldobtam ót't.. . az istái- \ ló mögött. ‘ ■ ' A századparancsnok maga mellé tette a puskát, és sokáig forgatta ke­zében az új tésztaszárítót. A friss ro­zsé mézszagú volt és ragadós, az em­bernek orrában volt a virágzó fűzek szaga, földek illatát lehelte, a mun­káét, amit a polgárháború csillapít­hatatlan tűzvészében elfeledtek. — Ide hallgass. Vigye az ördög. Maradjon az anyja mellett. Egyelőre hagyjuk meg. Ha véget ér a hábo­rú, még izé ... szántani is lehet vele. Hanem a puskád gyújtószege, az ép. nyós szemüvegéért. Hogy föl- ígye és még jobban lássa, liféle hibákat követek el, s livel gyötröm a drágalétos lányát... Maga előtt látta a szikkadt regasszonyt, amint a disznó- lak előtt cipeli a moslékot. Az asszony mór végzett: legkérte a várakozókat, hogy ngedjék előre, mert kettőre aza kell érniük. S még a vá- írlás is hátravan. Mikor bön- észi végig az Olcsó Áruk oltjót, meg a Bizományit? zerencsére az orvos eloszlatta irodalmait, valamilyen erősí­iket írt fel. — A fájásoknak nincs jelen- isége, elmúlnak maguktól... — nyújtotta át a recepteket. — n is úgy nézem, hogy ez bi- ony fiú lesz... — tette hozzá igasztalóan, mart az asszony- a elpanaszolta férjé ábítozá- ít a fiúgyerek után. A férfi gúnyosan nyújtotta a apírt. » — Nincs szemüveg. Megje­yezhettétek volna, mikor kell rte menni ; Az asszony haja kicsúszott a íjkendő alóL 1 — Hogy-hogy nincs? Az nyám azt mondta, hétfőre lindenképpen kész lesz. Ha idni akarod, egyszer már oltak érte És akkor hétfőre térték... Nem létezik. El sem len tél, igaz? Minek? Igaz? iztos találkoztál valamelyik ajtósoddal vagy a tanítónőd­éi. A kocsmapultnál hiába éred, ott nincs szemtívegcsi- álós. Majd megvakulsz te is, árj csak. Visszakapod a gye­rkeidtől. Azt kívánom neked, .idd meg, mi az elhagyatott­ig. A piros retikülböl előkerült a 'kis virágmintás zsebkendő. A szipogás csak felszínes jele volt a néma szemrehányásnak, amit szavakká fogalmazni szinte lehetetlen. — Hagyd abba. Állandóan jelenetezel — szólt rá a férfi kimérten. — Minél inkább forrt benne a méreg, annál jobban fegyelmezte magát. Gondolt egyet. — Tudod mit? Eljössz ve­lem és megkérdezed, jártam-e ott. De utána befogod a szá­dat. megijedt, látta, hogy túl mesz­szire ment. — Én? Van is nekem időm. Vásárolnom kell. A piacra is... — Járattad a szádat, nem igaz? Gyere, mert agyon vág­lak — mordult Korsós ä fele­ségére. Húzta kézenfogva az OFOTÉRT-ig. — Jó napot — köszönt fel­tűnően. Vibrált benne a sértő­döttség.-— Jó napot kívánok. Mit parancsolnak? — fordult hoz­zájuk égy kövér, kopaszodó férfi. — Itt ez a szemüvegpapír. Nézze meg, legyen szíves! — nvúitotta fenyegetően Korsós a cetlit. — Azonnal, azonnal — igaz­gatta a dobozokat a pulton. — Megnézzük, megnézzük... — szinte énekelte a szavakat. Át­kutatta az iménti dobozt ki­forgatta a tasaikokat. olyan elegánciával. olyan könnyed­séggel, mintha csak szórakoz­na. — Aha. ide bújt a kis ha­mis... Tessék parancsolni. Ez lenne az. Tokot nem kérnek Az asszony hozzá? Van mindenféle.;: —' s már szedte is volna elő őket. Korsósék egymásra néztek. — Az előbb voltam itt, és az a kislány azt mondta, még nincs kész — szólt a férfi foj­tottam — Ha, a kislány. Tanuló. Elnézésüket x kérem. Tudják, hogy van? Kezdő. Még,nem ismeri a boltot. Máskor, ha jönnek, tessenek nekem szólni. Annyi jóindulattal figyelt rájuk, hogy a házaspár telje­sen föloldódott. :------;———7;—-—7 az asz­I Amikor kijöttek, | izonyban-----------------------------felébredt a bűntudat. Nem szólt, csak belekapaszkodott az ura kar­jába. — Neked is veszünk egy In­get. A munkásingedet már nem merem kimosni, mert szétmállik. A vásárlóútjukon alig esett szó köztük. Megvették az in­get, a rugdalózót Magdikénak, új cipőt kapott Aranka, kiskö- tényt Elvira. Már hazafelé készülődtek, amikor eszébe jutott Terusnak a szemüveg. — Feladjuk postán, úgyis útbaesik. Előszedte a piros retikülböl, és átnézett rajta. Szétfolytak az utcán járkáló emberek, szi- várványos látványuktól szinte megszédült. — Jó ez? Hogy lehet ezen látni? Foltokat látok, más sem­mit. — Persze — magyarázta tu­dálékosan Korsós —;, nagyító­lencsék. Az iskolában tanultuk az elvét. Nem a te szemednek való, az öregekének. Vagy már öregnek érzed magad? — Melletted meg is nyomo- rodhatok — rántotta meg a karját az asszony. — Te meg a nagy tudományodba fogsz beleikukulni. Kis féltékenység is ébrede­zett benne az ura tudásszomja láttán. Már a gyerekekkel sem törődik úgy, mint régen. De aztán megvidámodott, ha a jö­vőre gondolt. Ha tényleg sofőr lesz Feriből. Vasárnap szépen kiöltöznek mind, és a vadonat­új teherautó odaáll a kis ház elé. S elautóznak valamerre, ahol még sohasem jártak — a szomszédok bámulatára. Csak hát olyan messze van még. Három vagy négy év ... S ad­dig is ki kell bírni valahogy. A szemüveget gondosan be­göngyölték valamelyik cso­magból tépett papírba, s ugyanonnan elspóroltak pár centi madzagot is. — -------------------;—r hosszú sor A pOStáll I állt. Terus be­----------------- állt a sor ele­jére; nem szólt érte senki. Az ablaknál egy idősebb asszony tépkedte a bélyegeket,- idegesnek látszott. Kelletlen mozdulatai arról árulkodtak, hogy legszívesebben a pokol­ba küldené ezeket a minden­féle embereket, akik nem hagynak neki egy percnyi nyu­galmat. — Soron kívül úgysem szol­gálom ki. Nem látja, mennyi­en várnak — csattant föl a hangja. Alig . nézett föl, a bé­lyegek, nyomtatványok, pe­csétek magukhoz láncolták pillantását. •'* — Kérem, én ... — motyog­ta Terus. — Én ... — A kisasszonynak sürgő­sebb, mint nekem — készsé- geskedett a krombi kabátos férfi, aki sorra következett volna. Az asszony az ablaknál mégis felriadt, mi van, mi van? — s akkor vette észre az asszonyka gömbölyűségét a műbőrkabát alatt. — Na, adja ide — noszo­gatta Korsósnét nem túl ud­variasan. — Mi ez? Csomag? — Szemüveg. Rajta van a cím. A nő megindult, elérhetet­len hivatalosságból lökte visz- sza a kis csomagot. — Ezt így nem tudom fel­venni. Nincs becsomagolva rendesen. Megtanulhatnák már az ilyesmit. Terus kis barna arcán vilá­gos foltok ütöttek ki. — Hogy mondhat ilyet? Mért nincs ez rendesen be­csomagolva? Át is van kötve, mi a hibája? Az, hogy mi nem vagyunk rendes népek? Más­tól átveszi, ugye? Csak tőlünk nem. Ismerem én ezt. Csak ve­lünk lehet ezt... Mindenhol úgy kezelik az embert... Előlibbent a kis zsebkendő a piros retikülböl, a szemüveg meg ott árválkodott az ablak­nál, mintha nem kéne senki­nek. — Mi az megint? — lépett oda Korsós. Csak azt látta, hogy sír a felesége. — Ki bán­tott? — nézett fenyegetően a sorban állókra. — Uram, nem bántotta sen­ki — szólt a krombi kabátos, testes férfi. — Magát nem kérdeztem — nézett szúrósan Korsós a fér­fire.— Magát egyáltalán nem kérdeztem. Nem tudom, ki szólt magának. Az arcán rángatózni kezdett a bőr. — Ez nem verekedőhely — sipította a nő az ablak mögül. — Ezek a piszkos cigányok mindenhol botrányt csinálnak. Ezt nem lehet kibírni. Az én munkám ... Kérem, így nem lehet dolgozni. Telefonálok a rendőrségre, csináljanak vala­mit. A sorban álló férfiak és nők sze­mén jég- csillogású közöny. Korsós félt ettől, félt a némaság mélyén rejtőző súlyos fenyegetéstől, a készülődő megaláztatástól. Át­karolta a feleségét, és elhúzta az ablaktól. — Menjünk — mondta ko­moran. Mindenki őket figyel­te. — Várjanak — szólt utánuk a krombi kabátos. — Aligha bírnék vele — villant át Korsós agyán. — Ezt a szégyent — csikorgatta a fo­gát. — Az előbb már kértem, hogy ne maceráljon — állt meg vele szemben Korsós min­denre készen, és a zsebében ökölbe szorította a kezét. — Finoman kértem __ — Itt van nálam egy prali- nés doboz. Már lényegében ki­fogyott. Ez a pár szem már nem számít... — magyarázta kicsit röstelkedve. — Tegyék bele azt a szemüveget. Így biztos fölveszik... — és nyúl- lcált a mély zsebében. — Nem kell a doboza! Vi­gye a fenébe! — vicsorgott Korsós. — Menjen a francba a dobozával. A csapóajtó nyekkenve * zá­rult össze mögöttük.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom