Pest Megyi Hírlap, 1975. március (19. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-30 / 76. szám

1973. MÁRCIUS 30., VASÁRNAP 8 ■----------------j Gabi jött vé­I Egyedül j kony városi ci­----------------- pőben, a többi­ek bakancsban törték a havat. A lányt mindenki sajnálta, mert hamarosan csuromvizes lett. Persze, Szenesi előre fi­gyelmeztette, de ő ragyogni akart új, magas sarkú olasz cipőjében. Az autóbusz-meg­állótól másfél kilométerre volt a vadőr háza. Nyáron tízper­ces könnyű séta, most azon­ban lassan haladtak. Szenesi karjába vette a lányt, de ha­mar kifulladt. A fotós lomha, elhízott férfi volt. Komikus ügyetlenséggel imbolygott, majd a segédszínésznővel együtt a hóba huppant. Ne vetni kellett ezen. Hódosi bácsit, a vadőrt An­dorka, a rezes arcú, sovány mérnök ismerte. Az elmúlt években néhányszor hozott már társaságot ide a hegyre. Az ő hátizsákjában volt a magnó és az ital. Mögötte Ka­ti, a textiltervező lépdelt. A négyes bulit még az ősz­szel beszélték meg. Sári lett volna a negyedik. Szenesi ré­gi szeretője. Csakhogy az in­dulás előtt néhány nappal ösz- szevesztek. A fotós nem akart egyedül szilveszterezni, s így a művészklubban találomra megkérdezte az első útjába vetődő nőt, van-e kedve szó­rakozni fenn a hegyen? Gabi gondolkodás nélkül igent mon­dott. Azt hitte, hogy remek ka­landban lesz majd része. A kiruccanás azonban rosz- szul kezdődött, botladozva, fázva követte a társaságot. Még szerencse, hogy Andorka töltögette belé a pálinkát a lapos üvegből, s mire végre felérkeztek a csúcsos tetejű házhoz, már alaposan becsí­pett Kopogtatásukra egy öreg­asszony bújt elő. — Már azt hittem, nem jön­nek. Hozom a kulcsot--------------r csalódottan né­A lány | zett körül a va­---------------- dászszobában. Ez az a híres hely? Két eme­letes vaságy volt benne, egy ócska asztal két lócával, s mindössze egy agancs az ajtó fölött. — Nem valami kényelmes •— mondta elégedetlenül. A fotós vigyorgott. — Azt hitted, hogy a Casa­novába hoztunk? Itt édesem, nincs bárpult. Előre figyel­meztetlek, a szalmazsák is na­gyon kemény lesz... Míg nevettek, az öregasz- szony csöndesen állt a petró­leumlámpával a kezében. Az­tán letette az asztalra, és jó mulatóst kívánt nekik. — Hódosi bácsi nincs itt­hon? — kérdezte Andorka. — Fekszik. Kicsit gyengél­KATKO ISTVÁN: V adászszobában kedik — válaszolta a vadőr felesége, és kicsoszogott a szo­bából. Gabit odaültették a vas­kályhához, és vizes harisnyá­ját kiterítették száradni. An­dorka bekapcsolta a magnót, és a zene hangjainál hirtelen barátságosabbá vált a szoba. A szendvicseket kirakták az asztalra, majd az italokat vet­ték elő a csomagból. Volt két üveg pálinka, három palack bor, egy üveg konyak és egy üveg pezsgő az éjféli koccin­táshoz. Szenesi sorba rakta a palac­kokat, s elégedetten bólintott. — Ha mindezt bedobjuk, lesz egy kis zsibbadásunk. — Én csak konyakot iszom — jelentette ki Gabi. — A pá­linkát tartsátok meg magatok­nak! A fotós felcsattant — Nem szeretem a váloga­tós nőket! Azt iszol, amit kapsz! — Egy frászt! Vagy konyak, vagy semmi. Szenesi megragadta a vál­lát. — Hülye ötlet volt, hogy pont Téged csíptelek fel. — Én voltam a barom. Ilyen pohos alakkal szilveszterez­ni. Kati közbeszólt. — Ne veszekedjetek. Min­denki azt iszik, amihez ked­ve van. . azonban ma­MAJOR JANOS: Örök körben Ki törvények szerint él, álmodik — s velem mégis maga kering —, az Iesss a szerelem. Félelmetes játék, tündöklő új elem: aki ráadás még a Mengyelejeven. Kedvét az ár-apály nem szegi a buszon, és otthonra-talál majd a Salurnuson; értem fegyvert fogna — kísérne, mint őrszem, messzi csillagokra — bátran: örök körben. táncolt. A lámpa fénykorén túl belevesztek a vadász­szoba félhomályába. Gabi meglökte a fotóst. — És te? Nem kéred fel a hölgyet? Szenesi széttárta a kezét. — Reménytelen ügy. Nem tudok táncolni. — Unalmas vagy. — Lehet. már félig üres volt. Egyedül Gabi itta meg Ahogy a kezébe Az üveg I —----- Illet­A fotós | kacskodott. — ---------------- Elvi kérdéseik­ben nálam nincs engedmény. S pálinkát kezdett tölteni a poharakba. Gabi felvette a féligszáradt holmijait, majd azt mondta: — Reggelig majd hazatalá­lok. Jó mulatóst! Andorka az ajtó elé állt. — Maradsz! Mit képzelsz, elengedünk egyedül? Nem szeretnék holnap egy megfa­gyott nővel találkozni. Az új év rosszul kezdődne. Visszatolta a segédszínész­nőt az asztalhoz. Egy darabig hallgattak. Ez az istenverte tyúk valóban el­rontja a sziveszterüket. Kati mókázni kezdett. — Béküljetek ki. Pusziljá­tok meg egymást. Ők ketten kissé kényszere­detten összehajoltak, a másik pár pedig tapsolt és nevetett. Ezzel máris feloldódott a han­gulat. Majszolni kezdték a szendvicseket, és ittak szapo­rán. Később Kati és Andorka a konyakot, vette a palackot, bizonytalan lett a mozdulata. — Tudod mit, szavalok ne­ked. — Szavalj — hagyta rá a fotós ernyedten. Gabi elkezdte. Egy fiatal költő verse volt, amivel felvé­telire készült a főiskolára. Eleinte csendesen mondta, majd egyre hangosabban. Túl­harsogta a magnót is. A tán­coló pár előrejött az asztal­hoz, majd a produkció végén gratuláltak a lánynak. A fotós mérgelődött. — Mit biztatjátok? Hiszen töktehetségtelen! A lány sértődötten felállt a lócáról, és szó nélkül lefe­küdt az egyik alsó ágyba. Azt hitték, csak duzzogni vonult félre, de néhány pillanat múlva szuszagása jelezte, ho<rv kidőlt a sorból. Lehalkították a magnót, majd beszélgettek. — Emlékeztek, tavaly mennyivel jobb volt — me­rengett Szenesi. — Persze Sári három klasszissal jobb ennél a fruskánál. Állat vol­tam, gyerekek, hogy pont szilveszter előtt vesztem ösz- sze vele. S mondta rendületlenül a monológját a régi nőről, akit Andorkáék jól ismertek. Igen. Sárival kitűnően lehetett bu­lizni, mert élénk volt, szóra­koztató, s ráadásul csinos is. — Nyissuk ki a pezsgőt — mondta Kati —, itt az ideje. A fotós szedte le a drótkö- tést, majd a műanyag dugót felrepítette a plafonra. — Gabit felébresszük? — kérdezte Andorka. — Hagyjuk. Leszopta ma­gát. Reggelig békén leszünk tőle.------------- a táskarádiót kap­Mo st I csolták be, hall­------------ gatták az éjféli id őjelzést, majd a Himnuszt. Andorka felemelte a pezs­gés üveget. — Vigyünk az öregeknek is. — Persze, tavaly is vit­tünk. — Emlékeztek, mennyiíe meghatódtak? — Hódosi igazi vadászem­ber — mondta elmerengve Szenesi. — És micsoda törté­netei vannak. Egyszer végig­fotózom vele az erdőt. Meg­beszéltük. Kati kinézett az ablakon. — Ébren vannak. Ég a lámpa a szobájukban. Indultaik is át a szomszéd­ba. Kopogtatásukra az öregasz- szony nyitott ajtót. Meredt, fakó arccal bámult rájuk. — Remélem, nem alkal­matlankodunk — szólt An­dorka. — Szeretnénk Hódosi bácsi egészségére üríteni a poharat. — Már nem lehet — vála­szolta halkan az öregasszony. — Ű már elment, mielőtt be­köszöntött az újév. Most vették észre, hogy az öreg vadőr ágya mellett egy szál gyertya pislákol. A lelke üdvéért gyújtotta meg az öz­vegy. Ők hárman némán álltak az ajtóban. Olyan különös volt, hogy a jókedvnek ezekben az óráiban a szomszéd szobá­ban, egy fal távolságára láto­gatóba jött a halál. — Ne haragudjék, Hódosi néni — mondta Andorka. — Mi ezt nem tudtuk. Biztosan lármáztunk. Nagyon restell­jék a dolgot. Az öregasszony elmo­solyo­dott, arca ellá­Kerpény, ráncos gyűlt ettől. — Maguk azért jöttek, hogy vígságuk legyen, A gyász csak az enyém. Ne res­telljék hát magukat. Biccentett, hogy távozhat­nak. A három fiatalember za­vartan csukta be az ajtót. Még azt sem tudták elrebeg- ni, amit ilyenkor szokás. Benn a vadászszobáhan szótlanul levetkőztek, hogy aludni térjenek. Szenesi kissé ügyetlenül próbált felkapasz­kodni a felső ágyba, s köz­ben megrecsegtette a tartó- rudakat. Gabi ebben a pilla­natban ocsúdott fel álmából, s amint meglátta a fotós lábát imbolyogni két ágy között, el­kapta a bokáját. — Hohó, Szenesikém, hová sietsz? 1 A testes férfi minden ere­jét összeszedte, hogy kiszaba­duljon. — Szállj le rólam, nem ér­ted?! A lány elkezdett vele kia­bálni. Szenes! végül is le­csúszott a padlóra, majd megrázta a lányt. — Hallgass, te szuka! Gabi nekiment a fotósnak, de Andorka szétválasztotta őket. — Itt mindenki aludni fog. Pofa be! — kiáltott a lány­ra.----------—j- nem értette a A nő | dolgot. Ezek szé- pen összefogtak ellene. Nem lesz cimoldalas totó, nem lesz semmi. Még Pesten sem találkoznak töb­bé. Életének reménytelensé­geit egyszerre felnagyítva érezte át, s sírni kezdett. Máig akkor is hallatszott a zoko­gása, amikor leoltották a pet­róleumlámpát. Odaát azonban az öreg­asszony száraz, könnytelen szemmel ült a maga halottja mellett. APATI MIKLÓS: Dal Szűk ez az erdő nem kerek Szűk nekem e fák határolta rét felröppenteni szárny se tudna — tégy engem te Idő hegedűsöddé add hogy lehessek idősödővé DUDÁS SÁNDOR: Ingázók Hideg fényű hajnalban, álmaikat az utolsó csillagra akasztva jönnek az emberek; kemény lépésükben éjszaka-csempészte mámor, kopott aktatáskák fedezékeben indulnak a város felé, hogy estére szívük maradék melegét mosolyra válthassák odahaza, Hímes tojás Szeift Béla kompozíciója TÓTH LAJOS: Éhség SZOMRÁKY SÁNDOR: TOLDALAGI PÁL: Ki t udja Mélytengeri tisztás Csak járj, bolond. Valahol, az álmok közepén, egy ki tudja meddig érsz el. mélytengeri tisztáson lelt reá ma ne kérdezz élőt, az egymás mellett alvókra — Az ének. gondolj halottra inkább, többet tud ő, úgy tetszett, mintha széjjelbontaná örök és nem beszélő, összefogott függönyét és aláhullt ki a mundentudásba hullt. a hang, előle mégse rejtve el és csak csontot hagyott neked. a mezíteleneket, kiket ájult a kérkedés szégyene szomorúsággal hosszasan figyelt. marja itt a szádat, és ritkán figyelsz azokra, Bámulta őket, addig nézte őket, kik lenn a mélyben várnak, míg egyikükké át nem változott, míg ifjúság vénül eredben, hű a föld, akkor aztán a szívéből kinőttek a legkülönösebb liliomok, magának őrzi meg szerelmed. olyan erősen illatozva, égve, csak járj, hogy elbódult s nem tudta, hova néz: oly szép az ősz, egy nő nyitott szemébe, vagy az égbe? jó lesz a földbe érned. s hogy mért olyan gyönyörű az egész? A cifra nyomorúság esztendejének tava- szán bizakodó hangulatban gyülekeztek a kaszások a termelőszövetkezet lucernásá­nak végében. Némelyikük még otthon meg­reggelizett, mások a várakozás perceiben fo­gyasztották az árokparton a fűre terített új­ságpapírról a szegényes reggelit. Szinte vala­mennyien sovány, erejükben megfogyatkozott férfiak. Szalonnája csak egyiknek-másiknak volt, a többiek lekváros kenyeret majszoltak vagy főtt tojást daraboltak a szűkén mért jegyes kenyérre. Bizakodó hangulatukat még a gyenge reg­geli se lohasztotta. Mögöttük volt a keserves tél, amikor a jószágok takarmány híján tel­jesen kiasztak. Alig várták, hogy eltakarod­jon a hó, s legeltetni lehessen. A tavaszi ve­tést csak négyórás váltott műszakban bírták befejezni, mert hosszabb időre nem lehetett a lovakat erőltetni. Így is gyakran előfor­dult, hogy a ló összeesett a vetőgép előtt. Az emberek közül is hol ez, hol az dőlt ki, kény­szerült hosszabb-rövidebb pihenőre a fák alatt. pelerősödtek lassan-lassan a jószágok, a tehenek már tejet is adnak, de az em­berek továbbra is koplalnak, hiszen messze még az új termés. > A várakozás perceiben a lucernással szem­közti búzatáblát gusztálgatták. — A tavalyinál biztos jobb lesz — szólalt meg Misinszki Bandi, miután elcsomagolta a délire szánt lekváros kenyeret, s rágyújtott. — Ha közbe nem jön valami! — óvatosko­dott Balogh Miska, az első kaszás. — Tavaly is jól indult, aztán mi lett be­lőle? — kérdezte Nagy Jani, egy kantafedő víz lehúzása után. Elhallgattak. A múlt nyári aszályra borzongva gondolt mindegyik. Hét óra tájt Jankó Pét$r kivételével együtt voltak. Rá és Kertes Józsira, a brigád­vezetőre vártak. — Jönnek már! — mutatott a dűlő végére Misinszki Bandi. IVIíre odaértek, mindannyian felkászálód- tak, a kaszát is vállukra vették. — Jó reggelt! — köszönt Kertes. Péter nem szólt semmit, csak lecsapta vál­láról a kopott bőrtáskát, s még bele is rú­gott. — Itt van mindenki? — kérdezte megszo­kásból Kertes, majd megszámolta a csapatot. Tizenhat kaszás. Tegnap is ennyien kezdték meg a lucernavágást. — Hát akkor! — intett Balogh Miskának, aki nyomban beállt, majd utána sorban a többi. Negyedóra múlva már suhogott mind a tizenhat kasza. Kertes kis ideig még maradt. „Vajon mi tártja bennük a lelket?” — töprengett, ahogy az egyre jobban távolodó kaszásokat figyelte. Majd ő is a búzát gusztálgatta. „Csak jó ter­més lenne!” — sóhajtott, és lassan elindult, hogy megnézze, lehet-e már kapálni a kuko­ricát. A kaszások ekkorára már a tábla közepén haladtak. A koplalásra kényszerült emberek szinte mind arra gondoltak, milyen jó volna leg­alább egy fácánt leszorítani, hiszen akkor már biztos lenne a vacsora. Tegnap Balogh Miskának volt ilyen szerencséje. A fészkén ülő fácán valahogyan belegabalyodott a lu­cernába, s nem bírt fölreppenni. Miska gyor­san leszorította, megkötözte a lábát, s már tette is táskájába, öt tojást is talált a fé­szekben. Reggel abból sütött rántottét az asz- szony a gyerekeknek. Jankó Péter irigykedve haladt Miska mö­gött. Legalább neki is lenne ilyen szeren­cséje. Lehetne, ha ő járna elöl. A fene enné meg a fácánokat is! Ma még egy se röppent fel. Erre a részre miért nem fészkelnek? Balogh Miska már kiért a tábla végére. •*-' Csodálkozva figyelte a mögötte messze lemaradó Pétert. „Nem szokott ez ilyen kel­letlenül dolgozni!” — villant meg benne.

Next

/
Oldalképek
Tartalom