Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
u> i HEGYEM 8 1975. JANUÄR 19., VASÁRNAP-4ÍLU P,d nrecjij 'l eoen Alkony előtt Elvéreznek a kínok, s bevégzett perc ragyog, fénylik a víz, az arc, a száj, emléked fehér rendeket kaszál, csokorrá fagyott szivárvány megkékül a szemed lángján akár gyötrő félelmed, mikor alázkodásod égeted felébredsz üres szavakra, valami kellene, s maradna boldog fájdalmad hatalma — bizonytalanul megugrana — s élnéd a tiszta békét, mit iszonyé élettel védtél hol a lét naponként támad, s nekifektet az éjszakának mikor még sejtelmed fázik, s öröm forrong a nyárig Azt kell megkeresnem! Folyton ebben a lebegésben folyton a semmi között tér és idő ölében mint villámokhoz kötözött a vérfoltok száradását szerelmek sürgetik besározzák gondjaimat s a bizalom tétova lépteit kivöröslő lábaimból messze néznek a kilométerek emlékek takarják a napot feloldoznak meddő éveket folyton a tartozás közt magam felé — önmagam ellen a megbotozott kisfiút ó azt kell megkeresnem! A mester Feszült figyelemmel olvastam a Délutáni Harsonában megjelent hirdetést: ELEKTROMOS HÁZTARTÁSI KÉSZÜLÉKEIT, RÁDIÓJÁT, TELEVÍZIÓJÁT, VÍZCSAPJÁT, BOJLERÉT JUTÁNYOS ÁRON ELRONTJA, MAJD GARANCIÁVAL MEGJAVÍTJA BRENNBERG ÁGOST KISIPAROS, FEHÉRSZEDER UTCA 1/D. Habozás nélkül a helyszínre siettem. A pinceműhelybe tizenhét lépcső vezetett Az alacsony, kissé pocakos mester barátságosan fogadott — Miben állhatok rendelkezésére? — Lenne egy-két megbízásom. Például a televíziókészülékem tökéletesen működik. A mester fölényesen mosolygott: — önnek szakemberrel van dolga. Néhány mozdulat, és a készülék garantáltan süket és sötét lesz. Huzsonnégy órán »elül pedig tökéletesen helyre- íozom a masinát — Azonkívül a gázbojlerom s teljesen hibátlan. Több mint egy éve használom és semmi okom panaszra, — Nyugodjék meg, előttem nincs lehetetlen, ön elszív egy cigarettát s én a bojlert úgy elrontom, hogy megesküszik: Itt már nincs segítség. S ekkor én csodát művelek. A bojler majd jobban működik, mint új korában. — Előre is hálás vagyok. Tehát megegyeztünk. Nem fogom sajnálni a munkadíjat de árulja el: mi a jó ebben a megrendelőnek? ön előbb elrontja s csak azután javítja meg a készüléket A mester gőgösen nézett rám: — Látom, nincs túl nagy fantáziája. Na jó, elmagyarázom. Persze, nem lesz újdonság, amit mondok. Mint ön is tudja, sok probléma van a szolgáltatóiparral. A lakosság gyakran hetekig hiába várja a szerelőt. Igaz? — Igaz. — A készülékek pedig a legváratlanabb időpontokban mondják fel a szolgálatot. Igaz? — Igaz — válaszoltam alázatosan. — Namármost! Amíg az ipar nem gyárt tökéletes minőségű termékeket a fogyasztó tudja, hogy előbb-utóbb elromlik a masinája. Tegyük fel, hogy egy tévékészülék öt perccel egy izgalmas krimi előtt romlik el. Katasztrófa! Nem szabad a véletlenre bízni a várható ^meghibásodást”. Nem szabad a sors kénye-ked- vére bízni, mikor romlik él az az izé. Én átlag félévenként, a megrendelő felkérésére, elrontom a gépet, garanciával, de aztán újabb fél évig tökéletesen szuperál a szerkezet — Zseni! Kizárólag ez a jelző illik a mesterre! — hajoltam meg előtte. Felberregett a telefon. A vonal túlsó végén izgatott női hangot hallottam: — Könyörgöm, S. 0. S.! Siessen! A mosógépem már hetedik hónapja tökéletesen működik, tehát bármelyik percben baj lehet vele... — Ne nyúljon hozzá, azonnal ott leszek a helyszínen! — kiáltotta a mester, majd autóba vágta magát és elszáguldott elsősegélyt nyújtani — Galambos Szilveszter PASS LAJOS: Kiesorbult füvekre Kicsorbult füvekre telepszik a rozsda Tántorog az este tört avarra roskad Gyertyányi világnál botorkáló ködben Didereg a tócsa csillagtalan csöndben Nem magadért reszket csonka cigarettád Véled: ez az éj még igazabb reggelt ád Parázsló gondjaid füstoszlopa rád vall Hogyan szólnál másképp: kémények szavával Li ................. Radóczy Mária batikképe A nagyharangot | G. SZABÓ LÁSZLÓ: Harangjáték a falu védőszentjéről, Mihály arkangyalról nevezték el. Igaz, a közeli város bazilikájának érckolosszu- sához mérve csak afféle kolomp volt, a helyi fülek mégis mély bongásnak hallották szavát, ö zengte a napi háromszori Űrangyalát, misék, litániáik előtt pedig, mint első har^jgszó, arra intett, hogy ideje már cihelödni az ünnepi öltöSishez. Alig fertály óra múlva húzták a másodikat. Különös, fátyolos hangján zendített rá ilyenkor a kisharang, Szent Anna harangja. Valami szelíd, bánatos vágyakozás rezgett hangjában: mindig magam elé képzeltem a szentet, szürke darócruhában, feje körül búgó galambokkal. Mária harangját a nép csengettyűnek mondta; esténként legnagyobb bátyja szavát követve a megholt hívekért esedezett. Hárman együtt szóltak a „beharangozásnál”, s volt még egy pici, de kísértetiesen ja- jongani tudó, negyedik társuk: a lélekharang. Ha megcsendült, mindenki keresztet vetett: meghalt valaki a faluban. Riasztó híradása nyomán csakhamar felzengtek a több haranggal húzatott „versek” — aszerint és oly hosszan, amennyi a gyászolók zsebéből a szentegyháznak, vagyis7 a plébános úrnak jutott. Ha pedig mind a négyet felváltva verték félre, azaz kongatták, bizonyos volt, hogy tűz, árvíz vagy ítéletidő fenyeget. így ment ez hosszú-hosszú időkön át. A fiák az apáktól tanulták meg, melyik harang mit jelez; nem kellett a falunak se óra, se újság, még sziréna se — mindezt a szerepet betöltötte az Űr az ő harangjaival. Kölyökkorom legnagyobb gyönyöre volt lentről, merevülő nyakkal bámulni, mily méltósággal lóhálóznak, lengenek odafenn a hárangok. De szépen is szóltak, istenem! Hát még ha én húzhattam volna! Irigyen lestem mindig Ferit, a harangozó sánta fiát, amint előbicegett a kórus mögötti harangozófülkét is nyitó, jó három arasznyi sekrestyekulccsal, amelyet a világért sem adott volna ki a kezéből. Mégis sikerült valamit ellesnem a torony titkaiból. Templomunk orgonának csúfolt, rozzant harmóniuma sűrített levegővel működött, kellett tehát fújtatógyerek is hozzá. Ládájának oldaián két vastag, lőcsnek is beillő rúd állt ki; ahogy a sípok fogyasztották a „szuszt”, úgy emelkedtek lassan felfelé. Nos, azokat kellett lenyomkodni. Izzadva fújtattunk hát a nagymisén, s amikor közben, Orfelmutatáskor Feri be-be- ment a barna tölgyfaajtón harangozni, az arasznyi résen egy pillanatra mindig megláthattam a köteleket. Egyszer annyira elbámészkodtam, hogy egészen megfeledkeztem a fújta- tásról, s a kántor úr hiába nyomkodta pámás ujjaival a kávébarna billentyűket, nem jött a sípokból egy fia hang sem. Nosza, hosszú pálcájával suhintott le iám a magasból — iparkodtam- is azután, hogy csak úgy zengett belé a templom. A harangokért másképp is megszenvedtem. Mert ha apám elkapott, hogy a torony tövében lopom a napot ahelyett,'hogy a jószágra ügyelnék, alaposan elagyabugyált. Egy nap azután sikerült Feri kegyét megnyernem. Madarat fogtam kalappal, neki adtam. Mire kellett neki, máig se tudom; talán legény társainak akart elhencegni: nem is olyan sánta 6, még a madarat is megkaparintja. Megígérte: ha nem is enged harangozni, egyszer fel visz a toronyba.----------------------------------------amikor a délelőtt álma* I Szivem a torkomban vert, I csendjében beosontunk az----------------------------------------- ajtón. Szemtől szemben álltam az annyiszor látni óhajtott négy kötéllel — s a keskeny garádicson még följebb másztunk. A gerendás mennyezeten Feri megemelte a rejtett feljáróajtót — hűvös, dohos levegő csapott meg. Különös félhomály uralkodott, a zsalugáteres ablakon rézsűt, bágyadtan hullott be a fény. Azután még egy ajtó következett; szaporán szedtem a levegőt, arcomra pókháló kenődött. S végül az utolsó ajtó! Fenséges nyugalomban ott terpeszkedett felettünk a négy harang, néma, alul bunkóvá vastagodó ércnyelvével. Áhitatos borzongással bámultam. A besüvító szélben különös zajokat hallottam. Mintha a tető alatti homályból két óriás sárga szem meredne felém... Valami suhogott, hajamat elhúzó, éles karmok fésülték végig. Érett gyümölccsé nőtt szívemben a félelem, s kihullott számon, mint velőtrázó sikoly. Feri rámmordult: „Te mamlasz, csak egy denevér!...” De hiába, a rémület nem eresztett. Ügy láttam, a nagyharangra domborított szárnyas Mihály vitéz egyenest nekem szegzi dárdáját, Szent Anna tekintete engem vádol, s Mária előlem kapta fel kisdedét, mert betörtem szentséges birodalmukba. Fejvesztve bukdácsoltam lefelé, Feri gúnyos hangját hallottam magam fölött: „És még te akartál harangozni, nyavalyás!.. A z óta nyugtalan éjszakákon, különösen amikor lázas voltam, sokat álmodtam a toronnyal, s reggelre mindig a borzalom verítéke vert kd egész testemben. De továbbra is mindea harangszónál megbabonázva bámultam felfelé. Egyszer apára jókedvében lehetett, mert amikor rajtakapott, csak a vállán» bökte meg: — Azt hiszed, olyan nagy öröm a harangozás? Szótlanul nyeltem, bólintottam. — Ne gondold — legyintett. — Ha úgy volna, nem fizetne érte a pap. Mesterség az, még ha a naplopóké is. — Fizet a pap? — kaptam el a szót. — Mit gondolsz, a harangozó miből ragasztott földet? Ezután Feri a mezőre jár majd vele. Tegnap este, amíg ga- najt hánytam a papnak, hallottam, gyerekeket keres harangozásra. Bagiék Pistájával és Rác Imrével már meg is egyezett havi egy pengőben. Látod, te bárnész? — korholt szelíden, és hosszú, kacsázó lépteivel otthagyott. Elszorult a szívem. Mennyi mindent vehetnék egy pengőn! Bagi és Rác nálam két osztállyal feljebb járnak, markos, erős gyerekek. Apjuk nagygazdák, jóban vannak Szal- vával a pappal. megláttam, hogy közeleg a plébános úr. Nem egyedül jött; mellette régimódi, bokáját verő fehér ruhában, fején bödönszerű kalappal ott tipegett a bárónő, az éltes Nárcisz méltósága. Mint gaz a földeken, úgy jelent meg tavaszonta a faluban, odahagyva messzi kastélyát, s a parókián üdült az őszi vecsemyékig. Anyám istenfélő asszony lévén azt bizonygatta, hogy valami rokona a papnak; apám ilyenkor csak köpött egyet. Mi gyerekek pedig kisütöttük, hogy a méltósága a pap felesége — ugyan ki más is lehetne? Libaőrzés közben sűrűn láttuk őket kinn a mezőn; kezükben1 imakönywel ballagtak a pap földjére. A bárónő finom ujjaival kalászokat tépdelt és morzsolgatott szét, azután eltűntek valamelyik dülőúton. Gsak estefelé kerültek újra elő. Most is nyilván sétájukról jöttek. Nekibátorodva köszörültem meg a torkom: — Dicsértessék!... — Mindörökké! — zengték egyszerre, nyájasan. A pap tokáján mintha púder csillogott volna. A bárónő kegyesen fejemre tette habfeihér kezét. Ami}» így töprengtem, TÖRÓ ISTVÁN VERSEL Vers a télből Mozdulatlanul fekvő fehér kígyók szikráznak arcomba, mintha érzelmek befagyott tükörén a nap magában járna — végigsfldik fák-csígolyákon halott levél emléke lebben: átkelőhelyem meghizlalt jegét véknyíitom el a szememben — a délutánok fösvény fénye kialszik, mielőtt elérlek; i ' csak út világol — néma szalag — búcsúzások könnyétől szabdalt; csak a szívem — őszi kályha — csak a szívem hozzád találna, s föllobognék a fájdalomtól, már égő testemen barangol megfagyott hópehely helyett: egy kis nyár, egy kis üzenet — meleg oson el szívem felett Tollrajz Törő Istvánról Törő Istvánt évek óta ismerem, jó két éve bemutattam inár a Fiatal Művészek Klubjában szerzői estjén. Ezért vállaltam most, hogy emberi-költői portréját baráti tollrajzzal fölvillantsam. Átvitatkoztunk jó néhány délutánt, miközben az ősz gazdag színei közül válogattunk kedvünkre valót, s a nyár örömeit kerestük a levelek visszacsillanó, sárga robbanásaiban. Mert tekeregtünk mi együtt, fölfedező kedvvel nemcsak a költészet birodalmában, hanem lakhelyünkön, az Érd ■—Diósd körüli domboldalakon is. József Attila azt írja: „Csak az olvassa verseimet, / ki ismer engem és szeret”. Nem szükségképpen arról van itt szó, hogy személyesen kell ismerni a költőt, akinek Versét kezünkbe vesszük, hanem csak szívünkkel kell látnunk és szeretnünk őt, hogy megérthessük. De koriársaknál mindig hozzájárul a versek megértéséhez, ha élő kapcsolat is fűz a szerzőhöz, az az emberi többlet, mely az élő személyiség ismeretéből és értéséből fakad. Törő István faluról jött ember, Szabolcs-Szatmár megye egyik községében, Nagydoboson született 1949-ben. A csontos férfikor kezdetén verseiben visszaidézi a kamasz- és ifjúkor küzdelmeit, a megrögzött gyermeki szépségekkel együtt. Mezőgazdasági technikumot végzett, de katonaévei letöltése után Diósdon az MG M-ben helyezkedett él gépbeállítóként. Most ugyanott a Gördülőcsapágy-gyár oktatási előadója. Pécsett esti egyetemen a jogi karra jár, kapóra jött tehát neki az új munkakör. Munkáját becsülettel végzi, a közösséget nagyobb családjának tekinti, ami verseiben is megnyilatkozik. Közéleti fogantatása verseket ír. Törő Istvánt a NYÁR vándorának, zarándokának nevezhetném, ha meg kéne fogalmaznom milyen jelzővel illessem verseinek költői magatartását, ö maga is emlegeti ezt a költői képet Variálva: „ajándékait viszem a nyárnak”. Ajándékait hozza tehát egy belső örömnek, mely csöppet sem önző láng, hanem melegíteni kész fény. Az emberek között él a fényben, a napok sodrában, a szó legszorosabb fizikai értelmében gyárban, termelőként, rácáfolva arra a hamis tézisre, hogy a művész csakis improduktív termelő lehet. Feltartott fejjel él, hogy a fény meg-megfürdesse az arcát, hogy a nyár mindig megújíthassa. A munkás napok szigorában tudja, hogy a költő csak ott teljesedhet ki igazán, ahol érintkezik az élettel, és ahol a reggelt megünnepelheti, mint a napi munka épülő-glóriáját. Egyéni hangja most van kialakulóban és fegyelmezettsége azzal biztat, hogy hamarosan tisztán fog hangzani éneke. Az utóbbi verseiben elindult önmaga felé, a költő igazi otthonának fölkeresésére, saját énje fölfedezésére. Reméljük, a mások arcát — arcának tükrében — föl fogja mutatni. Meri azt már tudja, hogy „most az a nehéz, megtanítani, / mosta2 a nehéz megtanulni, / észrevenni a másikat, [ s megbecsülni amit a másik ad!” Kívánom hát, hogy a nyár ajándékaival mielőbb eljusson az emberek szívéig. Sok-sok kaptató vár még rá, láváitok neki nagy szivet, hegyeket hová fölérhet és honnan visz- esanézhet a nyár örök birodalmára! Kelényl István
