Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
1975. JANUAR 19., VASÁRNAP 9 I”™ to xJwmms* K.éso délután történt a villamosban, abban az órában, mikor az utcai lámpák sora föllobban, végig a folyóparton. Néhány utas lézengett a kocsiban. János kényelmesen leülhetett volna, de szívesebben maradt a szellős peronon. Társaságból jött, most hazafelé vitette magát, nem sürgette az idő. Kifelé bámult a jól ismert városképre; a hidak, az idényenkint színt váltó gesztenyesor, itt volt diák, itt nőtt fel. Ahogy arca egy pillanatra befelé fordult, a szembeeső, szimpla ülésen vette észre a rokonszenves, fiatal nőt. Fiúsra vágott frizura, metszett arc, intellektuális alkat, nem túlságosan uralkodnak el rajta a női jegyek. Le nem vette szemét az ablakról, fejtartása merev, minden vonása feszült egyensúlyban, a szeme párás csupán. Először azt hitte, visszafojtott ásítástól. Agyondolgozta magát a könyvtárban, laboratóriumban vagy az inspekción. Mulatnia kellett rajta, hogy rögtön hátteret kerekít, mindennapokat álmodik egy véletlenül elé kerülő archoz. A nő kezét elrejtette a rétikul, felső ujjpercei bújtak csak ki fölötte. Kíváncsi lett volna, visel-e karikagyűrűt, aztán a következő pillanatban már el is röstellte magát a felszínes férfitájékozódásért. Akkor pillantotta meg, hogy i nő egyenes orrán legördül egy páros könnycsepp. Szabályos orra volt — ez az arc úgy viszonylott a nő eleven önmagához, mint egy pontos, de jellegtelen fénykép. Akár szép is lehet, ha egy pillanatra fölragyogtatja. De most küszködve őrzi az unatkozó utas látszatát. Ajka összepréselve alvg-alig rezdül az erőfeszítéstől, szeme alatt fényes ösvényt vájtak a könnyek. Mozdulatlan arccal kifelé fordul, mintha roppantul érdekelné az utca — és mintha szüntelen esőben bámulná, VIDOP MIKLÓS: Könnycsepp kisasszony az egész összefolyik előtte. Könnyek esője mossa ezeket a házakat, egy-egy alakot, amint elvillan a kis tér bejáratában, vagy a part menti sétány rácsa mellett. Néz és pem lát. Odakinn történik valami, amiből ő végképp kimarad. Föl sem tűnik neki, hogy valaki figyeli. Töprengett, ki lehet ez a nő. Évei szerint valahol a huszonöt és harminckettő közötti laza skálán bárhol; egy nőnek nincsen kora, csak biológiai állapota. És most épp rajtakapta életének szabályszegő epizódján. Illetéktelenül belesett egy kulcslyukon. János beharapta ajkát, mintha egy bonyolult számításon kellene eligazodnia, s rájönne, hogy hiányzik belőle a rátermettség. Vitatkozott önmagával. Nem, ez nem az a fajta, aki vadidegenek előtt sírva fakad. Egy megállóval a férfié előtt lépett ki a kocsi belsejéből, természetellenesen elfordított arccal, kesztyűs balkeze átfutott szemén, mintha beleröpült volna valami. És most sem tör "dik a körülötte levő világgal. Nem figyeli, s azt hiszi, ezzel elbújhatik előle. De meg kell bűnhődnie; alighogy a villamos lefékezett, már lép is le, sietősen, mint aki túl akar esni a céltalan utazáson — s cipősarka belé- akadt a rácsos lépcsőbe. Ha nem veszi észre a kinn ácsorgó nyúlánk férfi, mentivetetlenül előre vágódik. Jánosnak még éppen sikerült utánakapnia. Megfogta könyökét, míg egyesúlyát vissza nem szerzi, aztán ő is leszállt vele. — Köszönöm — suttogta a nő. Szaporán pislogott, hogy elrejtse zavaros szemét. A férfi csaknem szigorúan rámeredt; — Szedje össze magát, semmi értelme... Ott álltak a megálló járdasíkján, mindketten kissé röstelkedőn és tanácstalanul, hiszen egyikük sem tervezte el, ami történt. — Ne haragudjon __— szóla lt meg végre a nő, s már nem bírt hová nézni. — De igenis haragszom. Haragszom, ha felnőtt ember sír. Pláne nyilvánosan. — Megint beharapta alsó ajkát, aztán folytatta: — Senkinek semmi köze hozzá, hogy maga szerencsétlen vagy becsapták, vagy mit tudom én__Titkolja el. Magánügy. Mire számít? Részvétre? — Megingatta fejét s gúnyosan elmosolyodott; — Az embereket legföljebb a szenzáció érdekli, és velük született tapintatlansággal turkálni kezdenek a köny- nyei között. No, jöjjön, kiszellőzik az alsó rakparton, míg rendbe nem jön, így nem állíthat be sehol. Csak bámult az idegenre, aztán ellenkezés nélkül elin- dült mellette, ijedtében a sírásról is megfeledkezett. Nyugodt sétalépésekkel indultaik el a lefelé vezető lépcsősoron. János meg föllélegezve, hogy végre olyasvalaki előtt mondhatja el a magáét, akihez nem köti semmi, tágasan, otthonosan fordult felé: — A sírás a gyerekkor előjoga, mikor még elérhetünk vele valamit: új mackót a szétnyúzott helyett, engedélyt a cirkuszba menésre. Akkor még csupa olyasmiért szokás sírni, ami emberi erővel nagyjából jóvátehető. De később... — sóhajtott légy intve: — Rossz beidegzés, ostoba motorizmus. És kínos helyzetet teremt. Lelkifurdalást próbál kelteni ott, ahol esetleg nincs is lelkiismeret. Vagy éppen túlteng, akkor meg ... Eri! Sírni magányosan kell, elbújva, bezárkózva — állítólag megkönnyebbít. De villamoson! — Hirtelen meghitt hangra váltott. — A női könnyek a terror szaloneszközei... ne nyúljon ilyen nemtelen eszközökhöz, úgysem hiszik el magáról, hogy védtelen... A fiatal nő megállt egy tömzsi kikötőcölöpnél, s végre magára ébredőn, meglepetten rábámult: — De hát... kicsoda maga. egyáltalán... és... ? — Oly mindegy. Én sem kérdeztem, hogy maga kicsoda. Nem is érdékel. — Hátrasimította haját, fújt egyet. — No, jobban van, Könnycsepp kisasszony? A fölpuhult arc álmélkodó volt, de a szeme már teljesen száraz. Egy ideje komolyan fürkészte a férfi keményen kirajzolt vonásait. Aztán végre megszólalt: — Azért magát sem vetheti föl a boldogság. János furcsán, torokból nevetett: — De nem is sírok. — Sebesen kezet nyújtott. — No, minden jót! — Köszönöm. És magának is. Egyszer fordultak meg. Vitték a másik előtt ismeretlen sorsulzat. Régi ház Barnóth Zoltán rajza DUDÁS SÁNDOR: Levettem szandált, zoknit is, ujjaim közt forrón pereg át a homok. Királytövis sebzi fel emlékeimet. Mint egy sosemvolt látomás, áttetszőén könnyű álom: az időn egy griff szárnyal át... Karmai közt ifjúságom. Rég-ismert változás vonul szemembe: emlék-parti fák. Tudatom határán kezet fog öröklét és elmúlás. Lélekig-süllyedt szigetem! óvsz, rejtesz ha valami bánt; itt testvér a csönd s a lelkem, idejövök — toronyiránt! Itthon vagyok. Mondhatok még többet? — némán vall csak a szív! S benne a vágy — öncsaló mérték — űz, titok-rejtű útra hív. Tudom menni kell, menni míg a láb lendül, a szív dobog, menni kisemmizett hűség sebeivel az arcomon. — Főtisztelendő úr — nyögtem fülig vörösen —, kell-e még gyerek? Megütközve néztek össze. De amikor magyarázatul harangozó mozdulatot tettem a kezemmel. Szalva arca teljes szélességében nevetésre derült, tokája rengett, hangján érződött a megkönnyebbülés: — Menj már, te kákabélű! Hiszen zörögnek a csontjaid! Erő kell ám oda ... — De én erős vagyok! — feszítettem meg kétségbeesetten a karom. — Ni, a kislegény! — tapogatott meg a bárónő finnyásan a rongyos kabátkán keresztül, aztán csiklandósan felvihogott: — Még kisül, hogy már férfi! — Ahhoz még nőnöd kell, fiacskám — mondta a magáét könyörtelenül a pap. — Ügy felrántana a kötél, hogy na! —És a Bagi meg a Rác? — dobbantottam elkeseredetten. — Nono, hogyan beszélsz az Ür szolgájával, te vakarcs? Azok a kisujjuk köré tekernek téged. Légy türelmes, alázatos, sokat imádkozz és akkor te is nagyra nősz. _— De nekem most kell a kiscsizma! — dacoltam volna tovább, ám a bárónő szigorú pillantása belém fojtotta aszót. — Az akaratosság bűn — rázta felém ráncos mutatóujját. — Tanuld meg, hogy neked nem szabad akarni, csak szépen elfogadni, amit a jóisten ád, az ő végtelen kegyelméből! S ezzel otthagytak; befordultak a plébánia felé, ahonnan a kerten át friss sültek illatát sodorta felém a szél.------—----------------------- Kitoppantam Bagi Pistáék elé: | A bokor mfi^zorrcnt. I — Hadd menjek már egyszer ve--------------------------------- letek . .. — Eridj már, te szúnyog — vágott mellbe Pista. — Hisz még a szél is elfúj! Mentek tovább, én utánuk. Imre felém rúgott, de Pista leintette. Szorosan elém állt és megforgatta a kabátom gombját: — Idefigyelj! Azt hiszed, a harangozás csak amolyan játék, mi? Na, gyere fel velünk, majd meglátod. Boldogan ugrottam — ezt akartam! Jókor vélt, az esti harangszó után még halottnak is kellett „verset” húzni. Feszülten figyeltem őket. Pista keresztet hányt magára, a markába köpött, s azután amilyen magasan csak bírta, megragadta a nagyharang kötelét. Egy-két kondulás után felhangzott az egyenletes bim-bam. — Látod, szamár? — förmedt rám Imre. — Ha nincs erőd, sohase lesz ebből harangszó, csak kongatsz, oszt úgy hiszik, hogy tűz van vagy mifene. — Pista közben elérkezett az első Udvözlégy végére. Ilyenkor „szakítani” kell. Jó mélyre lehúzta, majd egészen fönn markolta meg a kötelet, egész súlyával ránehezedett — s lába már fejünk felett kalimpált. — Nagyszerű játék! — gondoltam repesve. A visszaereszkedő kötél Pistát közben a talpára huppantotta, ami ismét nagyon mulatságos volt. A vége felé mind kisebbeket rántott a kötélen, végül úgy belecsimpaszkodott, hogy elveresedett. Egy-két kongás után a harangszó elhalt. Ezután Imre tekerte a keze feje köré a csöngettyű hosz- szan alácsüggő, kígyóként összetekeredve heverő kötelének a végét, és cibálni kezdte, közben egész testével mintha táncolt volna. Odafenn kotnyelesen, fürgén csacsogni kezdett Mária harangja ... Gyönyörködtem. Hát még a „vers”! Ezúttal hosszú sira- tásra fizettek be, mert az öreg Füles Tót halt meg, akinek — úgy hírlett — még a füles edényében is aranyat találtak. Álméíkodva néztem, hogyan húzzák ketten a három harangot. Titokban reménykedtem is, de rám nem gondoltak. Amikor lefelé indultunk, Imre rámförmedt: — Most pedig szelelj el, mert ha látják, hogy velünk voltál, a mi nadrágunk bánja, de a tied méginkább! Szaladtam hát, ágyba bújtam, s még az éjjel csodás Almom volt. Vagy húsz harang kötelét rángattam egyszerre. De gyönyörűen szóltak! Zsongott-bongott a levegőég, fehér galambok szálltak rajokban a torony körül, ünneplőbe öltözött nép özönlött a búcsúba, az én harangszavamra! Köztük én is, vadonatúj csizmában. Attól kezdve már végképp nem volt nyugtom. S egyszer elérkezett a kedvező alkalom. Pista beteg lett, Imre maga járt a toronyba. Előkotortam a névnapomra apámtól kapott, féltve őrzött tízfillérest, eléje tartottam. Elvette, meg- köpdöste, azután félrehúzott: — Holnap a vásárba haj tűnje, csizmát venni. Déli harangszó előtt elhúzol egy verset az öreg Beszari Balog lelkiüdvéért. De csak egyet, hallod-e, a naggyal és a kicsivel, mert keveset fizettek érte, mondta a főtisztelendő úr. És vigyázz, mert szétaprítlak, ha galibát csinálsz! Ezzel kezembe csúsztatta a kulcsot.-------------------------------- a sekrestyébe; szorongó szívvel, | Lopva surrantam be 1 hármasával vettem a lépcsőket--------------------------------— s végre ott álltam, teljesen eg yedül, a kötelék előtt. Megilletődve, de büszkén pislogtam felfelé: mindjárt megszólalnak a harangok — az én akaratomra! Olyan szépen húzom majd, nini még senki! S ha majd a pap az egész falu színe előtt megkérdi, hogy ki harangozott olyan szívhezszólóan, csak aiikor árulom el, hogy én voltam. Hadd lássa ő, meg a Nárcisz méltósága is, hogy igenis, muszáj akarni — és akkor a kákabélű is megkeresheti a pengőt! Keresztet vetettem, markomba köptem, s megragadtam a nagyharang kötelét. Teljes erőmből nekifohászkodtam, a kötél megmozdult. No, tüstént szól majd ... De nem! Himbál, himbál — és semmi hang. Újra nekiveselkedtem úgy istenigazából, végre azt mondja: hamm. Utána csönd. Még egyet rántok, a kötél felszalad végtelen magasokba, durván végighorzsolja a tenyerem. Bamm. Megint semmi. Szívem a torkomba ugrik. Hátha a kicsi könnyebben indul! Meghúzom a bal kezemmel, hát azt nyögi a maga bánatos, náthás hangján, hogy plamm. Semmi több. Hol az egyiken, hol a másikon rántok fél kézzel, fejvesztetten. Félelmes, riogató hangok áradnak a toronyból. „Űristen, én kongatok!” — hasít belém a rémület. De talán legalább a csöngettyű sikerül ... Odaugrom, közben megbotlom a kötélgöngyölegben, s vesztemre a garádicshoz kötött, leheletvékony lélekharangkötélben kapaszkodom meg. Odafenn pedig rázendít, vészt- jóslóan jajongani kezd az a büdös koilomp, közben kong a többi is... Megbomlott fölöttem az egesz harangállvány, végem van! Közben — az ablakból jól láttam — pillanatok alatt benépesültek az utcák. Sivalkodó asszonyok szaladtak ki a házakból, alsószoknyában; pendelyes gyerekek bőgtek. Tűz van, tűz van! Bicegő öregek topogtak ide-oda kezüket tördelve; minden otthonülő kitódult, vödrökkel, hosszú dorongokkal szaladgáltak ide-oda, kiáltoztak, jajveszékeltek. Özönlöttek már félmeztelenül, úgy, ahogyan a mezőről elszaladtak, a férfiak is: árvíz, jégeső jön, ég valahol, vagy mifene? Hirtelen, mintha elvágtak volna, megszűnt a nyüzsgés. Valaki észbekapott és minden lármát túlkiahált: — Emberek, semmi vész, csak a harangozó bolondult meg! Nagy némaság szakadt a falura, egyetlen félelmes állókép volt onnan fentről az összesereglett nép. Azután a tömegből egy asszonyi hang rikácsolt: — Ki az isten járatta velünk a bolondját? Minden tekintet felém, vagyis a harangozófülke ablakán ra szegeződött. Valahonnan előfurakodott a pap. Láttam, hogy élénken mutogat, bizonykodik, hallottam is: — Nem értem, híveim! Kulcs csak Rác Imrénél volt, az pedig a városba ment. Bizonyára az ördög incselkedett velünk ... Sopánkodása elveszett az úira támadt morajban. Érdekes, nekem akkor már csak Imre járt az eszemben. Talán éppen most próbálja fel új csizmáját. S hirtelen belém nyilallt, hogy nekem a harangozásból ugyan már aligha lesz csizmám... S egyszerre láttam, hogy lent a tömeg lassan, fenyegetően a templomajtó felé indul: — A toronyba emberek! Ki tett minket lóvá? Üssük! _________________________ — villant át agyamon. Ma. I Innen csak egy kiút van I gamra zártam a fülkét, a i-------------------------------------- kulcsot zsebre vágtam, s már ka paszkodtam is fölfelé. Lábam alatt sűrűn reccsentek a korhadt lépcsőfokok. Felcsaptam az első ajtót es a töobit is —ott öluöt.ék rám gúnyosan nyelvüket a harangok. A rémület új erőt lökött izmaimba — feltornásztam magam az állványzat tetejére, a harangok fölé. Akkor a kóruson toporgó tömeg már a fülke tölgyfaajtaján dörömbölt Lassan engedett a zár — durr! Csodálkozó moraj, dühös szentségelés: hová lehetett az ebadta?! Vállam közé húzott fejjel hallgattam, amint odalenn rálépnek a garádiosra. Egy — kettő — három... mindjárt nyitják a feljáróajtót! Négy-öt — reccs! Puffanás, ordítás. A csöngettyű kötele megrándulj nyelve lengett néhányat... Percek teltek így vagy órák? Nem tudom. Följebb nem merészkedtek. A ricsaj elhalkult; zúgva, méltatlankodva oszlott szét a tömeg, ment ki hazafelé, ki vissza a határba. Gubbasztottam a harangok felett, csöndesen sírdogáltam. Arra, hogy lemenjek, gondolni se mertem. Lassan sötétedett, rémülten húzódtam volna még feljebb, a tető., alá. Hirtelen úgy éreztem, inog velem minden; a nagyharang méltóságteljesen himbálózni kezdett. „Imre húzza az estit, biztosan már az új csizma van a lábán” — gondoltam. „Vajon elárult-e?' Nem tudtam, az állványba kapaszkodjam-e, nehogy lerázod jam, vagy a fülem fogjam-e be. Embertelenül hosszúnak rémlett az esti harangszó. De végre csend lett. A halottért már nem is húztak — úgy látszik, róla és rólam is végképp megfeledkeztek. Könnytől, pókhálótól bemaszatolt arccal néztem szét. Nyugaton utolsót lángolt a felhők szegélye, azután előkúszott a sötétség, úgy ült a toronyra, mint hatalmas fekete kotlós. Fölöttem két sárga szem világított, huhogást hallottam, valami az arcomhoz csapódott. „Édesanyám!” — nyöszörögtem, s éreztem, mint mar belém az irtózat jeges karma. Süvített a szél, nagy függönyök lobogtak fel s alá. A csapkodó szárnyak olykor a lélekharanghoz ütődtek, s az furcsa, a haldoklók nyögéséhez hasonló hangokat acott. Imrét láttam, amint új csizmájával felém rúg, aztán Szalvát, púderos tokájával; aranyfogát a bárónőre villantotta, s oly jóilakottan kacagott, mint mesében az emberevők. Nárcisz méltósága pedig harangozott, de mintha nem is kötelet markolt volna, hanem vaskos rózsafüzért. Ám a harang nem szólt, mire ő szent dühében hozzám vágta az olvasóit, csak úgy koppantak koponyámon a diónyi szemek...------------------—.—- tértem magamhoz. Karom-lábam I Otthon, a dikón I mozdítani se tudtam, fejemen kötést------------------------- éreztem, párnám merő vér volt. An yám hajolt fölém szelíden, nagy fekete tekintete cirógatta az arcom — olyan jólesett! S megszólalt azon a lágy hangján, amely azóta örökre elnémult, s amelyet csak Szent Anna harangja idéz olykor vissza a fülembe: — Ugye, nem harangozol többé, kicsi fiam?... 1 Szülőföld
