Pest Megyi Hírlap, 1974. október (18. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-27 / 252. szám
8 tj&hin 1974. OKTÓBER 27., VASÁRNAP thotóL j~^eót megyében Portré Major Jánosról Elöl egy szemüveg, mögötte lohol egy keszeg kis ember. Olyan benyomást kelt, mint aki minden reggel hevenyészve dobálja össze a tagjait, hogy mielőbb kilihegjen Albertirsán az állomásra. Aztán már kapaszkodik is a vonatra, hogy még idejében beloholjon Pestre, a Hanglemezgyártó Vállalathoz, ahol mint gondnok „lohol" tovább a csatlakozók, rádiócsövek, diódák, számlák, bizonylatok nem túlzottan költői világában. Mert Major Jánosnak csak a személyi igazolványában áll az, hogy gondnok, ő maga ezt már többször áthúzta, ki- kapargatta képzeletben és makacsul igyekszik a helyébe írni: költő! Még csak a K-betűig jutott el, a többi négy betű ezután következik. Érzi a leiadat nehézségét, de huszonnyolc évesen már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán eljutott a K-betűig. Arra a másik négy betűre meg úgyis egy életet szán, aztán, hogy végül sikerül-e magába és másokba bele- körmölni, belevésni, beleszántani azt az egy szót, egyedül csak tőle függ. Ezért lohol hát annyira Major János. Nem tölti az időt ácsorgással a látványos kirakatok előtt, nem bámulgatja hosszan a külföldi autók karosszériáit, nem álmélkodik rá a villacsodákra, csak lohol Albertirsa és Pest között szétszórt versszilánkjait illesztgetve. Nincs ideje megállni, sok mindent szeretne összerakni a torlódó emlékcserepekből is. írni azokról az élményekről, amit a ceglédi „tanya-országban” élt át, amikor „mozgókönyvtárosként” művelődési autóval járta a vidéket és filmeket sugárzott az ott élő embereknek. Szeretettel versbe formázni többek között azt az öreg parasztot, aki kép helyett a gépet csodálta, mert még sose látott olyat, vagy jeges rímzuhannyal nyakon önteni az olyan téesz-elnö- köt (meg a hozzá hasonlókat!), aki befalaztatta a könyveket, mert a helyiség naposcsibék tárolására kellett. írni... írni... írni mindenről, ami dühíti, lelkesíti, izgatja, feháborítja, ami költővé teheti. Nem köntörfalazó ködös versképleteket barkácsoló iparossá, hanem a legigazibb értelemben vett közéleti költővé, amire csak a legnagyobbak példája sarkall. Még csak a K-betűig jutott Major János, a többi négy, a nehezebbje hátra van. Sokat kell még neki azért loholni, sok csábító kirakatot messze elkerülni és mindig gyalog, erősen a földhöz tapadva. Mi pedig, akik ismerjük, becsüljük, drukkoljunk neki, hogy sohase fulladjon ki ebben az életet átlihegő, önként vállalt tempóban, ebben a szívet, ideget, izmot igénylő nagy loholásban. T—M. M. MAJOR JÁNOS VERSEIBŐL: Konokságra int Megőszült hétrét görnyedt anyám szemébe vas-könnyet feszít a gond Konokságra int arcának minden ránca Bütykös kezében a vödör ítélkezése csörömpöl Felmosórongy agonizál Savak és lúgok sivár flakonjai fertőtlenítő klórmész mögött a múltidő — a békétlen emlékezet monoton ritmusa ketyeg Vasárnap Lepkék fönnakadnak vádlón, áttetsző artista-hálón, és a költő idétlenül kristályfák közé menekül, a virág iszonyú présben azt várja, hogy elenyésszen; kobaltkék lenyomatai vízjelek, — éppen az, ami gyönyörű a kobkakövön, áramló, őszi fényözön ismétlődő arabeszkje: realitásban a mese, az ifjúságban a halál, de újra, s újra rámtalál önkívületben egy tiszta gondolat, létem vélt titka. Valami átmentett álom dicstelen rapszódiákon, az őszök eliziuma itt, ahol PÁRIZS és MUCSA valamiképp hasonlatos. Fehér taunuszon csapos úr utazik majd Szabolcsba — és onnan az Oktogonra útépítő szabolcsiak. EXKLUZÍV ÉS OLCSÓ DIVAT FOLK FESZTIVÁL APAJPUSZTAN meg a „GYERE BODRI KUTYÁM ...” Nyolc emelet elégia után pogácsa, Kékszilva s talán egy vers igézete, — hallom, künn szól a térzene! Néni ámíthat Itt ne számíts irgalomra — se kevesebbre, se többre —, oktat a világ, s vacogva lefekszem a deres földre. Ez a legtisztább pillanat Nem ámíthat senki, semmi! A fák fölött felhő szalad, vadlibák húznak, — telelni. SZEMJON KOMlfSZARENKO: Dokumentum LAKATOS ISTVÁN: Két vers G yárunk igazgatója az értekezlet előtt figyelmünkbe ajánlotta, hogy az esedékes, sürgető kérdéseket feltétlenül levél formájában tegyük fel. Elhatároztam, én is felteszek egy cérdést: „Mi az oka annak — rtam egy cetlire —, hogy örökké deficitünk van bronz- )ól?” A pontosság kedvéért még azt is odakanyarítottam: ,Vaszkin Sz. T. darukezelő”. A cédulát átadtam az élőt- em ülő Pepeljajev műveze- önek, hogy adja tovább. — Mi ez a cetli? — kérdez- e. — Nem világos, hogy kinetic szól. — Az igazgatónak. Ki másnak? — Akkor illik ráírni, hogy ,Tisztelt igazgató elvtárs”! Ezután jöhet a bronzügy... Elővettem egy nagyobb papírlapot, és mindent leírtam, úgy, ahogyan Pepeljajev tanácsolta. A levél azonban mégsem jutott el egyenesen az gasgatóhoz, mert hosszas, cikcakkos vándorlás után a főművezető lestoppolta, majd visszaküldte hozzám ezzel a szöveggel: „Mi lelt téged, te Vaszkin — írta —, hogy ilyen arcátlan módon szimatolsz a bronz után? S méghozzá kitől kérded te mindezt? Az igazgatónktól! Ha mindez komo- yan érdekel, akkor méltóztass intelligensen kérdezni. Valahogy így: Kedves ez és ez, így és így áll a dolog, szíves engedelmével erről és erről óhajtanék érdeklődni, lenne kedves megmagyarázni, mi is van azzal a bronzzal. Ám ha ideje most nincs, nem is olyan fontos..." A levelet újra átírtam, ezúttal egy fényes, sima papírlapra, amely most a műhelyfőnök kezéből a következő utasítás kíséret'ben jutott vissza hozzám: „Mi az, magát csupán a hiányosságok érdeklik? Hát nincs más — kifejezetten pozitív — jelenség üzemünkben? A levelet, mint ahogy azt szokás, kezdje üzemegységünk célkitűzéseivel — az adatokat megkaphatja a tervezőnktől —, felvázolja eddigi eredményeinket — konkrétan —, a névmegjelölés lehetőleg a dicsérettábláról legyen lemásolva. És végül: a fentiektől eltekintve, üzemünkben előfordul némi negatívum ...” Mikor ezzel is megvoltam, levelem a főtechnológustól jött vissza. Véleménye rövid volt: „írja le három példányban. Kiegészítheti a többi üzemegységek eredményeivel, terveivel. A bronzügyet kihagyhatja .. .** A levelet az értekezlet befejezéséig sikerült az elnökséghez eljuttatnom. — ó — örvendezett az igazgató, miután elolvasta levelemet. — Remek. Meggyőző dokumentum üzemünk kitűnő eredményei mellett. Fordította: Baraté Rozália VADASZAT Futsz, szép vad, egy perc és eltűnsz az erdőn. Utánad csend, homály, gonosz hideg. Megborzadok. Versem hajszálkeresztjén utolszor még felsötétlik szíved. VALAHA IS Milyen gyilkos, visszhangtalan magány fojtott körül, milyen mély sivatag — hogy sorsom sivár égboltozatán valaha is te lehettél a Nap! Faluvég Dévényi Antal festménye BIHARI KLARA: Az asztal A felkínált ajándék lázba hozta Bujkóékat. Az asszony még egyszer elolvasta a levelet, amit a pesti rokonok írtak, azután behúzta az urát a szo- aába. — Nézd csak, apa! Ha kidobhatjuk ezt a nagy, rozoga asztalt... És helyébe tesszük az újat... — Nana! Az se új, amit a sógornőd ad. Csak jobb, mint ez. — De mennyivel jobb és modernebb! És milyen szép! Hiszen láttad te is, nemegyszer. Kinyitható, összecsukható. Több helyünk is lesz, behozhatjuk a verandáról a másik virágállványt... — A rózsafákat nem hoznád be az udvarról? — kérdezte gúnyosan Bujkó. De látszott rajta, hogy ő is örül a lakás szépülésének. Kezével megmozgatta a nagy, ovális asztalt, ami a két végén alányomott székekkel együtt az olajkályhától a régimódi ebédlőszekrényig nyújtózott, s itt is — ott is csak egy keskeny utat hagyott szabadon. A fényes lap imbolyogni kezdett a recsegő, hengeres lábakon. — Ez már csak tüzelésre való — mondta Bujkó. — Ha ráülnék, összerogyna alattam. Pedig nem vagyok több ötvenöt kilónál. — Most már összerogyhat, annál könnyebben hasogatod fel. Elfőzök vele a konyhán vagy négy-öt napig. — Egy hétig is, meglásd. Lesz egy kis szag a politúrtól, de hát azt el lehet viselni. Bujkó arca felderült arra a gondolatra, hogy megtakarítanak egy heti tüzelőt. De mindjárt árnyék borult rá. Bal kezébe fogta az állát, 6 maga elé meredt. — Igen ám, de az új asztalt haza is kell hozatni. Harminc kilométer... A tehertaxi sok pénzbe kerül. Az asszony valahonnan nagyon magasról zuhant le. — Látod apa, erre nem gondoltam örömömben. Mit kérhetnek azért a taxiért? — Mit? Akármennyit, mindegy. Ügy számolják ki a viteldíjat, hogy az üresjáratot is meg kell fizetni. Tőlünk a vállalatig. Ez pedig már... az én nyugdíjamból nem telik ki. — Akkor hát mi lesz, apa? Jaj, Istenem, az a gyönyörű, modem asztal! Már annyira beleéltem magamat... Te! Talán a Kotász-gyerek megtenné, hogy hazahozza. Annyit jön-megy a gépkocsijával ... A sok feketefuvar közt könnyen elmenne ez is. Meg. azután harminc esztendeje vagyunk szomszédok a családdal. Ismerjük karonülő ideje óta... Hiszen annyi különfuvart vállal! — Erről nem beszélhetünk. Mindenki tudja az utcában, de felemlíteni... Kiátkozna bennünket a világból! — Nem mondtam, hogy említsd, Isten őrizz! A szomszéddal legyen jóba az ember. Csak kérjed meg szépen, apa ... Te tudsz a nyelvén ... Talán... Talán még ingyen is hazahozza. — Nem szívesen kérem én ezt az Andrist... — morogta Bujkó. — Nagyon elszokott az már mitőlünk... Hónapszámra színit se látom. — Dolgozik az, mint a megszállott... A legtöbbször késő este jön haza. Isten tudja, mire gyűjti azt a sok pénzt — mondta az asszony. — De hát ez az ő dolga. Nekem az a fontos, hogy az asztalt ... — Jól van, ha hazajön, átmegyek hozzá. De azt ne is reméld, hogy ingyen ... Nem olyan fiú az. Bujkóné a nyitott ablakhoz ült, a fehér csipkefüggöny mögé. Izgatottan lesett ki az üres utcára. Ahányszor nyílt egy ajtó, vagy megzörrent a száraz göröngy a biciklik kereke alatt, nyújtott nyakkal, kíváncsian kijjebb hajolt. — Dobaiék jöttek meg a vasútról __ Me gy haza a Csurogi lány ... Indul már a Kevéék menye szomszédolni... — súgta visszafordulva az urának, aki megszokásból téli helyén ült, a kályhazugban. Fél hétkor nagy dübörgéssel teherautó állt meg a harmadik ház előtt. — Hazajött a Kotász-fiú, méghozzá a kocsivál — mondta izgatottan Bujkóné, mintha csak ő hallotta volna a nagy durrogást. — Ismét kilesett a füg- göpy résén. *— Ponyvával takarta le... Ki tudja, mi van alatta ... — Nincs .nekem ahhoz közöm! — vágta rá Bujkó kedvetlenül. — Nincs, nincs, persze, hogy nincs! — duruzsolta az asszony hízelegve. — Neked csak annyi a dolgod, hogy menj át hozzájuk és kérjed meg... Mégis csak ismerjük pólyáskora óta. Bujkó várt egy kicsit, azután nya_ kára csavarta a sálat, fejébe nyomta a sapkát. Kis termetű volt, hatvannégy éves létére már kiszáradt és gyönge, akár egy aggastyán. A gondosan ápolt kiskert salakos ösvényén kiment az utcára. Izgatottan nyomta le a Kotá- szék szép házának kilincsét. Végigment a kerten, ami sokkal nagyobb és szebb volt az övékénél. Ritkán járt itt, az öregekkel legtöbbször a ház előtt, az utcán beszélgettek. Azok visszahúzó- dók lettek az utóbbi években, ők meg nem akartak tolakodni. Érezhetően ezzel a tartózkodással védték az otthonuk bejáratát. Emögött az a gyanú bújt meg, hogy mindenki azt lesi, mijük van, mit gyűjtöttek össze. Bujkó ál- mélkodva pillantotta meg a modern, ernyős hintaágyat és mellette a színes, összecsukható székeket. A konyhaajtó kinyílt és a két öreg kilépett a verandára. Csodálkozva nézték a sovány, sapkás kis embert, aki elmerült a hintaágy szemlélésében. Sem az arcuk, sem a hangjuk nem volt barátságos, mintha a váratlan szomszédi látogatás, s a leplezetlen bámulat valami alattomos támadás lett volna a tulajdonuk ellen. — Már megnézzük, ki jön ilyen későn ... — Én volnék... Tőlem nem kell megijedni — felelte Bujkó. A tréfa erőltetetten hangzott, mert attól, ahogyan Kotászék a magas verdndáról lenéztek rá, elveszítette a biztonságát. — Az a hinta a fiataloké... ök vették maguknak kéz alatt — mondta az öregasszony kedvetlenül, beidegzett védekezéssel, hogy a vagyon látható, le nem tagadható tárgyainak értékét kisebbítse. — Jól jártak vele. Mert hogy egészen újnak látszik — válaszolt Bujkó. Kedélyes akart lenni, de a hízelgésnek szánt dicséret valahogyan rosszul sült el. Látta az öregek arcán. Mindkettőjüké, elsötétült, mintha fejükre olvasták volna a hazugságot. — Andrissal szeretnék beszélni. Csak azért, hogy egy kis szívességre... — magyarázkodott Bujkó bátortalanul. — Tessék, csak tessék. Itt van éppen a konyhában... — felelt Kotász. Kezével invitáló mozdulatot tett, de az arca nem engedett fel. Előrement, nyomában az asszonnyal. De mire Bujkó meg-megállva fellépdelt az öt lépcsőn és benyitott a konyhába, már eeyik sem volt ott. A szobába vezető ajtót éppen akkor csukta be belülről egy erős fogású kéz. A fiatal Kotász az asztalnál ült, s egy hosszú kötél csomóit bogozta ki. —Jó estét, Andris! Bujkó maga sem tudta miért, nem mondott szervuszt, mint máskor, ha nagyritkán találkoztak. S mindjárt utána visszafoghatatlanul tört ki belőle a csodálkozás: — Azt a... Ez aztán igen! Egy ízben, amikor műhelybeli barátját új lakásában, a lőrinci lakótelepen meglátogatta, akkor látott ilyen konyhát. Beépített bútorokkal, lakkos villanytűzhellyel, kétrészes mosogatóvályúval. Hogy került ide ez a berendezés, meg a rózsaszín csempe a falakra? Ennyire észrevétlenül? Igaz, Andris olykor a teherautóján jött haza és nemegyszer beállt vele az udvarra, a kert előterébe... Mindebből a nagy átalakulásból kívülről csupán annyi látszott, hogy Kotászék bevezettették a vizet a házba, csapból folyatják, akár a pestiek. Már nem szaladgálnak kannákkal az utcai kútra. — Tessék csak ... Foglaljon helyet, Feri bácsi — mondta a széles váillú, barna arcú fiatalember. Csak egy pillanatra nézett fel, s észrevette a sápadt, szemüveges arcon a szétömlő, szinte gyermeki ámulatot. Sötét szemöldökét összehúzta, s hangját, mint valami tilalmi karót emelte Bujkó és a konyhai látnivalók közé: — Halljam csak, miféle szív ;ségről lenne szó? „Nicsak, már tudja, az öregek sebté-
