Pest Megyi Hírlap, 1974. október (18. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-27 / 252. szám
1974. OKTOBER 27., VASÁRNAP vÁMon Este Heiling György metszete C irkó Menyus egy idő óta állandó nyomást, kaparászást érzett a gyomrában. Bár igyekezett magától elhessegetni a gyanút, és nem akart rögtön a legrosszabbra gondolni, mégis az járt örökösen az eszében, hogy neki valószínűleg rákja van. — Beképzeled — mondta a felesége —, te világéletedben hipochonder voltál. Olyan az étvágyad, hogy a vasat megennéd, a súlyod is tartod, egyszóval majd kicsattansz az egészségtől. Mióta ismerlek, nem néztél ki még ilyen jól! — Az lehet — ingatta a fejét megadóan Cirkó —, de akkor magyarázd meg nekem, mi ez az állandó kaparászása gyomromban? Olyan furcsa birizgálás, mintha valami állandóan vakargatná a gyomorfalat. Néha csiklandós szúrásokat is észlelek, akárha vastag kötőtűkkel böködné- nek. — Idegorvoshoz menj —tanácsolta az asszony —, mert a belgyógyászok kinevetnek. De mindenképpen menj el orvoshoz, mert tudom, hogy addig úgysem nyugszol meg. És Cirkó sorra járta az orvosokat, begyűjtött egy kazal negatív leletet, de az ä furcsa matatás ott belül csak nem akar.t megszűnni. E ltitkolják — gondolta keserűen —, csak ha már nem lehet segíteni, akkor fognak megoperálni és varrják vissza reménytelenül a hasamat. De én ebbe nem nyugszom bele! Igenis, meg kell, hogy operáljanak, hiszen érzem, valami nincs itt rendben. Sokszor a beteg gyanakvása, megsejtése többet ér a legpontosabb leletnél is! \ Ekkor már erősen csökkent az étvágya, rohamosan fogyott, azonkívül örökösen TOTH-MATHE MIKLÓS: Cirkóma ingerlékeny volt, hiába kapkodta a nyugtatókat. Végül befeküdt az idegklinikára, de a gondos kezelés mellett sem javult semmit az állapota. — Követelem, hogy operáljanak meg — kiabálta az orvosoknak —, nem akarom, hogy késő legyen! Nekem igenis rákom van, érzem, tudom! Amíg nem vágják fel a hasamat, addig nem fogok megnyugodni! Áttették a zárt osztályra, altatták, sokkolták, eredmény semmi. Végül úgy döntöttek, hogy megoperálják. Hiszen nem egyedülálló a kórtörténetben, hogy valakit lélektani okokból kell meg- műteni, ha azzal esetleg elősegíthetik a gyógyulását. legnagyobb meglepetés akkor érte a sebészeket, amikor felvágták Cirkó Menyus hasát' és kide- hogy igazat mondott, szépen fejlett, eleven folyami rák lapult a gyomrában, akkora, hogy alig bírták kiszedni. — Hát ez hallatlan — meredt rá megkövültén a professzor, aki az operációt végezte —, ez egyszerűen érthetetlen! Sok mindent kiemeltem már a betegek gyomrából, de eleven folyami rákot még sosem. Vajon hogy kerülhetett ez oda? És egyáltalán, miért nem mutatott ki a röntgen semmit? Körülnézett a meglepett munkatársakon, és mielőtt bárki megszólalhatott volna, szigorúan jelentette ki: — Kérem, ez orvosi titok! Megtiltom, hogy a sajtót vaA rült, Egy ben elmondták neki...” — gondolta Bujkó. „Vajon ő parancsolta be a szüleit a szobába?” Egy asztalt kellene hazahozni. Pestről, a Nefelejts utcából. Nem ingyen kívánom... Megfizetném. Gondoltam, hogy te, aki annyifelé jársz a kocsival... — Arra járok, amerre a szállító vállalattól küldenek... — vágott közbe a fiatalember és rávillantotta az idős emberre barna szemét. — A Nefelejts utca felé nem jársz? — kérdezte Bujkó. Tréfás színt akart adni a hangjának, de ez nem sikerült. A kemény figyelmeztetés elgyávította. — Ha muszáj, akkor járhatok —szólalt meg a fiatalember. — De üljön már le, Feri bácsi, minek áll, hát hiába kínálom? — tette hozzá bosszúsan. Az első, burkoltan reményt nyújtó mondat felderítette Bujkót, de a második felkarcolta a büszkeségét. Érezte, azért nyomták le a székre, hogy ne vizsgálódjon tovább, hagyja a beépített szekrényeket, a szikrázó csempét. De elnyelte a sértődöttségét, hogy tovább nyomulhasson előre, a cél felé. — Az bizony jó lenne, ha arra járnál — mondta óvatosan —, mert nagy szükség lenne arra az asztalra. A miénk már ósdi, elfoglalja szinte az egész szobát és rokkant, ha Kikönyökölünk, félő, hogy összeroskad. Nagy szívességet tennél nekünk fiam, ha ... — Sokat kockáztatnék én avval •— szólt közbe a fiatalember. Nem nézett fel, egy csomót feszegetett a kötélen. — Ha egy rendőrnek véletlenül eszébe jut, hogy igazoltasson, és az asztalt nem találja a fuvarlevélben, hát megnézhetem magamat. — Megfizetem — szólt közbe Bujkó gyorsan, mintha a kockázat említése csak ezt a szót húzhatta volna ki belőle — mondtam már, hogy megfizetem. — „Hát a többi, ami nincs benne a szállítólevélben? Amiatt nem aggódsz?” — gondolta. — A világért sem kívánnám el ingyen — mondta azután hangosan. — Mit kóstálna az a kis kockázat? — fűzte hozzá a régi ismerős, a szomszéd bizalmas cinkosságával, hogy ezzel az emlékeztető hanggal is hasson az ár megállapítására. Kis szünet következett, a fiatalember nem hagyta abba a munkát és a fejét sem emelte fel. — Kétszáz forint — mondta azután közömbösen, de nyomatékkal. — Kétszáz forint? — Bujkónak elállt a lélegzete. — De hiszen öt-hat- száz forintért már új asztalt is vehetek, ha nem is ilyen jót, mint amilyet ... — Hát akkor vegyen újat! — vágta rá a fiatalember. — De azt is haza kell hozni. — Ránézett a kis termetű, ösz- szeszáradt emberre. Tekintete hideg volt és kemény, mintha most látná először. — Én úgy ötven-hatvan forintot gondoltam, hogy megvalljam az igazat... — motyogta Bujkó bátortalanul. — Ötven-hatvan forint! — A fiatalember felrántotta vaskos állát. Hideg tekintetében bosszúság és szemrehányás villant. — Mit lehet manapság ennyiért kapni? Semmit! Mondja csak meg, mit lehet! — Nekünk kettőnknek kétnapi koszt! Nekünk nagy pénz az is! — mondta önkéntelenül Bujkó. Hangjában ingerültség rezgett. Haragudott magára, hogy ezt kibökte, mert úgy hatott, mintha sajnálatot akarna kicsiholni Andrisból. — Az már nem az én bajom, ha maguknak ennyi pénz is számít. Ha Aranka néni is dolgozott volna, mint az én anyám, most ő is kapna nyugdíjat. Kettő több, mint egy, nem igaz? — Az én feleségemnek mindig gyenge volt az egészsége. Jól tudod: az orvos tiltotta el az olyan munkától, amit nem végezhet a szabadban — felelte Bujkó. Érezte, hogy a vér felszáll a fejébe, s háta az ing alatt átnedvesedik. — Az is munka, hogy gondozza a kertet — tette hozzá elszorult torokkal. — Főzeléket, savanyúságot pénzért soha nem , veszünk. Meg a háztartás ... Nem ül ő ölhetett kézzel. Sokat kell pihenni neki, ez igaz. De azért többet hoz be így, mintha teszem azt, ezeröf-ezerhat- százért... •— Ez nem az én gondom, csak úgy megemlítettem — vágott közbe a fiatalember. De érezni lehetett a hangján, hogy az érvelés nem győzte meg. Ettől Bujkó halántékán erősebben kezdtek verni az erek. Mindenkinek más a sorsa, meg a... Teszem azt, a te apád erősebb volt nálam, többet bírt, több pénzt hozott Haza, magasabb nyugdíjat kap. Ebben a pillanatban megnyílt a szobaajtó. De éppen csak annyira, hogy a fiatal Kotászné kiférjen rajta. „Titkolják, mijük van, valahogy be ne lássak — gondolta Bujkó. — Lehet, szép csendben a belső bútorzatot is kicserélték. Ki tudja, mi minden került ki a ponyva alól, meg mit hordtak el észrevétlen hazulról.” A fiatalasszony köszönt, de nem ült le. Állva maradt, mint az őr az őrhelyén, szemében leplezetlen, gyanakvó kíváncsisággal. Jelenléte az urát visz- szatérítette a kiindulási ponthoz: — Szóval kétszázban megegyeztünk. Annyiért holnap-holnapután, ahogy időm engedi, elhozom az asztalt. Andris emelt hangon, megfontoltan beszélt, hogy a felesége, akit ott érzett a háta mögött, tisztán megértse, miről folyik a szó. — Legfeljebb százast... annyit tudok adni, mert több már a megélhetés rovására menne... — mondta Bujkó. A kérő hangsúllyal még inkább kiszolgáltatta magát. Nagyon szerette volna, hogy meglegyen Aranka öröme. — Hát arról én már nem tehetek. — A fiatalember megvonta a vállát. — Nekem meg az én megélhetésem a fontos. Mindenkinek a magáé, nem igaz? Bujkónak felelt, s egyúttal a feleségéhez is szólt, aki továbbra is hallgatott, de csendje és az ő szavai valami na^j; és,, mély egyetértésben olvad, tak össze. • ■ • ••• — Éppen ezen a szállításon akarsz meggazdagodni? — kiáltott fel Bujkó, mintha a szó és hallgatás egyformán megszúrta volna. Halántéka újra lüktetni, zúgni kezdett. — Hiszen te úgyis... — Mi az, hogy én úgyis? — Andris felkapta a fejét. Első ízben hagyta abba a munkát. Szeme kifejezéstelenül, mégis fenyegetőn meredt a szikkadt, szürke borostás arcra. Bujkó érezte, tudta, hogy most mindhárman a feketefuvarokra gondolnak. Ha kimondja ezt a két szót, abból rettenetes, mi lesz. Örökös pletyka, ádáz harag, izgalom. S most, ebben a pillanatban talán ordítozás, tettlegesség, utcát felverő botrány... Mindenképpen ő húzná a rövidebbet. Hiszen bizonyítani semmit sem tud, s még ő lenne a rágalmazó. — Már úgy értem, te úgyis sokat furikázol, és így nem esne nehezedre... — motyogta a teljes vereség érzetében tehetetlenül. — Kétszáz forint az ára, Bujkó bácsi, olcsóbban nem megy egy fillérrel sem. Nekem sem engednek el semmit a szabott árból a közértben — mondta a fiatalember keményen. — Ha ennyit megér maguknak, akkor nagyon szívesen. Nem vállalhatom kétszáznál alább. — Hogy a fene enné meg ezt a bü_ dös világot — morogta Bujkó, míg hazafelé igyekezett a sötétedő utcán. A jó asztal elvesztésén túl még az a szégyen is égette, amire most eszmélt rá. Andris nem hívta be a szobába. A konyhában ültette le, nehogy elhordja a hírét, mit látott odabenn. Pedig ő nem tartozik a naponta vendégeskedő szomszédok közé, akiknek jó a konyha is. Évek óta nem ment át hozzájuk, mindig csak a ház előttDe hát aki gazdagszik, az mind ilyen titkolózó. Mégis, leginkább a kétszáz forint izgatta feL Megmutatta a fiatalember sen- kinek-semminek nem engedő kemény akaratát, amivel megállíthatatlanul tör egy számára tisztán látható cél felé. Lehet, sokat kockáztat, amikor használja az autót. Ki tudja, miféle össze- szövetkezés teszi ezt lehetségessé! De talán joga van hozzá, kibérli, megfizet érte. Azt csak ő tudja. De akár így van, akár úgy, egyetlen forintot, egyetlen fillért nem enged el, inkább elszakítja azt a láthatatlan szálat, ami őket több mint harminc esztendeje összeköti. És nemcsak ő, hanem a szülei is... S mintha ezzel valami megnevezhetetlen, de értékes dolgot tettek volna tönkre, valamit, aminek az elpusztításával megalázták, s szinte meglopták őt meg a feleségét — Bujkó a kifosz- tottság és tehetetlenség keserű szájízével nyitott be a háza ajtaján. K laki értesítse! Nem akarok világszenzációt, ezt a dolgot magunknak kell kideríteni. — De professzor úr — szólalt meg egy fiatal adjunktus —, lehetséges, hogy itt valami korszakos felfedezésnek lehettünk tanúi? Gondolok esetleg arra, hogy a rosszindulatú daganatok egy bizonyos százaléka esetleg éppen a gyomorráknál, idővel visszafejlődik, és valamilyen eddig ismeretlen okból átváltozik folyami rákká. Ha ez így van, akkor... — Akkor maga egy ökör, fiam — dörrent rá a profesz-. szór —, mert ez minden tudományos alapot nélkülöz. Márpedig, ha valaminek nincs tudományos alapja, akkor azt nem lehet tudományos alapon vizsgálni. Egyelőre magam is tanácstalanul állok az eset előtt, hiszen mint említettem, eddigi gyakorlatom során, most találkoztam először eleven folyami rákkal egy beteg gyomrában. De annyit mindenesetre megtanultam, hogy semmin se lepődjem meg. Nyilván erre is magyarázatot fogunk találni. Kérem, hogy varrják vissza a beteg hasát! — És a rákkal — kérdezte bátortalanul az egyik műtősnő —, azzal mit csináljunk, professzor úr? őzben ott mozgott kövéren, étvágygerjesztőén, és most, hogy a műtősnő felhívta rá a figyelmet, mindenki arra nézett. — No igen — tekintett arra a professzor is —, ezt még valóban nem döntöttük el. A rák természetesen a beteg tulajdona, mivel az ő gyomrából szedtük ki, de ezt a tényt közölni vele, úgy érzem, nem lenne helyes. Labilis idegállapotát csak még jobban megzavarnánk. Feltehetően azt hinné, hogy gúnyt űzünk belőle. — Valóban azt hinné —helyeseltek többen is, majd várták, mit határoz a professzor, aki lassan közelebb ment az állathoz és tüzetesen szem- ügyre vette. Olyan érdeklődés csillant a szemüvege mögött, mintha egy különösen ritka betegségfajtával ismerkedne. Gumikesztyűs kezével végigsimított rajta, és 'a gyermekcsínyek izgalmát érezte, amikor a rák mérgesen utánakapott az ollójával. — Szép példány — mondta elismeréssel —, azt hiszem oktalanság lenne kidobni, vagy berakni spirituszba. Önöknek mi a véleménye? — Természetesen ez — szólalt meg újra a fiatal adjunktus —, és ha megengedi professzor úr, mindjárt lenne is egy javaslatom. — Hallgatom, kérem. — Az jutott eszembe, át kéne adni a szakácsnak, hogy csináljon belőle pörköltet. — Pörköltet?!' Maga, fiatal barátom, mindig elveti a sulykot. Egy frissen operált beteget nem tömhetünk pörkölttel, legfeljebb néhány kanál levest adhatunk neki holnap. Egyébként már magam is régen ettem ráklevest, hiszen ugye a vendéglői árak ... de hát ezt fölösleges részleteznem... Tehát akkor intézkedjenek, de mondják meg a szakácsnak, kifogástalanul készítse el! Elvégre nem vagyunk rákhalászok, és ki tudja, mikor nyílik újabb alkalmunk egy ekkora fogásra! ásnap a professzor odaült Cirkó Menyus ágyához és nézte, ahogy az ápolónő lassan adagolta neki a ráklevest. Kanalanként, akár az orvosságot. Cirkó elégedett volt, és többször kifejtette a professzornak, hogy az operáció óta nem érez semmilyen kaparászást; nyomást, szurkálást a gyomrában. — Igyekeztünk — mondta szerényen a professzor —, megtettük, ami tőlünk telik. De azért még lenne néhány kérdésem. — Tessék csak aranyos professzor úr, nagyon szívesen válaszolok. M — Mondja csak, mikor evett maga utoljára rákot? — Jaj, ne is tessék kérdezni... erre egyszerűen nem emlékszem. Kisfizetésű hivatalnok vagyok kérem, sosem engedhettem meg magamnak ezt a luxust... — Jó, jó, tehát az utóbbi időben nem evett? — Az utóbbi időben... édes istenem ... hát miből tellett volna nekünk ráklevesre? — No, nem is rákleyesre gondoltam, hanem, hogy ... esetleg, valahogy egy egész rákot... úgy értem, egészbe ... szóval, hogy lenyelt egy rákot egészbe. Tegyük fel, fogadásból! — Fogadásból? Jaj, ne tessék viccelni professzor úr, hát hogy tudnék én lenyelni egy rákot egészbe ? A professzor elgondolkozott, és magában megállapította, hogy ez valóban lehetetlen. Más úton próbálta megközelíteni a dolgot. — No, persze, ez valóban elképzelhetetlen... dé azért gondolkozzon egy kicsit. Mondjuk egy egészen aprócska rákot, amolyan rákcsecse, mőt, akkorát, mint a hüvelykujjam ... ilyet sem állt módjában lenyelni? — Nem — állította határozottan Cirkó Menyus —, az ki van zárva professzor úr. Ha én valaha egy akkora rákcsecsemőhöz jutnék, akkor szépen felnevelnénk az asz- szonnyal, és ráklevest főznénk belőle a házassági évfordulónkra. Bár az is lehet, hogy pörköltet készítenénk, hiszen tetszik tudni, hogy van ez?... Olyankor az ember telhetetlen. — Ennyire szereti a rákot? — Imádom, drága profesz- szor úr! Valamikor gyerekkoromban ettem utoljára... igen, akkor, most már eszembe jutott... de az izét azóta sem tudtam elfelejteni. Éppen ezért mélységes hálámat fejezem ki a kórháznak, hogy amire olyan régóta vágytam, itt volt módomban újra megízlelni. Bevallom, erre a meglepetésre álmomban sem számítottam! — Ezek szerint mindig kívánta? — Kívántam. — A rákot? — A rákot. A professzor sóhajtva felállt és elgondolkozva hagyta el a kórtermet. Lehetséges lenne, hogy egy kívánság állandó per- manenciában tartásának eredményeként folyami rák nőjön valakinek a gyomrában? Nem, ez nevetséges. Akkor hát... mi erre az egészre a megoldás? Mivel magyarázható, hogy Cirkó Menyhért ötvenéves tisztviselő gyomrából egy jól fejlett folyami rákot operáltak ki?! — Barátaim — mondta később a rögtönzött konzíliumon azoknak, akik az operációnál közreműködtek —, egyelőre semmi biztosat nem tudok közölni. A beteggel folytatott beszélgetés sem hozott eredményt. Csak tapoga- tódzom ebben az ügyben. Azt hiszem, nem mondok semmi újat, ha kijelentem, hogy ez az eset kísértetiesen hasonlít magához a daganatos megbetegedéshez. Legalább olyan titokzatos. Meg tudjuk állapítani, hogy ott van, részben már gyógyítjuk is, de a keletkezését ... akárcsak ennek a folyaminak, még nem sikerült kiderítenünk. — Akkor ezt az esetet is — kockáztatta meg a fiatal adjunktus —, ezt is tekinthetjük a rákos megbetegedés egyik fajtájának? És a beteg nevé- r . elkeresztelhetjük cirkoménak? T'rgy van — helyeselt a I professzor —, tekintsük ^ annak, és ha ragaszkovLJ dik hozzá, nevezzük el cirkoménak, amit hathatósan, amellett nagyon ízletesen sikerült meggyógyítani. És talán egyszer sor kerül majd a komolyabbakra is!... De addig mégis azt ajánlom ezzel az esettel kapcsolatban, hogy tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. Értik, kérem? Mintha meg sem történt vol- , na.
