Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-19 / 194. szám
! 8 Mfaav 1974. AUGUSZTUS 19., HÉTFŐ JULiA Peit mecjip i i even Az emberi tisztaság költője ócsa és mindannyiunk tisztelt Lajos bácsija — Falu Tamás — természeti tünemény. Költő és ember. Idő és ismételt összpontosítás szükséges ahhoz, hogy felismerjük értékeit. Gazdagsága: tisztaság. Meggyőződésem, hogy hosszú életének egyik titka, teljes és általános, mindenkire és mindenekre kiterjesztett jósága, mely hétköznapjainak természetes gyakorlata, nem erőfeszítés, hanem tényleges emberségének eredménye. Sokáig nem értettem valamit. Honnan van az a varázs — kérdeztem magamban —, hogy verseit olvasva, egyszerre belül valami átfűti az embert. megmelegedik a szív, s azokban az órákban, napokban, míg a hatás tart, jobb emberekké válunk — nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is. Költeményei látszatra nagyon egyszerűen kezdődnek, úgy érezzük bárki könnyen írhatná e sorokat: Sírok, nevetek néha,... Mécses szeretnék lenni a szobádban ... Fehér tanyák szétszórtan állnak ... Halásztam hűvös hegyi patakban ... A vers végén azonban alig érzékelhető, de annál áthatóbb felgyorsulással a gondolati, erő felszökken, s a bölcsesség tömör áramlatai érnek minket, melyek átalakulásunkat, elmélyülésünket szorgalmazzák. A szentenciák költői kincstárából idézek: Piros virágnak Piros a gyásza ... Magányt vetettem, Magányt arattam, Cséplés után is Magam maradtam ... S minden ablakból Más a világ ... ! Búcsúztatni kell, aki elmegy, Siratni azt, aki itt marad ... Az est, ez a szürke madár Csendet iszik szivemből. Szinte önálló verssé kovácsolódnak a különböző lírai tájról gyűjtött töredéksorok, mintegy jellemezve is Falu Tamás költészetének szomorúságban is őrzött derűjét, hamvas ízét és tisztaságát. Falu Tamás szépsége erkölcsi törvény: — szelídít és felismerésekre ösztönöz. A dabasi akácfák, a mo- nori arcok, a félegyházi felhők, az ácsai rep- kény ajándékozta meg a költészet állandóságával. Nála különösen érezhető a versek minősége és az életvitel erkölcsi méltósága közötti eltéphetetlen, szívós összefüggés. Mit mondhatnánk még Róla? Azt, hogy anyakönyvileg 1881-ben Kiskunfélegyházán bejegyzett neve Balassa Lajos. Jogi doktor, aki évtizedekig közjegyzősködött Dabason, s közben mindig költő volt és ember maradt az ócsai Vasút utcában. Verskötetei: Öpe- rencia, Padok zenéje, Csipke, A lélek mindenütt kihajt, Évek illata, A délutánból este lesz. Kikötő, Térzene, Téli kikötő. Több regényt is írt, költeményeinek válogatott gyűjteményét Vidéki állomások címen még az idén kiadják. Élete története a vers. keze ügyében minden apróság, napi utazás költészetté vált, a Búza, a Diófa az Ócsai temető meghittségéből az időtlenné nemesedő idő sugárzása érződik, amelyhez még hozzásorolhatjuk mesterműveit. (Fiamnak, Én kivándorolnék, Egyedül maradni, Állatok, Házi keni/ér). Különös adottsággal rendelkezik: nem küzd meg kincseiért — birtokolja, s az is titkához tartozik, hogy rejtélyesen nő meg a szívünkben a helyi értékek lírai áthangolásával. 1974-ben írt, és most átnyújtott. Hírlapunk révén először közölt verseiből kiderül, hogy nemcsak a félegyházi születés és a Petőfi Társaságban betöltött tisztsége kapcsolja őt a nagy költő emlékéhez, hanem verseinek páratlanul tiszta mélysége is. Falu Tamás Petőfi vulkánikus lobogásának mécsvilág- hajtása — Dabasról, Ócsárol, Monorról hangszerelt töredékekkel folytatja a költészetet, versekkel gyarapítja és humanizálja asz Időt, elhelyezi a mérhető tájat a Mérhetetlenségben. Losonci Miklós Falu Tamás verseiből: Hogy meg ne halj Vigasztalódas Hogy meg ne halj s el ne múlj soha, Múlnak az órák, őrizzen az emlékezet, múlnak a percek, mint müezzin mecset-toronyban, meghal a császár, kiáltoznám folyton neved. meghal a herceg. Hogy megtartson az irigy idő, Meghal az őrgróf, veled jöjjön s múljék a nap, meghal a báró, az órák számlapján számokként meghal a kényúr, neved betűi álljanak. s az ágyrajáró. Te légy a perc, te légy az óra, a pillanat, az állandó és bár elvisz folyton keringve, hozzon vissza a mutató. Őszi f igyelmeztetés Temetőt járni el ne felejts, kedvesed fölött pár könnyet ejts. Régóta vár már hű kedvesed, dőlt fakeresztjét helyére tedd. Ha betűit már szél fújta szét, írd a homokba újra nevét. Kórista Kórusban énekeltem kórista voltam én, ott álltam a tömegben, sosem voltam egyén. Munkás voltam robotban, ki karban kesereg, piac és vásár voltam, népség és hadsereg. Meghal a pogány, meghal a pápa, meghal a baba, meghal a bába. Meghal a gazdag, meghal a kódis és meghal végül a sírásó is. Érzlk-e azt a virágok, hogyha boldogok? Van-e köztük, ki éjente néha felzokog? Van-e virág, kit gyűlölet, irigység hat át, s szántszándékkal visszatartja édes illatát? Van-e, aki szerelmes lesz a szép nyár alatt, s kit szeretett, egy hű rózsát, vagy egy madarat? Én vagyok te En vagyok te és te vagy ő, a sokaságban elvesző. Buzaföldön egy búzaszem, egy kis fűszál a réteken. Szájról-szájra nem adták soha az én nevem, színlapra nem nyomatták, maradtam névtelen. Porszemecske a Szaharán, akit elborít a magány. Erdőben árva falevél, kit könnyen leperget a szél. Koszorút sosem kaptam, taps nem dörgött felém, égtem és kilobbantam, mint a rivaldafény. A tengerben egy csepp csupán, ki eltűnik apály után és akit, bármennyire fáj. sosem hoz vissza a dagály. FARKAS ILONA: Kelő napok, nyugvó alkonyok yt t óra múlt három perccel. Üres fl I utcák. Megint menni kell! Po- V koli, őrület ez az egybefolyó rohanás. Másodperceken belül itt a vonat, ha nem késik. Áthasítják a levegő ködfüggönyét a távolsági buszok mély bőgései. Feke; i koszorú éktelenkedik álmos szemeinken. Kelő napok, nyugvó alkonyok gyötrő reflektorfényében élünk. Egyforma düh, egyforma átkozódás, egyforma élet, egyforma halál. Már nem tudom mikor hová, miért megyek, any- nyira egyformák az utak, a házak is. Mióta bámulom e vadidegen arcokat? Idegenek? — Ugyan! Ikertestvéreim. tükörképeim. Kényszeredetten nézzük egymást, egymás idomaihoz préselődünk, mint a szerelmesek. Első években még kitekingettem, de már csak őket nézem. Hallgatom a dicsekvőket, kénytelen vagyok hallgatni, mert úgy mondják, hogy mindenki hallja. Áz aktatáskás mindig a tanítófiáról mesél a szomszédjának. — Olyan jó hallgatni. Ma is nehezemre esne beszélni. Csak szívom a bejáróknak jutó tömény levegőt. Sokan vagyunk. Furcsa, ma senki nem veszekszik. Mintha örömet akarnának szerezni. ... „Kelenföld következik?” — Zúg a fejem, csak másodpercek múlva jut el tudatomig, ho~y mit kérdezett ez a fiatalember, ki kitartóan bámul, mióta felszálltam. Nehezen kinyögöm az igent. Hogy ismerem-e Pestet? — Mit tudod te, milyen álmokat ébreszt a vonat zenéje! Mit tudod te, milyen a naponta utazók fáradtsága!? Igen, ezzel járok mindig, ha le nem késem. — „Szóval az utazás olyan, mint a szerelem: el lehet érni, le lehet késni?” Kelenföldön mindenki leszáll. Harminc perc múlva indul vissza a vonat. Most olyan, mint az istálló. Meleggel, bűzzel teli. A nyitott ajtókon, félig lehúzott ablakokon füst és izzadtságszag iramlik szét a főváros amúgy is tömény levegőjébe. Már csak egyedül vagyok itt azok közül, akikkel utaztam. Idegenebb, mégis ismerős arcok merednek rám az újból benépesülő vonat ablakaiból. A váltók ők, mennek haza. Németh Miklós metszete Napimádók IMRE LÁSZLÓ: Búcsú a háztól —--------- a lánya örömé| Örül [ nek. Járási főor--------------- vos lesz. Nagy ti sztség, tisztelet. Nem hiába lesi úgy a szavait, mint a gyerek, ellent nem mondana, mindig hótisztá köpenyét csodálja, erős kezét, a keret nélküli szemüvegét, ami mögött zölden csillog a szeme, a dús barna kontyát, mint anyjáé volt, őt formázza, ha látná, láthatná őt, ha megérhette volna. Amikor a temetőbe kimegy hozzá, van, hogy kocsival kiviszik, de legtöbbször gyalogosan, már bottal, közel a nyolcadik iksz, a rossebb egye meg, de csak ki kell ballagni, beszélni a fehér kőnek, halkan, látod, látod, hamar itthagytál, de hisz elmentem volna én helyetted, érted, akár miattad is. Délelőtt, délután rendel a lánya, kicsi Erzsi. Ö már csak így hívja, ahogyan pen- delyes korában megszokta. Napközben sokszor eljön hozzá. Rajta a fehér köpeny, hátrafújja haját a szél, tiszta, szép arcú, mint anyja volt. Mindig kérdez, fagga tózik: evett apám? Van friss víz ide- benn, apám? Jaj, ez az ing, hát ott vannak a tiszták, miért hagyja el magát annyira? A kenyér elég lesz holnapig? Igennel felel mindenre, a nemet lenyeli, sírhatnékja támad, ahányszor Erzsit a kiskapun bejönni látja, s amikor elköszön, ugyanúgy. Nem gondolta volna, hogy ez az egy gyereke, a legkisebb, marad öregségére mellette. A két fiú elment a faluból, évenként egyszer-kétszer ha eljönnek, akkor is kevés időre. Jó fiúk, nem lehet panasz rájuk, aminthogy nincs is. Már nem hiányoznak, így szokta meg őket, kép gyanánt a meszelt falon. Az Erzsi más. Ha egy nap nem jönne, nem lenne kedve az élethez. A falu is nagyot segített abban, hogy Erzsi itt maradt. Orvos akarsz lenni, lányom? — kérdezte Ökrös, a tanácselnök. Hány éve is ennek? Mert mi felpártolnánk ezt a megyénél vagy akár följebb. Ide, az isten háta mögé nem szívesen jön orvos, ha pedig jön is, nincs maradása. Adunk ösztöndíjat, ne érezd meg, hogy a szüleid szegények. ■— ------------- szólt az egyezI Ö t évre J ség, hogy any-------------------- nyi időt tölt el a falujában, ha elvégzi az egyetemet, utána pedig ha el is köszön, nem éri szó a ház elejét. Nem érheti, szentigaz, már tíz éve elmúlt, hogy itt gyógyít. Amerre megy, utat nyitnak neki. Megnyílik előtte az itteniek szava, jósága. Olyan orvoslakást épített neki a falu, hogy a gyerekeinek is külön szoba jut. Hívta őt is, jöjjön, apám, kényelmesebb lesz nálunk. Köszönte, de húzta-halogatta a költözést, ne féltsék őt a magánytól, nyolcvan év fészekmelege tartja itt, hajdani gyerekzsivajok, ölelés-emlékek, anyja Erzsi bíbor arca, amint forrón odasímul hozzá, függöny a kis ablakon, ioe ne kandikáljon be a hold se. Rég volt. De messzi ide Dunántúl! Elszorult a torka, fogódzót keresett a karoslócán, a homloka gyöngyözni kezdett, utóbb a kalapot is levette, pedig azt csak evéskor szokta, amikor Erzsi meg a férjé, mert együtt jöttek azon a vasárnap délután, elmondta egyszuszra a hírt. Olyan ajánlatot kaptam, édesapám, amilyet életében jó, ha egyszer kap egy falusi orvos. Miklóssal — nézett a férjére — elmegyünk terepszemlére holnap, két nap alatt megjárjuk, jövő elsején, ha minden jól megy, már ott leszünk. Jön velünk, visszük magunkkal. Nem gondolja tán, hogy itt hagyjuk egyszál magában.---------------- benne a megfá| F elsírt | radt öreg: De hát-----------------a sír! Anyátok sí rja — akarta mondani, de nem szólt, csak tétován körülnézett. Mindenen megakadt a szeme, minden pillantása tiltakozott, én innen nem megyek sehová, meghalni menjek el, mikor itt éltem le az életet? Már a kezét is fölemelte, hogy az asztalra vág ököllel, 'de aztán gondolkodni kezdett. Messze még a jövő elseje, hátha addigra másként fordul. Nem fordult másként, olyannyira nem, hogy még a helyi tanács is könnyen hozzájárult az elmenetelhez. Dehogy állnak ők útjába senki karrierjének. Ökrös, ha élne, biztosan nehezen állna rá. De ezek a mostani fiatalok mindent olyan válluk vonogatva vesznek, elmegy, menjen, majd jön helyette más, valami fiatal, az pedig biztosan jelentkezik, nagy vonzerő a lakás, hiába. — Apám, meglátja, milyen jó lesz az új helyen — mondta lelkendezve Erzsi a visszatérésük utáni napon — közel a Balaton, kocsival nincs egy órányi az út. Fürdőnadrágot veszünk nagyapókának gyerekek, csíkosat vagy pöttyöset, utána fordulnak a lánvok. Kényszeredetten mosolygott, mondott egy cifrát, nohisz épp a fürdőnadrág hiányzik neki, de rájuk hagyja, örvendezzenek. Csak az fájt neki, hogy már nem is kérdik, velük tart-e, hát neki már nem lehet önálló akarata sem? Naponta több-
