Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-19 / 194. szám

1974 AUGUSZTUS 19., HÉTFŐ

ncni W

K/innmt

9

*

KISS DÉNES:

Este; iiydi^ emlék

1

Az éj fogai közé vágva feszül a Tejút kivert zablája Árnyaival és fényeivel hőköl égből ki a város Felhők lófeje neont abrákol Nyomomban robajló csillagot pattintó aranyhold-lópatkós suhanckor lohol

2

De a mezőkről meleg zsongás halhatatlan emberzsibongás nem tudom honnét ér utol Aranyban járnak térdig a gépek átütnek rajtuk kaszás emlékek S kaszások tánca nincs sehol

, 3

Marokszedők is hova lettek nem villog combja hajladozóknak dűlők végén levetett réklik fehérhó halmát se látom Kotyogó kancsó hűs cserepében maroknyi forrást nem viszek többé kévekötőknek s jóíze mégis buggyanva virít ki számon

\

SZÖLLÓS1 ZOLTÁN:

Lepréselik a tájat, ' a lombokig süllyedt egek, felém, a párolgó völgyön, óriás idő lépeget.

Merengek csak. Hangom, ajkam vizek tükréhez odaforrt.

Napkeleti horizonton futószalagra ül a Hold.

Köröttem csákány-csőrök és kőbányavidék világít. — Lábamhoz vasalt árnyamat szótalan húzom hazáig.

HORGAS BÉLA:

Talán a felhők

Taíán‘a felhők nem is félnél?,

talán a tornyok nem is égnek, talán a város romba nem dől, talán a vihar seim dörömböl, talán a tóba hegy nem omlik, talán a kötés föl nem bomlik, talán felhője sincs az égnek, talán a felhők nem is élnek.

VERES PÉTER;

> Tele lesz-e a mi zsákunk is?

' Részlet az íré Szülőhazám, „Hortobágy mellyéke” cimu könyvéből.

A

mikor a csapat kivonul, a bandagazda előveszi a név sort, és négy vagy öt kisebb csoportba osztja a csapa tokát aszerint, hogy negyven vagy ötven pár arató van-e a keze alatt. Tíz-tizenkét ember elég egy ki csapatba. Ha többen volnának, a hátulja túl soká ácsorogna dűlő végén, amíg a többiek kaszálva behaladnának, aztán meg túl hosszú pásztát kellene fogni, hogy minden kaszás beférjen a rendbe.

A kisebb csoportok élére rendesen egy-egy javakorabeli de nagyon jó kaszás embert állítanak,. Olyat, aki tudja is, bírja is.

A legtöbb ilyen első kaszás egy kicsit rátarti, büszke ember. Az ember amíg eleven, sohasem tud élni egy kevéske hiúság nélkül, s itt az első kaszás rangja a legnagyobb rang Nem az aratógazdáé, azt titokban lenézi mindenki, mert ritkán is dolgozik, a nehéz gaztól meg valami ürüggyel mindig meglóg. Azt mondja, hogy az intéző vagy az úr hívatja, megnézni, hogy melyik tábla következik. Vagy pedig elmegy másik aratógazdával széjjelmérni a következő táblát. Az rend ugyanis, hogy minden aratócsapat kapjon minden táb Iából, mert az egyik tábla jobb, mint a másik. Aztán nyila húznak rá, hogy melyik csapatnak melyik oldala esik.

M

ondom, az első kaszások kicsit rátarti emberek, és ka jánul mosolyognak a bajuszuk alatt, amikor a dűlő végén megfenik a kaszát. „Megrázom egy kicsit bandát, hogy lehull rúla a ruha” — gondolja gono szül, és megindul. Megindul, s mint a csonka bika töri maga előre, hasítja a rendet a búzatáblában. Hátra sem igen néz csak előre, hogy egyenesen haladjon a rend, és oldalra pislog hogy a szomszédos csapatok vezetői nem előzték-e már meg A gabona gaza az aratás elején még rendesen nyers, szí vós, nem dűl szépen a kasza alá, hanem hajladozik erre-arra és rátekerőzik a csapóra.

De mindegy: ha benne vannak, menni kell. Aki elöl megy az csak a szomszéd vezetőket nézi, az utána jövőkkel nem törődik. Aki nem bírja, dögöljön meg vagy álljon ki. Ne jöj jön csapatos aratásba, aki gyenge, vagy aki nem tud kaszái ni.

Ha aztán valamelyik kis csapat mégis lemarad, annak nem az az oka, hogy gyengébben dolgoznak, hanem az, hogy őt rossz helyre szorították, s hogy ez mindig így szokott lenni: nincsen igazság. Az aratógazda a saját csoportját mindig a legjobb helyre állítja, ahol vékonyabb, egyenesebb és hala- dósabb a gaz.

De még ha egyforma is a tábla, akkor is van veszekedésre ok, Ravaszkodni mindig lehet. A bandagazda a saját csapatát, ami mindig első csapat, a tanyahelyhez közel állítja be. S mialatt a többiek tovább caflatnak a gyepes dűlőn vagy a gurdinyos, töviskes árokparton, az ő csapatja már jól belehaladt a rendbe. Mire a negyedik csapat helyre ér, sokszor ki is vágnak egy rendlábat.

Amikor vége a munkának, ebéd vagy vacsora előtt, akkor megint a távoliak szenvednek többet. A közelebbi csapat, a „híres első csapat” már régen a tarisznyáját bontogatja, mos- dik és főz, amikor az utolsó csapat előkerül.

E

s micsoda veszekedések vannak ebből! A korábban érkező marokszedők megrohanják a tűzrevalós szekeret, és szétcibálják az egészet. Nem törődnek vele, hogy jut-e majd a hátuljának. Jutni kellene, mert van tűz- revaló, de senki se gondolkozik rajta, hogy mennyi elég neki,

szőr is végigjárta a hosszanti fekvésű kertet, nézte a gyümölcsfáit, mennyi szép termést neveltek ezek a fák, a meggy, a körte, a málnás még ezután kezd teremni. Nekik ültette, az unokáknak és van szívük itthagyni ezt a jó földet, amiben igazán minden megterem. S míg anyja, Erzsi élt, virág nyílt minden lépésen, az ám, hisz neki virág nyílt a lábanyomán, amerre elment.

I Mosc mondd meg gon---------------------------------------dolta — mit tudjak csinálni. A lányunk annyit mondott, jobban mondva rendelkezett, el kell adni a házat, az árához senki sem nyúl, az édesapámé, betesszük a bankba, azt kezd vele, amit akar. Azt mondtam, hogy szétosztom én azt köztetek kislányom, hármótoknak, de nem akart ráállni, úgye nem erőszakolhatom rájuk, mindegy, ugyan meddig élhetek én még. Te is úgy gondolod, ugye, hogy legyen az akaratuk szerint.

Furcsa állapotba került a költözést megelőző napokban. Egyszer lázas tettvágy kerítette hatalmába, mindenáron pakolni akart, ott tüsténkedett óraszám a kamrában, színben, rakosgatott régi szerszámokat, akadt közöttük ami még az apjáé volt. Azután minden átmenet nélkül ólmos fáradtság lepte meg, azt érezte, nincs ereje elmenni a lócáig, amit így nyáridon kitettek a tornácra, hol a felfutó lugas nagy szőlőlevelei hűvöset tartottak, jólesett az emlék, ha ráért. Jaj, mit üldögélek én itt, amikor annyi a dolgom, ugrott fel később, s nekiállt fényesre tisztítani kapát, kaszát, gereblyét, sorban az ásót, a lapátot, kitakarította az egész szerszámoskamrát, mérgelődött, hová lehetett az üllő, amin a kaszát szokta

kalapálni, azt itthagyni nem szabad.

— Hát édesapám mit akar ezzel a sok vacakkal? — kérdezte Erzsi, mikor napközben rányitotta a kiskaput. Mosolygott, de mintha az ingerültségét akarta volna leplezni.

— Kacat? Ez neked ka- cat?

— Az hát, csupa ócskavas, nincs már arra szükség, az új helyen nem lesz a kert se akkora mint ez itt, jó, ha két virágágyásra elég.--------------- r Mi lesz ott

I M

egrémült. | énvelem,---------------------- ahol dolgozni sem lehet?

— I

defigyelj lányom, milyen ház az, ahol nincs ásó, kapa? Majdnem összevitatkoztak. Erzsi a végén odavágta :

— Ezt a házat úgy kell eladni, amint van, a benne- lévővel együtt.

— A bútort is?

— Azt is.

— Az ágyamat is?

— Igen, hát persze, majd rekamién alszik édesapám.

— A tékát is a konyhában?

— Természetes.

— Hát a nagyórát?

— Minek az, nem mondom, még ha népművészeti tárgy lenne...

— Anyátok sublótját, amiben a stafírungját hozta?

— Ugyan apám, ne gyere- keskedjen már, nincs hova tenni egyiket sem, értse meg.

— Tudod mit, leányom? Legjobb lesz, ha engem is eladtok. Én se illek már a ti otthonotokba. Eh, rohadt élet! Mivégre van az öreg a világon? — fakadt ki és elfordította a fejét. Keskeny arca besüppedt, szája legörbült vonal volt, tétován babrált a fehér bajuszán, roskadtan, s a könnyeit nyelte.

i-----------:---------r nyűgöd0«

I C

sak lassan | meg. Erzsi---------------------- akkor már

me

ssze járt. Nézzük csak,

mi az, amit nem szabad itt hagyni, állt fel nagy sokára, nehéz mozdulással, hogy a belső berendezést szemrevételezze. Kezdte a csorba tányéroknál, a megfeketedett villákkal, kanalakkal, a sótartót is sokáig tartotta a kezében. Ezt még ő faragta. — Virágot vagy katonát faragja^ rá? — kérdezte anyja Erzsit. — Virágot. Katonarózsát — hallja most is a hangját, látja mindig nevető szeme- kékjét. Nem is tudta folytatni a leltározást. Bement a szobába, lefeküdt, a falnak fordult, arra ébredt, hogy a kiskaput valaki erősen zörgeti, — Megyek már!

— Ki az?!

Zömök, tömöttbajszú, svájcisapkás férfi állt a kapuban, nem éppen fiatal már, de így is a fia lehetne. Láttam már egyszer-kétszer, nem rég laknak a faluban. Alighanem Karának hívják. Kara Péter. A vasútnál dolgozik.--------------_ kezelnek, bel| Belép, j jebb invitálja,--------------ülnek a lócán, a

lá

togató gyönyörködik a szőlőlugasban, kedvteléssel néz körül:

— Jani bátyám — mondja, hallom, eladó a ház.

— Jól hallotta — mondta.

— Vevő lennék rá, ha meg tudnánk egyezni is.

— Hát rajtam nem múlik, de azt tudja-e, hogy a lányom árulja?

— Tudom — mondta. — A doktornő. De én, hallja, úgy vagyok vele, hogy szívesebben egyezkedek magával. Mivelhogy a magáé. Maga lakja, igaz-e?

— Ez éppen igaz — mondja tétován.

— Ha mi egyezségre jutunk, majd ráérek a lányához menni.

Megnéz mindent rendesen. A konyhát, a szobát, a padlást, az évek óta üresen álló istállót, ahol egy sarokban tavalyról maradt szén porla- dozik. A kertet is bejárják szépen, a svájcisapkás lehajol, tenyerébe vesz egy marék földet, elmorzsolja áhítattal.

— Jó föld — mondja. — Bírja a szárazságot.

— No igen, megterem itt minden.

— Hát ezek a szerszámok? — kérdi, amikor az udvarba visszaérnek.

— Ezek az én szerszámaim.

A svájcisapkás lehajol a

kapáért. — Jó egy kapa — mondja. Hosszan nézi, majd hirtelen megszólal: — csak nem akarja magával vinni Jani bátyám?

— De bizony, hogy akarom — mondja emelt hangon.

— Kár. Pedig szívesen megvettem volna. Mert tudja, az ilyen szerszám többet ér, mint az új. Könnyen jár az ember kezében. Magától megtalálja a paréjt. Ügy kopott, hogy közben fényesedéit, meg élesebb is lett. Vigyük be innét, hátha eső lesz, ne álljon itt.

Felnyalábolja az egészet és beviszi az istállóba, mintha máris ő lenne itt a gazda. Helyet csinál, egymás mellé állítja mindegyiket szépen. Az öregember egyszercsak megszólal.

— Tudja mit? Nem bánom, maradjanak itt a szerszámok, használja őket egészséggel.

pedig, arra, hogy mennyivel tartozik, meggondoltan válaszol: semmivel. Ingyen adom. Hogy emlékezzen rám. Ásáskor, kapáláskor, ha a herét kell kaszálni, hogy ezeken én találtam fogást.

A svájcisapkás rábólint, így lesz. Nem olyan feledékeny ő. Azontúl pedig azt hallgatják, ugyan mit mond a jövőről a kettőjük csöndje. ,

A kérdésre |

Zsákoló

Pataki Tibor rajza

hanem beleölel, és viszi, amit bír. Akik később érkeznek, azoknak már nem marad, csak a kaparék, az idő pedig drága.

Amelyik markosnak nem jutott, annak a többitől kellene kérni, de ez gyalázat, mert mért nem igyekezett? Csak a lusta marékszedőnek nincs tűzrevalója, ez a törvény. A kaszások kegyetlenek és szigorúak a marékszedőkhöz, akárcsak a kaszárnyában a káplárok az újoncokhoz. Nemcsak a munkában kell ügyesnek és gyorskezűnek lenni a marékszedőnek, hanem a főzésnél is.

Kinn a munkában az a rendes marékszedő, aki mindig elérkezik a gazdájával. Ez nemcsak az ő dolga, hanem a kaszása becsülete is. Amelyik marékszedő elmarad, az nemcsak a saját késedelmes munkájával károsítja a többit, hanem akadályozza az utána jövőket is. Itt a főzésnél meg amelyik marékszedő késedelmes, az a csapat gúnyolódásának a céltáblája kaszásával együtt, mert itt megint az a törvény, hogy mindenki főzzön meg gyorsan, hogy pihenhessenek egy keveset. A késedelmesek ne zavarják a bogrács csörgetésével és a kasza kalapálásával a többit. Az aratóbanda szigorú közösség, amelyben vad verseny és kegyetlen törvények uralkodnak. Aki nem bírja, ne vállalja.

A szegény marékszedőknek hát az a gondjuk, hogy amikor elhagyták a munkát, s letették az utolsó kévét, akkor nyúllá váljanak és szaladjanak a tanyahelyre: tűzrevalóért és vízért. Hogy mire a kaszás megérkezik — aki sohase szalad, de mindig halad —■„ akkorra víz legyen a korsóban, tűz legyen a főzőfa alatt, szalonna legyen a bográcsban.

A jó lábú lányok és a süldőfiúk hát úgy szaladnak, mint akiket a tatár kerget. Kezükben a „gaguccsal”, rohannak egyenesen a tűzrevalóhoz, ölelik és viszik a saját főzőhelyükre. Ha ezt letették, kapják a korsót, és futnak a lajthoz vízért.

A lajtnál ugyanaz a tolongás és veszekedés kezdődik. Meleg időben egy lajt víz mindig kevés egy étel sorjára. Minden markos igyekszik hát, hogy jó előre tele vegye a kis korsóját. Tele színig, hogy ne csak mosdásra és étel-lének legyen elég, hanem majd a forró étel után inni is maradjon egy kevés. Mert mire a bivalyos a lajtot megint telehozza, akkorra sokszor gebbedésig szomjasak.

Az első szeresek hát televiszik a korsójukat friss vízzel, az utolsóknak meg majd csak a hordó fenekéről jut kotus, zavaros víz. A markos ezért dörmögést vagy szidást kap a gazdájától. Ezt nem szereti, siet hát és tolakodik.

Hiszen valójában a víz is elég volna. De a tolongásban kifolyik és szétpocskolódik. Megeresztik a csapot, és amíg egyik odatartja, a másik mellédugja. Lökdösődnek, veszekednek emiatt, a víz meg kifolyik a földre. Korsó korsót tol ki a helyéből, és egyik se telik.

De miért is sietnek ennyire még az ebédidőben is, miért rontják el ezt a pár pihenőórát felesleges izgalmakkal, tolakodással és veszekedéssel?

H

át éppen ezért: a pihenésért. Az ebéd itt nemcsak pihenés, hanem munka is. Főzni kell, mert kenyéren nem bírnák a munkát, de a szalonna is kevés a száraz koszthoz. A gyomor se bírja, és az otthoni háztartás se bírja, hogy mindennap főtt ételt küldjenek vagy hozzanak, még ha volna is, aki hozhatna.

Az állandó testi-lelki izgalom, a forróság és a rossz víz, amit nem az étel kíván, hanem a hőség, s ami úgy kotyog az ember gyomrában, mint a korsóban, erős ételeket, savanyú vagy paprikás ételeket kíván maga után.

A savanyút hetenként kétszer — kedden és csütörtökön — a faluból hozzák vagy küldik, a paprikást maguk főzik naponta legalább kétszer.

Az ebédidő alatt hát főzni és kalapálni is kell. A marékszedő főz, a kaszás kalapál. Kalapál, de ha gyenge, ügyetlen vagy tanulatlan a marékszedő, akkor a tűzre és az ételre is ügyel. A tűzre azért, mert nagyon veszélyes itt a tarlón, a keresztek közt tüzelni, de százszorosán veszélyes a nőcseledek- nek, mert azoknak a ruhája is mindjárt tüzet fog, s aztán ha a tüzet kikapja a szél a bogrács alól, mindjárt fejüket vesztik.

Még csendes időben is vigyázni kell. A repceszalma nagyon pattog, de a búzaszalmában is vannak búzaszemek, amelyek ha a tűzbe kerülnek, elpattognak messzire. Szemesnek kell lenni a markosnak, hogy azonnal elfojtsa, ha valahol lángra lobbant a tűz.

Aztán a szalmával való tüzelés is külön tudomány. Érteni kell hozzá, hogy a bogrács alatt mindig annyi legyen, ameny- nyi éppen szükséges. A tüzet is tartani kell, hogy magasra ne csapjon a lángja. Mert akkor elég a főzáfa, forró lesz a bogrács füle, megég a bogrács felső oldala, és belehull a sok szálló pernye a levesbe. /

N

agy mesterség hát jól tüzelni, és sok kis kezdő marékszedő megsiratja néhányszor, amíg megtanulja. Még olyan is van, aki megszökik a kaszása kegyetlen szigorúsága miatt.