Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-11 / 187. szám

8-Alkotók Pest megyében Ligeti Erika műtermében Távirati stílusban ennyit mondhatunk el Ligeti Erikára elöljáróban: Budapesten született, Szentendrén él, Mun'kácsy díjas. Szobrait és érmeit kiállították a Műcsarnokban, Debre cenben, Hódmezővásárhelyen, Nagymaroson és Abonyban — az idén elnyerte a Pécsi Kisplasztikái Biennálé éremdíját. Napjaink magyar éremművészete jelentős alkotókkal büsz kétkedhet. Ligeti Erika művészetét a játékosság és minőség összeforrott egysége teszi egyedivé. Nemcsak az életben fiá val; szobraiban is játszik, felületeinek intellektuális bája egyszerre valóságtöredék és a képzelőerővel testesült mese szerkezet. Könnyed és szabatos — vidáman pajkos és szigo rúan komoly egyszerre. Életvitelében és műveiben is. A tér mészetes nppi teendők jelentik az ő tiszta forrását — művei­nek kezdetet. Ehhez járul az élmények és tapasztalatok egyez­tetése a kidolgozás során, mely sokrétű — hiszen érmeiben meséket, állatokat, zenei tájakat kísér. Szigorúan válogat, esz­közeit alárendeli a mondán'valónak. Egyéni vonása, hogy el­rejt lényegtelennek látszó, mégis lényeges apróságot, mely az­zal és akkor boldogít, ha felfedezzük. Ligeti Erika velünk játszik — a nézőt is bekapcsolja szobrászi rendszerének meg­fejthető és megfejtendő rejtvényeibe. Itt ér véget a mű; ben-1 vünk. Jobb közérzetünkben. Mindezt szobrászattal lehet és kö­telesség kezdeményezni, de úgy, hogy közben derűsek le­gyünk, jók maradjunk. Vál­tozzunk — ha ez hiányzik. Eb ben rejlik a művészet általa nos erkölcsi hatása, melye Ligeti Erika méltóságteljesen játékos és hajlékonyán ele­gáns formákkal kezdeményez Minden müve töredék a ter­mészet sok-sok köpontjából Karmestere a macska, ahogy nyújtózik, nyíló virág, mago csípő madár; mind-mind szob­rászi átalakításban tér vissza gondosan munkált és érlelt fe­lületein. Magatartást sűrítő portréi közül kiemelkedik ön­arcképe és Bartl Józsefrő mintázott képmása. Műtermében készülő művek torlódnak: Balczó-portré és Somoskőújfalui Díszkút, mely régi autómodellekkel ragadja meg az utazás hangulatát Köztéri alkotásai közül gonddal mintázott Anyaság az Üllői úti klinikára kerül. Li- .1geti Erika művészetében azt a különös átalakulást érhet­jük tetten, ahogy a termő gon­dolat és a képzelőerő játékos­sága eléri a költészet magas­latát; i szobrokkal,. érmekkel. L. M. Kislány Ligeti Erika szobra Díszkút Ligeti Erika alkotása HALMOS FERENC: l Zajok dübögnek Zajok dübögnek elnyúlnak őgyelegve párálló földeken el-elszenderedve hajlong a délután öreg bojtárok botjára dől a lomha nap lélegzik az idő rezdül a szellő-pillanat Fáradt vagyok Hány falu, hány barázda szeli a földet közöttünk országutak zuhannak elém városok tornyai lebegnek Lábnyomod amelyre csend szakad értelmet ad a kilométereknek TÖRŐ ISTVÁN: Megismerlek ebben a sokaságban te vagy a százszor becsapott végigjárod a hajnalt ahol még tegnap lobog holnap is nevedet írod mert élni akadsz mindenkinek fáradt husáng ropog hátadon költözéseid ki érti meg? wem 19,1 augusztus n„ vasárnap Műhely a világirodalom szolgálatában Franyó Zoltán műfordításai A nagyvilág költészetének hívatott tolmácsai közül való Franyó Zoltán. Versek ezrei, kötetek sora méri műhe­lyének, érdeklődésének és nyelvismere­tének tágasságát. Műfordító munkás­sága páratlan gyűjteményt kínál a vi­lágirodalomban tájékozódni Vágyó ma­gyar olvasónak; a görögöktől Rilkéig, a régi arab költőktől a kortájsakig. És nemcsak évezredeket, hanem égtájakat is: Európát, Ázsiát és Afrikát. Az Ősi örökség című hatalmas válogatás, amely a bukaresti Kriterion kiadó gon­dozásában jelent meg Franyó Zoltán összegyűjtött műfordításainak első kö­teteként, a világlíra első évezredeinek terméséből ad magyar nyelvű muta­tót. Óegyiptomi, sumér, akkád, ógörög, római, perzsa, indiai és kínai versek tükrében villantja fel ezeket az évezre­deket. Hihetetlennek tetszik, hogy a mű­fordító műhely eme gazdagsága mel­lett Franyónak annyi másra is volt ide­je. Pedig igy van: a „Franyó-dosszié” — életének és közéleti tevékenységé-, nek dokumentumanyaga — talán még vaskosabb lenne, mint műfordításainak egymás mellé állított kötetei. Aligha­nem a reneszánsz humanista mestereit választotta példák gyanánt; ő is szám­talan munkaterületen dolgozott egy­szerre, s mindenütt eredményesen, tel­jes erőfeszítéssel, mint aki az éopen soron levő feladatban keresi üdvössé­gét. Életének emlékeit egyaránt őrzi az irodalomtörténet, a sajtótörténet és a politikai mozgalmak története. 1887- ben született az akkori Magyarország egyik provinciájában: egy bánsági fa­luban. Katonatisztnek készült, a stra­tégia tanulmányozásától azonban el­csábította az irodalom és a politika. Mint ő mondja: ..az újkori hadtörténe­ten; kézikönyvétől Marx Das Kapital- jáig kapaszkodott fel a megismerés meredek lejtőjén”. Hozzótehetnénk: Rilke Buch der Bilder-jéig. Hofmann- stahl Der Tod des Tizian-jáig és — Ady Endre verseiig. A harcászati sza­bályzatok helyett a művészetek von­zották. Kezdetben a festészet: 1905-ben néhány művét ki is állították a Nem­zeti Szalon tárlatán. Aztán mind he­vesebben az irodalom. Verseket írt és fordított, újságot szerkesztett, irodal­mi harcokban vett részt, a laktanyát a szerkesztőségre és a művészkávéházra cserélte, s csatlakozott a modern ma­gyar irodalom új nemzedékéhez: a Nyugat íróihoz, Adyhoz, Kosztolányi­hoz, Karinthyhoz. Sorsa meglehetősen kalandos kö­rülmények között alakult. F.gy rövid életű folyóiratkísérúe-t, az 1911-es Új Revue megjelentetése, s közéleti csatá­rozások, a radikális ifjúság mozgal­maiban játszott szerep, utána 1914-ben újra uniformist kellett öltenie. A Kár­pátokban követett el bravúros huszár­csínyeket, majd az olasz frontra ke­rült, mint később megtudta, szemben Hemingway-jel és Ungarettive 1. Ekkor még nem sejtette, hogy az olasz költő­től valamikor fordítani fog. A háborús évek után pedig forradalmárként tért haza: az önálló Magyar Köztársaság bécsi követségének sajtóattaséja volt, majd újra Budapestre érkezve, a Vö­rös Lobogó című irodalmi folyóirat szerkesztője, a közoktatásügyi népbiz­tosság világirodalmi osztályának veze­tője. Nagy terveket kovácsolt ekkori­ban; a világirodalom módszeres ma­gyar tolmácsolásának megszervezésé­vel foglalkozott. A forradalmak leverése után Bécsbe emigrált: újságíróskodott, keleti nyel­vekkel: kínaival, szanszkrittal, perzsá­val és arabbal foglalkozott. S közben az egyik rangos német nyelvű színházi folyóiratot (Die Bühne) szerkesztette. Termékenyek voltak a bécsi évek; az emigráns magyar sajtó sorra közölte Franyó publicisztikai cikkeit, több kö­tetben jelentek meg műfordításai. 1923- ban azonban hazatért a magyar nyelvű kultúnközösség soraiba. A Romániához csatolt Aradra, majd Temesvárra köl­tözött. Aradon újra avantgardista fo­lyóiratot jelentetett meg: a Géniust, majd az Űj Géniust. Ez a folyóirat az új világirodalom megismertetésének hivatását vállalta, a mostoha viszo­nyok miatt, sajnos, csak rövid ideig. A folyóirat kudarca után Franyó szín­házzal próbálkozott: a temesvári ma­gyar színház igazgatójaként már a hú­szas évek végén O’Neill és Pirandello darabjaihoz szoktatta az erdélyi ma­gyar közönséget. A közéleti étosz azonban mindig jelen volt Franyóban; a színházi misz- szióval most sem érte be. A harmincas években újságot szerkesztett megint: a 6 Órai Újságot, amelynek lapjairól bát­ran és következetesen küzdött a műve­lődés szabadságáért, a demokratikus jogokért, az európai fasizmus ellen. Magányos jakobinusként szállt csatába Európa peremén. Lapját persze betil­tották néhány év után, őt magát elta­nácsolták a közéleti szerepléstől. A bel­ső emigráció sivárságát mégis nyere­ségre tudta váltani. Ezekben az évek­ben készült műfordításainak zöme. Visszatért első „szerelméhez”: a világ­líra tolmácsolásához, s sorra ültette át magyarra és németre a klasszikus gö­rög, a francia, a román, a keleti, sőt az afrikai költészet gyöngyszemeit. Egész életét a világköltészet megis­mertetésének szentelte: írói működé­sének hat évtizede egyetlen nagysza­bású vállalkozás. Alig van jelentősebb irodalom, amelyből legalább mutatóba ne tolmácsolt volna valamit. Az ősi örökség is a teljesség és a változatos­ság pompás képét mutatja. Franyó bra­vúrral tolmácsolja magyarul az egyip­tomi munkadalokat, a sumér himnu­szokat, az arab vitézi énekeket, a perzsa szerelmi románcokat. És olyan költőket, mint az egyiptomi fáraó­filozófus Echnaton, a görög Alkaiosz, Anakreón, a római Catullus, Ovidius, a perzsa Omár Khajjám, az indiai Kali- dásza, a kínai Li Taj-po, Tu Fu és Po Csü-ji. Költői közül nem egyet ő szó­laltatott meg először és egyedül ma­gyarul. Gazdag műfordítás-irodal­munkban mindenesetre szokatlan, sőt példa nélkül való, hogy valaki ilyen gazdag válogatásban szólaltassa meg az ókori kelet költészetét. Franyó Zol­tán műfordító tehetsége és szorgalma valóban egész világrészt) sőt világré­szeket hódított meg a magyar versol­vasó közönség számára. Az idegen nyelvek fölényes isme­rete tette lehetővé, hogy Franyó ne csak a világlírából szerezzen kincseket a magyar olvasó számára, hanem — mintegy cserébe — a magyar költészet értékeit is a nagyvilág elé tegye. A ma­gyar irodalmi életen kívül tevékenyen vett részt a német irodalom mozgal­maiban is: emigrációjában a bécsi Die Stunde című lap munkatársa volt. Gyakran tolmácsolta németül költé­szetünk mestereit: klasszikusokat és moderneket. Jelenleg a mai magyar líra Reprezentatív német nyelvű anto­lógiáján dolgozik. A legtöbb szeretet­tel, valóságos hivatástudattal Ady Endre költeményeit fordította. Ady tolmácsolása mintegy végigkíséri Fra­nyó egész műfordítói életét: 1921-ben adta ki az Auf neuen Gewässern cí­mű kötetet, 1961-ben pedig a Blut und Gold című versgyűjteményt. De érzé­keny stílussal fordította németre Jó­zsef Attila remekeit is. József Attila és Thomas Mann között tolmácsolva az ő munkája nyomán hangzottak fel néme­tül a Thomas Mann üdvözlésének so­rai. E ténynek jelképes jelentősége le­het: Franyó Zoltán egész eddigi élete során a magyar kultúra egyetemes ér­vényű üzenetét közvetítette, s reméljük még közvetíti sokáig azoknak, akik ezt az üzenetet meg akarják hallani. Pomogáts Béla DESSEWFFY LÁSZLÓ.■ ' / Nem olyan fából Mikor a nagy betonszállító kocsi majdnem feltaszí­_ tott a gárdára és lestoppolt előttem, persze, tudtam, hogy az a csibész ki akar. nyírni. Le­álltam én is nagy üggyel-bajjal a sötét, elhagyott külvárosi utcán és mert egyéb nem akadt a kezembe, esernyőmet meg­markolva kiugrottam a kocsiból. A betonos úgy visszatolatott, togy egy hajszál választotta el a lökhárítómtól. Kiugrott ő is, egy franciakulcsot lóbált a kezében. — Idefigyeljen apóca! Szálljon le rólam, mert... — és ami mocsok kifért a száján, rámzúditotta, de csak három té­rés távolságról. Szerencsémre. Nem azért, mert féltem tőle, íanem mert magamtól féltem. Görcsbe rántott a düh. érez- em, hogy agyonverném, ha támadna, pedig mennyit szelídí- ettem magam az utóbbi időben! Közben egyenletesen zaka­tolt a betonkeverő dob, mintha a fejemben forgott volna há­rom tonna súllyal és egy pillanat alatt átfutott rajtam egész hülyeségem története. Hülyeségem története, attól a naptól kezdve, mikor az autóbusz peronján népi kap­ám szájon egy mocskolódó huligánt, aki mólésan az anyán­kat szidta. Mivel pedig annyi ember között — csak közvet- enül hozányomódva legalább húszán voltunk —, egy sem akadt, aki betömte volna a száját, hét neki lett igaza, hogy jüdös nekünk a meló, csupa naplopó, munkakerülő, teker- ;ő, a nők meg... — Jobb a békesség — gondoltam akkor, teli is nekem rendőr, jegyzőkönyv, tárgyalás, mifene. Ha el­kapom a koszos orkánját és kirázom belőle, megvan a bot­rány. Amellett kinéztem a tisztelt utastársaiból, hogy nem állnának mellém. Ha jön a rendőrség, egyszeriben mind el- szelel a sürgős dolga után. még én maradtam volna meg bot- ányokozónak, hát hallgattam. Vagyis igaza volt a huligán­nak, rohadt kispolgári csőcselék voltunk! Éppen akkoriban olvastam valami szentbeszédféle ve­zércikket. hogy közömbösek vagyunk embertársaink iránt, mintha külön-külön csillagon laknánk, elérhetetlen távolság­ban a másiktól-. És megalkuvók, nem állunk ki az igazunk mellett. Tűrjük a nagyszájúak hatalmaskodását, nem élünk még a demokratikus jogainkkal sem. Pedig nem vagyok berezelt alak. Olykor talán éppen azért nyelek le egyet-mást, mert némelyik nagypofájú olyan nyam- radt, hogy a legyintésemtől összer juklana. Vagyis afféle, a bé­kesség kedvéért lapító nagy mélák lennék? No, ennek mától vége. nincs az ördögnek az a csibésze, aki velem packázha- ;ik! Mert hová jut a világ, ha a tisztességes ember mindig­csendben marad. Lassan arra sem leszünk képesek, hogy a rendbontók ellen megvédjük a magunk becsületes csend­jét. Nem vigyázhat mindenkire külön rendőr. De majd én! Attól kezdve letorkoltam a huligánokat és ha letorkoltam őket, többnyire csend is támadt. Ha első szóra nem, második­ra biztosán, mert leöcsiztem én a hatvanéves szeszkazánt is. Annyiféle ember lakik már a városban, hogy jóformán na­ponta kijutott az igazságtételből a csúcsforgalom tolongásá­ban. Viszont mindig átadtam a helyem a kismamáknak, a má­sok kőikét is felugráltattam, ha nem látták öreganyjukat fél- lábon rázkódni a csuklós busz hátuljában; rendesen átvezet­tem a vak bácsikat az úton, nem tapostam le a virágágya­kat, a csikket is elvittem a legközelebbi szemétgyűjtőbe. Mikor pedig megkaptam a kocsimat és már nem gyako­rolhattam tömegközlekedési eszközeinken az irgalmasság cse­lekedeteit, én voltam a környék legudvariasabb úrvezetője. Soha szét nem spricceltem volna a zebrán cammogókat, be­vártam, míg az utolsó csiga is végigvánszorgott az átkelőhe­lyen, tülkölhetett mögöttem a világbajnoki futam élmező­nye. És egy ilyen derék embert akart először fának kerget­ni, másodszor dagadtra verni a franciakulcsos atyafi. Tettem pár lépést felé. ő meg ugyanannyit hátra. — Nézze hapsikám! — és én is meg­mondtam neki, hogy kinél csapjon fel legközelebb éjszakai tréfacsinálónak. Az eset előzményeihez tartozik ugyanis az az éjszaka, mi­kor kegyetlen túráztatásra, ablakzörgetésre és ordítozásra ug­rottam ki a finom, meleg paplan alól. — Jaj, csak nincs tűz... — rémüldözött a feleségem. — Olyan rosszat álmodtam! — A gyerekek is ébredeztek a másik szobában. Mire az ablakhoz slattyogtam, majdnem szétverte valaki az új redőnyömet, amiért annyit futkostam egy kispesti asztaloshoz. — Ki az? — Gyorsan, gyorsan! — bömbölt kinn egy bagómarta hang. — Ki az? — Gyorsan, gyorsan, Balog úr. az istenerremegarra... — Nincs itt senki Balog... — Hát akinek a... — és csak köpi a disznó a kimondhatatlan trágárságokat — Na megállj, csibész! — Ki az udvarra, miközben a környék valamennyi kutyája majd elvitte a keritést. De mi­re kiértem, már csapták a kocsi aj tót, feibőgött a motor és a behemót cementes iárgány elporzott az utca végén. Mire, csak úgy pizsamában, kivittem a kocsit, már nem láttam sehoL De addig szaladtam az éjszakában, míg lemorzsoltam az előnyét, és megláttam a rendszámát, meg a kocsi oldalán a vállalati jelzést. Életemben nem ismertem attól a vállalat­tól senkit. Nyilván egy szellemeskedő ürge tréfája volt az egész. Az öregasszonyok mesélték is a feleségemnek, hogy mik történtek a környéken az utóbbi időben. Hát ilyesmik. Na' majd én! Megyek másnap a vállalati jogtanácsosunkhoz és me­sélem neki a dolgot. Hallgatja, hall­gatja, aztán letorkol. — Kolléga úr, mostanában olyan kötözködő lett. Azt mond-

Next

/
Oldalképek
Tartalom