Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-11 / 187. szám
1974 AUGUSZTUS It., VASÁRNAP %/fniav Holdas udvar Kiss Ernő rajza VITO ZOLTÁN: Költő Hogy méri; fakad olykor derűm boriira?: — A vágy s a félelem, az kényszerít: Ez írni űz papírra, kőre, hóra, s az szüntelen csak egy képet vetít: „O, jaj, ha meddőn száll el ez az óra!” Izzó tüzű, emésztő'láng hevít: Mj lesz, ha ismét nem lelek a szóra?!, amely perzselve majdnem szétfeszít... Es vakmerő kezem az égre nyúl, toliam a végtelenbe megmerítem, érzem, hogy már a testem is kigyűl, lelkem lebeg a csillagok felett, a gyors időt megállni kényszerítem, s így születik — ha más nem — egy szonett. A kinevezés napján étteremben vacsoráztak. Az újdonsült fiatal profesz- szor a hegyre vitte föl a feleségét, az egyik legelegánsabb helyre. Pedig Zsolt nem volt hiú ember és nem azért rendezte ezt az estét, mert tetszelegni akart. Ha Judit nem látta volna tisztán a dolgokat, egy kis diszkrét kedveskedésnek vehette volna a vacsorát De az aszony tudta, hogy minek szól az áldozat bemutatása. Volt Zsoltban egy íratlan könyv, amelyből időnként felmondott. Az élete , útiterve volt, s ilyen fontosabb adatok álltak benne: ekkor és ekkor nősülés, ebben és ebben az évben egyetemi tanári kinevezés, ebben nagyobb lakás, ebben az első gyerek, ebben autó, ebben akadémiai tagság. Eddig minden halálos pontossággal történt. Most a kinevezésnél tartottak. „Az ő egyeneséi” — gondolta ott az asztalnál Judit és hideg tisztelettel nézte férjét. Három éve, még a házasságuk előtt, Zsolt beszélt neki az egyenesekről. Ügy képzeli az életüket, hogy csupa egyenesből álljon. Párhuzamos, szembe futó, eltérő, vagy egymást keresztező egyenesekből, csak minden vonal mértanian egyenes legyen benne. És még a csillagokról mondott egy hasonlatot. Hogy nekik is előre kiszámított pályán kell haladniuk, s ha évtizedekre előre tudható — nem akart nagyobb számot használni —, hogy az égitestek egymáshoz viszonyítva mikor hogyan helyezkednek el, az embernek is előre kell látnia az útját, pályája állomásait, s 'hogy melyik időpontban mennyi energiát tud kibocsátani macából. Akkor ez szép volt és szívesen hallgatta. De néhány hónap múlva fázni kezdett a férje mellett. Zsolt valahol a csillagok között vezetgette, amikor ő bolond kis ábrákat szeretett volna rajzolni lent a porba. „Tartanunk kell életmódunkban egy szintet s életrendünkben a pontos ütemeket.” Ez volt Zsolt elve. Ezen az estén történt meg először, hogy Judit összehasonlította a férjét Sándorral. Nem fizikai összehasonlítás volt ez, hiszen Zsolt áz átlagosnál kissé magasabb termetével, min- dennapian barna hajával, szürke szemével és hosszúkás arcával akár ikertestvére Is lehetett volna Sándornak. Legfeljebb egyikük tekintetében több volt a gondolat, a másikéban több az élet. Hanem arra gondolt, hogy Sándor úgy dolgozik, mintha szórakozna, Zsolt viszont úgy szórakozik, mintha dolgozna. Valamilyen GYIMES1 FERENC: Akadémiai szinten munkát végez most is. Idegein látszik a terhelés, mondatai fárasztóan okosak, szerénysége pedig nem más, mint alázat valami előtt. fi jfél után értek haza. Jup, dit fáradt volt és mindjárt bement a fürdőszobába vetkőzni. Amikor hálóingben, papucsban visszajött a szobába, Zsolt még elegánsan felöltözve ült egy fotelban, mintha vendégük volna. Judit a krémet dörzsölgette a arcán. Zsolt egy pillanatra a feleségére tekintett, de nyomban tapintatosan elfordította a fejét. Judit lenyelt egy kis sóhajtást, azután ódaszólt Zsoltnak: — Mehetsz vetkőzni. — Köszönöm, megyek — válaszolta Zsolt. Majd néhány másodperc múlva megjegyezte: — Fáradt a hangod. Álmos vagy? — Fáradt vagyok. — Persze, nem szoktunk éjszakázni. — Nemcsak azért. Hanem úgy általában. — Ezt még sohasem mondtad — kapta föl a fejét Zsolt. Judit néhány másodpercig hallgatott, azután megkérdezte: — Miért úgy beszélsz hozzám, hogy nem nézel felém? — Nem akarlak feszélyezni — felelte udvarias hangon Zsolt. — A feleséged vagyok — mondta sértődötten Judit. Azzal megfordult és lassan bement a fürdőszobába. Pongyolában jött vissza. Megállt az előbbi helyen. — Most már rámnézhetsz. Zsolt nem szólt. Judit várt egy darabig, azután ő is leült és oldalt fordított fejjel a férjére nézett. — Látod, ez az. Mi nem élünk természetes módon. Té-j ged nem fáraszt ez? Ez aq örökös figyelés, ahogyan mindent egy elvhez igazítasz. Tisztelem a céltudatosságodat. De nem törődsz azzal, hogy egy végtelen szertartássá merevedik az életünk. Te is tudod, hogy ma sem az én, vagy a te kedvedért mentünk vacsorázni. Elértél valamit, s áldozatot mutattál be érte. Nem veszed észre, hogy lassan én is kihűlök melletted? ják, hogy folyton huzakodik a főnökséggel, a beosztottad is panaszkodnak, hogy kiállihatatlanul sokat követel. Most meg ez a marhaság. Kell ez magának? Felejtse el szépen az egészet. — Kell, nem keld, nem én kezdtem. Nekem semmiféle egyéni sérelem nem fáj. De mi lesz, ha mindenki enged mindent magán száradni? — Nem olyan ügy ez, hogy megérné. Vannak bizonyítékai? Hátha egy másik kocsinak a rendszámát írta fel, mert a maga embere más irányba lógott. Utólag fújhatja az egészet! Csak nem fogjál: ezért a fél ország fuvarlevelét átvizsgálni? Átestem az első számú lebeszélésen és beletelt egy hét is, mire a körzeti megbízotthoz eljutottam. Ismervén azonban a helyi szokásokat, addigra én magam kinyomoztam a pilóta nevét. Nem is volt nagyon nehéz, egy ötvenesembe került, amit egy bizonyos garázsmester markába nyomtam, ő meg kitálalt az én emberemről. A csibésznek nem ez lett volna az első ügye. Elővigyázatosságom indokolt volt. A körzeti megbízott elsőre azt a keresztkérdést tette fel, hogy tudom-e, ki volt az illető. — Tudom. — A megbízottat ez kellőképpen lelombozta és mélységes szomorúság ült ki az arcára. Nem tudtam, hogy az emberi gonoszság, vagy a felveendő jegyzőkönyv gondolatára, de aztán támadt egy mentőötlete. — Tulajdonképpen nem jó helyen jár az elvtárs. Tettenérés esete nem forog fenn. Egészen más lenne, ha akkor azonnal riaszt és elfogjuk az ipsét. De így! Mi a bizonyíték? Nagy kár, hogy nem szólt idejében, mert nem az elvtárs az első panaszos. Ej-ej, de jó lett volna elkapni... — Tessék: itt a neve, pontos címe, munkaadója, még azt is tudom, hogy garázdaság miatt volt már dolga a rendőrséggel. — Igen, igen. Behívhatjuk éppen az ipsét, elbeszélgethetünk vele, de a megbüntetéséhez ez kevés. Tessék a bíróságon pert indítani birtokháborítás címén... Másnak ennyi talán elég is lett volna, hogy ne pályázzék tovább atz igazság bajnokának címére, de nem nekem. Különben is a bíróság irodájában egy nagyon aranyos fiatal jogásznő vette fel a panaszokat. Fehér fityulával akár még ltedvesnővémek is nézhettem volna, annyi türelmet és jóságot tanúsított irántam a sok bolond és makacs perlekedő so- rcibsti, Mindazáltal ő sem lelkesedett túlságosan az ügyért. Nem mondta, de biztosan megvolt a véleménye a magamfajta pasasokról, akik nem átallják a koszos kis sérelmeiket közügy- gyé dagasztani. Mert mindenki így vélekedett rólam: Hogy én kötözkö- dő, rosszindulatú, nyughatatlan ürge vagyok. Nem az a sofőr, akinek csak egyszer láttam a háta közepét, nem ő a rossz- indulat ú csibész, ő csak a kedves mókamester. A kollégáim már lóheringnek csúfoltak, én voltam az özvegyek és árvák védelmezője, a grállovag. Pedig én legkevésbé a sofőrre haragudtam, inkább a sok tohonya, tehetetlen, közömbös, gyáva emberre, aki nemcsak önmaga védelmére nem képes, de még azt is hülyének tartja, aki az ő védelmében futkározik. Mondanom sem kell, hogy végül nem pereltem be az ipsét. Nem azért, mert még az okmánybélyeget is nekem kellett volna fizetnem. Még attól sem ijedtem meg, hogy — ha bizonyítékok hiányában nem íté- ilk el, arra a vacak kétszáz forint bírságra, ami ilyen ügyben kinéz neki — még ő jelenthet fel engem rágalmazásért. Azért hagytam futni, mert ha még tovább kergetem, végül magam mocskolom be evvel a féreggeL Es még neki áll feljebb! Így álltunk most szeihtől-szemben az éjszakában, a grállovag az esernyővel és a zömök kis huligán a franciakulccsal, mint akiket a sors öröktől fogva egymásnak teremtett. Mikor láttam, hogy nem kell agyonvernem, mert alamuszi féreg, aki csak a sötétben a cementes kocsi nyergében nagy vitéz, már undorodtam tőle. Legyűrtem magamban a görcsös dühöt — Meg ne lássalak itt többé, te csibész... — Maga meg ne szimatoljon utánam... — Tűnj el, te szemétláda! Nem is láttam azóta sem. A körzeti megbízott talán mai n^pig is hiszi, hogy az ő fellépésére tűnt el az ipse. De én nem őt győztem le akkor, hanem önmagamat Sajnos. Bár behúztam volna neki egy nagyot. Mert talán fél év sem telt bele, mikor a tag nevét az újságban olvastam. Nem éreztem semmi elégtételt, csak nagyon sajnáltam azt a stoppos gimnazistalányt, aki felszedett valahol, bekanyarodott vele az erdőbe és megerőszakolta. Nem is egyedül, jobb módszere volt. Mögötte jött egy másik kocsin a két haverja, de azt a lány nem tudhatta, egy ürgétől pedig nem volt túl sok félnivalója. Azok hárman aztán elkapták a hülye kis stoppos lányt és úgy elintézték, hogy még feljelentést is csak három hónap múlva mert tenni... Vagy elégedjem meg az utólagos igazammal, cseré— ------------------------- be Lóheringért? Még akkor sem, ha a lány maga is hibás az esetben, tanulás helyett az országúton csavarog és be mer ülni egy sötét tekintetű csibész kocsijába. Nem elégtétel, mert nekem is van lányom és nem ezeknek nevelem. De, ha nem lenne, akkor sem ez a dolgok rendje, hogy annyi hivatalnok között kallódjék az igazság, elvérezve a butaságon, közönyön és lustaságon. És a legnagyobb baj az, hogy azóta is gyakran érzem, mekkora marha vagyok. Nem azért, amit csináltam. Azért sem, amit nem csináltam. Még csak nem is azért, hogy mások röhögnek rajtam. Nem azért, hogy annyi igyekeztem kárba- vész. Nem azért, hogy olyan kevesen vagyunk a közönyösök sűrűjében. Hanem azért, mert nem tudom abbahagyni... — Másodrendű problémákat vetsz föl — mondta nyugodtan Zsolt. — Te is, mint a legtöbb nő, megragadtál az érzelmeknél. Valamilyen kezdeti lelkiállapotban éltek. Nem tudjátok elfelejteni a matrózruhát. Judit vörös haja lángolt az állólámpa ernyője alatt. A nyak fehér ive megvillant a feitűzött éjszakai frizura és a pongyola széles gallérja között. — De az érzelmeket egyesíteni tudjuk magunkban sokszor egészen nagy dolgokkal is. Valahogyan így egész egy lélek. — A teljességbe nem mindig mérik bele a szentimen- talizmust. — Tudom. Téged majd az Akadémián mérnek meg. Biztos, hogy eljutsz odáig. — Judit lassan fölemelkedett a széliről és elindult a szobában. A kör Zsolt háta mögött ért véget. Vállával a könyvszekrény éléhez támaszkodott és a férfi mozdulatlan árnyékát nézte a szőnyegen. — Ezen az egy dolgon kívül más biztosat nem is látok magunk előtt. J udit ott volt a székfoglalón és a harmadik sorból nézte Zsoltot Talán öt éve látta utoljára, az utcán. Azóta megőszült a halántéka és egy kis öregség ül a vállán. De arca és a tekintete fiatalos, lelkesedő, még roost is a régi, hevülő tudósarc. Ennyi idő után már nem is furcsa, hogy ez a férfi valamikori a férje volt. De a mozdulatok ismerősek. A hosz- szú, vékony ujjak nyugtalan játéka a papírlapok között. A jobb váll öntudatlan rándulásai. A száj szigorú munkája, ahogyan a szavakhoz a hangsúlyt keresd. Zsolt most egyszerre ismétlődni kezd benne, de már nem kelt különösebb érzéseket. Vajon Sándorral is így Vlesz majd idővel? Sándor... Az ellenpont. Ö kissé még fáj. Zsolt sohasem fájt, de valami mindig hiányzott utána Azt hiszi, a biztonságérzet. De most még annak a hiányát sem érzi. Fásult. Két válás után az emberben már nincsenek illúziók. Az előadás után ő is odament Zsolthoz gratulálni. Zsolt nem engedte el mindjárt az asszony kezét. — Juditka, nagyon megtisztelt, hogy eljött. — Ezt vegye némi elégtételnek tőlem — mosolygott Judit. — Téved, ha azt hiszi, hogy neheztelek. — Zsolt most engedte él Judit kezét. — Nem akar velem vacsorázni? — Tudja hogy elváltam Sándortól? — Másképp nem hívtam volna. Zsolt oda vitte Juditot, ahol a kinevezés napján vacsoráztak. — Lehet, hogy éppen ennél az asztalnál ültünk akkor is? — nézett körül Judit. Zsolt az asszonyt nézte. — Juditka, maga most is olyan szép, mint akkor volt. — Miért, akkor szép voltam? — kérdezte kesernyés hangon Judit. — Magát csak a munkája érdekelte. — Talán túlságosan szigorú voltam magamhoz — nézett maga elé Zsolt. — Valamilyen tudományos rendet akartam az életemben. • Később már gondoltam arra, hogy hagyni kellett volna egy kis káoszt, amelyben eredeti mechanizmusukkal, ősi természetükkel kavarognak a dolgok. Beláttam, hogy kell az emberben egy' ingoványos rész... — A pincér asztalukra tette a vacsorát. — De inkább meséljen magáról. — Egy darabig boldog voltam. Z solt karja, ahogy éppen szája felé emelte az ételt, fél pillanatra megállt a levegőben. Csak annyi volt, mint egy alig mérhető reflexkihagyás, de Judit észrevette. Most sajnálta meg először a férfit. Pár pillanat múlva megkérdezte: — És magával mi volt? — Dolgoztam. Judit kíméletesen mosolygott a férfira. — Milyen szürke szavakat mondunk. De azt hiszem, ez az ilyen találkozások nyelve. — Igen. Ilyenkor valamilyen értelmetlenséget keresünk, hogy túljussunk az első zavaron. — Zsolt, maga sokkal őszintébb magához, mint azelőtt. — Nem egészen. Maradt bennem egy kis beszédhiba. Judit a tányérja fölé hajolt, de nyomban fölkapta a fejét. — Tudja, mi jutott eszembe? Egyszer kirándultunk és leültünk egy hegytetőre. Akkor még nagyon szerettem magát. A melléhez bújtam és úgy néztem az elénk táruló tájat. Közben arról beszéltem, hogy ez milyen szép, s hogy milyen boldog vagyok. Erre maga azt mondta tanárosan: „De ha lacsukod a szemedéig történelmet látod. Hogy valamikor egy nagy nép vonult át itt s e tájban hagyta az emlékeit: a kultúráját és a hulladékait”. Zsolt, beszéljen csak nyugodtan a régi szavakkal, a régi kedves témáiról. Így nagyon idegen nekem. Éjfélig maradtak. Zsolt hazavitte Juditot, s amikor meg- élltak a ház előtt, Judit megkérdezte : — Nem akarja megnézni, hogy hol lakom? — Nem megyek föl — nézett bocsánatkérően az asz- szonyra Zsolt. A zután előre fordult és az utcát nézte mereven a volán fölött. Judit félig már kinyitotta az ajtót, de néhány pillanatig* még nem mozdult. Ö a hosszúkás, szürke arcot nézte, amely most olyan kihalt volt, mint az éjszakai utca. Azután kezet nyújtott a férfinak. Zsolt olyan udvariasan mosolygott, mint a válás után, amikor a tárgyalóterem ajtaja előtt kezet fogtak. De Judit most már többet tudott róla. Látta az arcán, hogy szenved. Azt is azon a boldogtalanságig tisztelt, magas szinten. NAGY GÁSPÁR Tamási Áron sírjánál Hej Istenem kicsi Móka csillag hajlik az utadba a szemünket szikráztatja a szívünket himbáltatja emlékeink abajgatja az a csillag kicsi Móka vagy a szép Domokos Anna? zöldülget fönn a Hargita hej Istenem kicsi Ábel csillag repdes az utadba hogy te arra tüstént rálelj ' az út magát mutogatja az ösvény előre kitetszik a legényfa kivirágzik álmainkkal beh cicázik jaj Istenem kicsi Móka halált világló éjszaka csillag hullik az utadba hajnali madár Nyikóba kicsi Ábel kicsi Móka!
