Pest Megyi Hírlap, 1974. június (18. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

R ■KW “ÉdPj ■ K^wman 1974. JÚNIUS 23., VASÄRNAP Emlékezés Gyóni Gézára Ma délután 3 árakor, születésének 90. évfordulója alkalmá­ból, Dabas III. kerületében, a hajdani Gyónón, megkoszorúz­zák Gyóni Géza emléktábláját. Emiékbeszédet Czerőczki And­rás, a Gyóni Géza baráti kör elnöke mond. K ilencven esztendeje, 1884. június 25-én született a Pest megyei Gyónón. Ap­ja evangélikus lelkész volt, fiából is papot akart nevelni. A fiú azonban örökölhetett anyja túlérzékenységéből, mert jeles érettségije után az első teológiai év, a második sze­meszter végén két fontos kol­lokviuma hiányzik, s odahagy­ja a teológiát. Már előbb is munkatársa a Nyugat-ma­gyarországi Híradónak, de most aztán végképp újságíró­nak szegődnék, ha közbe nem jönne valami. Mert Gyóni Géza sorsára ez a mindig közbejött valami jel­lemző. Előbb az ún. amerikai párbaj következménye: egy öngyilkossági kísérlet. A kí­sérlet jóra fordul, de pap nem lehet Hazamegy a szülőföldre, jegyzőgyakornok lesz Gyónón, s hamarosan az Alsódabas és Vidéke lapmellékletet szer­keszti. Érettségi, egy év teoló­gia után a század elejének vi­déki Magyarországa lett a Gyóni jussa. Sóvárgás min­den után, ami városos és egye­temes, de borba fulladó éjsza­kák, keserűségben sem oldha­tó unalmas délutánok, amiket nem ellensúlyoz más, csak a lírikus érzékenység, amely a szociális kérdésekre is fogé­konnyá teszi a költőt, hogy csak annál több lehetősége le­gyen a környezettel való meg­ütközésre. P edig Gyóni másod unoka­testvére, Áchim András­nak. (Az ő eredeti neve is: Áchim Géza.) Csakhogy Áchim András a csabai szegé­nyek közt volt vezér; meglehe­tős birtokán független ember; a parlamentben is otthonosan tudott viselkedni, Gyóni Géza pedig jegyzőgyakornok volt, s legfönmebb a fehér asztal mel­letti darvadozás közben érez­heti magát annak, aki valójá­ban; érzékeny, nagy álmú poétának. H orizonttalan és parlagi körülményei tévesztették meg Gyónit. Azt hitte, az ellenfelek kényszerítették a háborúba a monarchiát. Ügy vélte, a háború is kiút a „bol­dog békeidők” képtelen illu- zionizmusából. A háborúban a változást, a népi erők föilob- banását, a nemzeti közösség megújhodásának alkalmát lát­ta. De a háborús hétköznap hamar a valóra ébresztette. A przemysli csaták verseit azon­ban Ady és követői fejére ol­vasták az itthon oly igen bátor nacionalisták. Szegény Gyóni Gézát a hát­országi uszítok ünnepelték; a fronton azonban más élet ala­kult. Ott a háború a halált, a szenvedést és a hétköznapot jelentette. S mert Gyóni igazi költő volt, élményeiből építette költészetét, már ezt a hétköz­napot, szenvedést és halált visszhangzotta. Azonosult azokkal, akik a lövészárkok­ba kényszerültek, a falusi pa­rasztok hangját keverte a ma­gáéval. Mígnem ismét más helyzetbe került. Przemyslt föladta a hadsereg, s a költő fogságba esett. Mihály bátyjá­val érkezik 1915 őszén Krasz- nojarszkba. Itt újul meg költé­szete ismét, mely szólhat most eredeti hangján, de sokkal meggyőzőbben, kristályos tisz­tasággal. A vágy a kedves után, mint a mindenkori vá­gyakozás az elérhetetlen után: most evidens valóság, nem szerep. Az emberi — életfilo­zófiai igénnyel tett — szám­vetés most valóban olyan szi­tuációból erjedhet, amit határ- helyzetnek lehet tekinteni. Most a talpúkra állanak a dol­gok és összefüggéseik. A le­fokozott egyéni élet fölé épí­tett képzelt világ egyre jobban hasonlít a valóságra. S a for­radalom vörös csillaga fénylik föl végül a költő révült tekin­GYÖNI GÉZA: tete előtt. De az igazi forra­dalmat már nem érte meg: 1917 júniusában meghalt Krasznojarszkban. N em a kegyelet, nem az emlékezés köteles tiszte­letadása mondatja ve­lünk, de mondatja felisme­résünk, hogy Gyóni Géza igazi költő volt, tehetséges lí­rikus volt. A századelő renge­teg poétaságra vállalkozója közt a kiválók kicsiny csoport­jához tartozott Ahogyan kezdte és ahogyan végezte, abban költői hangja hiteles volt, s a végén összetéveszt­hetetlen. Kezdte, mint akár Ady is, a Versek és a Még egy­szer kötetekben Reviczky ér­zékenységére emlékeztetve, mindenképpen túl az epigon- népiességen. Közben az erős Ady-hatás jött; evvel nem tu­dott megbirkózni, mert nem volt erős intellektusa hozzá.. Gyónit mindig is az élmény szerencséltette vagy akasztotta meg. Ha az élmény megrendí­tő, nagy erejű, a verse is az; ha intim vagy jelentéktelen, a formán átüt a hatás, nin­csen dallam. Gyóni Géza életsorsából eredően nem volt Intellektuá­lis költő, de páratlan érzé­kenységű. Szerencsésebb kö­rülmény míves és kiegyensú­lyozott életművet engedett volna neki. Életsorsa azonban a kor koatikus föl- és alázuha- násainak az örvényébe sodorta. „Amit szerettem volna”. — írja egy verse fölé. A vére el­mondja, mit szeretett volna Gyóni Géza. De jaj, jaj, én közébe estem, Bús ragadozások tébolyának ... M aga is jól tudta tehát, ami a sorsa volt. Olyan sors és költészet egysége, amit nem lehet, nem is szabad elfelejtenünk. Születésének ki­lencvenedik fordulóján, abban a világban, melynek csillagára végül ő is fölláthatott, íme, az emlékezet koszorújához egy levél, BATAIMRE Adynak volt Lédája, s Párizs lett a Bakonya. A pesti sajtó igényiette újságírói tollát, s kezdeni sem a pozsonyi teoló­gián, hanem Debrecenben és Nagyváradon kezdhette az új­ságírást. Nagyvárad akkor a vá­rosos Magyarországot jelentet­te; a pozsonyi evangélikus teológia semmiképpen. Igaz, a másik vidéki, Oláh Gábor is eljutott Párizsig. Mégis vissza­hullott a debreceni homokra. S véletlen-e, hogy mind Oláh Gábort, mind Gyónit, ki akar­ta játszani a hivatalosság Ady ellenében, hogy épp e kettőt a másik oldal ellen. Mert Ady és a Nyugat körével szemben a hivatalos és parlagi ország rengeteg költője közül akárki kész lett volna országos sze­repre; mégsem volt mindegy a választás. S ha Oláh Gáborra gondoltak, s valamivel később Gyónira, a sok közül a leg­jobbakat választották. Mert volt az akkori magyar szellemi Cézár, én nem megyek Vérben úszik vad hegyek orma, paskolja vér, paskolja ár. S engem a halál-dáridóra Cézár parancsa vár. Itt hagyni minden szentet, drágát, asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét, Cézár parancsa nem kegyelmez. Kell a halál-cseléd. Már összeszedtem kis cókmókom. Indulni kell. Jaj, hogy lehet. Vérben úszik vad hegyek orma. Cézár, én nem megyek. Cézár, lásd, épp a szüret áll már, Gerezd hegyén tömött gerezd. Vérben úszhat vad hegyek orma, A földem nem ereszt. Cézár, énnekem asszonyom van, Forróölű, dalos, szelíd. Te éretted, jaj, hogy áztassam Könyűvel szemeit. életnek legalább kétszáz köl­tője, de Adyhoz és a nyugato- sokhoz fogható, hozzájuk ha­sonlítható igen kevés. Gyóni Kicsi, szegény, ijedt fiókák fogják, lásd, erős térdemet. Cézár, ki visel gondot rájuk, Ha gőgöd eltemet? Géza ezen kevés közé tarto­zott. Oda — kezdettől. G yóninak nincs szerencséje a katonasággal sem. 1907 novemberében már póttartalékos, azután a kor- neuburgi pionír ezredbe kerül, „s a közös hadsereg közlegé­nyeként követ tör és hidat ver Boszniában” (Szalai Sándor). Valamivel könnyebben telnek a következő soproni évek. 1912-ben azonban újra bizony­talan helyzetbe kerül, megvá­lik a Soproni Naplótól, s mielőtt másik laphoz kerülne, megint behívják katonának. 1913-ban már a Bácskai Hírlap segédszerkesztője Szabadkán. Itt találja a háború kitörése. Ha ez idő tájt megnyilatko­zásait, akár verseit is, átte­kintjük, meglepetéssel tapasz­talhatni, hogy a korábban oly erős békevágyát sóvárgó költő egyszerre militáns lesz, mint annyi pályatársa. De abban viszont már nem a pályatár­sak nyáját követi, hogy isimét angyalbőrbe öltöztetik, s vi­szik a frontra. Vért szűr a pajzs Hispániában, Rengenek a sötét hegyek. Bús fürtnek a halálszüretre Cézár, nem mehetek. Nekem nem házam a te házad. Nekem nem fáj a bánatod, Entölern véres koronádat A sárba vághatod. Mit bánom én Hispániát, Ha gyémánt-hegyeket terem: Minden drágakövednél drágább az én rongy életem. Elet, élet szent gyönyörűség, Egyetlen, mely nekem ragyog. Cézár, az életem felett Én is cézár vagyok. Melyik Isten nevében trónolsz? Mily őrület adott jogot: Hogy istenadta életemmel Játszik a pallosod? ... Soracte ormán zöld az erdő, Szívem élet-vágytól dagad, Jer, asszonyom... A koronádat Cézár, védd meg magad. Vagy küldj hamar pretóriánust, Üsse szét e dacos fejet, De bitangul a mészárszékre Cézár, én nem megyek. A precíz elnök Szín: ÁFÉSZ-központ elnöki irodája. Szereplők: Elnök — Kiss bá­csi, éjjeliőr. Elnök: Kiss bácsi, maga a világ legjobb éjjeliőre. Való­ban megmentette az életemet. Emlékszik, ugye, tegnap reg­gel azt ajánlotta nekem, hogy ne menjek fel Pestre a Divat­áru Nagyker. központjába, csak a délutáni vonattal, mert a korai expressz kisiklik. S képzelje, mégis felültem a ko­rai expresszre, de Szolnokon leszálltam, hogy kaphatnék-e az ottani Vasért vállalatnál ezer darab kurblit, s amikor ügyemet elintézve újra vonat­ra ültem a szolnoki állomá­son, majd megérkeztem a pes­ti Divatáru Nagyker. központ­jába, meglepődve fogadtak: — Hát maga él, elnök elvtárs? — mondták. S ekkor közölték ve­lem, drága Kiss bácsi, hogy a korai expressz Szolnok és Ceg­léd között kisiklott. Hát na­gyon köszönöm a figyelmezte­tését, Kiss bácsi. Maga a leg­jobb éjjeliőr a világon! Kiss bácsi: (mélyen megha­jol). Elnök: De ez még semmi, Kiss bácsi. Meg kell háláljam Máris felterjesztem az eszbé elé 200 forint jutalomra, én magam pedig az R-alap terhé­re külön 500 forint jutalom­ban részesítem. Kiss bácsi (mélyen megha­jol). Elnök: De még ez is semmi, Kiss bácsi. Mert ugyanakkor a precizitás megkívánja, hogy megbüntessem. Büntetésből át­helyezem nappali őrnek. Kiss bácsi (szerényen meg­hajol, majd észretér): Engem? Megbüntet? Miért? Elnök: Azért, Kiss bácsi, mert maga, kérem, éjszaka, ahelyett, hogy mint éjjeliőr őrködne, ahelyett alszik és mindenféle marhaságot össze- , álmodik ... Nnna, elmehet, a jutalmat majd holnap felve­heti. Dénes Géz* A festő Kaposi Endre tusrajza HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: Inkvizíció Széttéped és megosztod magad az emberek között és akinek legjobban kellenél csak töredék maradsz. Teljesnek kellene lenned itt is, ott is, viselned a családod és a kort is, de ha az egyiknek adsz, a másiktól megtagadsz. Miképp tovább? Léteddé nőtt a kérdés, körülötted minden gond és minden számonkérés, vagy gyanakvásból megvont bizalom. Az ágyad feltúrt izzadó alom, modem kínpad, verejtékszagú. Koponyacsontod vallató satu, gerinced rázza mint a dobverőt a kínszenvedésre ítélt agyvelőd. De most hiába minden vallatás, nincs válaszod és ez nem tagadás. Nincs mit felelj! RAKOSY GERGELY: Porszemek Délutános volt, <je valahogy nem tudott aludni, éberen feküdni pedig semmi jót nem szül, felkelt, ténfergett, kibámult az ablakon. Igen, már vágják azt a kedves kis akácer­dőt, minden felhajtás nélkül, gyorsan, céltu­datosan, szenvtelenül pattogó motoros-fűré­szekkel. A túlsó oldalon pedig — a konyha­ablakból odalátni — vasár- és ünnepnapon­ként társadalmi munkában folyik a fatelepí­tés, olykor-olykor rezesbanda harsog. Megvillant valami a kis akácerdő felett terjengő füstben. Vagy meglebbent, lebegett, úszott? Nem tudta tisztán kivenni. Mint ost­romlott vár, állt a lakótelep a gyárak gyűrű­jében. Sörgyár, konzervgyár, bőrgyár, csak egy bizonyos szélirányban lehetett nyitva tar­tani az ablakokat. Ha csak füst volt, mert a csirizszagot másfelé kergette a szél, s az er­jedő paradicsomhefeyek feldolgozása is befe­jeződött, hát az szinte magaslati levegőnek számított. Füst persze mindig volt — éjjel a fekete égen fehér ■ (néhány féldecit belekal­kulálva: távoli, hófödte hegyek), nappal a szürke égen fekete. Nem látta tehát tisztán, mi villant meg vagy lebegett. Talán egy varjú? Ilyen korán beköszöntene a tél? Vagy egy csészealj? Miért ne lehetne? He­tek óta ezzel van tele minden újság, a rádió csészealj előadásokat tart, a televízió csésze­alj-vitát rendez. És milyen jó is, ha az em­bert megcsalja a felesége, vagy az ember csalja meg a feleségét, vagy a gyerekről vég­érvényesen tvbizcnyul. hogy nem képes a to­vábbtanuláshoz szükséges legalacsonyabb szintet se elérni, esetleg csak az évek óta tervezett télikabát-vásárlást kell egy újabb évvel elhalasztani, az ember csak előredől a székén, áthajlik a munkapadján, s odaszól a szomszédjának: „Igaz is, te hiszel ezekben a csészealjakban?” — s egyszeriben minden probléma olyan aprócska onnan a magasból. Előkapta a gukkerját, apjától rámaradt Í egy szem örökség — a fekete számlapú órát az öccse kapta, a nagy dugóhúzós, sörnyitós bicskát a bátyja —, mostanában valahogy ei* feledkezett róla. Még homályosabb volt minden, mint sza­bad szemmel. Persze, az a bizonyos — madár, csészealj? — már eltűnt, csak a füst kavar­góit a kis akácok felett. Beporosodott nyilván, hónapokig hevert, tokja meg sohasem volt. Fehér zsebkendőt szedett elő, rálehelt a lencsékre — nem hasz­nált, a belső lencsék, prizmák, tükrök poro­sodtak be. Újságpapírt teregetett ki az asztal­ra, szerszámokkal álU neki, de a kritikus ponton megakadt, egy hosszú, vékony, kicsike csőkulcsra lett volna szüksége, de ilyen nem volt a szerszámai között. Eszébe jutott a pil­lanat, amint apja, még életében, átadja neki a gukkert — kukkernek mondta: „Jó kis kuk­ker, vigyázz rá!” —, a mozdulat, amint fel­tekeri a vékony, már kissé repedezett szíjat, a keze — fontos lett, hogy ne legyen poros, egyszeriben nagyon fontos lett — minden re­pülő csészealjtól függetlenül —, hogy a kuk­ker rendben legyen. Mennyi ideig tarthat egy szakembernek a látcső kitisztítása? Tíz perc? Negyedóra? Még ma elintézi, van idő délutánig. A Látszerész Ktsz fiókjában, benn a vá­rosban egy aggályos arckifejezésű, vörhenyes vattahajú nő tekintett fel rá a belégei közüL Elmondta, mit akar, a nő figyelve és — nincs rá más kifejezés — gyanakodva végig­hallgatta, és csak némi gondolkodás után szó­lalt meg. — Igen — mondta, és bekiáltott a szomszédos helyiségbe: — Prohászka kartárs, egy pillanatra, legyen szíves! Eddig semmi zaj, de mintha a nő kiáltása után apró kopácsolás hangzott volna ki a mű­helyből. A nő ismét beszólt, s ekkor megje­lent egy kék köpenyes férfi, kezében egy arany szemüvegkerettel, és valami biccentés- félével, de különben teljesen némán megállt az ajtónyílásban. — Most tessék elmondani, mit óhajt — mondta a nő. — Kérem, itt van ez a kukker... — el­mondta újra az egészet. A végén, szinte aka­ratlanul hozzátette: — Az apámé volt. — Egy lépést tett a főnök felé, és gyöngéden nyúj­totta a gukkert. Most elveszi, átnéz rajta — ahá, tényleg, na, semmi ez! — belép a műhelybe, kihúz egy fiókot — apró csilingelősek —, hó­fehér vattával (vagy szarvasbőrrel?) eltávolít­ja az alattomosan befurakodott porszemeket, aztán összeilleszti, meghúzza a néhány csa-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom