Pest Megyi Hírlap, 1974. június (18. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-23 / 145. szám
1974. jrŰNIUS 23., VASÁRNAP 9 RÓZSA ENDRE: Egek anyám hazavár vacsorára főtt krumplit héj az sóz kenyeret egy kristály hagyma belsejében könnybe forognak a gyermeki egek közepén izzó üvegkörhinta ülései repeső pillék húnyó éjjeli lámpám körül most zsong, dönög az egyedüllét harisnyád és bugyid között föltálalod üres tenyered egy fél alma a tányéron mint pokolgép ketyeg öled gyémánt fürtökbe gyűrűz megitatsz csengő szomjúsággal a holt levelek az évek mélyéről águkra tündöklőn visszaszállnak májusfák véres szalagokkal hússal etetik emlékezeted őrjöngő akácvirágzásban beomolnak a magas egek RADNAI ISTVÁN VERSEI: kapcsolódás elhallgatlak kinyújtott kéz elnyújtott hívás bezárt ököl öklömnyi börtön szerelmed szép-szárnyú bogár ujjak fésűi új áramkörök lelkiismeretem medencéje kékszemü fürödni nem merek kezed fésűi alá nem hajtom fejemet könnyeidbe törölközöm Napos táj Menyhárt László rajza MARTTI LAKNI: Illusztráció A világhírű finn író hazánkban is jól ismert. A negyedik csigolya című regénye nálunk is több kiadásban megjelent. A regény színpadi változatát a Thália Színház játszotta. A gyerekek m mindenütt egyformák-y v öltözik a divat. A szőr- \ i 1 mekucsmákat nafta- ^ linba rakták és előkerültek a könnyű nyári ruhák. Már a gyerekek is hasznosítják a napenergiát — nagyítóval összegyűjtött napsugarakkal égetik bele nevüket a parkok padjaiba. A legyek élvezettel járják a francia négyest, a srácok pedig nagy buzgalommal gyakorolják a csúzli-mesterlövészetet. A családjuknak élő dolgos apák az utóbbi időben meglepetéssel tapasztalták, hogy kerékpárjuk tartalékgumija eltűnt. Nem kellett azonban messzire menni — a gyerek kacatjai között gyorsan megtalálták. Igaz ugyan, hogy darabokra szabdalva, de hát kellett a csúzlihoz... Egy szőke, szeplős fiúcska mindkét zsebét teleszedte kaviccsal, majd az egyik ház udvarán gyakorolni kezdte a csúzlizást. Kiváló célpontul szolgáltak a falon cikázó legyek, amelyeket féktelen táncra lelkesített a vidám tavaszi nap. A falról visszapattant kavicslövedékek időnként célba találtak. De most hirtelen hiba csúszott a számításba: a srác megcélozta a földszinti ablak mellett lustálkodó két legyet, de a „lövedék” az ablaküvegre pattant, ami természetesen ripityára tört. Valaki viharos gyorsasággal kinyitotta a ablakot. Előbb egy könyök, majd a hozzá tartozó női fej is megjelent. — Te törted be az üveget? — rikácsolta az asszony. — En — mondta a srác. — Én törtem be. Ne tessék haragudni, nem akartam. — Egy jó nagy pofon kell neked — harsogta, hogy zengett belé az egész udvar. — Azonnal gyere ide! A fiúcska gondosan zsebébe tette csúzliját, és lassan elindult a bejárat felé. Félúton megállt — valamiben ' törte a fejét — aztán eltűnt az ajtó mögött. Nem telt bele öt perc, ismét megjelent. Mintha kicserélték volna. Vidáman, fü- työrészve átszaladt az utca túlsó oldalára. Megbocsátottak volna neki? Az előbb még rikácsoló hölgy meglepő nyugalommal szedte össze az üvegdarabokat. Egyszercsak megszólalt a csengő. Egy férfi állt az ajtóban — hóna alatt ablaküveg, kezében szerszámosláda. — Az ablaküveget hoztam — mondta. — A srác megadta a méreteket, de ellenőriznem kell, pontosak-e. — Persze, hogy pontosak, ne aggódjék — válaszolta a ház asszonya. — Magam mértem le. Negyedóra múlva már új üveggel díszelgett az ablak. Az üvegező megtörölte a homlokát, rágyújtott egy cigarettára és halkan mondta: — Hát akkor, készen is vagyunk. Most óhajt fizetni, asz- szonyom, vagy majd befárad a műhelybe? — Fizetni?!! — csodálkozott amaz. — Igen. Pontosan negyven márka. A hölgy láthatólag alig hitt a fülének. — Egy lyukas garast se fizetek! Ha a fia betöri az ablakomat, akkor a maga kötelessége megcsinálni. — Az én fiam? De kérem! Én egyedülálló ember vagyok, nincs nekem gyerekem! A maga fia jött be hozzám a műhelybe, és azt mondta: „Az anyukám kéri a bácsit, szíveskedjék átjönni, egy ablaküveget kell berakni. A méreteket is elküldte.” — Az nem az én fiam volt — bosszankodott az asszony. — Nem is ismertem azt a fiút. Betörte az ablakomat... — Minket aztán jól átvertek — döbbent rá a férfi. — De én megismerem, csak kerüljön a szemem elé! Tíz év körüli lehet, szőke hajú, az arca szeplős... Az üvegező hirtelen mozdulattal fölvette a szerszámosládát, és köszönés nélkül távozott. Az udvaron megállt, a gyerekeket figyelte, de a fiú nem volt ott. Tikkasztó déli nap volt. A mester levetette zakóját, és átdobta a vállán. Aztán igyekezett a túlsó oldalra, a műhelye felé. Kegyetlen dühös volt, hogy így becsapta egy taknyos kölyök. Annyira, hogy észre se vette tárcája halk koppanását, az aszfalton, amint kabátja zsebéből kiesett. Műhelye az öreg ház alagsorában volt. Alig ért le a lépcsőkön, még föl se vette a munkaköpenyét — a küszöbön egy okos szemű kisfiút pillantott meg. — Mit akarsz? — kérdezte tőle haragosan. — Semmit — válaszolta a fiú. — Akkor meg eredj innen. Nincs időm. A fiú azonban nem tágított. Egyhelyben toporgott, majd halkan megkérdezte: — Bácsi, nem veszített el semmit? — És, ha igen, mi közöd hozzá? — fortyant fel az öreg. — Csak azt gondoltam, ez a bácsié — és kihúzott a zsebéből egy barna bőrtárcát. Az üvegező odalépett a fogashoz, benyúlt a kabátja zseJóba Éva rajza bébe, de csodálkozva tapasztalta, hogy nincs benne a tárcája. — Hol találtad meg? — Nem én, a bátyám. Csak engem kért meg, hogy hozzam el. — És honnan tudta, hogy az enyém? — Benne van egy igazolvány, és a fényképről megismerte a bácsit. Meg a névről is. Pénz is van benne. Nem nyúltunk hozzá. A mester ellenőrizte a tárca tartalmát. Valóban nem hiányzott semmi. Két tízmárkást nyújtott a fiúnak. — Ez a becsületes megtalálóké — a tiéd meg a bátyádé. Fogd már! — Nem lehet. Azt mondta a bátyám, hogy a bácsi megtarthatja ezt a pénzt, hiszen beüvegezte az ablakot, amit ő tört be ... Alighogy ezt kimondta, mintha „csúzliból” lőtték volna ki, már ott sem volt. A mester még mindig a kezében tartotta a tárcáját, és ilyesfélét dohogott: — Hiába, a gyerekek mindenütt egyformák. (Fordította: Kádas Anna) vart, és: „Na, kérem, megvan ez a nagy munka, ha maszek lennék, nem is számítanék érte semmit.” De mindjárt le is hanyatlott a keze. Prohászka megszólalt: — Margitka maga nem tudja, hogy nem foglalkozunk látcsövekkel? — A nő valamit dadogott — Hát nem látszerészek maguk? — Látszerészek vagyunk, de gukkerokkal nem foglalkozunk — mondta a főnök. A gét jelentőségteljesen megnyomta, felért egy arcul csapással. És a nézése! Mintha üvegszeme lett volna, ö meg ezzel halszeművel közölte, hogy az apjáé volt a kukker. Meg tudta volna ölni magát Dühtől elszoruló torokkal kérdezte: — A kukker nem látszer? Legyintett a szemüvegkerettel Prohászka: ■— nincs időm vitatkozni, kérem, egy lezárt kérdésen — és befordult a műhelyajtón. Bolyongott a belvárosi dohszagú utcákban — itt sem szeretett volna lakni —, két másik kátéesz kurtán elutasította, a harmadikban vállalták volna a dolgot, „ha nem éppen egy nagy tervezőintézet rajzolóinak gyártunk zöld és sárga szemüvegeket, határidőre: Kijelentették, nem állhatnak át másra. — F.h.hez „át kell állni”? — kérdezte. •— Nem állhatunk át — felelték. Végül ráakadt egy maszekra, alacsony, svájcisapkás emberke egy harmonikás fényképezőgépen bibrált csípőfogóvai. Elmondta, mit akar, kurtán beszélt, már ideges is volt, és itt biztosra ment, ez egy lerobbant mókus, két kézzel vállalja. — Nem vállalom — mondta kereken a mester. — Én az Ipar kiváló mestere vagyok, nem foglalkozom ilyen piszlicsári munkával. — Tíz perc alatt elintézi, na, tizenöt. Adok érte egy húszast. Nem éri meg magának? Én nyolc forintot keresek óránként. — Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem... nem vállalom. Nem? Nem! Kicsúszott valami durvaság a száján, nem is nézte, merre, szinte futva indult el a járdán, még hallotta, amint a boltajtóból utánakiabál a svájcisapkás: — Kikérem magamnak, én az Ipar kiváló mestere vagyok!. . Balra befordult egy mellékutcába, aztan az első sarkon ismét, á'■rohant egy átjáróházon, végül egy hosszú, szűk utcában találta ma- gát Kínzó éhsés fogta el, hosszú idegfeszültségek oldódásakor ■??. szinte természetes. Mar lemondott arról, hogy kitisztítássá a látcsövet, maga fogja megcsinálni, vesz egy kis csőkulcsot, ha kell, végigjárja az összes vasboltot ... Most vette észre, hogy az utca végén egy magas kőfallal határolt vendéglő van. Belépett a zöld ajtón, tarka abroszokkal borított sok-sok asztal, kerthelyiség, nem is hitte volna kívülről, hogy ekkora. Nem messze a kőfaltól, leült egyik közeli asztalhoz. Több pincér, sőt, határozottan sok pincér tevékenykedett mindenfelé, egyik azonnal ott termett. — Parancsol? — Ebédelni szeretnék. A pincér egy étlapot nyújtott át neki, s miközben ő belemélyedt, így szólt: — Én az italos vagyok, azonnal küldöm az ételest. Valami itallal szolgálhatok? — Tulajdonképpen inkább éhes vagyok ... de egy paradicsomlét meginnék. A pincér megdöbbent, narancsdzsuszt ajánlott, és mintha egy kissé elsápadt volna, mikor ő a fejét csóválta. — Pardon, egy pillanat — mondta, sietve távozott, több vincér követte, s távolabb, közvetlenül az épület mellett körülvettek egy kék ruhás, tömött bajszú, büszkén kopasz férfit, aki nyilvánvalóan az üzletvezető volt. Újra elmélyedt az étlap tanulmányozásába. Nagyszerű, megvan: pacalpörkölt, tizenegy forint. Felpillantott. Az üzletvezető állt előtte, mikor szemük találkozott, azonnal mélyen meghajolt, és zengő udvariassággal mondta: — Uram, mindenben a legmesszebbmenőkig állunk rendelkezésére! — S mintha csak véletlenül történne, megérintette a vendég zakóját, nem is a kezével, hanem hatalmas pecsétgyűrűjével. Mintha kékes fény villant volna a gyűrűből. nem tudta biztosan, hogy valóban látta-e, vagy csak képzelte, de valami lehetett a dologban, mert az üzletvezető e mozdulat után azonnal elfordult, valamit babrált a gyűrűvel, de mindez nagyon gyorsan történt, mintha csak játékosan a nagy szolgalatkészségben megpördülne a sarkán. Visszafordulva, nemcsak az iménti zengés tűnt el a hangjából, de tekintete is megszigorodott. Ezt mondta: — Nincs paradicsomlevünk! És ha nem tudná: a paradicsomlé Füszért áru. — Már ott sem volt. Kissé zavarodottan körülnézett az ételei után, s voltaképpen csak most vette észre, hogy rajta kívül egyetlen vendég sincs a kerthelyiségben. ívtett egyik nem messze álldogáló pincérnek, aki azonnal észrevette, és megindult feléje. De néhány lépés után megállt figyelve, ebben a pillanatban ugyanis hallatszott, amint egy autó a kőfalon túl sietősen fékez, ajtaja csapódik, s egy bőrmellé- nyes fiú rohant be a zöld ajtón, egyenesen az üzletvezetőhöz. Perc múlva már nem is tudta volna megmondani, melyik pincérnek is intett, óriási kavarodás támadt. Vázákkal, friss virágokkal, hófehér damasztabroszokkal rohant a pincérek egy része, a többiek lendületes mozdulatokkal távolították el a piros abroszokat, ezüst evőeszközök villogtak. — Kérem — mondta. — Halló! — kiáltotta. Senki még csak rá se hederített. A kenyereslány a mellette levő asztalnál frissen vasalt bóbitát kötött fel éppen. — Kislány, hát mi van itt? — Szuperellenőrzés — suttogta a lány. — Legalább egy kenyeret — nyúlt a kosá felé. A lány elkapta, magasra emelte. — Hogyisne, most megyek feltöltésre, ilyen vékony kenyeret, még az hiányozna! — és elfutott. Ekkor már sorra fékeztek az autók a kőfalon túl, a zöld ajtó egyfolytában nyikorgóit, négy-ötös csoportokban harsogó, jókedvű vendégek lepték el a kerthelyiséget, perceken belül minden asztalnál ültek már. A pincérek, mint a villám cikáztak, általában sülteket hordtak nagy, ovális ezüsttálakon, pirosbarna malacokat és hihetetlen méretű pulykákat. Ült az egyetlen piros abroszos asztal mellett, és elfogta a düh. — Kérem a pacalpörköltömet — kiáltotta bele a zsongító nevetés- és beszédhullámzásba. Eddigre már minden asztalnál sárgaréz mérlegek kerültek elő, húsok, súlyok ingtak a serpenyőkben, szeszfokolók merültek a borospoharakba, konyakoskupicákba. De az ingás és merülés minden esetben kedvező lehetett, mert általános volt a jókedv, az üzletvezető ragyogva állt a kerthelyiség közepén, és mint egy gyakorlott karmesternek, mindenre és mindenkire gondja volt. Mert közben újabb és újabb vendégek érkeztek, a pincérek megállás nélkül hordták ki a székeket és a terítékeket. A legeslegújabb vendégek már nem az italokat és ételeket vizsgálták (ekkor már egy-egy négyszemélyes asztal mellett tízen is ültek), hanem magukat a vizsgálati tárgyakat, így a például a mérlegeket többrugós, bonyolult szerkezetekkel, melyek kedvező eredmény esetér. galambturbékoláshoz hasonló hangot hallattak. Általános bu- rukkolástól visszhangzottak a kőfalak. Nem bírta tovább. Hirtelen elhatározással felugrott a piros abroszos asztalra. Ordított. — Követelem a pacalpörköltömet! Majd: — Én vagyok a szuperellenőrök szuperellenőre! Én vagyok ... — Nem folytathatta, valaki kirántotta a lába alól a piros abroszt, s 6 térddel zuhant a sárga kavicsra, érezte, hogy a nadrágja alatt vér önti el. Nem ért rá feltápászkodni, valaki a gallérjánál fogva felrántotta, az üzletvezető tömött bajsza ugrált közvetlenül a szeme előtt fel-alá. — Csibész — sziszegte —, ha azonnal el nem kotródik innen, átadom az első rendőrnek! Hogy merészeli ellenőrnek kiadni magát, hiszen maga... — megnevezte a gyárat, ahol dolgozott, s közben megelégedetten koppintott gyűrűjére. Egy hirtelen rántással kitépte magát, felkapta a látcsövét, majd egy váratlan ötlettől elragadva odaugrott egy fehér damasztos asztalhoz, felkapott egy pulykamellet, és kiugrott a zöld ajtón. De egy lépést se tudott tenni, az utca szinte eltűnt, csak autók voltak mindenfelé, szorosan egymás mellett, még a járdán is és a kapualjakba félig befarolva. Benn kiáltás harsant, túlszárnyalva a nevetést, beszélgetést, burukkolást. — Tolvaj, csaló, fogják meg! Fellépett egy lökhárítóra, onnan a motorházra, majd feugrott a síkos tetőre. Végeste- len-végig autók cserebogárháta. Lihegve, im- bolyogva, meg-megcsúszva ugrált egyik tetőről a másikra, mint valami fura állat, a kukker a nyakában himbálózott. Egyszer aztán mégis a végéhez ért, lecsúszott az utolsó tetőről, elvonszolta magát a járdaszegélyig, s hanyatt dőlve elvesztette eszméletét. Mikor magához tért, alkonyodott, az utca csendes, kihalt, járműnek még csak nyoma se volt, egyelőre nem kívánt mozdulni, tágra nyitott szemmel meredt az égre. Fenn fényes felhők röpködtek, lenn, a szűk utcában már terjeszkedett a homály, és a felhők pillanatról pillanatra változtatták alakjukat, ott például az a kicsi most éppen olyasforma, mint... A melléhez tapintott, meglelte a kukkert. a szeméhez emelte, hosszan csavargatta, de hát persze semmit nem vett ki vele, hiszc poros volt
