Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-04 / 102. szám

/ •JÚriav 1974. MÄJUS 4., SZOMBAT Az esztétikai nevelés szolgálatában Isko/agaléria Ráckevén és Vácott Negyven perc Pest megyéről Dokumentumfilm Váchartyán, Kisnémedi és Püspökszilágy megváltozott életéröl Bíró Zsuzsa rajza Mogyorós Gabriella csendélete Képzőművészeti életünk sok­rétű gyarapodásának egyik újdonsága az iskolagaléria. Budapesten a József Attila gimnáziumban nyílt kiállító­terem, a salgótarjáni Bolyai János középiskola Derkovits Gyula galériájában nemrég mutatták be Róna Emy gra­fikusművész tárlatát. Örvendetes, hogy Pest me­gyében a ráckevei gimnázium Ady-galériája mellett a váci Sztáron Sándor gimnázium is helyet biztosított a képzőmű­vészetnek azzal, hogy régi és mostani tanulóifjúságának vá­logatott rajzaiból szervezett ál­landó kiállítást. Mindez a jövő műbafátjainak és művé­szeinek létszámát emeli, gya­rapítja a festői-szobrászi utánpótlást, a kultúra egyik „műhelye”. A volt Sztáron-diákok kö­zül Mizser Pál festőművész lett az idők során a Duna- műhely egyik vezető alakja. Megilletődve szemléljük a haj­dani gimnazista Mizser egyik intim szénrajzát, ahol már motoz a tehetség. Az a tehet­ség, mely a mostani növendé­kek közül elsősorban Mogyo­rós Gabriella munkáiban ér­ződik. Olyan tisztán rendezett hálózatos csendélete, mely jö­vőt, kibontakozást ígér. Lehet, hogy vele fog hamarosan gaz­dagodni a váci Duna-műhely, mely a szentendrei művészet ellenpontjaként országos fel­adatot teljesít. A tárlat mű­veit szemlélve, Gáspár Emil régi képét is örömmel fedez­tük fel. Tegnap diák volt, ma rajztanár, hblnaj) művész. íme, a fejlődés útja, mely a mai váci gimnazisták köréből Ba- ráth Anikó, Szunyogh Ildikó, Csurgat Judit, Nagy László, Kovács Anikó, Miskolczy Andrea, Falta Eszter, Bacsa Judit, Bíró Zsuzsa lehetősé' geit is meghatározza. Az elért eredményekben komoly része van Peukert Károly festőmű­vésznek, aki 1964-ig volt gimnázium rajztanára és Paál Eleknek, aki most gondozza az ifjú tehetségeket. E tények két dolgot sürget­nek: megyénk középfokú in­tézményeiben valósítsák meg egyre több helyen az esztéti­kai nevelést szolgáló iskola­galériát, s azt, hogy előbb- utóbb rendezzék meg a diák­festők kiállítását az iskola- galériák bővülő anyagából. L. M. A napokban érdekes Pest megyei dokumentumfilm munkálatai fejeződtek be a televízióban. Müller Magda író-szerkesztő és Dobray György rendező forgatócso­portja Állnak már az oszlopok címmel negyvenperces filmet készített három szomszédos Pest megyei falu, Váchar­tyán, Kisnémedi és Püspök­szilágy megváltozott életé­ről. A forgatás előkészítése még tavaly novemberben kezdő­dött. Először az író-szerkesz­tő Müller Magda ismerke­dett a falvakkal, a családok­kal, az emberekkel, többek között a filmben is szereplő Soetfried, Csípő és Tóth csa­láddal, s a Volán hartyáni vállalatának pártbizottsági titkárával, Györvári Ferenc­cel, Baranyi József műszaki vezetővel, Tóth János tsz- elnökkel, és a többi falusi lakossal-dolgozóval. Az elkészült forgatókönyv alapján január elején kez­dődött meg a 17 tagú stáb helyszíni munkája. Már az első napokban igen kellemes, jó kapcsolatok szövődtek a falusiak és a televíziósok kö­zött. Nem kis részben ennek köszönhető, hogy a forgató- csoport minden tagja szíve­sen, jó kedvvel vállalta a reggel 6-tól este 10-ig tartó, csaknem kéthetes munkanem mindennapos nehézségeit. És nyilvánvalóan ennek a jó kapcsolatnak is köszön­hető, hogy a film minden résztvevői e-szereplő je ter­mészetes őszinteséggel nyi­latkozik meg, bármiről le­gyen szó, magánügyekről vagy a közösség legfontosabb dol­gairól. Ez az őszinte, természetes hang az új dokumentumfilm egyik nagy értéke. A leg­fontosabb persze az újszerű, izgalmas problematika, amely­nek kibontása közben feltá­rul a három falu mai élete. A bemutató időpontját ké­sőbb tűzik ki. ö. L. Színházi esték A múlt nyáron történt Vampilov-bemntatö a Nemzeti Színházban A figurák, samanov, a vizsgálóbíró, egy sikeres pá­lya első kudarca miatti sértő­désének sebeit hurcolja. Va- lentyina, a kamaszkorból alig kilépett felszolgáló kislány, a maga csöndes és félszeg mód­ján egy viszonzatlan — Sa­manov iránt érzett — szere­lem tüskéit viseli. Gyorga- csev, az iszákos ács, azért menekül a vodkához, mert a háború idején nem várt rá hűségesen a felesége. Anna, Gyorgacsev félrelépett fele­sége, ezt a vétkét cipeli má­zsás teherként. Páska, a fiuk — akinek nem Gyorgacsev az apja —, pökhendi erőszakos­sággal próbálja leplezni azt, hogy nem leli a helyét ebben a keserűségtől és haragtól szikrázó körben. Zina, a szép patikusnő, saját sorsa kibl- csaklásait és a gyorsan múló vonzerő tartósítását szeretné kúrálni-biztosítani a Sama- novhoz fűződő felemás vi­szonnyal. Mecsetkim, az akta­kukac vénlegény, magányos- i sok szinte tértől függetlenek. ságára keresne vigaszt Va- lentyima szerelmében. Jere- mejev, az öreg vadász, mun­kában eltöltött ütvén eszten­dejét akarja nyugdíj képessé tenni, de hiába — nincsenek papírjai. Pomigalov, Valen- tyima apja pedig a maga kis- szerűségének kompenzálását reméli a lánya és Mecsetkin érdekházasságától. A darab, csupa sérült, kínlódó, önmagától és mások­tól menekülő sorsú ember mozog az 1972-ben harminc­öt éves korában a Bajkál-tó- ba fulladt szibériai drámaíró, Alekszandr Vampilov szín­padán. Az isten háta mögötti falucskában, valahol a végte­len tajgán, olyan szenvedé­lyek és szenvedések hullám- zanak, amelyek végső soron túl is emelik a hősöket a szű- kebb helyszín földrajzilag megkötő koordinátáin. A lé­nyeg ugyanis a sorsok morá­lis konfliktusa, s e konfliktu­Miért szép? A festészet felfedezései A televízióból ismerős olvasóink előtt az, amit most bemutatunk, mert hisszük: ez az ismeretség egyáltalán nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, felkelthette az érdeklődést iránta. A tévénézők bizonyára emlékeznek ar­ra a nem is olyan régi sorozatra, amely A festészet kalandja címet viselte. Ennek a kalandnak is meg­van a maga kalandja: nem a mi te­levíziónk mutatta be először. To­vábbá: a televíziós sorozat csak foly­tatása a műnek, amely könyvben már joggal nagy érdeklődést vál­tott ki, s amely most megjelent a Gondolat kiadásában, tartalmához illő ízléses formában, és sok képpel, két kötetben, A festészet felfedezése gyűjtőcímmel, A látás művészete, illetve A megítélés művészete kötet­címekkel. De nem is csupán e köny­vig nyúlik vissza a tévéDen látottak előtörténete, hanem a háború utáni évekbe. Akkor, 1947-ben indította a művészetnek megértő közönséget hó­dító útjára a Pour l’art (A művésze­tért) mozgalmat vándorkiállítások­kal, előadássorozatokkal, hangverse­nyekkel a könyv szerzője, René Ber­ger, a belga származású, franciául író és Svájcban élő művészettörté­nész, aki jelenleg a lausanne-i Szép- művészeti Múzeum igazgatója és — mint műkritikus — az UNESCO ke­retében tevékenykedő Művészeti Kritikusok Szövetségének elnöke Sem szubjektív, sem objektív Descartes-ot idézve előszavában könyve célját úgy határozza meg Berger, hogy legyen az „értekezés a módszerről az értelem helyes irá­nyítására és az igazság keresésére” a műalkotást érdeklő kérdésekben. Szerényen megjegyzi, hogy e mun­kája nem a szakemberekhez, a mű­vészekhez és a művészettörténé­szekhez kíván szólni, hanem a kö­zönséghez. Valójában úgy ír a mű­vészetről, a művekről, megközelíté­sükről, hogy az érdeklődő, de nem hozzáértő kedvet kap nézővé válni, és e könyv — mint egy élvezetes, szemet bűvölő olvasókönyv — se­gítségével értővé lehet. E közérthe­tősége egyáltalán nem zárja ki azt sem, hogy szakember vegye a kezé­be, és — uram bocsá! — tanuljon tőle. Természetesen nem festeni ta­nít, hanem arra, hogy miként köze­ledhetünk a műalkotásokhoz, s vé­gül arra, hogy milyen legyen az esz­tétikai megítélés. Sem szubjektív, sem objektív — mondja. * Értelem és érzelem Talán furcsának tűnik ez a vá­lasz, de Berger megindokolja. A szubjektív „ítélet” nem ítélet, pusz­tán benyomás, másoknak semmit sem mond. Objektiven viszont — minthogy az esztétikai érték nem tárgyi jellegű — nem közelíthetjük meg a műalkotást. Mint az esztéti­kai megközelítés, a magyarázat sem nélkülözheti sem az értelmi, sem az érzelmi megismerést. Mi ennek az útja? Veszélyes pontokba fog­lalni, hiszen, ha valaki megtanulja e pontokat, attól még nem válik mű­értővé. Berger mégis megkísérli pontokba szedni a megismerés út­ját, hozzátéve, hogy ez csak útmu­tatás, és egész könyvével hangsú­lyozva, hogy ehhez is iskola kell. Ilyen iskola maga ez a könyv! A művészet nyelve Az emberek jó része a valóság fényképi utánzását kéri számon a műalkotástól, észre sem véve, hogy egy-egy általa is nagyra becsült örökbecsű, látszólag a valóság lát­ványát visszaadó mű is mennyire eltér a látványtól, mennyire más, önálló és a modem műalkotásokkal azonos művészeti törvényszerűsége­ken alapul. Berger végigvezeti az olvasót a művészet építőkövein, a vonaltól a kompozícióig, a tartalom és a forma egységéig. A képzőművészeti alkotások is megkövetelik, hogy „olvassák” őket, mondja, mégpedig a természetük­nek megfelelő módon. Ha bármely nyelven olvasni kívánunk, ismer­nünk kell az írást, a nyelv hang­jait, szavait, nyelvtanát. Így van ez a művészettel is. S mint egy jó tan­könyv, végigkalauzol a művészet hangjain, szavain, nyelvtanán, de „beszédgyakorlatokat” is tart: mű­veket elemez előttünk, s mindezt érdekfeszítő, valóban a felfedezés erejével ható módon. Költő a festőkről Ugyancsak a modern festészet ka­puját nyitogatja előttünk, de más módón Guillaume Apollinaire- nek, a nagy francia költenék A ku­bista festők című kötete. A Corvina kiadásában most magyarul is meg­jelent könyv 1913-ban látott először nyomdafestéket. A kubista kifejezés eredetileg gúnynév volt — Henri Matisse mondta ki először 1908-ban egy házakat ábrázoló kép kockasze­rű formái miatt —, s még évekig harcolni kellett az új festők elfo­gadtatásáért. Ennek érdekében szü­letett Apollinaire kötete, amelyet ugyancsak nem egyértelmű lelkese­déssel fogadott a kritika. Egyálta­lán: a jóindulatú — de a költő „különös” állásfoglalásán csodálko­zó — ismertetés volt a legtöbb, amit kiváltott, ezenkívül jobbára ékelődtek rajta vagy hallgattak ró­la a lapok és folyóiratok. Pedig Apollinaire állásfoglalása alapjá­ban nem volt váratlan. Már koráb­ban is elismeréssel nyilatkozott például Picassóvól vagy Braque- ról (Picassót 1912-ben Michelange- lóhoz és Rembrandthoz hasonlítot­ta), segített létrehozni a kubistáit közé sorolt művészek kiállítását. A kubista elnevezést azonban hosszú ideig kerülte — könyvének fő cí­méül sem ezt, hanem az Esztétikai elmélkedéseket szánta —, mert eről- tetettnek érezte e festők változatos stílusainak egyetlen irányzat cím­kéjével való jellemzését, a festészet megújítására való törekvést érté­kelte, és tartózkodott attól, hogy ezt zárt szisztémává, dogmává mere­vítsék. Apollinaire költői nyelven szól az új festőkről — Picassóról, Braque- ról, Metzinger-ről, GZeizes-ről, Lau- rencin-ról, Gris-ről, Léger-ről, Pi- cabiáról, Duchampról és Ducham- Villonról, az építészről —, emléke­zik meg a „vámos” Rousseau-ról, el­mélkedik a művészetről. Nem ma­gyarázatokkal visz közelebb a mo­dern alkotásokhoz, hanem költői meglátásokkal világítja meg sajá­tosságaikat, villantja föl az élményt. trA nagy költőknek és a nagy mű­vészeknek az a társadalmi szerepük — mondja egy helyütt —, hogy szüntelenül megújítsák azt a lát­szatot, amelyet a természet ölt ma­gára az emberek szemében." Érzék­letes megfogalmazás! Azt a gondo­latot hirdeti, hogy az előző korok művészete akarva-akaratlanul meg­határozója lett szemléletünknek, azt látjuk szépnek, amire tanított. Stílus és absztrakció Más megközelítését nyújtja a mo­dern művészetnek Werner Hofmanl A modern művészet alapjai című könyve, amelyet ugyancsak a Cor­vina adott ki. A bécsi művészettörténeti iskolá­ból kinőtt művészettörténész több korszakon átívelő összefüggéseket keres a különböző' művészeti ágak­ban. Bemutatja, hogy a formai és tárgyi tartalmaknak a modem mű­vészetre jellemző radikalizálódása és polarizálódása hosszas előtörté- netű forrásokból táplálkozik. A po­larizálódás — a nagy realisztika és a nagy absztrakció elsőként Kan- dinszkij által kimutatott két pólusa körül -r- esztétikájának egyik alap­gondolata. Könyvében ennek és a három stílusfoknak a gondolata kö­rül fejti ki alapfeltételeit, visszate­kint az elmúlt századok művészeté­re, majd részletesen foglalkozik a „vízválasztó” XIX. századdal. Ilye­ténképpen elméleti alapokon, a ko­rábbi előzményekből bontja ki a XX. századi művészet képét. Elem­zi a különböző izmusokat és a jel­legzetes megnyilvánulások bemuta­tására egyes művészek munkássá­gát, elsősorban a XX. század négy „evangélistájának”, Seurat-nak, Gauguin-nek, van Goghnak és Cé- z,mne-nak a szerepét veszi sorra. Részletesebben foglalkozik az ugyan­csak úttörő szerepű Kandinszkij, Mondrian és Duchamp esztétikájá­val is, s külön fejezetet szán Klee- nek is. A szimbolikus művészet mellett tör a szerző lándzsát, mondván, hogy, ha a művészetek kibővítik ta­pasztalatainkat, „úgy a szimbolikus művészet — amelyhez századunk döntő fontosságú manifesztációit so­roljuk — összehasonlíthatatlanul öntudatosabb és meglepetésszerűbb módon teszik ezt, mint a természet utánzásának művészete”. N. F, bár az, hogy éppen Szibériá­ban és éppen napjainkban robbantak ki, kétségtelenül színezi megjelenési formáju­kat. Az igazságért harcoló, s a korrupció szirtjein hajótö­rést szenvedő vizsgálÓDÍró, vagy az emberségében, férfi­büszkeségében megalázott Gyorgacsev magán-tragédiái ugyanakkor beletorkollnak egy nagyobb összefüggésbe, a kis helyen összezárt em­berek sorsának elkerülhetet­len vonzási és taszítási erőte­rébe. Vampilov így tudja megteremteni azt a mikrovi­lágot, amely nagyobb lépté­kű világgá tágul, a színpad, a drámaírás törvényei szerint. Csaknem megdöbbentő, meny­nyire tudott drámát írni ez a fiatalember, mennyire maga­biztosan kezelte a szabályo­kat, s mennyire elvonatkoz­tatta anyagát azoktól; meny­nyire finom lélekrajzra ké­pes, s mennyire világosan fo­galmaz; milyen kitűnőek a szerepek, mily erőteljesek a dialógusok, mekkora bizton­sággal építi a jeleneteket. Az előadás. ^ Nemzeti Színház előadását fiatal ren­dező, a színháznál e muruká- v; 1 még csak második szín­padra állítását végző Nagy András László rendezte. A lá­tottak nem mindig győztek meg elképzelései helyességé­ről. Mintha túlságosan elhit­te volna, hogy Vampilov Cse- hovra függesztett szemmel ír­ta ezt a művét. Ebből aztán az következett, hogy úgy ren­dezte meg, mint egy nagyon mai felhangokkal teli Cse- hov-művet. Pedig Vampilov csak a technikát tanulja el, s az írott szöveg sokkal szél­sőségesebb, a szikrázó össze­csapásoktól a keserű humorig, a karikírozó alakrajztól a gyöngéd líráig terjedő megfo­galmazásokat sugallna. Ugyan­akkor e stílus nem viseli el azokat a modernkedő, kime­revített színpadképeket, me­lyeket — megint csak a szö­veg ismeretében — nem is indokol semmi. Talán helye­sebb lett volna tapasztaltabb és Vampilov stílusát jobban megértő rendezőre bízni ezt a bemutatót. A szereplők. Hogy a szí­nészeken semmi nem múlik, azt. Sinkó László (vizsgálóbí­ró), Sinkovits Imre (Gyorga­csev), Tyll Attila (Mecsetkin). Moór Mariann (Zina) kitűnő alakításai igazolják. Pápai Er­zsi, mint Anna, kissé küszkö­dik a nem egészen az ő szí­nészi alkotásához illő szerep­pel. Maróti Gábor, mint Pás­ka, megérez valamit a darab igazi stílusából. A meglepetés a Nemzetiben e szereppel de­bütáló Bodnár Erika Valen- tyinája. Félszeg, sérülékeny, kialakulatlan, de sugárzóan tiszta emberségű kislányt formál, olyant, akire maga a szerző bízta legfontosabb gon­dolatait, darabja reményke­dő, szép végkicsengését, egy tisztultabb világ hitét. S azt a hitet is, hogy Valentyina példája talán másokat is iga- zabb emberségre sarkall. Takács István

Next

/
Oldalképek
Tartalom