Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-14 / 110. szám

xMriap 1974. MÁJUS 14., KEDD Előkészületek | Chopin emlékére a Teátrumban A szentendrei Teátrum szí­nészgárdája megkezdte a nyá­ri előadássorozat előkészüle­teit. Az idén Goldoni: A ká­véház című vígjátékét mutat­ják be. A szereplők — köztük Garas Dezső, Iglódi István, Csomós Mari, Márton András, Vajda László, Meszléry Judit, Egri Katalin és Koltai Róbert — hétfőn a fővárosi Vígszín­házban, Zsámbéki Gábor ze­nei rendező irányításával megtartották az olvasópróbát. Az első előadás július 6-án lesz a Szentendre terén fel­állított szabadtéri színpadon, s utána még 13 alkalommal játsszák a mulatságos darabot. Hét száz munkásdalos A salgótarjáni bányász fér­fikórus megalakulásának 50. évfordulója alkalmából több mint 700 munkásdalos részvé­telével országos munkáskó- rus-találkozót rendeztek Sal­gótarjánban. Egyben minősí­tő verseny is volt. Május 12- én, a háromnapos találkozó utolsó napján a kórusok meg­koszorúzták a Tanácsköztár­saság téren álló felszabadulá­si emlékművet. Győztesek díszhangversenye Abonyban A kihelyezett osztályok növendékei is a díjnyertesek között A falusi zeneiskolák két évvel ezelőtt Abonyban ren­dezett emlékezetes országos találkozója után, ismét or­szágos jelentőségű megyei esemény színhelye volt a köz­ség. Itt zajlott le a Pest me­gyei zeneiskolák Chopin- emlékversenye, amelyet a Hazafias Népfront járási bi­zottsága, a népfront abonyi zenebarát köre, a budapes­ti Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ, vala­mint a budapesti ORBIS Lengyel Idegenforgalmi és Tájékoztató Iroda közösen rendezett — a nagy lengyel zeneköltő halálának 125. és Lengyelország felszabadulá­sának 30. évfordulója tiszte­letére. Tavaly októberben volt Abonyban a verseny ünne­pélyes megnyitása, s a két nép barátságát mélyítette to­vább a megye zeneiskolái­ban azóta folyó munka is: az ismerkedés Chopin egye­dülálló muzsikájával. Háromnapos döntő után vasárnap este került sor Abonyban a győztesek dísz- hangversenyére, az ered­ményhirdetésre és a jutalmak kiosztására. A megye zene­iskoláinak növendékei és pe­dagógusai több mint féléves munkájuk megérdemelt ju­talmát vették át ezen az es­tén, amelyen megjelent Ta- deusz Hanuszek, a Lengyel Népköztársaság budapesti TV-FIGYELO IngáZÓk. Tulajdonképpen mindannyian ingázók va­gyunk: senki sem lakik a munkahelyén. Arra vagyunk kényszerítve, hogy valameny- nyit mindennap utazzunk. Persze egyáltalán nem mindegy, mennyit. Az. igazi ingázók naponta több órát utaznak, nemcsak egy vagy két órát, hanem — mint a tévé kitűnő riportjából láthattuk — a táborfalviak például öt­hat órát is. Erre már nyugod­tan mondhatjuk, ez az utazás külön műszak. Ez az ingázás — megerősíthetjük ebben a tévé riportját — valóban kü­lön életforma. Hogy milyen, láthattuk a riportban. Az ingázók sorsa-élete or­szágos gond. De — mint köz­tudomású — Pest megyét job­ban nyomja ez a gond, mint az ország ebből a szempontból szerencsésebb helyzetű vidé­keit. A fél megye Pestre jár dolgozni — mondják nálunk szinte naponta, természetesen erős túlzással, de elfogadható- megért.hető indulatokkal. A csütörtökön, szombaton és vasárnap látott riporthoz nincs mit hozzátennünk. Csak a tényt szeretnénk rögzíteni: az öt év a vonaton alkotói — Kunszabó Ferenc író, Brády Zoltán szerkesztő, B. Megyeri Gabriella rendező és Király Ottó operatőr — kitűnő, min­den szempontból dicsérendő munkát végeztek. Al első világrekord. Egyet­értek Ferencsik Jánossal: a te­levízió karmesterversenye, az első ilyen vállalkozás, mióta a tévé létezik, valóban világ­rekord. Azt hiszem, a magyar tévé első világrekordja. Egyetértek Antal Imrével, a vetélkedő robbanékony műsor­vezetőjével is, aki a páratlan verseny népművelő, vagy aho­gyan újabban mondjuk, köz­művelő jellegét emelte ki. Közvetlen környezetemben mikroszociológiai vizsgálatokat végeztem ez ügyben, s tapasz­talataim teljesen megegyeznek Antal Imréével. Sikerült ki­mutatnom például, hogy a karmesterverseny egyrészt valóban nagy érdeklődési-kí­váncsiságot keltett: családom majdnem minden közvetítés­kor ott szorongott a képernyő előtt, kommentálva-magya- rázva a látottakat. Másrészt felmérésem adatai azt is bizo­nyítják, hogy ha ez a felfo­kozott érdeklődés-kíváncsisás nem is irányult mindig elsőd­legesen a zenére — kutatá­som alanvaiból különleges iz­galmat váltott ki például a Versenyzők fizikai teljesítmé­nye, hogy a könnyed és ele­gáns vezénylés közben szakadt róluk a veríték — egyszóval e sok mindenféle látnivaló elle­nére a zene azért ezeken az adásokon mindig és végig je­len volt. Adatokkal igazolha­tom, hogy ez nem maradt minden hatás nélkül. Legalább egy-egy részlet mindenkit megragadott a nagy, a ko­moly muzsika varázsából, bű­völetéből, igézietébőll. S mer­jük remélni, ez a tény befo­lyásolja majd a jövőt is. A második és harmadik karmes­terversenyen a nézők többsé­gének is a zene lesz a legfon­tosabb. Ennél többet, azt hiszem, a rendezők sem vártak a világ első televíziós karmesterver­senyétől. ökrös László t i nagykövete is. Jelen volt még ‘ a íővédnökséget vállaló Vik­tor Wetnbaum professzor, a varsói Chopin Társaság iő- igazgatója, Wladyslaw Ko- bialka, a budapesti Lengyel Kulturális Iroda igazgatója és Kornél Argasinski, a bu­dapesti ORBIS Lengyel Ide­genforgalmi és Tájékoztató Iroda igazgatója. A verseny három kategó­riájában helyet kaptak a ze­neiskolák növendékei mel­lett az ország zeneművésze­ti szakközépiskoláiba került, volt megyei növendékek, sőt, a tanárok is. A zeneiskolák versenye volt a legizgalma­sabb, legváltozatosabb, a hat­napos eiódöntő után 28 nö­vendék került be a csütörtö­ki döntőbe, ahol két csoport­ban 4—4 helyezést értek eL Az alsóbb osztályosok ver­senyében első dijat nyert Kiss Zsuzsanna, második díjat Szkubán Judit, a dunakeszi zeneiskola két növendéke. Harmadik Bucsánszky Mirtill, a váci, negyedik Győré Éva, az abonyi zeneiskola növendé­ke lett. A továbbképzős osztályok növendékei közül az első há­rom helyezést a váci zeneis­kola fiataljai — Makiári Gá­bor, Nagy Zsuzsa, Bíró Ágnes — nyerték, negyedik Alberiir- sáról Ádám Éva, az abonyi ze­neiskola kihelyezett osztályá­nak növendéke lett. A szakközépiskolások verse­nyében első lett Barotai An­namária, volt ceglédi növen­dék, a második és harmadik díjat Gajdos Éva és Polonyi Mária, az abonyi zeneiskola volt növendékei nyerték. A tanárok versenyében a két első díjat ismét a váciak, Cs. Nagy Tamásné és Hajdú Miklósáé Szabó Katalin nyer­ték, harmadik lett Farkas Ró­bert Abonyból, negyedik ' Lu­kács Mária Érdről. A versenyen helyezést elérő növendékek mellett megjutal­mazták a díjnyertesek taná­rait is, Cs. Nagy Tamásnét a váci, B. Domoszlai Erzsébetet a dunakeszi, valamint Kovács Pálnét és dr. Hegyessy Sán- dormét, az abonyi zeneiskolá­ból. A versenyen elért szép he­lyezéseken és a.díszhangverse­nyeken hallott nagyszerű pro­dukciókon kívül a legnagyobb eredmény az volt. hogy a ki­tűzött mérce nem bizonyult magasnak, a növendékek ki­tűnően vették a nehéz akadá­lyokat és bebizonyították, h-Qgy érettek az effajta teher- próbákra. Pest megye zeneis­kolai hálózatában fontos sze­rep jut a kisebb községekben működő, úgynevezett kihelye­zett zeneiskolai osztályok munkájának. Nem lehet elég­gé hangsúlyozni annak a je­lentőségét: ezek a kihelye­zett osztályok olyan színvona­lat értek el, hogy növendé­keik — így Törtei, Jászkaraje- nő, Főt, Albevtirsa, Üllő, Ve- csés, Pécel Aszód, Ceglédber- cel és Nagykáta fiataljai — is részt vehettek a versenyen és a díjnyertesek között is szere­peltek. Igen színvonalas, izgalmas, változatos és tanulságos ver­senyt kísérhettünk figyelem­mel, amelynek eredményei jó­tékony hatással lesznek a me­gyei zeneoktatás jövőjére is. K. A. A legnagyobb az országban A gödöllői Agrártudományi Egyetem könyvtára — több mint 230 ezer kötettel, illetve folyóirattal — az ország legna­gyobb mezőgazdasági könyvtára. Az egyetem 1800 hallgatója közül mintegy 1500-an rendszeres látogatói a könyvtárnak, ahol — a szakmai műveken kívül — 5—6 ezer kötetnyi szép­irodalmi állományból is válogathatnak. Gárdos Katalin felvétele Az értelem álmai Vallejo-mű hazai bemutatója a Vígszínházban A birodalom, melyben min­denki fél mindenkitől — is­merős. Az életből és színpadi, irodalmi megjelenítéseiből egyaránt, különösen, ha a fa­siszta Harmadik Birodalom­ra gondolunk. Ám bizonyos történelmi élőképek fölvil- lantása mégis izgalmas, új­szerű lehet, amint azt Anto­nio Buero Vallejónak, a bu­dapesti Vígszínházban most bemutatott darabja példázza. A szerző — aki maga is megjárta Franco börtöneit, a polgárháború után hat évet töltve rabságban — a múlt­hoz fordul, példázatért. Cse­lekményét VII. Ferdinand abszolútista Spanyolországá­ban játszatja, ahol minden­ki retteg, hogy mikor rajzol­nak keresztet a házára, mely felmentést ad a csőcseléknek a rabláshoz, fosztogatáshoz, s mindenki retteg, mikor te­relődik rá az uralkodói kö­rök gyanúja-bosszúja/ vala­mi csekélység miatt, de ret­teg maga az uralkodó is sa­ját .alattvalóitól, akik bár­mikor föltámadhatnak elle­ne. S e rettegések közepet­te él egy festő (érdekes rá­Rajt az orvosegyetemre Olvasható volt minden újságban, hogy az egészség- ügyi szakközépiskolák országos tanulmányi versenyén a váci szakközépiskola egyik negyedikes diákja, Tóth Noémi érdemelte ki a harmadik díjat. Nagyszerű ered­mény ez, hiszen 570 diák indult,, ilyen sok közül vált ki nagy és nehéz akadályok után, de mind között ta­lán a legnehezebb volt számára eljutni az érettségi küszöbéig. Ülünk most szemtől szembe Vácott, a Géza király téri középiskola igazgatói irodá­jában, a nagyra nőtt diák­lány és az újságíró, akinek első kérdése hozzá, mi az édesapja foglalkozása. — Meghalt. Aztán néhány mondattal kikerekedik az élet­rajza. Hat éve, tizenegy esz­tendős korában maradt árván Noémi és három testvére. Szívbajos apja akkor már két esztendeje többet feküdt kór­házi ágyon, vagy otthon, mint járt talpon. És mind a négy árva lány mégis leérettségi­zett, tovább is tanult. Mi­lyen erős tudásszomj, akarat­erő kellett hozzá! S persze ál­dozatkész édesanya. özvegy Tóth Jánosáéval, a négy lány anyjával Erdőker­tesen talákozunk, a kis csa­ládi házban. Akkor épült még, amikor Tóth János élt és dol­gozott az Aszfaltútépítő Vál­lalatnál. Kívül-belül takaros házat hagyott a családjára. Egyetlen, régimódinak mond­ható bútordarab: a zongorá­juk. Őszülő hajú, kiegyensúlyo­zott asszony özvegy Tóthné. Azt mondja, nem az ő érde­me, hogy mind a négy gye­rek tanult. Eszük volt hozzá, s ha nehezen is ment, iskolá­ba járatta őket. Újpesten, a díszműárugyár önkiszolgáló üzemi étkezdéjében adagolja az ebédet, nem nagy fizet­séggel járó hát a munka­köre. — A biharugrai sógorom, ahogy tudta, támogatta a lá­nyokat. Egyszerre négyet! Mert ha tandíj nincs, akkor is költsé­ges a tanulás, tudjuk. Kettő most már a saját lábán áll és mind a három idősebb nő­vér férjhez ment. — A legidősebb, Ibolya gimnáziumot végzett, a gö­döllői véradóállomáson a la­boratóriumban alkalmazták. Később megszerezte a képe­sítést, laborasszisztens lett. Külföldre ment férjhez. Eleo­nóra is laborban dolgozik, igaz, most gyermekgondozási segéllyel szabadságon van. Már két gyermek anyja. A váci mezőgazdasági techni­kumot végezte, a munkahelye a vácrátóti arborétum. Pi­roska még csak az idén fe­jezi be a kaposvári állatte­nyésztési főiskolát, de már fél éve asszony. Szarvasmar­ha-tenyésztő akar lenni. Min­den lányom jó tanuló volt, de egy sem olyan jó, mint Noémi. Mindig tiszta kitűnő bizonyítványt hozott haza. Noémi mondja: — Először az iskolában 120 kérdésből álló tesztlapot kel­lett kitölteni. A mi iskolánk­ból tízen oldottuk meg jól, s bekerültünk az országos dön­tőbe. Ott az egész országból nyolcvanheten voltunk. A dön­tőben már csak harmincán vettünk részt, Vácról rajtam kívül még ketten. — Nekem anatómiából az agyalapi mirigy, belgyógyá­szatból a pajzsmirigytúlten- gés volt a tételem, gyakor­lati versenyben pedig vér- transzfúzió előkészítése. Egy szelep beszorult, ezért lettem harmadik. Szombaton .ballagott Tóth Noémi. Elbúcsúzott az iskolá­tól. az orvosegyetemre készül, és most még jobban szurkol, mint a versenyen. Mert díj­nyertesként, ahogy az első tíz helyezettnek is, biológiá­ból ugyan nem, csak magyar­ból és fizikából kell érettsé­giznie, de fizikát az iskolá­ban mindössze egy évig ta­nult és az érettségi vizsga egyben az egyetemi felvételi is. Most a fizikatanára fog­lalkozik vele, mert a fizika- érettséginek feltétlenül sike­rülnie kell. Attól függ a to­vábbi. — Nagyon szeretem a pszi­chológiát, azért szeretnék ideggyógyász lenni. Ha min­den simán megy, 83—84-re az leszek. Szokoly Endre gondolni, hogy Vallejo is an­nak indult), aki nem hajlandó a királyi udvarnak fejet haj­tani, pedig ez a fő már 76 éves, nem épp ellenállásra való. A festő, dón Francisco de Goya — mint a művé­szettörténetből ismerjük — meghökkentő, megrázó kép­sorait szegezte neki az ural­kodói önkénynek, az értel­metlen hatalommal az. érte­lem álmait állította szembe. Ám — mint híres aquatinta- sorozata, egy darabjának címe hirdeti — „az értelem álma szörnyeket szül’’. Ezekkel viaskodik, aki vállalja a har­cot. Az értelem álmai címet viseli maga a darab is, amely konkrét történelmi korról és konkrét személyekről szól. Alcímében azonban Vallejo mégis kitágítja a világát, művét színpadi fantáziának nevezve, melyben nemcsak való tényéktől szabad az el­térés, hanem az általánosítás, illetve a szélesebb értelme­zés is lehetséges. Sőt, talán szükséges is, ha az írói szán­dékot közelebbről vizsgál­juk. Semmiféle közvetlen utalás vagy parabola erre ugyan nincs, ám olyan gon­dolatsort indít meg, amely tiltakozás a népelnyomó, a szellemet, egyéniséget, alko­tóerőt gúzsbakényszerítő ha­talmi gyakorlattal szemben. Goya személyes tragédiáját tükrözi maga a cselekmény. Ezt is élete egy adott szi­tuációjában; öreg, kegyvesz­tett korában, amikor azon­ban az uralkodó hajlandó­nak mutatkozik „megbocsá­tani”, ami viszont a művész egyéniségének feladásával jár. na. A darab ereje egyebek között éppen abban rejlik, hogy a tragikus sorsba for­duló festő mindezek ellené­re sem valamiféle kimagasló hősként mutatkozik meg, ha­nem egyszerű emberként, művészként, aki el sem tud­ja képzelni, miként akadá­lyozhatják meg művészi hi­te megfogalmazásában. S ha torz, amit ábrázol, amit fa­laira, vásznaira fest — hite szerint — nem ő, hanem a környezet, a történelmi kor tehet róla. Sajátságos megoldásban vi­szi színre mindezt a szerző, aki a hagyományos drámai szerkesztés talajából bonta­koztatja ki korszerű szín­padtechnikai elgondolásait. Megértő és együttgondol­kodó társra lelt Marton Lász­lóban, az előadás rendezőjé­ben,’ aki a szükséges hang- és fényhatásokat kellően épí­tette be munkájába, s pon­tosan, jól alkalmazta vetí­tett háttereiben a megrendítő Goya-képek váltakozó egy­másutánjait. Kiválóan ér­vényesült a szerző legsajá­tosabb módszere is. Neveze­tesen az, hogy Goya ebben az időben — 1823. decembe­rében — már hosszú ideje teljesen elvesztette hallását, s ezt a nézők azzal érzékel­hetik, hogy amikor színen van, egyetlen zörej, hang sem hallatszik és a többi szerep­lő is némán mozgatja aj­kait szövegére. Így éljük át igazán Goya lelkivilágát, e hangtalansdg- ba fúló belső indulatot, ám többet is megérzőnk: ilyen csönd, némaság vesz körül mindenkit a félelem, az el­nyomás birodalmában, ahol szólni sem szabad, szólni sem érdemes már. Mikor e különös darabot Somlyó György érzékletes fordításában a Vígszínház műsorára tűzte, egyúttal el­sőként mutatott be egy nap­jainkban már világhírű szer­zőt. (Egy másik darabja sze­repelt csupán korábban az Egyetemi Színpadon.) Hosszú ideig hallgatásra kénysze­rült, 58 éves író szólalt meg most e négy éve született mű­vével magyar színpadon, a si­keres olasz, NDK, szovjet, ro­mán előadások után. Egységesen, helyesen értel­mezett bemutatót kaptunk, amelyben a rendező együttél a szerzővel, s színészei ha­sonlóképpen értő munkatár­sai. Mindenekelőtt a Goya alakját megelevenítő Mádi Szabó Gábor, aki mentesen minden külsődleges megol­dástól, az idős festő szel­lemi fiatalságát, indulatait, feszültségét vitte színre, s mutatta föl környezetéhez kapcsolódva és hallucinációi- ban, vízióiban egyaránt. Mel­lette talán az egyik legne­hezebb feladatot kellett Pap Évának megoldania, aki Leo- cadia se szép, se csúnya, ér­zelemgazdag, szenvedő asz- szonyalakjában szavak nél­kül hangtalan mondatokkal (az egyetlen nagy monológot kivéve) érzékeltethette mind­azt, amit gondol, érez. Meg­ragadó, felemelő művészet­tel tette. A viszonylag rövid két jelenetben színen lévő Tordy Géza hideg, fölényes, kegyetlen mosolyba mereve­dett arcával pompásan ra­gadta meg a cinikusan zsar­nok uralkodó lényegét, énjét, mintegy jelezve a kor at-, moszféráját is. Emlékezetes Benkő Gyula visszafogottan megrajzolt humanista orvo­sa és Somogyvári Rudolf kissé ellentmondásos, egyéni arcú Duaso atyája, s az ud­varonc-besúgó epizódjában Balázs Péter. Hidas Frigyes kísérőzené­je, Jánoskuti Márta és Koós Iván jelmezei, valamint Fe­hér Miklós célszerű egysze­rűségre törekvő díszletei ugyancsak egységesen szol­gálják az egybehangzó szer­zői-rendezői koncepciót. Lőkös Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom