Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

PEST MCCt KMíriap 1914. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK ''SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSj A hősök emlékét őrzik Szoros kapcsolat az élőkkel TESTET OLTOTT TESTVÉRISÉG A városoknak is vannak ismertetőjeleik. Ceglédet már jó előre jelzi a város szívében magasodó vízto­rony; Vácból legelőbb a DCM kéményei láthatók; Százhalombatta fölött éjjel-nappal ott lobog az olaj- finomító rőt-arany lángja. Olyan, mint egy örökmé­cses, amit a munka tiszteletére gyújtottak. Az újváros utcáin is sárga lángok lobognak: arauyesö-bokrok, teljes tavaszi omátusban. A város dolgos hétköznapját éli, de már készül az ünnepre. A felszabadulás ünnepére. Együtt az itt dolgozó szovjet szőkém berekkel. Előttük volt az, élet... Vass Ferencné tanárnő, a Ságvári Endre Általános Iskola párttitkára, s a tan- § intézet MSZBT tagcsoport­jának megbízott ügyvezető el­nöke nagy halom fényképet tesz az asztalra: — Ez a legutóbbi külde­mény, az omszki Kereső klub tagjaitól. A fotók és a hosszú kísérőlevél rendszerezése, fel­dolgozása lesz a levelező szak­kör legközelebbi feladata. Nézegetem a fényképeket. Nyílt tekintetű, komoly arcok, kamaszos, kialakulatlan voná­sokkal. Ez a kockásinges fiú legfeljebb 18 éves lehetett. Az a gimnasztyorkás még annyi sem talán. Előttük volt az egész élet. Aztán jött a háború ... A béke katonái „A széles Duna folyó mö­gött húzódó Csepel-sziget vé­delméért folytatott, kiegyensú­lyozott katonaéletünk egyszer - csak félbeszakadt. Engem és a hadosztályparancsnokot Ma- josházára hívattak, a csepeli Duna-ág bal partjára, ahol a törzskar zászlaja lengett Ez 1944. november 27-én reggel történt... A törzskari ügyeletes azzal fogadott, hogy iderendelésünk oka: új harci feladatot ka­punk ... A, megbeszélést a he­lyi elemi iskola egyik tanter­mében tartottuk meg ... Vi­lágossá vált előttünk, hogy döntő jelentőségű akciók van­nak előkészülőben az ellenség bekerítésére Budapest körze­tében ... A mi 316-os hadosz­tályunk azt a feladatot kapta: egy ezreddel biztosítsa a Cse- pel-szigeten levő Szigetszent- miklós—Herminatelep front­szakasz védelmét, a fennma­radó erőkkel pedig az Öfalu és Franciska-puszta (A mai Száz­halombatta részei. — A szerk.) közötti szakaszon keljen át a Dunán, törje le az ellenség el- lenállását, és az Űjfalu—Ercsi közötti Dunaszakasz vonalán addig tartsa magát, amíg a hadsereg főereje át nem kél a Dunán. A továbbiakban aztán erősítenünk kell a támadást Tárnok irányába ... Estére be­fejeztük a munkát', és a meg­beszélés részvevői egységükhöz siettek... Mi, Volosinnal együtt nagyon derűlátóan mentünk vissza hadosztá­lyunkhoz ... Másnap korán keltünk... Volosin elhatározta, szemé­lyesen deríti fel az egész part­szakaszt, hogy meghatározhas­suk az átkeléshez legalkalma­sabb terepet. Elhatározását nem befolyásolta sem az el­lenséges aknák becsapódása, sem a dermesztő hideg, sem a zuhogó eső ... Felkeltette figyelmét a Tö­költől kissé nyugatra fekvő partszakasz, amely a Duna jobb partján húzódó Százha­lombatta falucskával szemben terült el... A Duna felőli ol­dalon magas földgátak húzód­tak. szinte kínálkoztak az ál­cázásra ... Mindez arról győz­te meg a hadosztályparancs­nokot, hogy az átkeléshez al­kalmasabb helyet nem is talál­hatna ...” (Készlet G. Sz. Csebotárjov vezérőrnagy: A béke katonái című könyvéből.) Egyidős az iskolával Vass Ferencné maga elé húzza a fényképeket. Az egyikről dús, fekete kontyos, szép arcú asszony néz vissza rá: Jelena Mitrofanovna Mit- roskina. az 1077. sz. lövészez­red parancsnokának felesége — és bajtársa. — Csebotárjov javaslatára Volosin hadosztályparancsnok az 1077. lövászezred első zász­lóalját nevezte ki álkelő ala­kulattá. Ennek parancsnoka Mozsenkó százados volt. A le­vélben, amit nemrég kaptunk Omszkból, sok szó esik a Mit- roskin házaspárról és Mozsen­kó kapitányról; az utóbbi épp a százhalombattai átkelésért kapta meg — sokadmagával — a Szovjetunió Hőse kitünte­tést. E sokat emlegetett levél előzményei nyolc esztendőre nyúlnak vissza. Ennyi idős ugyanis a százhalombattai ál­talános iskola és az a barát­ság, amely közösségét a szov­jet emberekhez fűzi. Az óvárosi temetőben em­lékművet állítottak a Száz­halombatta felszabadításáért elesett szovjet hősöknek. Az úttörők és tanáraik elhatá­rozták: felkutatják az elesett hősök nevét és hozzátartozóit. A lista fájdalmasan hosszú: 58 név sorakozik rajta. Több mint félszáz szovjet katonáé, tizennyolc éves gyerekembe­rektől az ötvenesztendős nagyapákig. Ahányan, annyi­félék, csak egy valamijük közös: haláluk napja — 1944. december 5. Aki túlélte... Hegedűs Imréné orosz sza­kos tanár, a levelező szakkör új vezetője körbemutat az orosz kabinetben: ez a renge­teg könyv, leporelló, képes­lap, emléktárgy, gyermekrajz, képzőművészeti album, jel­vény és kézimunka — mind­mind az omszki 3. sz. iskola V. és Vili. b. osztályának ajándéka. Testvériskolájuk az összekötő kapocs a száz­halombattai iskola MSZBT- tagcsooortja és az omszki Kereső klub között. — Az ötvennyolc hősi ha­lott közül negyvenkilenc­nek már ismerjük hozzátar­tozóinak nevét, címét; nyolc­ról még semmit sem tudunk, egyről pedig kiderült, hogy — él! Berke Gyöngyi, Forgó Zsu­zsa és Szűcs Anikó VII./b. osztályos tanulók, az úttörő levelező szakkör tagjai, ki tudja, hányadszor újságolják a jó hírt, mégis együtt örül­nek velem: bizony, egy öreg harcos megtréfálta a sorsot! Jevgenyij Jakovlevics Ka- minszkij — a felesége és lá­nya társaságában készült fénykép tanúsága szerint — ma is él, Kunyev faluban, és idén tölti be 74. életévét. Mennyire van ide Kirov? — Az omszki 3. sz. iskola pionírjai — Irina Zatvornyic- kája tanárnő vezetésével — eddig kilenc szovjet hősi ha­lott hozzátartozóit kutatták fel — mesélik izgatottan a lá­nyok. — Egyikük sem tudta, hol temették el szeretteiket, most hallották először hírét Százhalombattának... — Sokat segít a Kereső klubnak az Omszkája Prav­da, a megyei újság is — veszi át a szót Hegedűs Imréné. — Az Ukrajnában élő Valjcsuk testvérek is abból tudták meg, hol keressék apjuk sír­ját. — Mi most Jelena Mitros- kinának akarunk írni — új­ságolják a lányok. — Azt ír­ják róla az omszkiak, hogy 1941-től 1945-ig vett részt az 1077-es lövészezred ápolónő­iéként a háborúban. Férjével, az ezred parancsnokával együtt élte át a dunai átke­lést. Mitroskin őrnagy 17, Je­lena Mitroskina 8 kitüntetést kapott. Férje a háború után katonai akadémián tanult, s alezredesként ment nyugdíj­ba. Kirovban halt meg, a múlt évben. Mitroskina a há­ború után egyetemet végzett, orvosnő lett. Ma is Kirovban él. Üjra előkeressük a szép női arcot a fényképek közül. A sötét kosztümön ott sorakoz­nak a kitüntetések. Mind a nyolc... Egyszerre pillantunk a Szovjetunió térképére. A lá­nyok arcán látom, hogy egyre gondolunk: hány kilométer lehet ide Kirov? ... Nyíri Éva A csővé gyúrt beton Üveg és beton: e két foga­lom ma azt is jelenti, hogy modern-szép. Üveg és beton a hatalmas csarnok, tágas és le­vegős, tiszta és célszerű — az ötvenes években ilyenről ál­modtak a munkások. Az üveg- és betoncsarnokban a beton ölt új testet, értéket: vashálót forrnak a gépek, az emberek. Függőleges „alagútba” betont tömörít a berendezés, s a kész nyomócső vizet visz majd az otthonokba. Az üveg- és be­toncsarnokban azonban nem­csak a beton ölt új testet, tes­tet ölt egy fogalom is: barát­ság. Az együttműködés eredménye Bálint István, a Beton- és Vasbetonipari Művek szent­endrei gyárának igazgatója egyszerűen sorolja a ténye­ket: — A Gazdasági Bizottság határozta el, hogy a közmű­, programhoz feszített nyomó­csőbázist hoz létre. A szakem­berek tudták, hogy a svéd j Sentáb cső a legkorszerűbb, s nemcsak a cső, hanem a gyár­tóberendezés know-how-ját is megvásárolta a Szovjetunió: 1962. óta tíz Sentáb-üzem volt már az országban, saját gé­pekkel felszerelve. Adott volt hát a lehetőség hogy a gyár technológiai tervét szovjet szakemberek és a magyar Épí­téstudományi Intézet mérnö­kei közösen készítsék el. A , szentendrei gyár újjászületése ennek a baráti együttműkö­désnek az eredménye. Nemcsak a gyártási eljárást, a berendezéseket biztosította a Szovjetunió, hanem szak­emberei abban is közremű­ködtek, hogy a közműprogram munkásai minél jobban elsa­játítsák a szakma tudnivalóit: harminckét szentendrei dol­gozó a leninigrádi Barrikád gyárban egy hónapig tanulta a mesterfogásokat. Szükség volt erre a továbbképzésre, mer# korábban ezt a munkát így senki sem csinálta Magyar- országon. Visszatérve a szent­endrei munkások részt vet­tek az új gyár szerelésében. — Szovjet szerelők irányí­tották a gyár alkotását, le- ningrádi, harkovi szakembe­rek avatták értékké a holt­csarnokokat. Vezetőjüket Mir Mihajlovics Novikovot, a Szovjetunió Építőanyagipari Minisztériumának főmérnökét — aki az elméleti munkát szí­vesen felcserélte a gyakorlati­val —, a szentendrei dolgo­zók a szívükbe zárták: igaz embert, barátot ismertek meg benne. Az egyik Sentáb-bri_ gád — Mir Mihajlovics leg­nagyobb tiltakozására — fel is vette a Novikov nevet... Elméletből a valóságba Havass Imre termelési üzem­vezető fiatal ember; — 1964-től 1969-ig Moszkvá­ban tanultam az Építőmérnö­ki Egyetemen, az EVM ösz­töndíjasaként. Magyarorszá­gon ismeretlen szakra jelent­keztem: be tonelemgyártó tech­nológus-mérnöknek. 1988-ban Moszkvában olvastam a Nép- szabadságot, hogy Szentend­rén feszített nyomócsőgyár be­ruházására készülnek. Elkezd­tem a búvárkodást a témá­ban, először évfolyamdolgoza­tot írtam belőle, majd diplo­matervet, ilyen címmel: húsz­ezer köbméter évi kapacitású nyomócsőgyártó üzem tech­nológiai terve. Egy évvel ké­sőbb pedig egy évi 11 ezer köb­méter teljesítményű magyar gyárba kerültem, Szentendré­re. 1970. áprilisában érkeztek a szovjet szakemberek, a tol­mácskodás is az én feladatom volt, s egyéni problémáikkal is foglalkoztam. A szerelés na­gyon megfeszített munkát kö­vetelt, november hetedikén mégis elkészült az első cső. Ekkor értettük meg igazán, hogy mit jelentett a leningrá- di továbbképzés, számomra nem kevesebbet: az elméleti tudást ott változtattam át gya­korlativá. Az ezüstérmesek Méhes Béla, a Novikov ezüstérmes szocialista brigád vezetője: — 1950 óta dolgozom a szentendrei betongyárban. Még legénykoromban kerül­tem ide, emlékszem, a mun­kásszálláson deszkából volt a prices, szalmát halmoztunk rá, mindenki azzal takarózott, amivel tudott. Vaságy, szalma­zsák, takaró — ez jelentette a fejlődést. Abban az időben legnagyobbrészt mozaiklapot készítettünk: vasrámába két nő öntötte a betont, a homo­kot, kézzel húztam a prést — nehéz volt. Szép gyárról ál­modoztunk, nem olyanról, amiben dolgoztunk: alacsony mennyezet alatt, amely esős időben beázott. Azért lelke­sen dolgoztunk, akkor Sztálin- város sok mozaiklapot várt tőlünk ... Majd lesz itt vala­mikor olyan gyár, hogy min­denki meg lesz elégedve, mondták — hittük is, meg nem is. Aztán elkezdődött az építkezés, s engem is elküld­ték a leningrádi gyárba. Oda kellett figyelni nagyon, nem akartuk, hogy azt lássák a szovjet szakemberek: mi kép­telenek vagyunk ellátni a fel­adatot. Szívesek voltak hoz­zánk, én egy mérnöktől ta­nultam meg a szakmát. És azt hiszem, ma már csak keve­sen szólhatnak bele abba a munkába, amit mi végzünk ... Novikov főmérnökkel na­gyon jó kapcsolatba kerültek, a brigádtagok sokszor beszél­gettek vele lakásukon — elég jól megtanult magyarul is. A nevét azért vették fel, ahogy a brigádvezető mondta, hogy ne felejtsék el őt és alkotását. A tizenkét tagú brigádra nyu­godtan számíthatnak a szent­endrei vezetők, ha ez a gyár érdeke, nem húzódoznak. Mindannyiunk érdekében Az üveg- és betoncsarnok' ban azonban nemcsak a be­ton ölt új testet, testet ölt egy fogalom is: barátság. És ez a barátság nem akármilyen értékű: a szentendrei csövek­re nagy szükség van, ivóvíz- vezeték, szennyvízcsatorna, öntözőfürt lesz belőlük. Ven- csellőn már 2,5 kilométer hosszú Duna-parti cső ontja a földekre az éltető vizet, a Csepel-szigeti fővezeték — amely a pestlőrinci tárolóba torkollik — Pestlőrinc, So­roksár, Pestimre, Pesterzsébet, Kispest gyenge vízellátását ja­vítja meg. Eddig Szentendrén egyetlen darab selejtet sem gyártottak, alacsonyabb nyo­máson minden csövük hasz­nosítható. És végül egyetlen adatsor: 1971-ben öt kilomé­ter, 1972-ben tíz kilométer, 1973-ban 20 kilométer hosz­szú csövet gyártottak, s 1975- re semmi akadálya annak, hogy Szentendréről 40—45 ki­lométer csövet kapjanak a mélyépítők. Fóti Péter Mire beköszöntött a tavasz... Tápiógyörgye az évek országútján Ennek a falunak két krónikása is van: Varga Béla nyugalmazott isko­laigazgató és Kállai Vilmos magyar­szakos tanító. Az utóbbit kerestük föl. — Jómagam nem születtem itt, feleségem is csak féllábbal helybeli, de hamar megszerettem ezt a gaz­dag történetű községet, Tápiógyör- gyét. Sárközi Lajos, a régebbi ta­nácstitkár buzdított a krónika írá­sára, szétnéztem hát az alapvető for­rások után a Pest megyei Levél­tárban, a Széchényi Könyvtárban, nem kevesebb, mint kétszázhárom falunkra vonatkozó dokumentumot jegyzeteltem ki. Sokat megtudott a györgyei öre­gektől is, s lényegében csak papírra kellett vetnie emlékezéseiket. A nagy fejezetből álló könyv rövide­sen elkészül, s minden valószínűség szerint a megyei pedagógusszerve­zet meg is jelenteti majd. SÖTÉTSÉGBEN A mai Tápiógyörgye a tizenötödik század végén már létezett, s csak két évszázaddal később — a török ki­űzése után szűnt meg. Jó fél évszá­zadig egyetlen gazda sincs ezen a vi­déken. 1730-tól a Prőnay család te­lepít ide jobbágyokat az ország min­den részéből. 1800 elején már ezer­nél több lakosa van a településnek. A XVIII. század közepén a jobbá­gyok használatában volt a földterü­let tíz százaléka, az 1935-ös gazda­címtárban a kis- és középbirtok aránya már 53 százalék a falu hatá­rában, de volt földjük az itteni gaz­dáknak a szomszédos falvakban is. Ügy mondták akkoriban: a györgyei gazdák birtoka a farmosi templom küszöbétől az újszászi templom kü­szöbéig terjed. PIRKAD A második világháború többféle­képpen sújtja a falut: a férfiakat behívják katonának, az állatállo­mány elpusztul, a föld java része ve­tetten marad. 1944 őszén Tápió­györgye területe hadszíntérré válik. Lenkey Elvira nyugdíjas pedagógus, jelenleg a község könyvtárosa így emlékszik vissza az ostromra: — November ötödikétől tizen­egyedikéig a határban állt a front. Zsúfolt pincékben rettegve vártuk az utolsó órát. Tizedikén éjjel bor­zadva néztük a körös-körül vérvörös eget ^hatalmas lánggal égtek a kaz­lak és a szárkúpok a határban. A menekülő németek felrobbantották a vasúti síneket és a nagyobbik gőz­malmot. Másnap délben tízegyné­hány fáradt, borostás arcú orosz katona kutatta át a házakat és pin­céket. Németeket kerestek. Ezután merészkedtünk ki az utcára, üdvö­zölni ismerőseinket, úgy éreztük, mintha a halottasházból tértünk volna vissza. Hadászati szempontból pedig a következők történtek. Miután a szov­jet csapatok áttörték a Tisza vona­lát, előbb az Abony—Újszász térség­ben, majd november öttől a Jegesi- szőlő—Pokoltanya vonalon ásták be magukat és innen indítottak táma­dást Jászberény irányába. Az ostrom ideje alatt Tápiógyörgyén négyszáz ház kapott találatot, köztük a német megfigyelőállásnak berendezett templomtorony. A harcok alatt hu­szonnyolc szovjet katona és négy helyi lakos vesztette életét. Tápiógyörgyén a felszabadulás után elsőnek a kommunista párt alakult meg. ÉLETÚT- VIRRADATIG Molnár János, tápiógyörgyei lakos, 78 éves, kucsmája a fejébe húzva, makacsul összezárt száj felett szűk­re vágott fehér bajusz, zsemleszínű, összetöredezett arc, mellette Tavasz televízió, amit sohasem néz. Molnár János ezelőtt két esztendővel levelet kapott a szovjet nagykövetségtől, melyben értesítették, hogy kitüntet­ték a Honvédő Háború Érdemrend II. fokozatával és a Harci Érdem­éremmel. — 1896-ban születtem hat hold földbe, egy nádtetős, döngölt földes szobába, három gyerek mellé. Ti­zenhárom éves koromban elmentem molnárinasnak, de ott kellett hagy­nom, mert apám dühöngött, hogy csak elhordom otthonról a pénzt. Nem lehettem mesterember, lettem hát napszámos, mint a társaim. Pásztorkodtam, arattam, tettem, amit mondtak, de csak nem fült a fogam hozzá. Pestre mentem, tejki- hordónak, hogy magam vezethessem a sorsomat. Nem volt jobb így sem. Hordtam a tejet a harmadik, ne­gyedik emeletekre, öt óra előtt in­dultam el negyven liter tejjel, húzta a karomat, 11-kor végeztem, utána mentem be a csarnokba, ott dolgoz­tam, nem úgy, mint most, hogy eriggy lefeküdni! Építkezésre kerül­tem, kőművesek mellé ... Akkoriban már énekelték Pesten, hogy „kötelet, a kötelet a Tisza Pista nyakába .. de én nem pártoskodtam, örültem, hogy létezem. Dolgozni, pénzt keres­ni, családot tartani, házat építeni — hogyha meghal, tovább élhessen az ember. Egy hétig udvaroltam a fele­ségemnek, ahogy elmondta az igent, már vittek a frontra, meglőtték a lábamat, de újra harcmezőre küld­tek, az olaszra, a Doberdó-fennsíkra. Harminc hónapig voltam hadifo­goly. A háború taníttatta meg ve­lem cseppnyit az oroszt meg az olasz nyelvet. 1919-ben kopogtattam be újra a szüleim házába. Aztán mentem, mintha mi sem történt volna, vissza az építkezésekhez. Vas­betonszerelőnek. 1922-ben, 1923-ban, 1925-ben, 1929-ben, 1931-ben, 1935­ben szült az asszony, négy lányt, két fiút. 1929-re meglett a ház is. 1940- ben megkaptam újra a behívót. Négy és fél hónapig oda voltam. Rá egy évre újra indulhattam. Rekvi- rálócsapatban szolgáltam, fegyver­rel szedtem a gabonát. 1944-ben a többiek Pomázra mentek, én haza, megszöktem. A házamban németek voltak bekvártélyozva. Kártyáztak az én asztalomnál, az én borom

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom