Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

1974. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK ““^firtop 5 Ismerkedés egymás életével Az együttműködés lehetőségei végtelenek A barátság ezernyi szála szövi át a Szovjetunió ország- nyi területének, Omszk — és Pest megyének kapcsolatát. Cserelátogatósok, delegációk jelzik, hogyan ismerkednek a magyar és szovjet vezetők, dolgozók egymás életével, ered­ményeivel. A KISZ Pest me­gyei Bizottságának meghívásá­ra — mint ismeretes — most Komszomol-delegáció tartóz­kodik Pest megyében. Az együttműködésről, a látogatás legfelejthetetlenebb pillanatai­ról a két első titkárt, Jurij Porfirjevics Gudkovot és Ár­pasi Zoltánt kérdeztük. — Kérjük, idézze fdl Pest megyei tartózkodása egyik leg­emlékezetesebb pillanatát. — Nehéz válaszolni a sok szép esemény, találkozás közül — mondja Gudkóv elvtárs. Legszívesebben a Gödöllői Ag­ráregyetemen folytatott be­szélgetésre emlékszem, amikor a KISZ végrehajtó bizottságá­nak munkájával ismerkedtem. Amikor az ismerkedésre került sor, a vb minden tagja bemu­tatkozott, elmondta, hogy mi­vel foglalkozik, mire készül, mik a tervei. Mindezt orosz nyelven! Mindnyájunkat meg­hatott ez a kedves figyelem. — Milyen tapasztalatokkal gazdagította eddig a Pest me­gyei látogatás? — Nagy élmény volt látni a hernádi Március 15. termelő­szövetkezetet, a baromfifeldol­gozót, amelyről egyébként már korábban is sokat hallottam Omszkban. A tavaly itt járt pártdelegáció tagjai meséltek a gazdaságról. — Jurij Porfirjevics Gudkov amerre csak megfordul, láza­san jegyzetel — mondja Ár­pást Zoltán. Hernádon azt írta a noteszába, hogy a szövetke­zet igen nagy gondot fordít dolgozói képzésére, iskolázásá­ra, nem véletlen, hogy olyan sok a szakképzett fiatal a her­nádi gazdaságban. — Hogyan vélekednek Omszk megyében a magyarországi kap csoIato kr 61 ? — Ápoljuk a hagyományos magyar barátságot — mondja Gudkov elvtárs. — Szívünkbe zártuk az Omszkban harcolt magyar internacionalistákat, s vezetőjüket, Ligeti Károlyt, akik a szovjet hatalomért ví­vott harcban hősi halált hal­tak. Alakjukat Omszk főterén emlékmű őrzi. De nemcsak a múlt köt össze bennünket, ha­nem a jelen is: 1971-ben ér­kezett először magyar pártde­legáció városunkba, s már ak­kor gondoltunk arra, hogy mi­lyen jó lenne, ha a két ifjú­sági szervezet is együttműköd­ne. A KISZ Pest megyei Bi­zottságának delegációja ennek nyomán tavaly látogatott el Omszk megyébe, s most ezt vi­szonozzuk. — Milyen területei, lehetősé­gei varrnak az együttműködés­nek? — Az Omszk megyei dele­gáció tagjaival már több ízben beszélgettünk az együttműkö­désről, szeretnénk erről egy munkatervet készíteni — vála­szolja Árpást Zoltán. — Mielőtt aláírjuk az együttműködési szerződést, alaposan meg kell vizsgálnunk a lehetőségeket. Véleményem szerint a kapcso­lat kiszélesítését először mű­velődési csoportok és sport­csapatok cseréjével lehet el­kezdeni. Aztán majd megke­reshetik egymást az üzemek dolgozói és az iskolák tanulói is. — Milyen Koniicrét kapcsolat­felvételre lehet számítani? — A stanyiseszki szovhoz például — amelynek igazga­tója éppen a delegáció tagja —, a hernádi Március 15. termelő- szövetkezettel vehetné fel a kapcsolatot, a gödöllői Agrár- tudományi Egyetem pedig az omszki Kirov Egyetemmel, amely a Szovjetunió harmadik agráregyeteme, s hatezer hall­gatója van. De a lehetőségek végtelenek, erről beszélgettünk legtöbbet a szovjet elvtársak­kal. Fehér Béla A népgazdaság legfőbb támasza: a Szovjetunió írta: Huszár István, a Minisztertanács elnökhelyettese E gy esztendő híján három évtizede annak, hogy a Szovjetunió hős harcosai hazánk területének utolsó négyzetméteréről is kiűzték a szétvert fasiszta hadsereg maradványait. Azóta e nap — szabadságunk születésnapja — méltán legnagyobb nemzeti ünnepünk. Az idő múlásával nem szürkült el népünk tör­ténelmének e nagy napja. „Lélekben egyre közelebb hozzánk, fénye mind szeb­ben világot mai küzdelmeink­ben, jelenünkben” is. Különösen örvendetes, hogy e nap jelentősége fokozódik népünk minden rétege szá­mára. Azoknál talán ezt ter­mészetesnek tarthatnánk, akik még emlékezhetnek arra, mi­lyen kornak vetett véget e hazában a felszabadulás, akik személyes emlékeik alapján tudják egybevetni mai éle­tünket a dolgozó nép hajdani sanyarú sorsával. De a ma élő népesség nagyobbik fele már azokhoz a generációkhoz tar­tozik, akiknek a Horthy-kor- szakból emlékezetes élmé­nyeik már nem lehetnek, akik csak apáiktól hallhattak s könyvekből olvashattak né­pünk történelmének e sötét negyedszázadáról. A felszaba­dulás óta eltelt három évti­zed szülöttjeinek, neveltjeinek, a szocialista Magyarország építőinek egyre magasztosabb nemzeti ünnepe ez a nap. Am ez nem pusztán hagyomány — bár kedves hagyományainkat mi mindig sokra értékeljük —, hogy ezen a napon első, hálát és köszönetét kifejező gondo­latunk azoké, akik a mai éle­tünkhöz vezető utat megnyi­tották számunkra, akik segí­tettek azóta is ezen haladni: a Szovjetunió népeié, pártjáé és kormányáé. Életünk min­den területén így van ez, de talán a legközvetlenebbül a gazdasági életben. R eménytelén vállalkozás lenne e helyütt felsora­koztatni mégcsak a legfontosabb tényeket is an­nak bemutatására, hogyan és miben jelentett a gazdasági építésben legfőbb támaszt a Szovjetunió. Kezdhetnénk az­zal, hogy még folytak a har­cok hazánk területén, s már megérkeztek az első élelmi­szer- és nyersanyag-szállítmá­nyok, hogy az ország egyik területén még hídjainkat rob­bantják, más részeken megin­dul a forgalom az ideiglene­sen, de gyorsan felépített hi­dakon. Ez is máig figyelmez­tető jelkép lett: egyidőben pusztítás az egyik oldalon, építés a másikon. Az előbbit hozta a fasiszta diktatúra, az utóbbit ígéri a romokból ép­pen sarjadzó élet. S a tények felsorakoztatását talán azzal fejezhetnénk be — az idei évfordulóhoz csatlako­zó avatóünnepségek sok ked­ves lényéről most nem be­szélve —, hogy február végén a Kölcsönös Gazdasági Segít­ség Tanácsának érdekelt tag­országai egyezményt' írtak alá egy 750 kilovoltos villamos távvezeték közös építésére. Ennek egyik végpontja a szovjetunióbeli Vinnyica, a másik: Albertirsa. A magyar—szovjet gazdasági kapcsolatok fejlődését bi­zonyító tények képzeletbe­li sorának itt említett eleje és vége szimbolizálja, hogy mi­ből indult ez az ország, s ma milyen ígéretes, jövőnket is for­máló közös vállalkozásoknak lehetünk részesei. Nagy út van mögöttünk. Ennek az útnak a kilométerkövei is emlékeze­tesek, s mind megannyi egy- egy állomása gazdasági kap­csolataink fejlődésének. Nincs olyan év az elmúlt 29 eszten­dőből, amelyikben ne lenne néhány kiemelkedő esemény, amely a magyar népgazdaság fejlődését nagyban segíti, s a Szovjetunióhoz fűződő kap­csolatainkat gazdagította. Ta­valy megindult a szállítás a Barátság II. kőolajvezetéken, 25 éve lesz ez év júliusában, hogy Moszkvában a két kor­mány képviselői egyezményt írtak alá a tudományos-tech­nikai együttműködésről, 12 éve írták alá a timföld- és alu­míniumipari együttműködés­ről szóló egyezményt. Kereken 10 esztendeje annak, hogy Bu­dapesten egyezményt írták alá a .magyar—szovjet gazda­sági és műszaki-tudományos együttműködési kormányközi bizottság létrehozásáról. Minden példálózás, minden válogatás azonban, ha még­oly nagy jelentőségű tényt, eseményt idéz is emlékeze­tünkbe, mint az említet­tek — csak leszűkítve tük­rözi gazdasági kapcsolata­inkat. Hiszen ma aligha akad olyan üzem, olyan falu, ta­lán olyan család se, ahol ne szerezhetnének közvetlen ta­pasztalatokat kapcsolataink sokoldalúságáról, gazdagságá­ról. A Pobjeda és Poljot kar­órák, a Zorkij és Kijev fény­képezőgépek, a Szokol rádiók, a kedvesen becézett Zsiguli személygépkocsiktól kezdve, az MTZ traktorokon, a nagy­hozamú bezosztája búzán ke­resztül, az üzemekben műkö­dő technológiai berendezések egész soráig, nem beszélve a köznapi élelünkben közvetle­nül láthatatlan termékekről. Hiszen a felhasznált vasérc és kőolaj mintegy háromnegye­de a Szovjetunióból szárma­zik. Természetesen szállításaink­nál sincs ez lényegében más­ként. Sok munkásunk a ci- rillbetűvel a munkapad mel­lett ismerkedett meg először, mivel például gépipari Kivite­lünk nagyobbik részét szov­jet megrendelésre szállítjuk. Mindezt talán az a statisz­tikai adat sem fejezi ki kel­lően, amelyik összegezi köl­csönös áruszállításainkat. Ki­vitelünknek csakúgy, mint be­hozatalunknak, több mint egy- harmadát teszi ki a magyar— szovjet külkereskedelmi for­galom. Aligha hiszem, hogy bárki túlbecsülhetné ennek a minősített egyharmadnak a jelentőségét. Az exportnak és az importnak ilyen mértékű területi koncentrációja már önmagában nagy gazdasági előnnyel jár. S ha most ehhez hozzátesszük azt, hogy ez a forgalom mentes mindenfajta spekulatív és diszkriminatív meggondolásoktól, hogy jó­részt hosszúlejáratú szerződé­sekkel megalanozott, hogy nincs kitéve a tőkés világ- oiac sokszor kiszámíthatat­lan áringadozásainak. hogy összetétele — mind a behoza­tal. mind a kivitel tekinteté­ben — számunkra igen ked­vező, hogy a szállítások nagy biztonsággal valósulnak meg. akkor láthatjuk, miért iel°nt elsődleges remz°H ér^ekot-et kancsnletoíok minél gyorsabb ütemű bővítése. Ü " nnepi évfordulóink — de tulajdonképpen bármi más, kicsinek látszó ese­ményei kapcsolatainknak — arra is alkalmasak, hogy ösz- szegezzük a gazdasági együtt­működés egyéb politikai ta­nulságait. E cikk keretei nem teszik lehetővé, hogy a ma­guk teljességében mindezt be­mutassa. Mégis emlékeztet­nünk kell: a proletár nemzet­köziség szép eszméjét látjuk gazdasági kapcsolatainkban. A Szovjetunió önzetlenül bo­csátottá es bocsátja rciiuei- kezesuniíre haiamiaá szeneim es termeiesi Kapacitásút, osz­totta es osztja meg vetünk a gazdasági epitésoen szerzett, okretű tapasztalatainak gaz­dag tárnázát. A magyar— szovjet gazdasági kapcsola­tok szolgáltán es szolgaijait, hogy a magyar népgazdaság egyre joboan megfeleljen — szerkezetében, színvonalában — korún* sürgető követelmé­nyének, a szocialista integrá­ciónak! A szovjetunióval kétolda­liján bővülő gazdasági itapcsoiaiainK nagyban segítetten, hogy más szocialis­ta országoknál kétolaaluan es a megaianulasánaK negyed­százados évforauioját eppen most ünneplő Kölcsönös uaz- uasagi Segnség Tanácsának Kereicoen sokoldalúan kitere- béiyeseujeneK, egyre gyú- moicsózoúoe váljanak gazda­sági kapcsolataink. S arra is erdemes gondolnunk, hogy nyen termeszeid és ilyen poli­tikai alapokon nyugvó gaz­dasági kapcsolataink mennyi­ben szolgálták nazánk egyre sikereseoo fellépései nem szo­cialista piacokon. Vajon más úton tudtunk volna-e oiyan termelési kapacitásokat es olyan színvonalon létrenozni, ami ma számos termékünk esetében kedvező feltételeket teremt számunkra a nem szocialista országokkal fo­lyó gazdasági kapcsolataink eredményes fejlesztéséhez? A válasz csak határozott nem le­het. Ezért is vagyunk ma olyan helyzetben, hogy a ke­let-nyugati gazdasági, kereske­delmi kapcsolatoknak — el­sősorban a Szovjetunió követ­kezetes békepolitikájának si­kere nyomán — az örvendetes bővülése a maga sajátos mód­ján a szocialista gazdasági in­tegrációt is segíti. Végezetül: a tőkés világgazdaság időről időre fellépő s némelykor ki­éleződő válságjelenségeinek kedvezőtlen hatásai a Szovjet­unióval, a KGST tagországaival való együttműködés nélkül nem tudtuk volna társadalmi, gazdasági céljaink veszélyezte­tése nélkül csökkenteni és el­hárítani. Készülünk pártunk XI. kongresszusára. Közel egy év áll rendelkezésünkre althoz, hogy az előző kongresszus óta megtett útunk tapaszta­latait és tanulságait össze­gezzük és értékeljük. A Köz­ponti Bizottság legutóbbi ülé­sén — amikor a soron kö­vetkező kongresszus összehí­vásáról döntött — abban is határozott, hogy el kell készí­tenünk pártunk új program- nyilatkozatát. Kádár János elvtárs vezetésével meg is in­dult ez a felelősségteljes mun­ka. Vagyis: a XI. kongresszus­ra készülve a szocializmus épí­tésének egész időszakát kell új tennivalóink helyes megha­tározása érdekében a marxi— lenini tanítás fényében ele­meznünk. Erre kötelez ben­nünket az a körülmény is, hogy egy év múlva a felszaba­dulás 30. évfordulóját ünne­peljük. Anatole France írta: „Ne veszítsünk el semmit a múltból. Jövőt csakis a múlt is­meretében építhetünk". Nem kétséges, hogy a § párt és az ország életében § ilyen nagy eseményekre ké­szülve áttekintjük majd azokat a nagyszerű ta­pasztalatokat is, amelyeket a szovjet—magyar gazda­sági együttműködés im­már egész történelmi idő­szakot átfogó 30 esztendeje nyújt számunkra. Azért is tesszük ezt meg, mert biz­ton reméljük, hogy a következő években is szi­lárd támasz lesz számunk, ra a gazdasági építés min­den kicsiny és nagy gond­jának sikeres megoldásá. hoz megbonthatatlan szö­vetségünk a szovjet néppel. Az elmúlt 29 esztendő gaz­dasági sikereit úgy is meg­írhatnánk. mint a szovjet —magyar gazdasági kap­csolatok történetét. S en­nek a történelemnek, s ta­nulságainak az ismerete: záloga jövőbeni sikereink­nek. mellett. Mondtam az asszonynak, dugjon valami elemózsiát a tarisz­nyámba, mert bujdosni megyek, míg tiszta nem lesz a levegő — dörgött akkor már nagyon az ég. Az első éj­szakát egy ismerős tanyán töltöttem, a jászberényi határban. November 11-én áttörték a szovjetek a vona­lat, hajtották a németeket, mint ők minket. Szedték a mi katonáink is a sátorfájukat, ment akkor már; ki merre látott. Itt, a házam előtt volt egy kis viskó, annak a folyosóján találtam rá az orosz katonára, jaj­gatott comblövés érte, a társai meg nem vették észre a nagy párbajban. Behoztuk mihozzánk, levetkőztettük, etettük három hétig, míg bírta a seb, kezelés nélkül, de hát ki kellett azt takarítani, mert mérgesedett. Akkor már csillagos katonák parancsoltak a faluban, értesítettem őket, jöttek a bajtársukért, a parancsnok megve­regette a vállamat, „hárásó papa” mondta, ennyi volt. Molnár János a felszabadulás után művelte a földet, aztán újra neki­eredt, ment az építkezésekhez. hét éve nyugdíjas, hat gyerekét szét­szórta az országban a sors, felesége 1971-ben hagyta magára. HAJNALBAN 1945 tavaszán sietni kellett a föld felosztásával, hogy időben el lehes­sen kezdeni a vetést. Meg is alakult a huszonkét tagú földigénylő bizott­ság, elnökéül Boda Andrást, jegyző­jének a ma is jó egészségnek örven­dő, 1964 óta nyugdíjas Túri Kovács Sándort választották. — Nehezítette a munkát — mond­ta otthonában Sándor bácsi, ahová nyolcadik osztályos unokája, Ger­gely Tibor vezetett el minket —. hogy nem állt rendelkezésünkre olyan adattár, vagy kimutatás, melynek alapján elindulhattunk vol­na. Elvesztek a birtokívek és az adó­könyvek, így a járásnál megmaradt nyilvántartásokat kellett igénybe venni. A bizottság 3200 kataszteri hold földet végül 1889 igénylő kö­zött osztott el. Persze, nem ment mindez simán. így például dr. Faze­kas Miklós Dögháton levő középbir­tokát is fölosztottuk. A volt tulaj­donos minden fórumot felkeresett az igénybevétel miatt. Mondani se kell, hogy jogos utódai hallani sem akartak arról, hogy földjét vissza­adják. Olyan hírek terjedtek el, hogy megvesztegették a bizottságot. A szóbeszéd eljutott a nagykátai já­rási szovjet katonai parancsnokhoz is, aki azzal az eltökélt szándékkal jött ki Györgyére, hogyha az eset be­igazolódik, akkor a földigénylő bi­zottságot felelősségre vonja. A köz­ségházán megtartott tárgyalás, nyu­godtan mondhatom, Tápiógyörgyén az évszázados per jelképe lett. A vizsgálatot maga a parancsnok ve­zette, tolmácsa, a helybeli cipész fe­lesége, egy ukrán asszony, Hornyák Józsefné volt. A kihallgatások a bi­zottságot1 igazolták, a parancsnok az­zal búcsúzott, hogy három napon belül név szerint jelentsük a rágal­mazókat. Az ötvenes évek elején a begyűj­tött élelmiszer évente: 80—90 mázsa zsír. 800—1000 darab sertés. 400—500 mázsa baromfi, csaknem 400 ezer tojás, 260 vagon búza, 110 vagon napraforgó, 440 hold cukorrépa ter­mése stb. volt. Nem volt pardon, kellett az élelem a városban is, az előírt mennyiséget az utolsó darabig, dekáig be kellett adni. így aztán nem számított ritkaságnak, hogy nem termett annyit a föld. mint amennyit kivetettek rá. FÉNYCSÓVÁK Tápiógyörgyén 1948-ban alakult meg kétszáz holdon az első termelő­szövetkezet, amely 1951-ben meg­szűnt, majd néhány hónap múlva ifjabb alakult. Ez 1956 őszéig mű­ködött, s Pest megyében a legjob­bak között emlegették. Utódját két évvel később, mindössze hét taggal hívták életre. Lényegében ezután láttak hozzá ezen a vidéken a falu­járó brigádok a nagyüzemi gazdál­kodás szervezéséhez. Fáradozásuk eredményeként 945 család mondott igent. A régi szövetkezet emlékét ma már csak egy épület őrzi: a harminc férőhelyes tehénistálló, ahol most télen, a növendékmarhák pihennek. Bajnóci István elnökhelyettes és üzemgazdász azt mondja az 1960- ban verbuválódott Zöldmező Terme­lőszövetkezetről : — Nulláról indultunk, de a tava­lyi eredményünk már 8,2 millió fo­rint. Mindezt kiegészítő üzemág nél­kül értük el, főként a búzának, a cukorrépának s a jószágok közül a magyar tarka tehénnek köszönhet­jük az eredményt. Volt olyan évünk is, hogy nem tudtuk fizetni az em­bereket, de veszteségesek akkor sem voltunk. A györgyei emberre jellem­ző az állattartás, valamikor az or­szágban a legtöbb tejet ez a község adta. Foglalkoztak állatkereskede­lemmel, kupeckodással is. A hagyo­mány nem halt el. Rendkívülien naey háztáji állatállománnyal ren­delkeznek tagjaink — nem ritka egy család tulajdonában a négy-öt te­hén, a három-négy hízó marha, a harminc sertés s a száz baromfi sem. A vezetésnek ez sokszor gon­dot okoz a munkák szervezésénél. Nehezen mozduló emberek lakják a falut, tradíciókhoz ragaszkodnak, de a gyerekeiket mégis minél távolabb akarják tudni a mezőgazdaságtól. Varga János elnök 1929-ben szü­letett Tápiógyörgyén s az ő hite sze­rint is a kisparaszti gazdálkodás volt mindig jellemző községére. A csalá­dok egy része cselédként, a másik napszámban kereste meg kenyerét, a többiek az otthoni földet gondozták. Munkáskézben nem volt hiány, egy- egy családban nem volt ritkaság a 10—12 gyerek ezen a vidéken. Nem szakadt el a falu a fővárostól sem, többen dolgoztak az iparban is. — Egy éve vagyok a szövetkezet elnöke, azelőtt brigádvezető, elnök- helyettes is voltam. Munkára hajla­mos nép lakja ezt a falut, a tagság­gal el lehet érni sok mindent. A Zöldmező több mint nyolcszáz tagú, abból 360-an dolgoznak a többi el­tartott NAPFÉNYBEN — Elmaradt község volt ez, sáros falu... — mondja Zahalka Károly tanácselnök, aki 1950 óta vezető em­bere a településnek. — Azóta van villany, út, járda, s lesz víz is nem­sokára. Épültek szolgálati lakások, iskola, tornaterem, felújítottuk a gyógyszertárakat. Kis léptékkel mé­rünk. mint minden község, örülünk annak, hogy a nép jó jövedelmű. A mi életünkben a kisebb események is nagyobbnak tűnnek, például az is, hogy a 36 kilométeres villanyháló­zatot saját erőből építettük meg. Mai adatok Tápiógyörgyéről: hét­száz a bejáró munkások száma — Szolnokra, Budapestre, Ceglédre in­gáznak. A lélekszám alig több négy­ezernél, egy keresőre másfél eltartott jut, az iparban kevesebben dolgoz­nak. mint a mezőgazdaságban. Száz családban kilencven gyerek növe­kedik, 1970 óta fogy a falu népessé­ge az elvándorlás miatt. 1970-ben 77-tel. 1971-ben 55-tel, 1972-ben 35- tel lettek kevesebbek. Kertész Péter — Tamás Ervin //////////i////i////////////////////////////////////////////////////////////////y///////////////////////////////v7//y///////////////,S 1 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom