Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-31 / 76. szám
8 '““stJCíriap 1974. MÁRCIUS 31., VASÄRNAP A kedves vendég T örtént, egy étteremben. A mellettem lévő asztalhoz őszes, jól öltözött férfi ült le. Pontosan hat óra volt. — Főúr, legyen szíves! — kiabálta végig a helyiséget, és ujjaival maris lódobogást kez- aett utánozni. A pincér meglepő gyorsa- tággal sietett a vendég asz tálához. — Vacsorázni szeretnék!... Kérek egy étlapot! A feiszolgalo rámutatott a fehér abroszra, mintegy jelezve, hogy az étlap óit feleszik, csupán a kedves vendég nem ismerte fel. Talán azért, mert az a hátát mutatja felé... A vendég komótosan megfordította a gépelt papírt, mutatóujját ráhelyezte az első sorra (csontleves-tésztával), majd lassan lefelé húzva, elkezdte felolvasni az étlapot. A vastag mutatóujj hat ára ötkor a káposztánál megállt. — Mondja, ez mind kapható, ami itt fel van sorolva? — Természetesen, uram! — Válaszolt a pincér. Közben a kabátja szélet egyfolytában viorzsolgatta. A mutatóujj továbbment. Kegyed hétkor megállt a páváinál. — Tudja, valami olyat ennék, ami nincs az étlapon. — Azt nem lehet, uram/.« A konyha csak azt főzi, ami fel van sorolva. — Kár. Az ujj ismét elindult, a száj pedig mormolta a tartalomjegyzéket. A pincér nem bírta idegekkel, közbeszólt: — Választana végre, uram? ... Mások is szeretnének vacsorázni. A vendég, mini akit kígyó mart, fölkapta a fejét. Sehogy sem értette, miképpen lehetséges, hogy nemcsak egyedül van a világon. — Ne siettessen!... Majd választok, ha nekem tetszik! ... Egyébként, maga melyiket választaná? — De, uram!... — Itt nem én akarok vacsorázni... A férfi felhorkant: — Persze!... De magának se volna mindegy, hogy melyiket kell megennie! A pincér fájdalmas arccal beleharapott a blokktömbbe. Nagyot nyelt, aztán megtörtén mormogta: — Téved a kedves vendég... En bármelyiket megenném ... Ez mind nagyon jól van elkészítve ... A vendég ujja hirtelen megállt (éppen a szüzérmék- nél tartott), óvatosan letette az étlapot, aztán lassan a pincér felé fordult: — Hát jó!... Akkor hozzon, amit akar!... Pontosan fél hét volt. Boór András NA UM LABKOVSZKIJ: Tallinn Ingyenfelügyelet Közeledett az ünnep, és én elhatároztam, hogy rendbe szedem a lakást. Szerencsére a feleségem elutazott. Már régen meg kellett volna javíttatni a lakásban ezt meg azt, de a nejem valóságos cirkuszt csapott, ha említést tettem róla. Végre most elutazott! Szabad vagyok, független, azt csinálok, amit akarok! Hívtam is nyomban a lakásjavító vállalatot. A megbeszélt időpontban felberregett a csengő. A küszöbön szimpatikus, fiatal szerelő állt. Egyik kezében szerszámosláda, a másikban egy négyéves, ennivalóan édes kis kölyök. — Jó napot! — köszönt vidáman a szerelő. — Plotnyik Pantyelejev. Bocsásson meg, hogy nem egyedül jöttem, de az óvoda tatarozás miatt zárva, a feleségem dolgozik, így egyik nap én viszem magammal, a másik nap a feleségem. Ma én vagyok a soros. Ingyenfelügyelet, tudja... Bevittem az ebédlőbe Srer- józsát. Leültettem egy fotelbe, és odaadtam neki Jean Effel karikatúraalbumát. Mi a szerelővel hozzákezdtünk a munkához. Megnézegette az ajtókat, új záraikat szeréit fel, én pedig megadtam a további utasításokat. S ekkor éktelen csörömpölés hallatszott. — Szerjózsa! — kiáltotta a szerelő. Szerjózsa nem válaszolt. Pantyelejev különös tekintettel nézett rám, letette szerszámait, és lábujjhegyen az ebédlő felé osont. Én — utána Szerjózsa nem volt az ebédlőben. Benéztünk ide, benéztünk oda, de Szerjózsa — sehol. Kis idő után újabb csörömpölés hallatszott, méghozzá a hálószobából. A zaj irányába rohanva észrevettem, hogy az ebédlő asztaláról hiányzik a kristályváza. Berohantunk a hálószobába: a szőnyegen pozdorjává törve ragyogott a csillár. Ám Szerjózsa — sehol. Idétlenül álltunk a háló körepén, amikor az ágy melletti éjjeliszekrényről leesett a telefon. — Egy pillanat! — kiáltott fel Pantyelejev. — Megvan! Lehasalt a szőnyegre és benyúlt az ágy alá. — Itt van, de nem érem el. Mivel lehetne kipiszikálni? — Várjon, van egy pergő- csalis horgászfelszerelésem. — Remek! Kifogjuk, mint egy csukát! — Tekerheted! — hallatszott az ágy alól Szerjózsa hangja. — Azonnal! — válaszolt Pantyelejev. — Itt a halász, hol a halacska? — Hu-hu! — hallatszott az ágy alól. Pantyelejev válaszolt a gyereknek, és úgy látszott: a játék nem éppen újkeletű. Pantyelejev mozgatni kezdte a botot az ágy alatt. — Akadj rá, halacskám! Akadj csak, de vigyázz, a pikkelyed meg ne sérüljön! — Ne félj — biztatta felhe- vülten Szerjózsa — ránts ki! Pantyelejev átnyújtotta nekem a botot: — Tekerje, én pedig óvatosan kihúzom, nehogy a horog beleakadjon. Óvatosan tekertem, míg végre előbukkant Szerjózsa. Csupa mocsok volt a portól. Egyik kezében a telefonzsinórt markolta, a másikban féltett kristályvázánk megmaradt darabját. Pantyelejev nyomban sze- delőzködni kezdett: — Ne haragudjon — mondta szerszámosládáját szorongatva —, holnap megjavíttatom a telefonját. Egész éjjel nem aludtam. Folyton csak járkáltam, össze- szedegettem a csillár- és vázamaradványokat, majd felsebzett ujjaimat jódozgattam. Reggel csengettek. A küszöbön egy fiatal nő állt. — Jó reggelt! — köszönt kedvesen. — A telefonközpont technikusa vagyok; tegnap elromlott ugyebár a telefonja? Roppant megörültem. — Bocsásson meg — mondta a nő —, nem egyedül vagyok. Tudja, az óvoda tatarozás miatt zárva, a férjem mim Icában van, a gyereket nincs kire hagyni, ezért hol ő, hol én, magunkkal visszük. Ingyenf elügyélet ugyebár... Egyik nap vele van, a másik nap velem. Most éppen én vagyok a soros... — Mar anuci a sojos — szólalt meg Szerjózsa, előbújva anyja mögül, és még mielőtt bevághattam volna orra előtt az ajtót, otthonosan előrenyomult. Fordította: Baraté Rozália Szabálytalan világvég Hunyadi István versei A verskötet olyan, mint a képeskönyv. Lehet pedánsan az elején kezdve végigolvasni, akárcsak a képeskönyvet végignézni, de mint ez utóbbi: csábít a lapozgatásra, a csemegézésre, a rendszertelen olvasgatásra. S nem ítélhető el ez a rendszertelen ség. A vers nem pusztán megértésre vár. Értelme is akkor csillan föl igazán, ha egy kép, kifejezés, sor zenéje — valami megmozgatja az olvasó képzeletét, érzelmeit, befészkeli magát a tudatába. Aztán már más szemmel forgatja tovább a lapokat, kezdi újra elölről a könyvet — megvan a személyesen érintő kapcsolat. Lapozgatva Hunyadi Istvánnak több mint tíz év terméséből merítő kötetét (Szabálytalan világvég — Magvető Könyvkiadó), valahol a könyv első ötödé táján felcsillan egy hasonlat: képzetét is magával hozva! — Berda Józseffé változik. Megelevenedik a könyv, jönnek a versben megidézettek: az apa, mint fiúcska az egri mustrán, az anya „hóval hunyorgó téli reggelen”, a vidám szerzetesként elképzelt ősapa, a zuglói „szatyros, totyogó nénikék, borostás nyugdíjasok”, szépapa az olmützi táborban... Élet elevensége sűrűsödik a sorokba, emlékek és élmények gazdagsága és egy sorsé. A fölröppenő szavakat üldöztem, mint a madarat — vallja a költő napjai sorsáról, amelyekben polgári dolga végeztén este, szinte lopva — hogy „józan foglalkozására” árnyékot ne vessen — rója papírra a sorokat, ekképpen „a falon növő árnyak közt titkos bűnöző” módján. Ügy élsz mint busafejű Rokonszenwel, jó érzéssel nagy húsos vargányák, ár- tesszük le a könyvet, embersé- nyékot keresve ... őszinte hangját megőrizNádasdy János festménye A betűk alakká sűrűsödnek, ve- a vargánya árnya — ízének N. F. TÓTH MÁTHÉ MIKLÓS: Nárcisz * Húsz éve voltak házasok, ebből tizenötöt rosszul éltek. Az utóbbi öt évben már csak nagyritkán szóltak egymáshoz és egy ostyavékony brosúrában össze lehetett volna foglalni, miről beszélgettek. Megváltásként hatott számukra a televízió, ahogy esténként beleharsogott a feszültségtől sűrű csöndbe, és átmenetileg másfelé mozgatta a gondolataikat. Állandóan úgy érezték, hogy ezt az állapotot képtelenség tovább tűrni, de a kétszobás lakásról, az ismerős bútorokról, képekről egyikük sem akart lemondani és az autóról sem, meg a zebegényi nyaralóról. Szé- gyellték bevallani még önmaguknak is, de néha egymás halálhírét keresték az újságban a közlekedési áldozatok között. De mert tudták magukról, hogy mindketten óvatosak, ez a lehetőség minimálisra csökkent, legfeljebb egy rosszindulatú daganatban reménykedhettek^ Az viszont nem tőlük függött. Egyik este örömtől sugárzó arccal állított haza a férfi és szokatlanul kedélyesen mutatott be egy óriási vizslaszukát az asszonynak. — Badacsonytalányosi Felsőhegysorl kerge Nárcisz, de mi csak szólítsuk a hölgyet előne- vek nélkül egyszerűen a keresztnevén. Nagyon kérlek, ne csinálj arcokat és ha nehezedre esik is, gyöngéden bánj vele, mert Nárcisz nagyon érzékeny. Nárcisz, gondolta az asszony. Virágnevet adni egy kutyának, micsoda ostobaság! Valami félnótás kertész nevezhette el így, vagy egy nő, akinek ez volt a kedvenc virága. Eszébe jutott, hogy valamikor ő is szerette a nárciszt. Házasságuk első évében sokszor lepte meg egy csokorral a férje, és milyen öröm volt előkeresni a megfelelő vázát, amiben elrendezgethette. Most pedig ezt a dögöt hozza! Pedig tudja jól, hogy mindig útál- ta a kutyákat, és mégis hazaállít vele. Idegesen kereste a megfelelő szavakat erre a szemtelenségre, de aztán belátta, hogy most már nem tehet semmit. Legalábbis egyelőre tűrnie kell, hogy ez a hatalmas állat itt mászkáljon a lakásban. A csikorgó békességért még azt is engedte erőltetett mosollyal, hogy az új lakótárs felugorjon rá, körbeszimatolja és nagy tappancsaival húzkodja a pongyoláját. — Akkor csinálok neki egy vackot a kályha mellett — sóhajtotta és átment a másik szobába, hogy valami régi pokrócot keressen. Amikor visszatért, karján néhány régi rongy- darabbal, megdöbbenve látta, hogy a férje már megágyazott a kutyának. Egy felfújható gumimatracra lepedőt terített, égszínkék paplant és párnát rakott rá. — Meg vagy őrülve?! — dobta le dühösen a rongyokat. — Mit képzelsz, hogy majd az én paplanomon hentereg az a büdös dög?! Fel akarta nyalábolni az ágyneműt, de a férje erősen megszorította a karját. — Hozzá ne nyúlj! Azt hiszed, ebben a lakásban minden a tiéd?!... Azért ebbe még nekem is van beleszólásom! Takarodj onnan! A paplan ott marad! Nárcisz nem sokat hederített rájuk, hanem rögtön beleheveredett a puha fészekbe. Onnan figyelte lihegve az eseményeket és a fejét rázva csaholt fel az erősebb hangokra, mint aki nagyon helyteleníti az egészet. — Nem bírom tovább! — kiabált a férfi. — Azért hoztam ezt a kutyát, hogy egy élőlényt tudjak végre magam mellett! Érted?! Egy élőlényt! Akihez beszélhetek, akinek elmondhatom a gondjaimat, a problémáimat... ! — És a szeretőid?! — torzult el az asszony arca. — Azoknak nem sírhatod el a gondjaidat?!... Ha neked nem sül le a bőr a pofádról egyedüllétről beszélni, akkor én mit mondjak?! Én kihez fohászkodjam, hogy végre szabadítson meg tőled, te átkozott?,.. Éjfélig ordítoztak egymásnak, amit érthetően unalmasnak talált Nárcisz, és összegömbölyödve elaludt fekhelyén. Éberen aludt, mert néha kinyitotta egyik szemét, és megrovó pillantással sújtotta a hangos- kodókat. Olykor vakkantott is, de aztán okosan belátta, hogy ezeknek most reménytelenül ugat. Sehogysem értette, hogy egy jó puha, meleg vacok közelében, miért kell ilyen lehetetlenül gorombán viselkedni. Azt meg végképp nem tudta felfogni, hogy az ordibá- lás csitulásával miért heveredik mellé a gazdája, a gumimatracra. — Ezentúl vele alszom — acsargott a férfi, és • fal felé nyomta a vizslát. — Százszor inkább mellette, mint melletted! Már a hátad se bírom nézni, te szörny! Az asszony vállat vont és lefeküdt a széles családi heverőre. Olvasott még egy darabig és amikor eloltotta a kis villanyt, évek beidegzett mozdulatával fordított hátat az üresen maradt résznek. Attól a naptól kezdve Nárcisszal aludt a férfi és esténként sokáig beszélgetett hozzá. Elmondta a munkahelyi gondjait, problémáit, de sokszor felidézte a gyerekkori meg a gimnáziumi élményeket. Néha viccet is mesélt, és elégedetten vette tudomásul, ha a poén után vakkantott a kutya. Az asszony értetlenül nézte, ami körülötte történik. Mivel sajátmaguk osztották be a keresetüket, nem szólhatott bele Nárcisz fényűző életmódjába, csak visszafojtott düh- vei figyelte, hogy mit zabái a kutya. A rántott májtól, a füstölt sonkáig mindennel tömte a férje és csemegének naponta befalt húsz minyont. — Bezzeg nekem sose hozott — gondolta keserűen —, talán amikor fiatal házasok voltunk, de már az se biztos. Pedig mindig tudta, hogy szeretem az édességet. Egyik alkalommal később jött haza a hivatalból és nagyon meglepte a látvány, ami fogadta. Nárcisz egy nagy hajasbabával játszót. Hengergette, borogatta és nagyon tetszett neki, hogy a baba sírós hangokat is adott. Ilyenkor vidáman csaholt és amikor megunta a játékot, szájába fogta a babát, aztán szép lassan odahelyezte a gumimatracra. — Nem vagy normális — mondta az asz- szony. — Nincs jogom beleszólni, mire szórod a pénzed, de ez már túlzás! Minek egy drága hajasbaba ennek a dögnek? — Nárciszt akartál mondani ugye? — nézett rá vésztjóslóan a férfi. — Egyébként semmi közöd hozzá! Akkor veszek hajasbabát, amikor akarok! Nárcisz, gyere lemegyünk sétálni!
