Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-24 / 70. szám
JLS74. MÁRCIUS 34., VASÁRNAP rssr MEGYEI kMt&OP 9 NADASDI ÉVA: Tárgyak Kicsi, csúnya, zsúfolt lakások. Az ember kacatjai, amit az idő halmoz fel körülöttünk. És te, anyám, nem dobod ki a rozsdás, lyukas fazekakat, lábosokat. Különösek a konyhák. És én naponta eknosogatok, csapból folyatom a nagy fazékba az öblítővizet. Férfikéz kellene ide, szögeikhez, polcokhoz, kalapácshoz értő férfikéz. Anyám, a szegénységet sohase tudjuk levetni? Őrződ a félretett foltnak valót, a talán-még-jó-lesz-valamire holmikat, szétszakadt ridikülöket. Én félek a konyha konyhaságától, a szekrények vegetációjától, a fiókok tartalmától, mert félrevezetnek engem. Jaj, mennyi tárgy áll őrt az ember körül Egy kis táskában elférne mindenem. TASNÁDI VARGA ÉVA: Diafilm Galgaparti piros nyárra ráborul a híd karfája, két fekete vaskorlátnak gyenge fecskék nekiszállnak. Zöld víz loccsan, sír a béka, dünnyög szúnyogok karéja, szél szalad a füvek hátán, kutyatej nyújtózik sárgán. Erre vitt az anyám lépte, ki emlékszik, mennyi éve, kék ruhája, kék kendője árnyékot vet a mezőre. Szénaboglya keskeny szála hull a hévízgyörki tájra, s színes képbe merevedve őrzi meg a téli este.---------------------f mást. csak Ne m érzett j ürességet---------- Sírt ő is, me rt mindenki könnyezett. De csak azt tudta felfogni, hogy valami rátört, valami megszűnt, a halál véget vetett valaminek. Csak azt, hogy apja nem veheti már többé az ölébe, nem kérdezheti meg tőle, kész-e a leckéje, és délutánonként nem állhat ki a kapuba várni őt. Sanyika már nagy fiú volt, éles eszű, és jó tanuló. De most, hogy halott apja aszott, vértelen arcát, valószínütle- nül meggörbült orrát nézte, ködöse., kavarogtak előtte az emlékképek. Először találkozott a halállal. A nagymama a reggeli gyorssal érkezett meg, görnyedten és ziláltan. Átölelte és azt mondta: — Kisunokám, nincs már édesapád! Sanyika ekkor úgy érezte, hogy az ürességen kívül van még más is, valami fájó, valami erősen létező és kifejezhető érzés, ami belemar a szívébe. Aztán minden olyan hirtelen jött: annyi rendkívüliséggel, annyi változással, s oly követhetetlen gyorsasággal peregtek az események, hogy Sanyika álmodni vélte az egészet;--------------------. Az ünneA temetés. J péiyes ar--------------------- cok, és a sö tét ruhák. A férfias kézfogások. Anyja messze néző szeme. A nagyanyja szótlansága, és a koporsón megzörrenő hantok. Otthon a csend, és a mindent beborító sötétség. A kályhaajtón kivillanó sejtelmes fény. Az anyja ingerülten felcsattanó hangja. — Én nem maradok itt tovább! Én nem rohadok meg itt! Elmegyünk! Nekem ez a koszos falu nem kell! És a nagybátyja ákombá- kom betűkkel megrajzolt levele. „Állás van, lakás is lesz. jöhettek. Sok a munka itt is, de azért minden más.” Parasztok Nádasdy János rajzai LUKACS FERENC: Sanyika pesti boldogsága A tanító néni gyengéd si- mogatása. A pajtások esodál- kozóan bánatos mosolyai. A kertek alatt minden nap elrobogó vonat, amely most őt vitte eiete első utazásán. A távolba vesző hómezők. Az egymást kergető sürgönyoszlopok. Lali bácsi őszbe vegyült har- csabajusza az állomáson. Anyja ujjainak fájó szorítása a csuklóján. A vibráló neonfények. A csilingelő villamos és a külváros macskaköves, egymásba futó szűk utcái. Az emberrengeteg. Az öregember bömbölése, és a porszagú matrac. A felszakadt sóhaj anyja ágyán. Az álom küszöbén felvillanó gondolat. „Most belerohantak az ismeretlenbe, belerohantak valamibe...”----------------- Sanyika megMásnap kezdte új éle---------------- tét. Anyját fe lvették takarítónőnek a postához, és mindjárt munkába kellett állnia. Sanyika rácsodálkozott a két öregemberre: Csuparánc arcuk mosolyra derült. Kedvesek voltak, de szörnyen betegek, és nagyon nyűgösek. A fűtés és a bevásárlás Sanyika feladata lett; elindult mindennapos ingajáratán a lakás és az üzletek között. A néni erősen nagyott hallott, az öregembernek meg az emlékezőtehetsége volt már gyenge, s szinte fél órámként akart valamit. Amit megkívánt, azonnal kérte. Sanyika szorgalmasan dolgozott, a teendőkből anyjára csak a mosás és a takarítás maradt. Az öreg házaspár gondozásának fejében meghúzódhattak a konyhában. Múltak a napok, | de Sanyika nem barátkozott meg új környezetével, az iskolától pedig rettegett. De a tanulást nem lehetett tovább elodázni. Naponta ott ment el az ódon, szürke épület előtt, amely inkább börtönre, vagy merész fantáziával, középkori várra emlékeztetett, és egy cseppet sem hasonlított az otthoni tükörablakos, napfényes új iskolára. Összeszorult szívvel lépett be a kapun. A folyosók labirintusában eltévedt. Jó ötperces késéssel találta meg a harmadik osztályt. Benyitott és köszönt Minden szem rámeredt. Fojtogató volt a csend. — Üj fiunk van, ott ülsz a második padban. Mutatkozz be szépen — mondta a tanító. Sanyika megmondta a nevét, közölte, melyik utcában laknak, hol dolgozik az édesanyja, és elmondta felköltözésük körülményeit. A pesti gyerekekből kitört a nevetés. Még a tanító bácsi fegyelmezett arcán is átszaladt egy cinkos mosoly. Sanyika nem értett semmit az egészből, csak azt érezte, hogy megszégyenítették. Lehajtotta a fejét és leült. „Itt, itt kell maradni, de gyűlölni7 fogom őket” — gondolta. r_________________ _ a felelI Megkezdődött | tetés, és------------------------------Sanyika ha llhatta, hogy pesti osztálytársai sem tudósok, itt is vannak jó és rossz tanulók. Aztán a tanító bácsi magyarázott, de Sanyika tudatáig nem jutottak el a szavak. „El, el innen. De hová ? ...” j— marta a gondolat. Kicsengettek és a pajtások kitódultak a folyosóra. Sanyika az osztályban maradt. Félrevonult az ablakhoz, és kinézett a kietlen udvarra. Megrohanták az emlékek. „A behavazott mezők. A távolban csillogó hegycsúcs. A domboldalon összebújó házacskák. Laci, Jóska, Kati ... a régi pajtásai. Lármára rezzent fel. A gyerekek gyűrűbe fogták. Egy zömök szőke fiú állt vele szemben és vigyorgott. — Ollan, Ollan Sándor vagyak! Illen Sándor! Nem tanultam meg rendesen beszélni — lépett előre és hasba bokszolta. Sanyika most megértette... Elvörösödött. Minden elkeseredését beleadta az ütésbe. A szőke fiú fel jaj dúlt. A többiek, mintha csak jeladásra vártak volna, nekirontottak Sanyikénak. öten álltak az igazgatói irodában. Gyűröttek voltak, és tépettek, karmoláisokkal az arcukon. — Az új fiúval kaptak hajba — mondta a tanító. — Ö kezdte! Elgáncsolt! Orrba vert! — Mindenki mondta a magáét, csak Sanyika hallgatott. — Te aztán jól bemutatkoztál! Pesten vagyunk és nem az erdőben. Azonnal hozd az ellenőrző könyvedet! — mondta szigorúan az igazgató.-----------------. gallérjával a Le tépett J táskájában lo----------------- pakodott hazafelé Fásult volt, nem akart gondolkodni. Nem félt a veréstől. Szórakozottan nyitott be az ajtón. Anyja már otthon volt, s az ágyról egy hó- rihorgas férfi tápásakodott fel. — Na Sanyika, mit gondolsz, ki ez a bácsi? — kérdezte az anyja. — Hát ő lesz az új apukád! — mondta, és szélesen mosolygott. Sanyika csak állt, szótlanul. A férfi derékon kapta, és felemelte a mennyezetig. — Hej, srác, aztán klassz gyerek vagy-e? Mert ha nem... — harsogta és pörögni kezdett, mint a körhinta. Sanyika rémülten, kapálód- zott. A férfi letette és nevetett. Sanyika mekapaszkodott az ágy szélében, de elernyed- tek az ujjai. Térdreesett. Keserves zokogásban tört ki az elmúlt hetek valamennyi nyomasztó élménye, elveszített otthona iránti leküzdhetetlen vágyakozása. Zokogása sikoltásba fúlt. Az anyjához ugrott. Átölelte és belekapaszkodott a karjába. — Na te üoszrne. Magadhoz édesget tea a gyereket — íör- medt a férfira az asszony. — Hunnan tudtam vóna, hogy porceiánbul van — védekezett a férfi. Sanyika elengedte az anyja karját és beszaladt a szobába. Az öregemberhez menekült. — Nekem ne... nem kell új apu ... ka — szütyögte el- csukló hangon. — Kuss, ott kinn! — üvöltött az öregember. Aztán megsimogatta Sanyika szőke fejét. — Te csak ne félj! Kivágom őket, mint a rongyot! Ki én! Te csak ne félj! Az öregemberrel aludt a szobában Sanyika, és reggel az anyja szó nélkül aláírta az ellenőrző könyvét.-------------- téli napok jöttek, | Rövid de Sanyika szá-------------- mára csigalassúsággal haladt az idő. Valami mégis történt. Egyik reggel számtanórán a tanító felszólította. — Nos Sándor, már tíz napja köiztünk vagy. Volt időd megbarátkozni az osztállyal. Mi igyekeztünk, most te következel. Mutasd meg, mit kell tudni felétek a kitűnő bizonyítványért. Sanyika kiment a táblához. Felírta a számokat, és pillanatok alatt kiszámította a végeredményt, aláhúzta, majd rámutatott az összefüggésekre. Az osztályban csend volt. Az ámulat csendje. A tanítóból nehezen jött ki a szó. — Kisfiam! Hány órát foglalkozol naponta a számtannal? — Nem tudom... Amíg megoldom a házifeladatot. Sok a munka otthon — mondta halkan Sanyika. A következő órán olvasásból is ötöst kapott, és a tanító példaképül állította az osztály elé. Otthon nem dicsérték meg. Anyjának más dolga volt. A kocsikísérő rendszerint este tíz óra tájban jött meg tántorogva, ittassan. Sanyika már minden nap az öreg házaspárnál aludt, de az ajtón át jól hallotta a perpatvart. Egy kiút volt innen, a közösség, az iskola; és Sanyika már délután nehezen várta a reggelt. A tanteremben mintha kicserélték volna, határozott lett, és gondtalan. A tízpercekben pajtásainak segített, mert tudta, hogy számítanak rá.-—------------------------ írásból néI E gy szombaton | gyest ka------------------------ pott és bo sszúsan indult hazafelé. Az utcán a szőke fiú érte utói, egy mosolygós kislány futott vele. A fiú zavart volt és hullámzott a mellkasa. — Te Sanyi! — lihegte. — Holnap névnapom lesz. Meghívlak. Csak öten lennénk. Tudod, mi öten. Meg ha nem haragszol, meghívnám Anikót is. Délután négykor. — Kéretőzz el — csicseregte a kislány és ránevetett. Sanyika elpirult és kezet nyújtott. — Ott leszek — mondta, és andalogva megindult. Otthon... Otthon... — motoszkált a fejében. Az öregember megmondta. „Kivágja1 Biztosan ki fogja vágni. És minden eligazodik” — gondolta, és gyorsabbra fogta lépteit. Ennyiből állt Sanyika pesti boldogsága, meg abból, hogi határozottan tudta: év végére ebben az osztályban is ő lesz a legjobb tanuló. nak is, másiknak is nevet ad a vicoesebbje. Ezt a szorgalimaskodó manust elneveztük Lisztes Zsigának. Lisztesnek azért, mert hogy olyan furcsán fehéredett meg a haja; Zsigának meg azért, mert, hogy mesélte, már odahaza, a vasajtós garázsában várta, hogy hajtsák, a null kilométeres Zsiguli. Már csak a jogosítvány kell — magyarázta a cigarettaszünetekben Lisztes Zsiga —, és irány a Balaton, irány a Mátra, irány a Dunakanyar meg az egész világ. Azért vettem azt a sok könyvet, hogy jól megtanuljak mindent; hiba ne legyen, ha becsapja maga után a kocsiajtót a csalód. Tényleg rettentően tanult. Ha a tolla megállt, akkor a szája kezdett járni: majd minden szabályt, előírást újrakérdezett. Amikor meg elmentünk a tanműhelybe, ahol a szétszedett motorokat mutogatják, ott maradt óra után is: újra meg újra elmondatta magának, hogy gyújt a gyertya, hol nyit a szelep. Mi, akik ezt a tanfolyamot is csak úgy csináltuk, hogy majd csak durran a végén valahogy, megecküdtünk volna rá: külön nyomattak neki jogosítványt, aranyból. Aki így teszi-veszi magát; aki így hajt, így tanul... Hogy az a jogsi mégsem lesz arany, a második héten kezdett kiderülni. Most az a divat, hogy papíron feleltetnek az oktatók. Van egy kérdés, utána meg három felelet, amiből csak egy a jó. Treszt, vagy milyen rendszer ez, a fene emlékszik már, hogy mondták. Szóval, a második héten egy ilyen próbafelelte- tés volt. Ka ltunk egy-egy lapot, aztán ikszelni kellett. Há mi nézegettük a képeket, hogy ha ez a kocsi balar’ jön, és a sarkon semmi tábla, akkor az a jobbról jövő járműnek ..., meg hogy a köralakí táblán a ferde fekete vonal az... Nem olyan rettenetes dolgok ezek; annyit látja a- utcán is az ember, meg lehet őket tanulni. Fél órát kaptunk a válaszolga- tásra — tizenöt-h' sz perc múlva már odakint füstölt majd az egész gyülekezet. Lisztes Zsigától úgy kellett elkunyerálni a lapot vagy tíz perccel a szabott idő után. '') találta el a legkevesebb választ. Még art se tudta, hogy mit jelent a köralakú tábla szélén az a vastag piros karika, pedig hát ezt még a szódás- lovak is tudják; se oda be, se onnan ki — pofonegyszerű. Később szóban is feleltünk. Oda kellett menni az oktató mellé, és ahogy mutogatta a falra akasztott képeket, mondogattuk, mi indulhat hamarabb, a biciklis vagy az autóbusz, meghogy hol ke1, zsírzás és hol az olajozás. Lisztes Zsiga a táblák előtt sem remekelt Olyanokat mondott, hogy a sínen előzhet, meg az előzés ugyanaz, mint a kikerülés — csupa- csupa butaságot. Az oktató kínlódott vele, ott tartotta, éppen csak tölcsért nem dugott a fejébe, hogy tán majd úgy... A lényeg az, hogy Lisztes Zsiga — hiába vette meg art a sok könyvet, hiába írt tele egy rakás irkát — csak nem tudta megtanulni, amit kell. Ahogy közeledett a vizsga, úgy rázta egyre többet art a hirtelen fehéredett fejét. Furcsa szokása volt: tarkón vágta magát, ha rossz választ adott. A végén bizony minden óra után vörös volt a tarkója... És a szövege! Ahogy mondta: melyik sógora szerezte a téglát a garázshoz, ki hegesztette a vasajtót, azt a tűzbiztos, le- miniumozott vasajtót... Meg hogy hány szezonban kínlódott a káposztával, karalábéval; hány hajnalt nem aludt át, amíg az a nyolcvanas összejött... Nem volt valami vidám dolog a sírókáját végighallgatni! Tutija IKdjja js előre: Lisztes Zsiga már a KRESZ-vizsgán kibukott. A huszonvalahány kérdés közül jó ha hármat-négyet eltalált. De nemcsak az első próbálkozása nem sikerült, hiába fizette be a pótdíjat másodszorra, harmadszorra is. A végén már azt is megmondták neki; hiába Próbálkozik; arra, hogy levizsgázzon, sémi í remény. Lisztes Zsiga ott maradt a tűzbiztos vasajtójával meg a null lílométeres Zsigulijával... Jóska bátyám! Most mondom ki art a nagy nemet, ami akkora, mint ez a daru. Igaza volt: nem lehet lábán fogni, visszahúzni az időt. Lisztes Zsiga értette meg ezt velem. Az a szerencsétlen Lisztes, akinek akkor jutott ki az a kocsi, amikor már nem fogott az agya. Hiába erőltette, hiába tette-vette magát, nem bírta felfogni, ami azokban a könyvekben le van írva. Becsapta az idő: későn gurítottá oda neki a Zsigulit... Mit mondjak még azon kívül, hogy újra csak hajtogatom: igaza van. Talán még azt, hogy a magunk fajta fiatalabbak elől is meg- megugrik, de ha úgy vigyázunk, talán mégsem szalad el teljesen az idő. Vagyishogy éppen most könnyebb együtt futni vele! Akkor kikövetelni tőle, ami jár, amikor annak sora van. Húsz, harminc évesen megtanulni art a KRESZ-1, és nem ötvenen túl rágódni rajta. Ért engem ugye? Nem hazudtolja meg, amit mondok! Igen, az idő lábát nem lehet megfogni, együtt kell szaladni vele. Ha lehet, együtt kell szaladni. Erre szorítsa magát az ember. Szorítsa; most, akiben van akarat, szoríthatja ... Na, nyomjuk el a csikket, aztán adjad neki. Szegény Lisztes Zsiga, vajon mit rakhatott a lemíniumozott vasajtók mögé? J
