Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-12 / 59. szám

1974. MÁRCIUS 12., KEDD xMiriap Munkásbecsület Mi a tartalma a szakma szeretetének? Nyolcán üljük körül a szakszervezeti bizottság tár­gyalóasztalát a Ganz Műszer Művek Gödöllői Áram­mérőgyárában : Királykúti Jánosné, a Martos Flóra be­szabályozó szocialista brigád vezetője, Soós Margit vállalati munkaverseny-felelős, Radios Lajos, a fogazó szocialista brigád, Fekete László, a Béke galvanizáló szocialista brigád, Sára Mihály, a tmk-géplakatos szo­cialista brigád vezetője, Tóth József műszerész, Kómár Gyula, az üszt termelési felelőse, és az újságíró. A han­gulat várakozó, picit feszélyezett, az egybegyűltek szemmel láthatóan nem értik, hogy kerültek ők ösz- sze? Aztán elmondom jövetelem célját, s minden kér­dés apró petárdaként pukkan szét az asztal felett. A kérdések — Mi a véleményük a mun­kafegyelemről? Él-e — önök szerint — ebben a gyárban a munkásöntudat, a munkás­becsület? Az a — ne tagadjuk — kiveszőben lévő erény, hogy a munkás megnézi: milyen minőséget ad ki a kezéből? Sikerült-e a szo­cialista brigádokban felélesz­teni a jól végzett munka örö­mét? Üjra megteremteni a fi­zikai munka megkopott rang­ját, becsületét? Érdekli-e az itt dolgozókat a munkájuk? Aki évtizeden ót egy csavart helyez egy készülékbe, egy tekercset forraszt be, vagy egy alkatrészt esztergál, tud­ja-e, hogy mihez fogják azt felhasználni? A munkameg­osztás, a műveletek decentra­lizálása ellenére sikerül-e fel­ébreszteni a kíváncsiságot a szakma egésze iránt? Szándékosan soroltam fel egyszerre valamennyi kérdést, hogy szabad folyást kapjon a vita. Az öntudat Királykúti Jánosné saját munKáséletrajzával felel — szinte valamennyi kérdésre: — Amikor huszonkét évvel ezelőtt betanított munkás let­tem a próbateremben, az egy­fázisú árammérők beszabá­lyozásán dolgoztam. A mun­kámat hamar megszerettem, hajtottam is magam — a jobb keresetért Nyolc évvel ké­sőbb kineveztek csoportve­zetőnek, 25—30 ember mun­káját irányítottam. Szokatlan volt, hiszen addig csak maga- mért feleltem. Most figyelem­be kellett vennem az egyéni képességeket, a csoportbeliek egészségi állapotát, családi és szociális körülményeit, ha nem akartam lehetetlent kö­vetelni, vagy igazságtalan len­ni. Csoportban dolgoztunk, de ez még nem volt igazi kol­lektíva. Egyre inkább éreztük, hogy több segítségre, nagyobb összetartásra van szükség; 64- ben brigádot alakítottunk, versenyezni kezdtünk a szo­cialista címért. A javaslat tő­lem származott — engem vá­lasztottak vezetőnek. Már az első évben kezdett változni a légkör, a brigádtagok viszo­nya egymáshoz, s a munká­hoz. A gyakorlottak szíveseb­ben segítettek a kezdőknek; a fiatalok jobban tisztelték-kí- mélték az idősebbeket; a gaz dasági jellegű felajánlások mellett egyre több vállalást tettek a közösségért, széle­sebb társadalmi célokért. Hoz­zánk végtermék kerül, s a be­szabályozáson múlik, hogy használható lesz-e a mérőké­szülék, vagy sem. Ahogy nőt­tek a feladatok, úgy lett egy­re nagyobb értéke a szakkép­zettségnek. Az embereket kezdte érdekelni, mit miért csinálnak? Tóth elvtársék ke­ze alól, s a többi műszerész­műhelyből egymásután kerül­tek ki a „saját nevelésű” szak­munkások. Ma a próbaterem 140 beszabályozójának több mint a fele szakképzett mű­szerész. Ök már nemcsak ész­lelik a hibát, hanem meg is tudják javítani a selejtet. Így került be a szocialista bri­gádszerződésbe, hogy selejtet át nem engedünk, vissza nem adunk, megjavítjuk magunk. Ez mór — szerintem — mun­kásbecsület dolga, hiszen a se- lejtjavításon anyagi haszon nincs. S az is a munkásöntu­dat jele, hogy a tervtúltelje­sítésből, a többlettermelésből származó bért felajánlottuk az üzemi bölcsőde bővítéséhez. A segítés Radics Lajos mondja. — Én is tudok néhány példát a munkásöntudat fejlődésére. — A mi brigádunk 16 tagú, ab­ból a három gépbeállító — szakmunkás, a többiek be­tanított munkások. Fogaske­rekeket, alkatrészeket eszter­gálnak, nagy pontossággal, 0,03-os tűréssel. Azelőtt nem volt ritka eset, hogy a selej­tesre sikerült darabokat el­dobálták, pedig színesfémmel dolgozunk, ami nem olcsó mu­latság! Most viszont? Amelyik brigádtag több selejtet gyúrta megtűrtnél, odahozza, leteszi elém, és azt mondja; „Elszúr­tam”. Nem Sugdossa, nem tus­solja, mert tudja, hogy a bri­gád segít a hibát helyrehozni; Nálunk nincs javítható se­lejt, amit elrontunk, ahelyett másikat kell csinálni, de leg­alább a selejtdarab nem ke­rül a szemétbe. Üjraöntik, s ismét felhasználható. Fekete László, az emberi- munkatársi kapcsolatok mi­nőségi változását hozza szó­ba: — Amikor én a gyárba ke­rültem, az „öreg szakik” úgy titkolták a tudásukat, szak­mai fogásaikat a fiatalok előtt, mintha a kenyerüket kellett volna félteni. Most az egész gyárban nem talál olyan fia­talt, akit ne patronálnának a műhely, a brigád tapasztalt, idősebb dolgozói. — Én tudom csak igazán le­mérni a változást — mondja Tóth József —, hiszen még a tókés világban kezdtem a szakmát. Nyolcvan embert foglalkoztató, kisüzemben dol­goztam, napi kilenc és fél órát. Előírták, hány darab késeskapcsolót kell gyárta­nunk egy műszakban. Aki se­lejtet csinált, maga javította, annyival csökkent a keresete. Aki nem adta le az előírt mennyiséget, megkapta a munkakönyvét. No, amilyen a mosdó, olyan a törülköző; abban a pillanatban, amint le­telt a munkaidő, leraktuk a szerszámot, ingyen a tőkés­nek?! Most viszont, ha nincs készen a munkadarab a mű­szak végére, a dolgozó ott ma­rad befejezni. Ha engedik. De megesik, hogy hazaküldik. Akár hiszi, akár nem, ilyen­kor nem szívesen megy az ember... A fusi Most felparázslik a vita, mert valahogy szóba jött a „fusi”. Mit tekintenek fusi­zásnak a Ganz Árammérő­ben? Egyöntetű a vélemény, hogy azt, amikor valaki mun­kaidőben, munkabérért, a gyár anyagából különböző használati tárgyakat készít — eladásra, üzletelésre. Aki magának eszkábál vagy javít valamit, az nem fusi — mond­ják meggyőződéssel. — Tegyük fel, hogy Radics elvtársnak letört a szemüve­ge szára — mondja Fekete László. — Szemüveg nélkül nem tudja a gépeket beállí­tani, most mit tegyen? Kér­jen kilépő cédulát, vigye az okulárét kisiparoshoz vagy OFOTÉRT-ba, Pestre? A leg­jobb esetben is egy napba te­lik, míg megjavítják. Radics elvtárs tehát esztergál egy új stiftet, visszaerősíti a szá­rat, s ha kell, még át is viszi a laborba megragasztani. Ha nagyon szigorúan vesszük, ez is fusi. Mégis megengedhető­nek vélem. Mások más példával érvel­nek: elromlott öngyújtóval, zárba törött kulccsal, egye­bekkel. Nem igényel sok anya­got, pár perces munka — „bo­csánatos bűn”. A harácsolást, a „kevés munkával minél több pénzt keresni” elvét egyhan­gúan elítélik. És az erővel folytatott rab­lógazdálkodást, a hajszát, a másodállást, a mellékkerese­tet, a kétlakiságot? Megoszlanak a vélemények. — És ha a miinkás másnap fáradtan jön dolgozni? — Bizony, ez is megesik, különösen kapálás, betakarítás idején — mondja őszintén Fe­kete László. — Ilyenkor a mű­vezető egy nap szabadságra írja ki a beosztottját. A kétlakiság — És aki paradicsomszedés, szőlőszüret idején évről évre „megbetegszik” ? Széttárja a karját: — A kétlakiakra is szükség van, hiszen állandóan 80— 100 főnyi létszámhiánnyal küszködik a gyár ... — Magamból indulok ki — mondja csenedesen Radics Lajos. — Abból, hogy honnan indultam el és hol tartok je­lenleg. Hatgyerekes család, ze­nész apa, mint egyetlen ke­reső; 14 évesen 18-nak ha­zudtam magam, hogy felve­gyenek segédmunkásnak az árammérőbe. Itt végeztem el a VII—VIII. osztályt, 1 éves tanfolyamon képeztek át mű­szerésznek. Megházasodtam, hat évig éltünk albérletben, ennyi ideig tartott, míg össze­hoztuk a lakásra valót. Bú­torunk még nincs, de majd lesz az is. A két kezünk mun­kájával, beosztással. Ha kell, túlórázunk, ha kell „ráve­rünk”. El lehet engem ezért ítélni? Az asztal köré telepedett csendből csalhatatlanul ki­érezni a meleg, baráti rokon- szenvet. Dehogy ítélik el munkatársai, inkább nagyon is becsülik! — Aztán ne higgye, hogy a munkásembernek mindene a pénz. Az én brigádom tavaly — társadalmi munkában — 240 kiló színesfémhulladékot mentett ki a szemétből. A fegyelem Sára Mihály fiatalember, ő is itt tanulta a géplakatos szakmát. Csaknem 1000 gép karbantartása, javítása a bri­gádjuk gondja, és milyen gé­peké! Akad köztük 36 éves csigamaró, meg olyan haránt- gyalú is, amelyet a Tanácsköz­társaság évében gyártottak. — Nálunk ott kezdődik a munkafegyelem, hogy csak annyi ember foglalkozzon egy elromlott géppel, amennyire valóban szükség van. Erre nincs szabály, előírás, ez be­csület dolga. Munkásbecsü­leté. Mint annak a vállalás­nak a teljesítése is, hogy ilyen elöregedett géppark ellenére a gépállások ideje ne haladja meg az évi összüzemórák másfél százalékát. Pedig lát­ja, ez is az öntudatunkra van bízva, hiszen a tmk-ban pre­mizálás, a javítási idő csök­kentésére ösztönző anyagi jut­tatás — nincs. Mégsem tűrjük magunk között a csellengést. Nemcsak Budapesten, Gö­döllőn is vannak korszerűbb gépekkel működő, nagyobb nyereségrészesedést fizető, nem három-, hanem egymű- szakos munkahelyek. Vala­hogy mégis rangos dolog az árammérőben dolgozni. Ván­dorlás, persze, itt van, de tekintélyes törzsgárda is. A legjobb kötőanyag — azt mondják — a szocialista bri­8ad' Nyíri Éva ■ A toki Egyetértés Termelőszö­vetkezetben eddig már több . mint 150 hektárnyi búzatáblán szórták ki a műtrágyát. A fejtrágyázáshoz hektáronként 2 mázsa pétisót használnak fel. Gárdos Katalin felvétele Táperő-utánpótlás ÉVM-MÉM-vezetők együttes értekezlete Hétfőn a MÉM-ben az Épí­tésügyi és Városfejlesztési Mi­nisztérium, valamint a Mező- gazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium vezetői, Bondor József és dr. Dimény Imre miniszterek vezetésével közös értekezleten vitatták meg a két tárca együttműködésének időszerű kérdéseit. Megállapí­tották. hogy az 1971-ben meg­kötött együttműködési meg­állapodás és terv jó alapul szolgált a kölcsönösen hasz­nos munkához. Az értekezleten tanácskoz­tak a mezőgazdasági építkezé­sek műszaki fejlesztéséről, valamint a kiemelt létesítmé­nyek — elsősorban az élelmi- szeripari üzemek — építésé­nek meggyorsításáról, s az építkezés ipari hátterének kü­lönféle kérdéseiről. Kötöttáru-bemutató Interlock kötésú tréningruhák Vácról A Váci Kötöttárugyár gépei­nek rekonstrukciója lehetővé tette, hogy a gyár számos új termékkel jelentkezhessen a hazai és külföldi piacon. A váciak hétfőn délelőtt a bu­dapesti Palace Szállóban hét Röviköt Vállalat részére mu­tatták be legújabb termékei­ket, köztük az Interlock kö­téssel készült tréningruhákat, amelyek gyermek- és fel­nőttméretekben egyaránt ké­szülnek. A nagykereskedelmi vállalatok képviselői megte­kinthették a színes anyagokból készült bakfisoverálokat, ker­tésznadrágokat, a poliészter farmereket és női pantalókat. A Váci Kötöttárugyár az idén 720 millió forint értékű kö­töttárut állít elő. részint hazai, részint külföldi, elsősorban angol, belga, francia és NSZK- beli megrendelésre. Tovább bővül a szövetkezeti kereskedelem Esztendeje annak, hogy 111 ÁFÉSZ közös vállalkozásaként fejti ki tevékenységét a VOSZK, a szövetkezetek ke­reskedelmi, ipari és szolgálta­tó vállalata. Ilyenformán szin­te az egész szövetkezeti ke­reskedelem képviseltette ma­gát a hétfői igazgató tanácsi ülésen. Lipták Sándor igazgató egyebek között elmondotta, hogy 1973-ban a közös vagyon 15 millió forinttal gyarapodott, s így csaknem eléri a 200 millió forintot; s noha 1973. nem is tartozott a legeredmé­nyesebbek közé, mégis a befi­zetett vagyoni hozzájárulás alapján 1 millió forint nyere­ség-visszatérítésben részesít­hették a tagszövetkezeteket. Bővítették a szolgáltatások körét, s bevezették a különfé­le termelőeszközök, gépek köl­csönzését is. Fokozódott az ér­tékesítési tevékenység is: csu­pán tavaly 65 millió forint ér­tékben 2500 különféle hűtőbe­rendezést, köztük 680 mély­hűtőt és csaknem 100 hűtő­kamrát adtak el az ÁFÉSZ- eknek. Csillagok után, földi léptekkel M osolyognak azok a fiatalok, akik író-olvasó ta­lálkozókon megkérdezik, hogy ki a példaké­pem? Ugyanis azt felelem: a nagyanyám. Elmondom milyen is volt a nagyanyám. El­mondom azt az elkoptathatatlan emléket, ami ott rejtő­zik az agysejtek szürke mezején, a gyűrődések halmai alatt. Húsz év ködfalán nézek át és látom szikár alak­ját, amint átmegy az udvaron. Kézé sosem üres ezen a képen. Kapát, ásót, fejszét, kosarat visz, s valami célja van útjainak, tetteinek. A sors úgy hozta, éve­ken át anyám helyett is ő nevelt. Arról, hogy keze munkáját dicsérte a kiskertben a palánták rendje, a karókhoz kötözött rózsák sorakozása, a bemeszelt ház­fal, a súrolt küszöb. Öt dicsérték tavasszal a tojásból kibúvó kiscsibék, kiskacsák. Rá emlékeztek a mindig a helyükön lévő szerszámok a fészerben, s ő maga volt mindaz a rend, amire akkor nem is figyeltem. Csak most, sok év múlva látom miként tartozik az a falusi öregasszony szigorú arcával, ráncokkal a homlokán, ehhez a rendhez, nyugalomhoz és erőhöz, öreg korá­ban is friss volt, korán kelő és határozott. Ügy tűnik, hat elemijével is mindent tudott a világról. Mindenre válaszolt, és én mindent elhittem neki, még a mesé­ket is. Ma már azt is tudom, hogy a képzelőerőt tartot­ta ezzel ébren. Szerette a fákat, a madarakat, és akár­milyen különös, sajátosan tisztelte a Napot. Tudta, a jó idő a falusi ember sorsát mennyire meghatározza. Tudta, az időben elvégzett munka a kertben, a mezőn, vagy szőlőben — volt egy kis szőlőnk is — milyen fon­tos. Olyankor kérlelhetetlen volt mindenkihez, de ő maga járt elől a korai felkelésben, a munkában. De hát azért csak van „költői példaképem” vagy egyéb eszményképem is? Ezt is megkérdezik. Van. Kell is, hogy legyen. De róla nem mindig tudom, ho­gyan élt a mindennapokban? Elmondom, hogy az egy- sorsúakat nem az ünnepi, hanem sokkal inkább a köz­napi dolgok kapcsolják igazán egymáshoz. A romanti­ka szép, szükséges. De nem lehet mindenki világhírű felfedező, vagy sportoló. S ezekről a hírességekről csak jót tudunk, s rendszerint csak jót és szépet akarunk tudni. Meglepődünk, ha előbukkan egy-egy emberi gyöngéjük. Pedig attól nem kevesebbek, nem jelenték­telenebbek, mint ahogy a nagyanyám sem az, mert nem volt világhírű, nem vitt végbe világmegváltó dol­got. Tanáraim között is sok akadt olyan, akikhez szíve­sen hasonlítanék. Sőt, akikhez akarok is hasonlítani! Így talán azt mondhatom, emberi, hétköznapi példa­képeim együttesen késztetnek olyan magatartásra, amit jónak gondolok. De hát egyáltalán nincs más példa­képem? Mert végül azért ezt is firtatják? De igen. Vi­szont talán eszményképnek nevezném. Hozzájuk in­kább azok az eszmék, művek, jelentős tettek kötnek, amelyek, szeretném, ha gondolataim, sorsom útját meghatároznák. Amelyek a mindenkori mércét jelen­tenék! Akármilyen nagy emberek is eszményképeink, való­jában keveset tudunk róluk, sokkal-sokkal kevesebbet, mint azokról, akik körülöttünk élnek, s nagy akarat­erővel, szívósan, konokul helytállnak a hétköznapok­ban, s válnak megvalósítóivá az eszményeinknek. E kettőt tehát már jó ideje nem választom el egymástól. Sokan összetévesztik a hírességet, az ismertséget a valódi emberi nagysággal, olyanokéval, akik maradan­dót hoztak létre, másokért harcoltak, küzdöttek. 1 a nincsenek köznapi példaképeink, nagy esz­ményeink is hiteltelenekké válnak! Hiszen a nagy emberek személyében gyakran csak az elért eredményt látjuk és csak kevésbé az oda­vezető, nehéz utat. S szememben annál is nagyobbra nő nagyanyám alakja, élete, küzdelme, mert tudom: nem várta őt ezért semmiféle külön elismerés, hírnév, sem a halhatatlanság valamiféle reménye. Végezte azt, ami egyedül rá várt. S jutalma sem volt más, mint a becsületes élet sok, kis öröme, s a csupán percekkel mérhető nyugalma, jó érzése. De mindig emelt fővel járhatott az emberek között. Ezért példaképem a nagy­anyám! Bár az ember a csillagok szerint tájékozódik, földi mértékekhez szabja lépteit. K. D. H

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom