Pest Megyi Hírlap, 1974. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-03 / 28. szám
8 nMf/Wflp 1974. FEBRUÁR 3., VASÁRNAP j--------------. fénytelen őszi I Szürke, | nap volt Vo----------------- ronov gumicsizmát húzott, felöltötte körgallérját és elindult. A kórházi ételeken tartott vadászkutyája lihegve forgolódott, igyekezett mellette az ázott agyagos úton Fialkovszkij kunyhója felé. Az öreg éppen a lehullott faleveleket söprögette az udvaron. Amikor észrevette az érkezőt, söprűjét a fának támasztotta és eléje sietett. — Na, döntöttél? — Mire való nekem egy ilyen jószág, a nyolcadik emeleten? — kérdezte vissza Voronov, és átnyújtotta a póráz végét. — Fogd. Az árát te szabod meg... Fialkovszkij átvette a kutyát, aztán a szíj végét a kerítésdrótba akasztotta, ő maga bement a házba. Csakhamar egy köteg pénzzel jött vissza. — Ne számold. Becsületes árat számítottam! — Rendben van! — mondta Voronov és úgy látta, hogy az öreg gúnyosan néz rá. Kezet fogtak körül se nézett, a kutyára rá se szólt — elindult. Nehéz volt a járás a csúszós, ázott úton. Az erdő szélén kigombolta a gallérját és mélyet szívott a nyirkos, gomba illatú levegőből. Nem először járt itt, az erdőben, de úgy érezte, hogy most utoljára. Éles szemmel figyelt mindent, meg akarta őrizni az őszi erdő, a rothadó levelek, a nedves föld illatát. Leült egy padra, amelyen két betű volt bevésve „L+Z”. Ünnepélyes, SZERGEJ NYIKITIN: Első fagy mégis szomorú hangulatban volt.-----------------------j mire az Be sötétedett, I egyetlen------------------------ házból ál ló kis faluhoz ért. Ahova betért, a kis ház konyhájában, az asztal mellett tíz év körüli kislány ült nyitott könyvnél és csendesen sirdogált. — Na, mi az? Nem megy? — kérdezte, miközben levette körgallérját. A kislány fel se nézett a könyvből, nem is válaszolt. Voronov a kislány mellé lépett. — Hol van a nővéred? — Elment... Voronov megkérdezte, melyik példa nem megy, elolvasta, majd hosszan nézte a kislányt, és arra gondolt, talán most látja utoljára ezt a törékeny kis arcocskát, a haj- fonat-farkincával. — Mi ebben a nehéz? — kérdezte aztán. — A vasútállomáson nyolc vagon vesztegel, mindegyikben ötven tonna szén... Elkezdte magyarázni, de mert a kislány tovább is csak az asztalt nézte, kitartóan, lecsapta a könyvet. Cigarettát vett elő és rágyújtott Kintről futó léptek hallatszottak. Egy asszony léptei, aki lihegve, kendő nélkül, csak puha, könnyű sállal a fején, szinte beesett az ajtón. — Ó! — kiáltott fel, az ajtófélfának dőlve. — Te már itt vagy? Levetette a cipőjét, papucsot húzott, egy üveg vodkát és néhány halkonzervet rakott az asztalra. — Te sírtál? — fordult a kislányhoz. — Nem megy? — Nehéz fejű... — szólalt meg Voronov. Az asszony még egy üveg uborkát is tett az asztaira, majd összeszedte Ljusza könyveit, füzeteit. — Majd később megcsinálod ... most eredj át Manyká- hoz játszani! Becsukta a kislány után az ajtót és hevesen átölelte Vo- ronovot. Szorosan szorította magához, aztán szenvedélyesen csókolni kezdte. — Az utolsó éjszakánk... — suttogta. — Megmondtam; nyáron eljövök szabadságra! — Nem jössz! A férfi kibontakozott az ölelésből és újabb cigarettára gyújtott. Nézte az asztalon a Nagymaros Dobrovits Ferenc festménye vodkát és a konzervet, meg az uborkát... — Igyunk az elválásra... — mondta az asszony és kipirult arccal nézett Voronovra. „Csak nehogy sírni kezdjen itt nekem... — gondolta a férfi. — Nagyon szeret. Majd éjszaka telesirja a párnáját ...” —;------------- az asz| Átölelte | szonyt,----------------- érezte a vé konyka ruha alatt az erős vállakat és maga elé képzelte a testét... — Várj, bereteszelem az ajtót! ... Éjszaka a sarakban szüntelenül világított a rádió zöld lámpája- A rádió hol elcsendesedett, hol felhangosodott. Halvány fénye elég volt Voro- novnak, hogy lássa Vaszenyka arcát, akinek sötét haja szét- borzolódott a fehér párnán. „Legalább hat évvel idősebb nálam... — gondolta. — Egyszerű falusi asszony, nem ismer semmit a világból... Egyszer talán tényleg eljövök szabadságra...” Hirtelen eszébe jutottak az őszi hajnali vadászatok, a szenvedélytől reszkető kutyája, az erdő kesernyés illata, az erdei út az alkonyaiban, és Vaszenyka tiszta kis háza, a tarka szőnyegekkel — és szinte meghatódott. „Eh! Hiszen nem megyek el örökre! Elutazom, de még jobb lesz ismét visszatérni, ha úgy jön ki. És az lesz az igazi ünnep!” Megkönnyebbült a gondolattól. Reggelire teát ittak, Ljuszka elindult az iskolába, ő is az órájára nézett: — Ideje menned •.. — mondta Vaszenyka, de egyikük se mozdult. Az asszony merően a padlót nézte és ült, ölhetett kezekkel az asztal mellett. Végre elindultak. Fagyos, zuamarás reggel volt, éles és csípős a levegő, bár ragyogott a nap. Az úton már gyönge jég, a fákon pedig a zúzmara pattogott.-------------------- mentek egyI Szótlanul I más mel- . -------......., letk Az eréb en c^nd yolj, mint teg- i nap; de egészen másfélé. Nem süket és vattás, hanem a lábuk alatti ropogástól felvert csend. Az erdő szélén megálltak, Voronov nem akarta, hogy az asszony tovább kísérje. — Viszontlátásra! Majd írok ... — mondta halkan. Vaszenyka keze hideg volt, és bár az arca égett, mégsem csókolta meg Voronovot, pedig nehéz volt megállnia. Voronov elindult és csakhamar eltűnt a fák mögött- Amint sietett az állomás felé, maga elé képzelte az asszonyt, ahogyan baktat hazafelé, egyedül, lehajtott fejjel, kezét a saljába bújtatva, körülötte pedig szikrázó, ragyogó, törékeny csend... (Fordította: Antalfy István) Szomszédok K edvenc lapomban a következő apróhirdetést olvastam: Elcserélném főbérleti lakásomat hasonlóra, esetleg ráfizetéssel. Jelige: „Leinformálható szomszédok”. Szomszédjaim ugyan vannak, de elcserélni való lakásom nincs. Ennek ellenére levélben találkozót kértem a hirdetés feladójától. Csendes kis budai eszpresz- szóban beszélgettünk. — Zevernyák Béla — mutatkozott be a negyven év körüli, jól öltözött férfi. — Nagyon kíváncsi vagyok, miért ragaszkodik ön a leinformálható szomszédokhoz? — kérdeztem Zever- nyákot. — Ne haragudjék, de ez természetes. A szomszédok nagy szerepet játszanak az ember életében. Kedves uram! Az első főbérleti lakásom a Fehérszeder utca ljB-ben volt. A bal oldali szomszédom egy trombitaművész, éjjel tizenkettőtől reggel hatig gyakorolt. Képzeljen el egy Trombitás Frédit, aki egész éjjel fújja. A jobb oldali szomszédom pedig kutyaidomári képesítéssel rendelkezett. Neki köszönhetem, hogy ma már hallás útján meg tudom állapítani: a fal mögött egy kétéves ír szetter ugat-e, vagy egy javakorabeli, négy gyermekkel rendelkező spaniel. — Innen ugyebár elköltözött? — Gratulálok a fantáziájához! Az új lakásom a Szomorúfűz utca 74-ben újabb izgalmakra adott okot. Sajnos, későn tudtam meg, hogy az egyik szomszédom csatárjátékos az NB I-ben. Ha győz, a szurkolók szerenádot adnak az ablaka alatt. Ha a pályán kihagyott egy nagy helyzetet, a drukkerek pfújoló kórust alakítanak a folyosó közepén. A másik szomszédom egy kikapós hölgy volt, Rumos Yvette. Reggel négykor még édesbús magyar nótákat énekeltek a vendégei, és dur- rogtak a pezsgősüvegek. Mondanom sem kell, hogy. . , — Elköltözött, . . — A Kenőszappan utca 40-be. A két szomszéd közül az egyik hangmérnök volt, aki rajtam próbálta ki, hogy hány fon erősségű zajt képes elviselni az emberi szervezet. A másik oldalamon egy tornatanár lakott, akinek a felesége féltékenységi jeleneteket rendezett: éjjel-nappal veszekedtek. Nem bírtam tovább és elköltöztem. Az Eukaliptusz köz 3-ban a bal oldali szomszédom másképp látta a nemzetközi helyzetet, mint a jobb oldali szomszédom. Nekem serdülő korú fiam van. Nem akartam, hogy helytelen politikai nézeteket hallgasson a falon keresztül. — Azért nem minden lakásban vékonyak a falak — jegyeztem meg halkan. — Ez igaz, de ilyenkor sokat segít a falra helyezett üres pohár, amely felerősíti a hangokat. De, hogy folytassam a történetemet, az is fontos, hogy a szomszédod felesége ne öltözzön elegánsabban, mint a saját nejed. Ebből is családi perpatvar született. A szomszédunk pozíciója, társadalmi állása ne legyen olyan, hogy irigykednünk kelljen rá, de ő se irigyelhessen minket. Éljen példás családi életet, de nem túlságosan, mert akkor szembetűnőbbek az én apró botlásaim. Most már megértheti, miért ragaszkodtam ahhoz, hogy pontos információkat szerezzek a szomszédjaimról. Egyébként a múlt hónapban végre szerencsém volt. A Pantalló tér 16-ban, mindkét szomszédom csendes, magának élő, halk szavú virágkertész. A lakásukban a leghangosabb az aranyhal. Sejtheti, milyen boldog voltam. Sajnos, egy hét múlva mégis kiderült, hogy lehetetlen emberek. Idegesíti őket, hogy a lakásomban robbanómotorokkal kísérletezem, és amikor éjszakánként részegen jövök haza, verem az asszonyt. Már el is költöztek mellőlem. . . És most itt állok a teljes bizonytalanságban: ki tudja, milyen szomszédokat kapok. . .. Galambos Szilveszter URBÁN ERNŐ: Hallali A hölgy amúgy is jókarban van, igazi érett szépség, de most valósággal virul: épp csak odalehélt, finom arcfestékén átüt az izgalom pirja. — Ez igaz? — kérdezi, miközben kávét szolgál föl és egy kerekes italszekrényt is a kezünk ügyébe gördít. — Hozzám jött, csakis hozzám, nem a férjemhez? Meg is őrülök! Mivel keltettem föl én és csakis én a televízió érdeklődését? — Asszonyom master, azaz: falkanagy, ha igazat beszél a fáma. Nő létére! Ez akkora szenzáció, hogy párját ritkítja. Ráadásul a sporttársai is csupa nők... Így van? Jól vagyok értesülve, asszonyom? A hölgy úgy dől hátra, hogy emel egyet a fején, kezeszárát végignyújtja a fotel karfáján, és elégedett, kegyosztó mosollyal mondja: — Először is semmi „asszonyom”, hagyjuk a ceremóniát. Zizi vagyok és kész. Zi-zi. Másodszor: ki informálta és hogyan? Gúnyos vagy elismerő hangsúllyal? — Lelkendezve! És nem más, mint tóállományuk gazdája. Maga Pikó Bence. — Ö, a Bence! — mosolyog ismét a hölgy. —Príma ember. Világravaló ember. Igazi aranyparaszt. Régen ismeri? — Olyan ... két éve. De csak futólag. Minthogy..két esztendő alatt mindössze kétszer beszéltem vele Először ő keresett meg. Azzal jött, hogy nagy tisztelőm, falusi ügyekben valóságos orákulumnak tart, így hát adjak neki tanácsot: mi módon és miféle fórumok hozzájárulásával létesíthetne lovas- iskolát. Társulásos alapon, a rokonság bevonásával. Ök is jól járnának meg a nyugati nyaralóvemdégek is. Ök keresethez jutnának, a nyugati urak és hőinek viszont tóhoz. És hol? Mindjárt a vízpart közelében, anélkül, hogy az állami gazdasági lovasiskőlához ötven-hatvan kilométereket kéne autóz— Aha, eszerint maga okosította föl Bencét?! — Ugyan! Megmosolyogtam, annyira képtelennek találtam az ötletét. Néztem is, nagyot néztem a minap, amikor túl a félszigeten egy tófejes reklámtáblát pillantottam meg az országút partjába ütve. És még nagyobbat, amikor kisült, hogy hagyján a nyugati ügyfeleket, ősztől késő tavaszig egy falkavadász-tár- saság „üzemelteti” a Plkó Bence lovait... Mondja, asszonyom, bocsánat: Zizi! Maga volt ennek a bizonyos vadásztársaságnak a megszervezője? — Nyert. — Ki inspirálta? A hölgy derül, kacsint, és nevetve mondja: — Leó Tolsztoj. — Tessék? — Jaj, ne vágjon olyan értetlen, faramuci képet — élvezi ki meghökkenésemet a hölgy. — Engem bíz’isten Tolsztoj inspirált. Egész pontosan a Háború és béke filmváltozata. A szovjet. Emlékszik? Van benne egy pazar, egy... halában izgi jelenet. Amikor Natasa, a bátyja, meg egy öreg szivar, egy kicsit már gyagya, távoli rokon, lóháton űzik a vadat. Emlékszik? — Emlékszem. — Arra is, hogy micsoda elegáns, micsoda... kivételes jelenség volt azon a kecses, hollófekete paripán Natasa? Nohát! ö lett az eszményképem! Jól van, nem vagyok már csitri és az alakom se olyan szilfid, mind Natasáé, de azért... A hölgy megforog kissé ültében, mutatja, hogy kebel, nyak, váll és darázsderék dolgában még bátran fölvehet! a versenyt a fiatalokkal, majd lesüti a szemét és így folytatja: — Nevessen ki: még ábrándoztam is. Lóháton láttam magam. Vágtázva, vadat űzve, szemközt a széllel... Aztán maga a parforce, a falkavadászat témája kezdett érdekelni. Magyar könyv ilyen tárgyú nincs, így aztán Londonból kellett meghozatnom a megfelelőt. Rudi, a férjem volt a beszerző. Éppen valami tudományos konferencián szerepelt odakünn ... Várjon csak. A hölgy fölpattan, igen virgonc, igen ruganyos járással átvág a szobán, így is jön vissza, és egy albumszerű, bőrbe kötött könyvet nyom a kezembe: — Itt van, ez az — mondja. — Lapozzon bele, nézegesse, én mindjárt jövök. A könyv ritka-szép, gazdagon illusztrált kiadvány. Színes fotói nemcsak a szemet gyönyörködtetik — beszédesek is. Íme: mindjárt kezdő képnek itt a kopófalka. Egy tucat fekete-fehér és egy tucat vörös-fehér kopó. Élükön a leggyorsabb lábú indító ebek, a vezérebbel. A huntsmanok (kutyások) és a whipek (ostorosok) tartják őket pórázon. Szabadon csak akkor száguldanak majd, ha a vezéreb scent-et, azaz szagot fogott, és a master, vagyis a falkanagy a hajtásra jelt ad. A következő képen lóháton, piros frakkban és cilinderben hölgyek és urak sorakoznak föl. Készen arra, hogy teljes erőből, azaz parforce és végkimerülésig űzzék a vadat, híven azokhoz a ceremóniákhoz, amelyeket még VIII. Henrik szedetett lajstromba. És mennyi kép még és mennyi izgalmas jelenet, egészen a pillanatok pillanatáig, amikor is a halálra hajszolt vad megáll, moccani se tud többé a kutyák gyűrűjében, és a master megfújhatja a hallalit. Lapoznék, hogy lássam, vajon a kill, a kegyelemdöfés jelenete is meg van-e örökítve, de ki szólal meg, ki áll elibém olyan ragyogva, mintha színházi fényszóró világítaná meg? Zizi asszony! Még pedig valósággal a könyvből kiollózva, a legpompásabb falkanagy-j elmezben. — Nos? — mondja. Milyennek talál? Méltó vagyok az eszményképemhez ? — Nem is tudom... bámulok rá. — Cilinder, frakk, lovaglónadrág, csizma.. Volt Natasának egyáltalán parforce jelmeze? — Ö, maga szószerinti ember! Az összbenyomását kérdeztem. Ide nézzen: még hallali-kürtöm és vadászkésem is van... Nos, milyennek talál? A könyvhöz, az angol mintához képest! — Mit mondhatnék? Igazi lady! De mit szólt a férje? Valóságos vagyonba kerülhetett ez a ragyogó... miegymás. A hölgy leül, maga mellé, a szőnyegre helyezi fátyollal átkötött cilinderét. Rá a fényes kürtöt és a veretes tokmányú vadászkést. Majd hátradől és a lovagló ostorát hajlítgatva mondja: —O, maguk férfiak! Maguk a legtisztább örömet is elsajnálnák tőlünk! Pénz, pénz, mindig csak a pénz! És a saját sokkalta költségesebb passzióik? Az én Rudim, mint tudja, vi- ^torlás-bolond. Tényleg vagyonokat költ a teknőjére. Törődik is vele, hogy nekem víziszonyom van. Hohó, még jól is jön neki,
