Pest Megyi Hírlap, 1974. február (18. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-03 / 28. szám

1974. FEBRUÁR 3., VASÁRNAP

‘X/íúiap

„A magunk problémáiról — világszínvonalon”

Beszélgetés Karinthy Ferenccel

Nagy sikerű drámák, remekbe szabott elbeszélések teszik emlékezetessé Karinthy Ferenc írói munkásságának utóbbi évtizedét. „Bösendorfer” című egyfelvonásosa világsikert aratott: csaknem negyven országban játszották. Másik színpadi műve, a „Gőz”, hasonló szériához közeledik, mind az európai, mind az amerikai színházak sorra műsorra tűzik. Az író hazai népszerűségét bizonyítja, hogy valamennyi megjelent kötete hetek alatt „eltűnt” a könyvesboltokból, a decemberben kiadott „Leányfalu és vidéke” című novellás kötetét például egy hét alatt elkapkodták. „Hosszú weekend” című új drámáját márciusban mutatja be a Madách Színház, a Szépirodalmi Kiadó még ebben az évben megjelenteti „Európa Amerikában” című elbeszélésgyűjteményét, s hamarosan ismét kiadják legtöbbet dicsért és kritizált regényét, az „Epepét”.

Közben rengeteget utazott, kétszer járt az Egyesült Államokban, a múlt év végén pedig az őshazába, a vogulokhoz és az osztjá- kokhoz látogatott. Karinthy ugyanis megmaradt nyelvésznek is, és ezzel a legutóbbi út- jával régi álma teljesült.

— Harminc éve, hogy nem járt nyelvész az őshazában — mondja. Csodálatos találkozás volt, amiben az volt a legizgalmasabb, hogy szegényes vogul és osztják tudásommal mennyire tudom megértetni magam. Nagyszerű érzés volt felfedezni a rokon hangzású szavakat az ugor nyelvcsalád kis lélekszámú közösségének nyelvében. Utazásomról az Űj írásban számolok majd be.

A szovjetunióbeli utazást újabb út követte: január 25-én az USÁ-ba repült. Egy nemzetközi irodalmi díj odaítélésében kapott jelentős szerepet, zsűritag lesz.

— Minek tulajdonítja drámáinak külföldi sikerét?

— Köztudott, hogy a magyar íróknak — éppen a nyelvi sajátosság miatt — nagyon nehéz a dolguk a nemzetközi piacon. Sokkal jobbat, vagy érdekesebbet kell írnunk, mint angol, német, francia, orosz, vagy olasz nyelvű -kollégáinknak. Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar irodalom csak akkor lesz versenyképes, ha nem utánozza a divatot, hanem ahogy Illyés Gyula megfogalmazta: a magunk problémáiról kell beszélnünk — világszinten. Meggyőződésem, hogy akár a Lágymányoson, akár Afrikában fúrunk le a földbe, a fúrási pont közös. Az a fontos, hogy nagyon mélyre fúrjunk le, nem szabad a felszíni réteg kiásásával megelégedni. Hogy felfigyeljenek ránk, ahhoz persze szerencse is kell, őszintén mondom, nem számítottam ilyen hangos nemzetközi sikerre.

drámaírónak vallja

— Prózaírónak, vagy magát?

— Elsősorban prózaírónak. Nem véletlen, hogy drámáimnak túlnyomó többsége prózai munkámból született. A prózai mű sikere attól függ, hogy tetszik-e vagy nem, kiadják-e vagy nem. A színpadi siker ennél sokkal összetettebb: melyik színház mutatja be,

ki rendezi, kik játsszák, ki a díszlet- jelmeztervező. S még ott a közönség: minden este, ahányszor játsszák a darabot, le kell győzni. Ez egyben viszont a varázsa is a drámaírásnak, a sikert tapsban, előadásszámban is mérik.

— Prózai, vagy színpadi munkáinak a témája legtöbb esetben a jelen, illetve a közelmúlt. Mi ennek a magyarázata?

— Nagyon egyszerű: csak a mai élet érdekel. Ügy érzem kötelességem, hogy a máról beszéljek.

— Az Epepe, mintha kilógna a Karinthy- képből?

— Én is azt hiszem, nem tudok mást man dani, bennem volt ez a regény, mert nemcsak a jelen, a jövő is izgat.

— „Szorgalmas” írónak tartja magát?

— Ez nézőpont kérdése. Sokak szerint nagyon termékeny vagyok. Pedig erről szó sincs. Nagyon lassan dolgozom, általában naponta 20—30 sort, de ezt következetesen, konokul végrehajtom. Máskülönben nyári és téli időszakom van. Télen kizárólag délután és éjszaka dolgozom, későn kelek. Nyár elején Leányfalura költözöm, itt már hajnalban fenn vagyok és asztalhoz ülök. A nap további részét focizással, fejeléssel, lábtenisszel, úszással töltöm. Élvezem az életet, játszótársaim 10—20 éves fiúk. A sport egyébként is hozzátartozik életemhez, nem tudok létezni nélküle. Életfilozófiám: élni az életet, minél lazábban.

— Korábban több írása is megjelent a Magyar Nemzet hasábjain, az „Epepe” folytatá sokban került a lapba.

— Tíz évig „nyelveltem” az újságban, i ma is a lap munkatársa vagyok. Nagy fájdalmam, hogy az újságírás és az irodalom el szakadt egymástól. Apám idejében ragyo- góbbnál-ragyogóbb regények jelenték meg folytatásokban az újságokban. Igaz, akkor az irodalmat nem tartották el, a megélhetés biztosítása az íróik dolga volt. Számomra öröm. hogy az íróknak nem kell gürcölni a megélhetésért, de úgy érzem, több írót „tart el” az állam, mint ahány író van. Az a különös helyzet alakult ki, hogy legtöbben lenézik az újságokban közölt folytatásos regényeket, szerzőik „gyanússá” válnak, mintha kizárólag a pénzre utaznának. Boldoglennék. ha sikerülne feléleszteni álmából Kosztolányiék hagyományát, mindenki nyerne vele: az újság, az irodalom, s legfőképpen az olvasóközönség.

— Mint nyelvész: hogy látja a magyar nyelv változását? Gyakran hallani, a fiatalok elcsúfítják a nyelvet...

— A fiatalok mindig „elcsúfítják” a nyelvet. Mégsem féltem a magyar nyelvet, mert hallatlanul nagy az öntisztulási készsége. A nyelv örökösen változik, s ez nem baj. Még a hivatali nyelvtől sem kell félni, mert időtlen idők óta nyekereg és magyartalan: az élő nyelvet nem képes megfertőzni.

Pethes Sándor

LUKACS FERENC:

Csúszdán jöttek a csomagok

A

z Öreg úgy mozgott, mint egy lajhár, kettőt fordultunk, mire megemelte kezét. Tizennégy kocsink állt bevetésre készen, de a targoncások elaludtak. A csúszdáról meg zúdultak a csomagok veszettül. Éjfél óta nem szusszantunk egyet. Végre megszűnt a zakatolás. Azt mondja a Hosszúhajú:

— Figyuzod az Öreget? Ebbe hálni jár a lélek!

— Azért jött, hogy mozoghasson — mondtam.

— Itt aztán mozoghat — vigyorgott a Hosszúhajú.

— Gyújtsunk rá — javasolta az Egyetemista.

Mintha erre várt volna, morrant egyet a gép, és kezdődött elölről az egész átkozott zakatolás. Apró csomagok özönlöttek le a csúszdán, még tízkilósak sem lehettek, de szorosra kötözték őket és nem tudtuk beakasztani Ujjúnkat a madzag alá.

— Két kézzel, pajtikám, két kézzel — biztatott bennünket a Hosszúhajú, és magához ölelt vagy hét csomagot. Megnézte a felsőt.

— Nyomtatványok, az isten verje meg a sok rohadt bürokratáját.

— Én a győri kocsit raktam, a kis háromkerekű tákolmány megtellett tíz perc alatt.

— Kerítek üres kocsikat — mondta az Öreg, és kibattyo- gott az udvarra.

Közben előkerültek a targoncások, valahol piálhattak, mert gyanúsan csillogott a szemük.

— Szakikáim, ha éppen ráérnek, ezeket tüntessék el — mutattam a teli kocsikra.

Egymásra vigyorogtak. Az egyik hórihorgas suhanc volt, a másik idősebb, görbehátú, csontos alak.

— Nem az ügetön vagyunk, kisöreg. De azt se bánnám, ha az ajtóhoz töfcnák őket —

hunyorgott a Görbehátú.

— Aztán tudja, mikor?... Majd ha az ebihal bálnát ellik a sörös korsójába — nevettem a szemébe.

— Akkor ittmaradnak — mondta pofátlanul és rátelepedett az egyik csomagra.

A Hosszúhajú rákvörös lett. Odaugrott, a gallérjánál fogva felemelte és megrázta.

— Büdös neked a meló, te szájtáti?! Csináld, mert púposra verem a fejedet is — ordította a fülébe. A Görbehátú elsápadt. A Hórihorgas meg felkapott a targoncáról egy vasrudat. Mögéje léptem.

Ekkor megállt a gép. A csúszdán elakadtak a csomagok, az alján levők nagy csat- tanással levágódtak a földre.

hogy a vitorlás-portyáin nem vágyók vele. És az ismerőseimhez tartozó férjek?ök talán különbek? Az egyik akkora vadász, hogy már nem is tudja, hány puskája van. A másik a mini- vasutaik őrültje, és egy-egy picurka mozdonyért számolatlanul hajigálja oda a százasokat. És így tovább. Mit mondjak? Megváltás volt, valósággal kapóra jött a barátnőimnek... hogy a mellőzött, kisemmizett asszonyok nevében előálltam a falkava- dászat ötletével

— Megkérdezhetem: csakis barátnői alapon történt a toborzás?

— Hát... a mag csakugyan a legszűkebb barátnői köröm volt Ez a kör aztán kibővült. Olyanokkal, akiknek a férje felelős valaki, tekintéllyel bír, de olyanokkal is... persze szigorúan megválogatva ... akik a self-made-man feleségek kategóriájába tartoznak. A lényeg: megvagyunk, együtt vagyunk, sőt mi több: a társaság zöme már lovagolni is megtanult

— És a kutyák? Bocsánat... a köpök? A kopók szintén együtt vannak már?

— Még nem. De vagy egy tucat kölyket azért már sikerült fölhajtanunk. A színük nem lesz az előírásos, sajnos, de mit csináljunk? A kezdet mindenben nehéz.

— És a betanítás? Tudtommal be is kell tanítani az ebeket

— Jól tudja. De ezt a gondot mi már letudtuk. Olyan tanítómestere lesz a falkánknak, de olyan ...! Hiszi vagy se, valóságos nyomozást kellett indítanunk. És hova vezettek a nyomok? A volt d.-i gróf falkamesteréhez. Bizony... Most mit nevet?

— A véletlent —, mondom. — Minthogy ezt a bizonyos hajdani falkamestert én is ismerem. Öreg már, olyan öreg, hogy az is nagy tettnek számit nála, ha a házából ki tud totyogni a l-.spadra.

A hölgy felnevet.

— Nekem mondja? — csap egy diadalmasat az ostorával.— De megvan a tudománya. És van egy unokája is. A Jani. ö lesz a mi emberünk, őt tanítja be az öreg. Már meg is alkudtunk vele. Ügy számítjuk, hogy ebek, Jani, lovak, lovaglótudomány, minden együtt lesz nálunk tavaszra. Akkor aztán hajrá: futhat a róka, futhat a falka, zenghet a hallaili! Mi van magával? Miért húzogatja az orrát?

— Ugyan — tiltakozom. — Csak egy aggályom és nem is akármilyen aggályom támadt. Ügy véltem, azzal jöttem ide, hogy maguk, kedves Zizi, holmi sétalovaglósokat minősítettek

át falkavadászattá. Ez a kis... nagyzolás érdekelt volna. Gondoltam: megcsípkedem kissé magukat egy televíziós riportban. Most, a valóságos helyzetet megismerve viszont arra kell gondolnom, hogy mit szólnának a nézők a maguk cilinderes, piros frakkos, igen költséges passziójához?

A hölgy szemöldökei közé ránc fut.

Bosszús, majd haragos lesz.

Ki is tör:

— Mit szólhatnának? Először is a falkavadászat Magyar- országon hagyomány. Haladó hagyomány. Csak éppen halódik. És éppen mi vállalkoztunk a fölserkentésére.

— Milyen hagyomány? Ha-la-dó? — értetlenkedem. •

— Igenis az! A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István honosította meg nálunk. Angol mintára. Bizony. És ezt egy saj- tóembemek igazán illenék tudnia.

A hölgy szeme villámlik egyet, a lovaglópálcát úgy meghajlítja, hogy karika lesz belőle, és most már nem is kioktató, de támadó, leteremtő éllel folytatja:

— És... mi az, hogy igen költséges passzió? Bezzeg a kéjutazások! A maszek zöldségesek, gebinesek és egyéb ügyesek bé nejeinek kéjutazásai! Hol Tokióba, hol a Kanári-szigetekpe, hol meg Ciprusra.' Huszonöt-harmincezer forintokért per koponya! És csakis rongyrázásból! Ez senkit se irritál, igaz-e? Ezt még nem tette szóvá se az újság, se a televízió.,. A mi kultúrált, igényes, testet-lelket üdítő vállalkozásunk viszont... aggályt támaszt magában. Aggályt. Pedig az évi -tagdíj a húsz darab ezrest se éri el nálunk. Csak éppen... közelíti.

A hölgy kiháborogta magát. Talán restelli is, hogy elragadta az indulat. Rágyújt. A gyufa lángját lengetve oltja el, és fanyar, felemás kis mosollyal mondja:

— Még valamit... Az én férjem, hiszen ismeri, kutató mérnök. A szakma kiválósága. Jól keres, találmánya is akad egy-kettő és a jövedelemadó befizetését se hanyagolja el. Az ő dolga tehát, csakis az övé, hogy engem hogyan és mekkora ösz- szegel dotál. Nem igaz?

— Semmi kétség —, ismerem el.

— Akkor... aggály törölve! — nevet a hölgy. — Tavasz- szal simán megcsinálhatja rólunk a filmet. Színesben. Mert az meg az én dolgom, és csakis az enyém, hogy helyt álljak magamért. Legyen nyugodt, a nézőknek is a szemébe mondom, hogy téved és rosszul ítél, aki elirigyli tőlünk a decens, kultúrált, testet is edző szórakozást.

— Mi a betyár istent csinálnak maguk ott?! — ordított fontról valaki.

— Semmi vész! Az alkalmisok szórakoznak — kiáltotta fel a Görbehátú, de remegett a hangja.

— A targoncások... —

kezdtem. A műszakvezető jött A Hórihorgas leejtette a vas- rudat.

— A szocialista brigád érkezik — szellemeskedett fentről a fickó.

— Ha még egyszer maguk miatt leáll a gép, elmehetnek! — mért végig bennünket a műszakvezető.

— Maguk meg vigyék már el a kocsikat — szólt a targoncásokra.

\

égre elvontatták őket, az Egyetemista meg elment, hogy megnézze, mi van az Öreggel. Míg visz- szataláltak, mi a földre pakoltuk a csomagokat, külön kupacba, számozás szerint. Négy kocsit raboltak egy rakodó brigád orra előL — A sínek mellett géppisz- tolyos vasutasok sétálgatnak — csodálkozott az Egyetemista. Nevettünk.

— Hát persze! A múlt héten is három tolvajt fogtak. Az egyik eljött alkalmi munkára. Kibontotta a csomagokat és egy óvatlan pillanatban usgyi, vitte is a cuccot a síneken túlra. Ott már várta két társa. Azt mondják, húszezer forint értéket fújtak meg négy éjszakán — meséltem neki.

Három óra felé járt, a gép fokozta az iramot, csipkedni kellett magunkat. A Hosszúhajú bikagyerek volt, tízesével egyensúlyozta a csomagokat, mázsás terhével még csak nem is szuszogott. Mi az Egyetemistával ötöt raktunk .. egy..VVWUWCL

véhez kapott és megroggyant. A Hosszúhajú átölelte és leültette a csúszda szélére. Begyulladtunk, mert kék volt a szájaszéle, és alig pihegett. A Hosszúhajú toporgott egy darabig, aztán úgy döntött, hogy rári vall.

— öregapám! Nem azért melózik, hogy feldobja a bakancsot Ücsörögjön félóráig, mi bírjuk maga nélkül is. Akkor pipiskedjen, ha jön a főnök.

— Az nem lesz jó, majd beülök egy kicsit a vécébe — ha- bogta az öreg és elbotorkált

— Elege van — mondta az Egyetemista.

— Főtechnológus volt. Kétezer forint a nyugdíja. De szereti a pénzt, meg azt mondja, kell neki a mozgás, mert szívbajos — mondtam.

— Mozogna inkább a sétatéren. De beszélhettek neki. Nem marad addig veszteg .. • — mondta a Hosszúhajú.

— Pihent agyú öreg Képzeljétek: kilépte a kocsik távolságát, megszámolta, hány csomag fér rá egyre, osztott, szorzott, és kihozta, hogy ő egy éjszakai műszakban 27 kilométert gyalogol és hét va- gonnyi csomagot cipel — mondtam.

P

irkadt. Mi tapasztaltabbak tudtuk, hogy vége a nagy hajtásnak, hajnalra elfogynak a csomagok. Egyesével gurulnak, és ilyenkor néha tíz-tizenöt percre is leállt a gép. A szomszédos csúszdán már régóta nem volt mozgás. Szőke, jóarcú fickó jött át egy vietnami sráccal.

— Van tűzetek? — kérdezte. Adtam.

— Jó kis torna ez, mi? Nálunk éjfél felé nagy havaria volt. Nem tudtunk szerezni kocsikat — mesélte.

Láttam, hogy először van.

— Hogy csöppentél ide? — kérdeztem.

— A Gyöngyösön vagyok szakács. Javítják a hajónkat. Most bútoroztam be a szobámat, gondoltam, pár napra beszállok. És te?

— Sofőr vagyok, karamboloztam. Megundorodtam az

egésztől. Esti gimibe járok Jövőre befejezem. Addig ezt- azt csinálok — mondtam neki.

— Te úgy nézel ki, mint egy díj birkózó — fordult a Hosz- szúhajúhoz.

— Frászt — a Hosszúhajú rálépett a csikkre és nekitámaszkodott a falnak —, a meló teszi, édesapám. Én nem rezei ek be tőle, csak fizessenek. A régi helyemen a góré be akarj rántani egy szemét buliba. Beköptem. Leültették. Én meg otthagytam az egészet. Nem izgalmas... rakodó vagyok, bárhol megélek. Keli is a guba, három srácom van. Ezt jól összehoztam huszonnégy éves koromra. Igaz, a fene bánja, az asszonnyal kijövünk.

— Te hová jársz? — kérdezte az Egyetemista a Vietnamit.

— Én végzek Műszaki Főiskola első év.

— Te lenni jó munkás — nevetett rá a Szakács.

— Tanulom, dolgozom, otthon maradt bombázásban egy menyasszony és senki — mondta és elhallgatott.

— Én a bölcsészkarra járok. Itt lakunk a Rákóczi úton majd eljössz hozzánk — mondta neki az Egyetemista.

M

egint előkerült a műszakvezető. Elviharzott mellettünk, majd hirtelen visszafordult.

— Ide már elég egy ember. Maguk ketten megraknak egy postakocsit.

A Hosszúhajút és engem szúrt ki.

A sínhálózat első vágányán állt a postakocsi. Mögötte kopár térség, amögött kopott házfalak. Korán kelő vasutasok ígbláboltgk a sínek közÉjtt, á harmadik vágányon mozdony tolatott. Egy mozgópostás jött és a vagon előtt libasorban felsorakoztatott kocsik felé intett

— Ez mind a maguké! Aztán nehogy bekvártélyozzanak a második vágányra. Rábámultunk.

— Azok a vagonok, ott ni, Olaszországba visznek árut. Tavaly nyáron két kölyök besurrant az egyikbe. Lepecsételték a vagont, de két napig még itt állt a szerelvény. Indulás előtt egy betörő feltörte a plombát Az őrök elkapták és megtalálták a két kölyköt is. A rendőrségen jöttek rá, hogy csak egy betörő volt, ketten bokorugrók.

Röhögtünk.

A postakocsit zsákokkal raktuk meg. Volt még egy csomó gyógyszeresdoboz,

könnyűek mint a pille, de óvatosan kellett bánni velük. Élj átszad óztunk vagy két óra hosszat, nem sürgetett senki. A többiekkel az öltözőben találkoztunk. Aztán mentünk az irodába, hogy felemeljük a százast.

— Elbírod? — nevetett rám a Hosszúhajú.

— Tíz óra éjszakázásért a dupláját is zsebrevágnám — mondtam.

— Azt elhiszem. A posta nem fejőstehén — mosolygott az öreg.

— Adja vissza a felét, hogy holnapra is maradjon — ugratta a Hosszúhajú.

— Nekem egyheti zsebpénz — mondta az Egyetemista.

A kapunál megállított minket a portás és szólt, hogy nyissam ki a táskámat. A Hosszúhajúnak megtapogatta a zsebét, a többieknek biccentett.

A

z utcán lekezeltünk, s megállapodtunk, hogy este újra találkozunk. Az Egyetemista meg a Vietnami a Körút felé tartottak és buszra szálltak. Az öreg és a Hosszúhajú villamossal igyekeztek hazafelé, ellenkező irányba. Mi a Szakáccsal gyalog indultunk el, hogy csavarogjunk egyet a napfényes városban.