Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-20 / 16. szám

8

PISI HECYEI

s^£írían

1974. JANUAR 20., VASÁRNAP

Az akrobata hangyák

A szitakötő

A darázs

László Lilla linómetszetei

j—r.----, összevont szemI Varság Dániel | réssel vizsgái ---------------------gáttá a háztetők

■k

özé csúszott ragyás tűzfalat. A mögöttes látnivalót sűrű acélháló mögé rejtette a köd. Január a legszigorúbb hónap, mostohán osztja a derűsebb órát, a kitekintést a világba. Csaknem céltalanul vág neki az esztendőnek. Miféle terv, úti cél mozgatja meg lomhán keringő vérét, szétpattanó forgácsokra zúzott emlékeit, a téltenségre ítélt? Elnehezült tagokkal, fulladozva ténfereg a lakásban, rohamosan gyengülő látásával, szilárd kapaszkodót keresve. Mit is kezdhet kiadós szabadságával? Ismerős országutak, félreeső falvakba torkolló elágazások bukkannak elő az emlékek rései közt. Facsoportok, rámpák és tornyok, mintha kilométereket szaggató géo- kocsi ablaküvegén úsznának el, áttetsző porfüggöny mögött. Izgalmas kalandozás volt eddigi élete. Sokféle praktikus meggondolás vezette rá, hogy az utazó pályát válassza. Ki nem elégülő, nyugtalan képzelete noszogatta, hogy lásson, megforduljon mindenütt, összekapcsolódjon emberekkel, elvegyüljön a színes áradatban. Az effajta kiruccanásokat nem lehet megunni. Dobhártyájára ülepedett hangokat hallott, zajokat, ha lecsukta a szemét: szekérzörgést, motorzümmögést vagy vonatkerekek visszhangos csattogását. Ratata tatta, ratata tatta. A képzeletében támadt zaj egyértelmű volt a mozgással, frissiben megcsodált képek változásaival. Nagyvárosok ingatag körvonalai bontakoztak elő tűnődései közben, de a legapróbb községek is. Céltudatos keringései sokszor járt utcákon, rejtőzve benyíló közökön, melyeket végigrótt sokszor, egyik vállalattól vagy üzemtől a másikig. Feszített lábizmokkal, csaknem szusszanás nélkül rohangá- szott. Mélyen az idegeibe ágyazott úti cél lökdöste előre, az áru kelendősége, az előre kimódolt antré, az egyszerű, de határozott mondatfűzés, a meglepő szófordulatok csillogtatása. Ilyenfajta fogásokkal fordíthatja a figyelmet a „remekművek” felé, „aranyos széphúgai” e’ő- csalogatásával munkájuk gépies fegyelméből.

Semmiféle más munkakör nem hasonlítható ilyen vérpezsgető vállalkozáshoz, mivel körmönfont manővereken, akaratátviteleken alapul, amíg kilendíti őket a holtpontról, így értékelte Varság Dániel képügynök hivatása nagyszerűségét és fontosságát

Most véget ért a körmérkőzés, ez a zseniálisan kiagyalt „rablóulti”, többet nem utazhat, mivel meg'vé- nült. A semmitevésbe kényszerült, összkomfortos fogságába, melyet azzal enyhít, hogy házastársával válthat néhány praktikus tőmondatot, vagy rég megesett dolgokat idézget, jelentőségüket felnagyítva, de különös lelkesedés nélkül.

szokatlanul frissen

HUNYADI ISTVÁN:

Egyik reggel | - ébredt. Virágcsa.

lógató, áprilisi

fény ömlött a külváros részeg akácaira. Varság az úti holmit kezdte bőröndjébe rakosgatni. Homlokára veríték csapódott.

— Hova készülsz, Dániel? Mehet- néked van? Valami régi nőddel találkozol? — ingerkedett vele az asszony.

— Ne bomolj, Ancsa. Mától utazni fogok megint.

Kései országjárás

— Utazni? Nem volt elég a kon- esorgásból? A mosópor szagú, idegen ágyakból? Gőzöd se volt, miféle népség hált bennük.

Futólag pillantott rá, fölindulás nélkül.

— Téged strázsáljalak? A tapétamintát számolgassam a falon? Vedd tudomásul, emberek közé kívánkozom, akikkel szót válthatok. Megszoktam őket.

Elhúzta a száját az asszony.

— A szószátyár természeted. Ismerlek. Én kevés vagyok. Nem bírod az egyhangúságot. A tisztes polgári környezetet.

— Félreértesz, Ancsa. Kell a levegő, a mozgás. Kiszabadulni a kuckóból. Itt megesz a rozsda. Ma éjjel, álmomban is úton voltam.

Az asszony nem feszegette tovább. Makacs vénember ez, véghez viszi, amit eltervelt. A térképet bújta mindig.

— Csomagolok, valami hideget az útra — ajánlotta készségesen.

— Ahogy eddig. Sadarada-juhén ebédelek. Kora délután érkezek a vonattal. Kirázza a lelkem a busz.

Le se vette szemét a férfiról. Bizonytalanul kérdezte:

— Meddig leszel oda?

— Még nem tudom. Sok mindentől függ, meddig maradok.

Megindulás nélkül búcsúzkodtak. Megszokták, hogy távol legyenek egymástól. így volt ez hosszú esztendőkön.

A 'kémlelőablakon kísérte a szemével, amíg a férje beszállt a liftbe.

rfTT-----------f hegyi levegő csap| Balzsamos, | ta meg, ahogy meg------------------ indult a városka

fe

lé. Itt volt megint a Sátor-hegyek tövében. Minden ház régi ismerőse, a dombnak szaladó kertek, az útka- nyarok. „Átugrok Széphalomra, megnézem a Kazinczy-múzeu- mot. Idáig sajnáltam rá az időt — motyogta maga elé. — Az alkotó folyamatok megismerésére fordítottam a legkevesebb figyelmet.” Elhatározta, hogy szobát foglal, aztán végigvonul a városon, a Ronyva- partig. A vállalatok föliratait böngészte, az emblémákat, ahogy eddig. Úgyszólván mindenre emlékezett, arra is, hol találja a fontos személyeket, miféle szobák nyílnak a folyosókról. Arcok is előbukkantak emlékezete fiókjaiból. „Megmaradtak bennem a városok, vándorlásaim színhelyei, a hivatalok belső beosztása, kutató tekintetek és mosolyok, a párbeszédek is. Mi szükségem ezekre a fölösleges részletekre? Haszontalan dolgok, céltalanok ma már. Alapos nagytakarítás kellene, hogy kisöpörjem a limlomot. Sok mindenről maradtam le, a lényeges dolgokról, melyeket őriznem kellett volna, de kihulltak emlékezetem szűrőin. A pálya átmeneti kellékei erőszakosan nyomultak tudatomba, hogy minden mást kiparan- csoljanak emlékeimből — dohogta háborogva.” — „Mindegy. Így sikerült. Nem segíthetek rajta” — tette hozzá.

Mégse jobbra fordult, a Ronyva patak irányába, inkább balra, az

erdős hegyhát kockaköves kaptatói felé. A kertek mélyén illatozó gyümölcsfák csábították. Kamaszos izgalom fogta el, hogy megint csak itt jár ebben a* zegzugos utcájú városkában, láthatta a pöfögő kisvas- utat, ezt a múzeumi járgányt. Nem érzett éhséget, szomjúságot. Feszülő boldogságérzés kerítette hatalmába, mélyeket slukkolt a ritkuló levegőből. „Visszajöttem ide, mielőtt végképp lehunyom a szemem, ezúttal mint magánember, átkozott csomagjaim nélkül. Nem sietek, nem öl a nyugtalanság. Magamat zsaroltam ki az ügetéssel, lihegtem, mint a kengyelfutó...” — morogta elégedetten. *

Váratlan, de azonnali cselekvésre indító ötlete támadt, hogy belépjen egyik hivatalba. Biztosan fölismerik, nemegyszer fordult meg ott a karclapokkal. A könyvelésibe nyitott be, az őzikeszemű nőkhöz, kitüntető kedvességgel fogadták itt, valahányszor megjelent, mivel rajongásig lelkesedtek választékos eladói stílusáért.

— Kézcsók, hölgyeim! — Ragyogva állt meg a szobaközépen. — Azt hiszem, nem kell bemutatkoznom.

A Bardot-frizurás hamvasszőke idegenkedve bámult rá.

— Nem ismerem magát. Mi tetszik?

— Látogatóba jöttem. Egy kicsit elbeszélgetni. — Közelebb lépett az asztalokhoz.

A lányka tükröt húzott elő. A szájvonalát igazította a stifttel. Elmélyedt műveletébe, mintha ő ott se lenne.

— Beszélgetni! No hiszen. Nem érünk mi arra, bácsi.

Fölnéztek a többiek is a munkából. Mosolyogták ezt a hóbortos öreget, akinek az a rögeszméje támadt, hogy szórakoztassa őket. Biztosan be van csdccsantva, most ud- varolgatni szeretne, jópofákat mondani, vagy leadni egypár trágár viccet.

— Nem ismerjük magát. De ha nagyon unatkozik, segíthet. Más egyébre nincs szükség — tréfálkoztak.

— De kérem — szívóskodott az ügynök —, rám kell hogy ismerjenek. Mindenki emlékszik a Dani bácsira.

A pulykatojás képű tömzsi egyenest az arcába vágta:

— Lógós üzletszerző. Nem tud mit kezdeni az idejével. Megkereste mára a magáét.

A formás mellű, jersey-blúzosnak valami rémlik a múltból:

— A könyves bácsi. Ugye, maga a könyves? A nyakamba tett egy sorozatot. Hülyeség volt megvenni. A férjem is mondta: rádsóznak minden vacakot.

— Téved, asszonyom. Nem én vagyok az a könyves. Másvalamit vásárolt tőlem. Sokkal praktikusabbat.

A jersey-blúzos türelmetlenül dobolt.

— Soroljam végig a kismillió ügynököt, aki itt megfordult? Mindegyik azzal dicsekedett, hogy övé az igazi áru, a nélkülözhetetlen.

— Ne sorolja. Én a Dani bácsi

vagyok, belőlem csak egy van. A borotvált üstökű Dani bácsi.

Egyik csúfondáros mosolyú barna belekotyogott. Pattogó volt a hangja, fönnhéjázó, kegyetlen, akár az arculütés.

— Mit gondol maga? Minden ide- botlott, vén mókust megismerünk? Bepréseljük a képét az emlékkönyvbe?

Ekkora megszégyenítésre csak pislogni tudott. Hova lett a régi lelki- ereje, talpraesett visszavágásai? Mi ő tulajdonképp? Cirkuszi bohóc? Éretlen fruskák pojácája? Arra való, hogy megtépjék a szakállát, mint holmi nyári mikulásnak. Majd szétszedték örömükben legutóbb. Ezek a nők odasimultak hozzá. „így aranyos bácsi, úgy aranyos bácsi! Máskor is jöjjön, szívesen látjuk.” Most üres kézzel jött. önmagát hozta. Vénkora érzékenységét, sutaságait, ök, ezek a jó illatú, angyali mosolyú fiatalok is beletartoztak életébe, emlékei közé. De ő már érdektelen, akit meg lehet alázni. Mit őriztek meg ezek emberségéből ? Semmit... semmit. Minden vére kifutott az arcából. Hirtelen gerjedt indulata szorította a torkát. Ezt a nyelvet öltögető kígyót megleckézteti.

— Nem kívánkozom az emlékkönyvébe, kislány. Vannak ott már elegen. De a maga modora kissé nyers. Fénypofának akar látszani, holott csak faragatlan.

Eléggé megkeményítette őt a kalandos pálya. Most olyanvalami történt, amit mindig is szégyellni fog.

Szikár, széles arcú nő lépett mellé a sarokból.

— Magát ide senki se hívta. Főleg azért nem, hogy pimaszkod jón a munkatársakkal. De ebből elég. Távozzon kérem!

Fölrántotta az ajtót.

Hogyan került az utcára, arra már nem emlékezett. Egyik ciklop kőoszlopnak dőlt, hogy el ne vágódjon. Hányinger környékezte. Szeme- teskocsí közeledett. A kocsis gyalog jött, lomhán, komótosan, és beszólt a kapualjakba. Meglóbálta a csengőt időnként. Megrázkódott erre az agyába tépő kegyetlenül éles hangra.- rángatta a karját. I — Mi van veled, ----------------- öregfiú? Elszunyókáltál? Túl magas neked a Görsvin, pedig a milánói szkálából közvetítik. Nem hallod? Üvült a telefon. Vedd már fel!

Még nem tért magához egészen. Ez az álom! Ugrál a szíve, mint egy megkergült kölyökkutya. Mégse utazott el ? Álmodta az egészet?

A felesége emelte fel a kagylót.

— Valami Tikász Lali keres. Azt mondja, kollégád.

— A dagadt Lali. ö az. Megyek már.

Talpra szökött, majd fölbukott a szőnyegben.

— Mi a nagy újság, Lali?

— Holnap indulok az Opellel. Velem jössz? Mondottad, hogy utaznál, maszek alapon. Jól ehnarhás- kodunk az úton. Nos?

— Attól függ, hova megyünk.

— Sadaradára. Kedvenc helyed.

— Nem mehetek. Az imént érkeztem meg onnan.

— Nagy kár. És hogy sikerült az út? Milyen volt?

— Öcska, piszkos kis fészek. Ötven évet késett le az élet sodrásától. Az a pöfögő bádogmasina! Direkt nevetség. Ha le akarsz égni, barátom, odamenj!

1874. január 24-én született W. Somerset Maugham. Az elbeszélést a világhírű író születésének közelgő 100. évfordulója alkalmából közöljük.

IV. SOMERSET MAUGHAM:

A tücsök és a hangya

Kisfiú koromban könyv nélkül meg kellett tanulnom La Fontaine néhány meséjét, és tanulságukat gondosan elmagyarázták nekem. Megtanultam a tücsök és a hangya meséjét is, amely arra szolgált, hogy a fiatalsággal megértesse: egy tökéletes világban a szorgalom elnyeri jutalmát, a könnyelműség pedig büntetését. Ebben a csodálatra méltó mesében (bocsánatot kérek, hogy olyasmit mondok el, aminek tudását mindenkiről előzékenyen feltételezik, ha ez nincs is egészen így) a hangya szorgalmasan dolgozik egész nyáron, hogy téli eledelét összegyűjtse, miközben a tücsök egy fűszálon ül, és dalolva dicsőíti a napot. Eljön a tél, és a hangya bőségben él, a tücsöknek azonban üres a kamrája: elmegy a hangyához, és kér egy kis eledelt. Akkor a hangya felteszi neki a klasszikus kérdést:

— Mit tettél a meleg időben?

— Éjjel-nappal munkában voltam: fűnek-fának folyton daloltam.

— Daloltál? Rendben van, komám — akkor ma táncolj szaporán!

Nem perverzitásnak tartom, hanem inkább a gyermekkor következetlenségének, amely erkölcsi szempontból sok kívánnivalót mutat, hogy ebbe a leckébe sohasem tudtam belenyugodni. A tücsökkel rokonszenveztem, és hosszú időn keresztül, ha csak megláttam egy hangyát, rögtön eltapostam. Ilyen sommás (és ahogyan azóta felfedeztem, egészen emberi) módon akartam kifejezni az erénnyel és a józan ésszel szembeni ellenkezésemet.

Ez a mese jutott önkéntelenül is eszembe, amikor minap George Ramsayvel találkoztam; egy étteremben ebédelt egyedül. Soha nem láttam még embert, akinek arcán ilyen sötét kétségbeesés ült. Maga elé bámult a levegőbe. Mintha az egész világ terhe az ő Vállára nehezedne. Megsajnáltam, mert mindjárt gyanítottam, hogy szerencsétlen öccse csinált megint valami galibát. Odamentem hozzá és kezet nyújtottam.

— Hogy vagy? — kérdeztem.

— Nem a legjobb hangulatban — felelte.

— Megint Tómmal van baj?

Sóhajtott.

— Igen, megint Tómról van szó.

— Miért nem veszed le róla a kezedet? Mindent a világon megtettél már érte. Tudhatnád, hogy reménytelen eset.

Azt hiszem, minden családban akad egy tékozló fiú. Tom már húsz esztendeje keserves megpróbáltatást jelentett családjának. Elég tisztességesen kezdte életét: felcsapott kereskedőnek, megházasodott, két gyermeke született. A Ramsay család tagjai mind tekintélyes emberek, és minden jel arra mutatott, hogy Tom Ramsay is hasznos és tiszteiéire méltó életpályát fut be. Egy szép napon azonban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, kijelentette, hogy nem fűlik a foga a munkához, és hogy nem való neki a házasság. Élvezni akarja az életet.

Nem hallgatott semmiféle ellenvetésre. Otthagyta feleségét és irodáját. Volt egy kevés pénze — abból két boldog esztendőt töltött el Európa különböző fővárosaiban. Kalandjainak

híre időnként eljutott rokonaihoz, és mélyen megbotránkoztatta őket. Tpm valóban élvezte az életet. Rokonai fejüket csóválták, és azt kérdezték, mi történik majd, ha elfogy a pénze. Hamarosan rájöttek: Tom- kölcsönkért. Elragadó volt és gátlástalan. Soha nem találkoztam senkivel sem. akinek — ha kölcsönkért — nehezebb lett volna nemet mondani. Biztos jövedelemre tett szert barátaitól, és könnyen szerzett új barátokat. De mindig hangoztatta, hogy unalmas dolog a pénzt hasznos dologra kiadni: a pénzt csak akkor élvezi az ember, ha fényűzésre költi. A fényűzéshez a pénzt bátyjától, George- tól szerezte. De rá nem pazarolta elragadó modorát. George komoly férfiú volt. és érzéketlen öccse bájos modorával szemben, George tisztességes és rendes ember volt. Egyszer-kétszer elhitte Tom ígéreteit, hogy megjavul, és jelentős összegeket adott neki, hogy újrakezdhesse életét. Tom autót és pompás ékszereket vett a pénzen. Amikor a körülmények George-ot ráébresztették arra. hogy öccse sohasem tér jó útra, és beszüntette a segítségét, Tom minden lelkiismeret-furdalás nélkül zsarolni kezdte.

Egy tekintélyes ügyvéd számára nem kellemes, ha öcs- csét kedvenc éttermének bárpultja mögött látja viszont, amint éppen koktélt kever, vagy klubja előtt várakozik egy taxiban, a sofőrülésen. Tom szerint bárban dolgozni vagy taxit vezetni tisztességes elfoglaltság, de ha George néhány száz fonttal lekötelezi, a családja jó hírneve érdekében hajlandó abbahagyni. George fizetett.

Egyszer Tom majdnem börtönbe került. George kétségbeesett. Alaposan utánajárt az egész tisztességtelen ügynek. Tom ezúttal valóban túllőtt a célon. Mindig féktelen, könnyelmű és önző volt, de addig soha nem követett el becstelen — vagyis George szerint törvénytelen — dolgot; és ha feljelentik, bizonyára elítélik. George nem engedhette meg, hogy egyetlen testvére börtönbe jusson. A férfi, akit Tom becsapott, egy Cronshaw nevű ember, nagyon bosszúvágyó volt. Mindenáron bíróság elé akarta vinni az ügyet; kijelentette, hogy Tom gazember, és meg kell büntetni. George-nak végtelen sok fáradságába és ötszáz fontjába került, amíg az ügyet elintézte. Soha nem láttam még oly dühösnek, mint amikor megtudta*